Month: szeptember 2019

Sümeg Trail – Zsubrits Gábor

Posted on szeptember 19, 2019

Igazából az egész héten a verseny járt a fejemben, az előkészületek közé tartozott, hogy újra végignéztem az útvonalat. Kiszámoltam, mekkora átlagot kell futnom ahhoz, hogy meglegyen az előzetesen meghatározott célidő.

A pályát négy részre osztottam (nem egyenletesen elosztva, hanem inkább egy-egy nagyobb emelkedőt letudva) és a szintet, meg a fáradtságot figyelembe véve belőttem, hogy milyen sebességgel teljesítsem az adott szakaszt. Ebben segített, hogy végigjártam korábban az egész útvonalat. Ezt többször elővettem, próbáltam megjegyezni, a tempót, és hogy hol vannak a szakaszváltások. Ezen kívül még amennyire tudtam korábban feküdtem, meg többet ittam, és kicsit sósabban is étkeztem, hogy valamennyire feltöltsem a szervezetem. A furcsa az volt, hogy a több alvástól fáradtabb voltam, mint máskor. A csütörtöki és pénteki napot pedig ahogy elő volt írva úgy teljesítettem.

A rajt 10-kor volt, nekem sikerült fél 10-re beérkezni. Gyors öltözés, a maradék időt pedig a bemelegítésre használtam. Annak ellenére, hogy nem volt meg a 15-15 perc a bemelegítésem teljesen jól sikerült, nem éreztem semmi olyan problémát a versenyen, hogy jobban kellett volna bemelegíteni. Meleg nem volt, az égen pedig felhők. Egy fél literes vizet és squezzy gumicukrot vittem magammal, amiből párat még előtte elrágcsáltam. A rajt előtt fontos információk a szervezőktől, itt derült ki, hogy módosítottak az útvonalon, mert a korábbi napok esőzései miatt az egyik lejtő nagyon balesetveszélyes (ez amúgy egy jó döntés volt, ott még a nyári pályabejáráskor is kézzel-lábbal tudtam csak lemászni, pedig jártam az évek során pár meredek helyen). Nem szokásom, de most az elejére álltam a mezőnynek, és ez jól is jött. Elrajtoltunk, egyből a mezőny elejéhez csapódtam, és kerestem a megfelelő iramemberemet, fel is vettem az előre meghatározott tempómat. Próbáltam nem elfutni, de közben jó iramban is haladni, közben néha-néha láttam az órámon, hogy 5 perc/km a sebességem, fáradtság nem volt, teljesen kényelmesnek is éreztem az egészet. 1,5-2 kilométernél rátapadtam egy srácra, és ő húzott pár kilométeren át, majd lelassult, így váltottam egy másik emberre, hogy segítsen feljutni az első emelkedőre. Őt követve értem el az első frissítőpontra, ami 4 kilométernél volt. Itt vált le a legrövidebb táv és ment vissza a városba, én tovább kanyarodtam az erdő felé. A frissítőpontnál pár korty víz a többit a fejre és haladtam is tovább. Az első szakaszomat itt le is tudtam, ezt a tervek szerint sikerült is teljesíteni. Itt egyedül maradtam, de nem is volt baj, mert nem kellett másra figyelnem csak magamra és a következő 2 kilométerig nem is volt semmi komolyabb emelkedő, sőt inkább lejtmenetbe érkeztünk meg a visszafordítóhoz. A 6. kilométer után egy jobbra kanyar és be az erdőbe, innen kezdődik a legnagyobb emelkedő. Itt csatlakoztam újra egy sráchoz, majd később csatlakozott hozzánk pár versenyző a félmaratoni távról. Futva kezdtem neki az emelkedőnek, de hamarosan gyors gyaloglásra váltottam. Igazából lemásoltam az előttem levőket, ha ők futottak, akkor én is, hogy le ne maradjak, de ha gyalogoltak, akkor szintén csatlakoztam. Így utólag belegondolva ez jó ötlet volt, mert egész jó tempóban haladtunk viszont nem futottam el magam feleslegesen. Illetve nem is ment volna végig futva. Eddig nagyjából a terveknek megfelelően haladtam, viszont a gondok nagyjából 7 kilométertől kezdődtek. Először enyhén megszédültem, ez sikeresen kibillentett a koncentrációból. Majd rá nem sokkal kezdtem úgy érezni, hogy kezdek kifogyni az erőből, minden végtagom egyre fáradtabb lett, és a kisebb szédülésekkel párosítva a mozgásom kezdett bizonytalanná válni. Nem is éreztem a talajfogásokat magabiztosnak, és párszor meg is csúsztam vagy megbotlottam, ez plusz igénybevételt jelentett főleg fejben. Kétségbe nem estem, mert egy-egy komolyabb túrán voltam már hasonló helyzetben, de a motivációnak nem tett jót, és a komolyabb rosszullétet elkerülve kicsit visszavettem a tempómból. Ennek ellenére nem szakadtam el a csoporttól, akikkel már a domb elején összejöttem, bírtam a tempójukat és néha még gyorsabb is voltam valamelyiküknél. Az egyik gyalogos szakaszon felfelé gyors vettem a számba pár gumicukrot és ittam a nálam lévő vízből, biztos ami biztos. A dombra felérve valamivel könnyebb volt a helyzet, de még nem az igazi. Innentől volt a megváltozott útvonal. Az út végre lefelé vezetett, leérve pedig szinte sík volt. Nagyjából idáig tudtam használni az előre eltervezett tempómat, mert a továbbiak nekem is ismeretlenek voltak, az órámat nem is nagyon nézegettem már, mindent érzésre csináltam. A következő frissítőpont 9,5-10 kilométer környékén lehetett. Mivel még mindig nem voltam teljesen rendben, ettem egy karika banánt meg ittam vizet és locsoltam is magamra, majd gyorsan tovább. Pár száz méter után viszont kezdtem érezni a javulást, és hirtelen egyszer csak jól lettem. A fejem kitisztult, és magabiztosan robogtam a város felé, mintha nem is lett volna az a nagyjából 3 kilométernyi “szenvedős” szakasz. Azt, hogy mi hozott helyre nem tudom, lehet kezdett felszívódni a gumicukor, vagy a banánszelet esetleg, hogy korábban félig-meddig letüsszentett Lubics Szilvia miközben megelőzött, és ezzel kapott a szervezetem valami pluszt. De innentől már élveztem is a dolgot, sajnos eddigre elég sok hátrányt szedtem össze, bármennyire is igyekeztem, és a maradék táv már rövid volt ahhoz, hogy visszahozzam. A csoport, akikkel tartottam szétszakadt, mert többen a hosszabb távon folytatták. De szerencsére helyette jött egy másik futótárs, akinek igen jó tempója volt, és nagyon meghúzta az én sebességemet is, a további 1-2 kilométeren keresztül, egészen a várig. A várhoz érve, ami a 12. kilométernél kezdődött. Futva indultam neki, de a végén már bele kellett sétálnom, fáradtnak éreztem magam, de azért megpróbáltam megküzdeni vele, és nagy részben sikerült is futva végighaladni a várfalon, majd le a várból. A várból leérve már csak pár száz méter választott el a céltól, innen már sík volt az egész a végén egy kicsi, de annál meredekebb emelkedővel. Itt éreztem, hogy a lábaim már fáradnak, de a célhoz közeledve teljesen felbuzdulva repültem a célba.

Az időm 1:27:10 lett, amivel a mezőny első harmadában végeztem. Itt most nagy felzárkózás, meg előzgetés nem volt. Ahova az első kilométereken beálltam, szinte az egész verseny során ott is haladtam. A célba érkezés után beszélgettem egy ismerősömmel, aki szintén ezen a távon indult, és vele is egy az egyben ugyanez történt, mint velem. Ugyanott, ugyanúgy érezte magát kevésbé jól, szédüléssel, és elgyengüléssel. Így utólag belegondolva, pont a dombra mászáskor sütött ki a nap, és az esős erdő egyből el kezdett párologni, amitől igencsak párás lett a levegő. Emlékszem azon a szakaszon különösen folyt rólam a víz, és levegő sem igazán volt, az ellenőrző pont után, pedig már frissebb hideg levegő csapott meg, szinte már fáztam. Illetve többektől hallottam, hogy mennyire levegőtlen volt az a domb felfelé, kicsit fura is volt, hogy mások nálam sokkal jobb erőben lévő futok sem tudtak elszakadni tőlem igazán azon a szakaszon. Közben gondolkodtam, hogy vajon elfutottam-e az elejét, vagy a vérnyomásom esett-e megint le (de ezen a mozgás azért segíteni szokott inkább), esetleg nem ittam eleget. Éhes nem voltam, pont jól éreztem magam, és ettem is előtte rendesen, szomjas sem és közben mindig ittam, illetve ilyenkor a fejem is szokott fájni, az egyáltalán nem volt. Én szerintem ez a párás, oxigénhiányosabb erdőrész viselt meg jobban. Ezért kicsit felemás érzéseim voltak a verseny után. A mezőnyben jó helyen végeztem elől mentem és örülök, mikor nincs tele a cél futókkal mire én is beérek. Amiért kicsit elégedetlen az pont ez a középső rész, ahol tudtam volna talán fogni másokon. A célba is jó állapotban érkeztem, fáradtak voltak a lábaim, de fejben most nagyon is friss, ez egy új dolog volt számomra, mert a tavalyi 8 kilométer után nem annyira voltam képben. Összességében élveztem, ez egy kicsit másfajta verseny volt, mint az előzőek. Igazi versenyzés mások ellen, ma nem nagyon volt részemről, inkább kicsit magammal küzdöttem meg, és azzal hogy tartsam mások tempóját és ne szakadjak le.

This entry was posted in beszámoló and tagged terep.

TDS – Belus Tamás

Posted on szeptember 14, 2019 Updated on szeptember 14, 2019

A végtelen lejtők versenye

VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

(A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél + Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>>

This entry was posted in beszámoló and tagged Mont Blanc, TDS, terep, ultrafutás, UTMB.

Bükk Kapu Trail

Posted on szeptember 14, 2019 Updated on szeptember 14, 2019

Bükk Kapu Trail 24k / 1100m D+

Antal Csabi, Somorjai Ármin és Táborosi Anikó képviselték a Gizionokat a versenyen. Alább Csabi beszámolója, , illetve Ármin és Anikó is hozzátett pár sort.

Antal Csabi- Az idős, a magas, meg én 🙂

Átlag 173bpm / 5:56/km

RPE 8/10 TSS 207

Abszolut 4. Korcsoport 1. (77 induló)

Előzetes elképzelésem szerinti terv az volt, hogy az elején az első tízben próbálok elhelyezkedni és majd a tempó és az ahhoz tartozó pulzus megmondja, hogy tudok-e haladni ebben a csoportban, vagy visszább kell pozicionálni magam.

A rajtnál ennek megfelelően előre mentünk Árminnal. Az első kétszáz méteren hárman kilőttek, vagy 50 m előnyre már ott szert tettek, megvolt a dobogó 🙂 Mondjuk pl. a későbbi győztes Szabó Sándor magyar terepfutó válogatott, azt gondolom, hogy nem velük kell egyelőre versenyeznem a helyezésekért. Álljon itt a tisztesség kedvéért a másik két dobogós neve is, Milata Patrik lett a második, a bronzérmes pedig Khoór Bence.

A pálya vezetése elég furán nézett ki, több hurkot is leírva, három csúccsal, azaz a Kövesdi kilátóhely (590 m) mellett mentünk el háromszor, váltott irányokban.

A pulzust tartottam az utazó zónaként megadott 165-168 bpm alatt, de egy nagy mászással kezdtünk, eléggé nehezen ment. Az viszont működött, hogy az első tízben tudtam maradni. Egy csoportban voltunk olyan öten-hatan, én időnként power walkra váltottam, volt, aki futott folyamatosan, viszont nagy tempókülönbséget nem tudtak felmutatni, tartottam a távolságot, illetve előztem is egy-két pozíciót. A lefelékben nem volt gond, sikerült jó tempót menni, hárman elszakadtunk a többiektől és egy második csoportot alkotva olyan száz méteres távolságon belül haladtunk. Ekkor a hármas csoport utolsó embereként mentem, elöl ment egy idősebb srác, ő végig, azaz a felfeléken is futó mozgással haladt, valamint az első lejtőzésnél előzött meg egy magas srác, jó hosszú léptekkel, ő szintén inkább gyaloglásra váltott a felfeléken, akkor tudtam közeledni hozzá. A három csúcstámadás közül a másodikról való lejtőzés közben utolértem az idősebbiket, akit időközben szintén megelőzött a magas és kiderült, hogy ő már a következő korcsoportban van, kicsit beszélgettünk, aztán kezdődött a harmadik mászás, amely a meredekebb irányból vezetett és igazán kellemetlen volt, megkezdésekor olyan ötven-száz méter hátrányban voltunk a magas mögött. Azt a taktikát ajánlotta az idősebb, hogy ő majd felfelé futva “felhúz” a magasra és aztán a végén a lejtőzésben pedig megtartva az előnyömet mindketten a saját korcsoportunkat hozzuk (spoiler alert, így lett 🙂 ). Közbeszúrnám, hogy a pulzus ebben a szakaszban már inkább a versenyhelyzetben javasolt max. 178 bpm környékén állandósult, hiszen versenyhelyzetben voltam vagy egy órát folyamatosan 🙂 Innentől viszont, ahogy elkezdtem futni felfelé, 180+ környékére emelkedett, de nem akartam küzdelem nélkül elengedni azt a helyezést. Amikor utolértük a magas srácot, akkor kiderült, hogy az én korcsoportom, tehát mögöttem kell tartani mindenképpen. Felérve a harmadik emelkedőre szólt az idősebb, hogy innentől enyém a pálya, toljam meg a lejtőt a célig, volt vagy ötven méter előnyünk a magassal szemben. Legurultam elég durva pulzussal és tempóval (legalábbis számomra), amit a vádlim kezdett nem szeretni olyan 3 km-rel a cél előtt és nemtetszésének görcsölgetéssel adott nagyobb nyomatékot. Úgy láttam, hogy sikerült némi előnyt kialakítani, ezért egy kicsit visszavettem a tempón és sikerült elejét venni annak, hogy a görcs be is rántsa a vádlijaimat.

A frissítésről eddig nem szóltam, a vízbevitelt próbáltam komolyan venni, húsz-huszonöt percenként ittam másfél-két dl-t, lehetett volna több, mert baromi meleg volt, de két kis soft flask-ot vittem csak magammal, nem terveztem hosszúra a pályán eltöltött időt. Ezen kívül két High5 Isogel-t fogyasztottam, meg 3 db fél banánt, ami elég volt szh pótlásként, vízből lehetett volna még több, na, majd legközelebb.

A pálya hátralévő szakaszán már csak magammal versenyeztem (meg a pulzussal, végül max. 190bpm-et is hoztam a végén, kellett a helyezés 🙂 ) és sikerült a negyedik helyen beérkezni olyan egy perc előnnyel a korcsoportomban lévő magas srác ( Galamb Gábor 5.) előtt, aki – mint kiderült- szintén megelőzte a lejtőzésben az időset (Vörös József 7.), közöttük ért be a női első helyezett (Posztós Kitti 6.).

Örülök az eredménynek, azt gondolom, hogy kezd visszajönni az az energiabefektetés, amit beleteszek a futásba. Nem tudom elégszer megköszönni neked, szuper, ahogy működik ez a közös munka, az edzőtábor pedig egy további óriási lökést adott nekem.

Somorjai Ármin:

2:36:40

Kat. 4.
Reggel felkelve még nyújtottam kicsit, mindkét térdem patent állapotban volt, éreztem, hogy még gyengék, de nem fájtak nem húzódtak. Rajt előtt kis kocogás gimnasztika, majd Go! Jól ment, igyekeztem tartani a kért pulzust, felszerelésben is minimális volt nálam, egy fél literes kulacs a freebeltben meg két gél, amiből csak egy fogyott el, pontokon kóla, víz banán. Második felében nem tudtam annyira nyomni, hogy menjen a 170, de azért nagyon igyekeztem, végig dübörgött a fejemben a “Futóverseeeeny!!!” amikor lassultam volna. felfelé 1-2 ember előzött, lefelé simán otthagytam mindet. Volt egy 60+-os hölgy, olyan szépen előzgetett felfelé, nagyon csodáltam. Ennél a versenynél volt meg az az érzés, hogy most tényleg terepfutok 😀

7 perc alatti átlagom még sosem volt terepen, szóval örömködés van.

Táborosi Anikó
3:18

Reggel indultunk a Bükk Kapu Trailre, amely a fejemben is össze lett szépen rakva. Edzőverseny, plusz, amikor végeztem megyek még 14 kilit a környéken. Ehhez képest semmi nem így alakult.

Szépen bemelegítettem, lassan nekiindultam, és már jött is egy nagy mászás. Ugyanis ez a verseny egy jó nagy szívás, főleg ilyen melegben. 24 kilin van 1100 m szint, amire még Szabó Sanyi is azt írta, h nem sok ilyen verseny van itthon. Szóval mászás, izzadás, 10-kor rajtoltunk nem kevés fokban, megdöglés. Ez így ment 24 kilin át…
Brutál volt, ittam, mint egy ló, a lábaim bírták a terhelést, de a pulzusom magas volt, a szint csak jött-jött, másztam, és megint és megint… Nem toltam neki, de nem is bírtam volna.

Megpurcantam, ahogy beértem. Levegő nuku, hányinger, erő semmi. Álltam egy darabig, és gondolkodtam,h kimenjek-e a plusz 14 kilire… Majd elengedtem, h nem, ekkor kb. fél 2 volt, és 34 fok…Szóval inkább beálltam a kút alá, mert a plusz 14 kili szép kis séta lett volna kint. Aztán persze fél óra múlva bántam, hogy de béna vagyok, gyenge, menni kellett volna…

A versenyről szépen hazaautóztunk, de bennem volt, h a plusz 14 kilit azért sem engedem el, és azt a pulzust is be lehet tartani:) Elég konok tudok ám lenni:-D
Szóval este 7 körül fogtam magam, és jó pulzuszónában, rohadt lassan, de megcsináltam.

This entry was posted in beszámoló and tagged Bükk, terep.