Month: június 2022

Riska One Way Ticket Run – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on Updated on

Ezen a versenyen egyszerű a feladat: van egy 6706 méteres kör, egy órád van rá, hogy beérj. Óránként rajt, ha beérsz időben, indulhatsz ki a következő körre, és csinálhatod, amíg ki nem csúszol az egy órából, vagy amíg a többi futó ki nem csúszik az időből, ebben az esetben megnyerted a versenyt.
Edzőversenynek tökéletes lesz, mondta Gabi, 6 héttel UB után pont jókor van, és pont kell egy ilyen SP előtt, hadd fájjon 😊  Az már csak hab volt a tortán, hogy minden körben van egy kis szint is, 105m/6,7 km, a síkhoz szokott lábaimnak is jó lesz 😀
A verseny előtti 2 hét szokásos módon sűrű és eseménydús volt, négy gyerekkel tanév vége, egynek derült égből villámcsapásként új iskola kereséssel – a verseny előtti napon tudtam végre foglalkozni avval, hogy lesz végre megint egy remélhetőleg jó hosszú futós hétvégém 😊

Az első rajt pénteken délelőtt 10-kor volt, csütörtökön délelőtt dolgoztam, utána összepakoltam a cuccaimat, délután mentünk a Balatonhoz – szállás Füreden, előtte Tihany, nézzük meg a karámot (ide futunk be, és innen van a rajt óránként).
Az egész buli központja a tihanyi Belső-tó mellett volt, Máté megmutatta hol futunk majd ki, hol be, hol van a karám bejárata, és mivel láttuk, hogy már páran felállították a sátraikat, kitaláltuk, hogy amíg én futom az átmozgatót, Gábor elkezdi felállítani a sátrat. Egy viszonylag nagy, szögegyszerűen felállítható kutyakiállításos sátrat vittem, ezért csodálkoztam, hogy a kocogásból visszaérve a sátor nem áll, Gábor meg kicsit ideges… Aztán én is kicsit káromkodtam, amikor rájöttem, hogy a sátorral valami nagy gond van valóban, tényleg nem lehet felállítani…. (eszembe sem jutott otthon megnézni, a legutóbbi használatkor oké volt vele minden, viszont rájöttem, hogy nem én bontottam akkor, hanem segítettek, valószínűleg az elcsomagoláskor történt valami gikszer, amit most szívtunk meg).
Nagyjából 10 perc után mondtam Gábornak, hogy akkor ezt most hagyjuk a fenébe, késő van (este háromnegyed 8 volt már), enni szeretnék, aludni is kéne időben, ezt a roncsot itt hagyjuk, és veszek egy sátrat a tescóban, több energiát nem vagyok hajlandó beletenni a problémába. Lett is új sátor, lett vacsorám is, szállásra f9 körül értünk. Gabival telefonon átbeszéltük még a fontos dolgokat, és hogy nagyjából mi a terv: addig menni, amíg beférek az újra indulásba, ami reálisan minimum 24 óra, de inkább a második éjszakában is futás, ami a 30+ órát jelentette.
Közben fejlámpa töltőn, rápillantok, hogy valóban tölt-e: jé, de fura a töltő csatlakozója, milyen ferde… és jé, basszus, hát a lámpa csatlakozója is milyen fura, hát ez a műanyag itt hogy elolvadt… Töltőn működik, mi baj lehet? Reggel: töltőn valóban működik, de az akksi úgy tűnik halott, hurrá… Oké, akkor napközben Gábor legalább nem fog unatkozni, úgyis kell jeget venni, szerez fejlámpát is 😀

Alvás, reggel, kávé, f8-ra mentünk Tihanyba. Rajszámot, chipet átvettem, a roncs sátrat elcsomagoltuk a foglalt helyünkről, felállítottuk az újat, egy probléma megoldva 😊

Zsu és Beka

Megérkeztek Rebekáék, pacsi, közös fotó, sátraikat ők is felállították.
Még este üzenetben megbeszéltük Lesti Bertivel, hogy lepakolta a cuccát mellénk, de a „két fa között egy sötétzöld roncs” nem volt elég pontos megfogalmazás, így amikor találkoztunk vele kávézás előtt, akkor mutattuk meg hogy hol vagyunk, jöjjön oda, így ha kell, tud Gábor segíteni neki is.

Rajt előtt volt időm még kicsit pihizni, de inkább futni szerettem volna már, haladjunk 😊
10:00, első rajt, kíváncsi voltam a pályára, előző nap csak kb 2 km-t láttam belőle, azt sem a rendes irányban.
Első 2 km földút, egy kis részen kövesebb, az eleje szinte sík, egy meredekebb szakasszal. 2 km után 7-800 m aszfalt a városban, vagy fel, vagy le – felfele gyaloglás, lefelé kocogás, pulzus legyen 140 körül, nagyon laza, lötyögős. Városból ki a bringaútra, innen főleg lejtő a Külső tóig, 4 km, itt van a fordító. Visszafelé első kb 4-500 m kocogás, aztán kicsit több gyaloglás az emelkedőn, a városba visszaéve 1,4 km lejtő. 46 perc körül értem be, kulacs csere, sótabi, sapka vizezés, Gábortól elköszönés, ment fejlámpáért, jégért, vödörért, 3 órányi izó bekészítve az asztalon kulacsokban. Rajt, 46-48 perces körök, nyújtás, henger, sapka vizezés, sótabi, kulacs csere, újra rajt. Gábor visszaért, innentől jég a karszárba, sapkába, bár igazán meleg (nekem) nem volt. Szeles lett az idő, esőre és viharra számítottuk, aztán mégsem lett, ezt őszintén szólva nem is bántam 😀
A 8. kör után cipőfotók a Gizionoknak :D, első ötvenes pipa.

9 körül fejlámpa, egy egyszerű Petzl lámpát vett Gábor, mondta hogy a legerősebb fényerőn kb 2 órát bírnak az elemek, a közepesen meg nem tudja mennyit, de van pótelem, majd cserélünk.
Szerettem sötétben is a pályát, kicsit lassabb (49-50 perces) körök lettek, de pont jó volt így, nem volt felesleges ácsorgás a következő rajt előtt. Koffeintablettát este 7-től vettem be, két óránként terveztem egyet, és jól is működött, egyáltalán nem voltam álmos, gyaloglás közben sem jött a „mindjárt elalszom menet közben” érzés.

Valamikor 10 után a bringaút mellett Neubrandt Józsi (Gizion) állt a bringaút mellett, kijött szurkolni, mire visszaértem a karámba, Rebekáék már a „rendelt” jégkrémet ették, amit Józsi hozott nekik 😊
Gábor lefeküdt aludni 11 után, izóm volt elég bekeverve, extra dologra nem volt szükségem.
A 13. vagy 14. körben rohadtul nem volt kedvem az egészhez, mondtam is Bertinek a karámban hogy most úgy kevésbé szeretem ez azt egészet, de mivel rendszerint 13 óra futás után jön egy ilyen gondolat, nem süllyedtem bele az önsajnálatba, bevettem egy koffeintablettát, és hajrá.
A 15. körben a földutas részen megjelent velünk szemben egy nagy túraendúró motor (BMW volt, valami nagy GS lehetett), teljesen feldobozolva, utassal. Rögtön arra gondoltam, hogy basszus, szegények, ez mekkora gáz, jól elkavarhatta őket a navi, ha éjfél után még nincsenek a szállásukon… Nagyjából erről dumáltunk pár szót a körülöttem levő srácokkal, amikor egy parádésat estem, de szerencsére tudtam úgy borulni, hogy a térdem extra nagy ütést nem kapott, csak horzsoltam. Röhögtem is, hogy na, végre, már vagy 2 éve nem estem, ideje volt 😀 A kör végére meglett a 100 km, ez is pipa.
Az esésem utáni körön Berti jött velem végig, itt is köszi a társaságot 😊, és nagyon meglepődtem, amikor a karámba érkezés előtt 10 másodperccel mondta, hogy akkor ő most leadja a chipet, átveszi az érmet, részéről ennyi… Szerencsére nem sérülés miatt állt meg 😊
Következő kör, minden klassz, kivéve a fejlámpa fényét, upsz, elemet kellett volna cserélni, a leggyengébb fényerőn bírja csak. Na nem baj, szépen lassan letudtam a földutas részt, az aszfalton is túlleszek, legalább jobban figyelek, hogy ne essek pofára megint.
A bringaúton a városba visszafelé a kaptatón az előttem gyalogló srác kicsit furán ment, láttam rajta, hogy valószínűleg elalvás határán van, mellé álltam, visszahúztam az aszfaltra, és mondtam neki hogy akkor én most inkább nem hagyom egyedül, megyek vele, mielőtt beszédül a bokrok közé. Kapott tőlem egy koffeintablettát, gyaloglás közben szorzótáblát kérdeztem tőle, így legalább ébren tudott maradni. A város határa előtt elkezdett kicsit fájni a jobb talpam – hú, ha beérek, talpat is hengerezni, el ne felejtsem, szerencsére csak 1,5 km, az alatt nagy baj nem lehet. Aha, hát nagyjából 15 lépés múlva annyira fájt, hogy az utolsó lejtős 1 km-en is csak sántítva tudtam gyalogolni, a majdnem elalvós fiú szerencsére itt már futva rendben volt, így egyedül bicegtem végig a maradékot. Itt azért átfutott minden az agyamon – talpi bőnye gyulladás, az rohadt nagy szívás lenne, az nem két hét alatt jön rendbe, nemnemnem, az nem lehet. Eddig soha nem fájt, lehet hogy csak koffein kell, és szórakozik a testem, hogy hagyjam abba ezt a hülye futást most, és húzzak aludni? De hát álmos se vagyok, el se fáradtam még, kedvem is van futni, mi a szar ez? Beértem, 55 perc körüli kör lett, Gábor már ébren volt, gyors elemcsere a lámpában amíg nyújtok, hengerezem a vádlim-talpam: rohadtul fáj. Koffeint még a körön a vége előtt bevettem egyet, az rajtra pont hatni fog, ha nincs gond, a fájdalom is el fog tűnni. Egy kicsit viselhetőbb a fájdalom a nyújtás után, a következő rajtba beleférek, indulok is. Kocogok pár lépést, hááát, nem túl jó, de hátha javul közben. Aztán hamar kiderült, hogy csak gyaloglás megy, fáj ez a talp, aztán nagyon hamar a gyaloglás is erősen sántítva – 550 m után úgy döntöttem, nem ér ez annyit, hogy tönkre vágjam esetleg a lábam, és ugorjon miatta az őszi verseny. Nagy levegő, kurvaélet, megfordultam, és visszasántikáltam a rajtba, leadtam a chipet, ez most ennyi volt, 116,6 km az órám szerint.
Nagyon szomorú voltam, de még jobban rettegtem, hogy komoly gond van a talpammal. Abban bíztam, hogy mivel eddig nem volt ilyen problémám, és most nem terheltem rá, talán megúszom egy rövidebb pihenővel az egészet, és tudom rendesen folytatni az edzéseket, hiszen szeptember végén dolgom van Athénban 😊

Összepakoltunk (Gábor leginkább), autóba ültünk, két óra múlva már Gábornál zuhanyoztam, bevettem egy gyulladáscsökkentőt, és aludtam 3-4 órát. Ébredés – hohó, hát ez klassz, rá tudok lépni a lábamra, tuti nincs nagy gáz! Fájogat, de nem elviselhetetlen, annyira feszül csak, mint szokott egy-egy hosszú után.
Tomival (masszőr) és Gabival egyeztetve még aznap délutánra intéztem időpontot traumatológiára, hogy kizárjuk a komolyabb sérülés lehetőségét (fáradásos töréstől tartottunk), szerencsére egy nagyon jó fej és futósérülésekhez nagyon értő doki vizsgált – rtg negatív, nincs törés, van viszont achilles-in gyulladás, ami nem vészes még, a talpi bőnye gyulladást is valószínűleg megúsztam, és nagyon jól tettem, hogy nem keménykedtem, hanem megálltam. Futásra is engedélyt adott, pár nap pihenő elég (de bringa és úszás már akár azonnal is lehet), aztán tesztelni, hogy fáj-e: ha nem fáj, mehet tovább minden edzés. Na, itt múlt el a hajnali szomorúság egy része, nem rontottam el semmit. Hogy miért pont ezen a versenyen és ebben a körben jött a fájdalom, senki meg nem fogja mondani, jöhetett volna akár a 3., vagy a 30. körben is, vagy előző nap az átmozgatón, vagy később, akár a SP előtt egy héttel. Vagy a SP-on… Nem örülök hogy verseny közepén történt, de inkább itt, mint 3,5 hónappal később, Athén és Spárta között félúton…
Vasárnap elmentem úszni, hétfőn és kedden bringáztam, lábam teljesen jól van – annak baromira örülök, hogy csak ennyi lett, egy félig teljesített versennyel megúsztam az egészet.

Az egészben az viszont nagyon nehéz nekem, hogy még nem adtam fel versenyt, ez volt az első. Még úgyis feladásnak élem meg, hogy tudom hogy az utolsó körről nem értem volna be időben, és tudom, hogy ez volt az egyetlen ésszerű döntés akkor és ott, ez nem azon múlt, hogy van-e kedvem, vagy erőm futni, vagy mennyire vagyok kemény, és mennyire bírom a fájdalmat. Ezen még sokat kell dolgoznom, hogy ne kudarcnak, rossz eredménynek tartsam ezt a 17 óra/116 km/1800m D+-t – szombaton délután még úgy gondoltam, hogy ó, túl vagyok rajta, már nem is zavar, ma azért érzem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Valószínűleg kellett már egy „pofon”, hogy értékelni tudjam a korábbi rohadt kemény versenyeimet, és remélhetőleg előbb-utóbb erre a 116,6 km-re is büszke leszek, de még nem megy, legfeljebb annyiban csak, hogy nem csaptam szét a lábaimat jobban. Első lépésnek ez talán pont jó is lesz 😊

Frissítés: óránként egy adag i:am Mineral and Energy drink, minden óra végén egy sótabletta a karámban, éjjel két óránként egy koffeintabletta, napközben hűtés (jég).

Köszönöm Gabi a felkészítést, ha valaki azt mondja nekem 5 éve, hogy 18 óra és 116 km után azt mondom, hogy a francba, még el se fáradtam, hát tuti kiröhögöm 😊
Köszönöm masszőr Tominak a heti kínzásokat, nélküle valószínűleg most nem 4 napot, hanem 4 hetet lenne kihagynom a futásból.
Köszönöm Gábornak a verseny 18 órája alatt a supportot és előtte-utána is a mindent ❤ 

szerencsére semmi gond!

Mozart100 – Belus Tamás, beszámoló

Posted on

(105 km, +5000m szint, a saját mérésem +4300m) 12h16m, 28/564)

Idén az UTMB Mont-Blanc új versenysorozatának ez a Salzburg melletti csodaszép verseny is tagja lett. 2018-ban már futottam itt, akkor is a leghosszabb 100+ km-es távon. Voltak gondjaim azon a versenyen (is), de ennek ellenére csupa szép emléket hagyott bennem, terveztem, hogy még visszatérek valamikor. Süvöltős Bence barátom a közelben lakik, így Lizával a szállás kereséssel sem kellett bíbelődnöm, úgyhogy még tavaly be is neveztem az idei versenyre. Valahol úgyis kellett UTMB “követ” szereznem, és hát hol, ha nem itt 🙂

Pénteken tudtunk csak utazni, délután rajtszámátvétel, átnéztük Lizával a másnapi logisztikát, frissítést, ilyesmiket és próbáltunk pár órát aludni. A hajnali kelés most sem esett jól, de a rajt felé kocogni (bemelegítést mímelve) a pirkadó salzburgi óvárosban egészen különleges élmény volt. A környező kis utcákból csendben, kis csoportokban érkeztek a futók, akkor is megtaláltam volna a Kapitelplatz-ot, ha fogalmam sem lett volna, hogy merre van. Jó sokan összegyűltünk a rajtba, több mint ötszázan, és a mezőny is kimagaslóan erős volt, a 714-es UTMB indexemmel a legjobb harminc közelében sem voltam a rajtlistán (756-al lehetett felférni a top 30-ba). Mivel magamhoz képest egészen durva sorozatból érkeztem ide (két hete UTH, múlt héten Nagy-Hársas Ultra), ezért nem voltak és nem is lehettek komoly céljaim: szépen biztosan beérni, begyűjteni a három UTMB kavicsot, nem rásérülni a 20 napja kiment bokámra, és egyáltalán, nem belepusztulni a várható 30+ fokos kánikulába. Szóval klasszikus evős-ivós nézelődős menetet terveztem. Az első 10 km meg is erősített, hogy felesleges ma erőltetni a dolgokat, ólomlábak, nehézlégzés, de legalább a pulzus nem szállt el. Ugyanaz történt, mint egy hete a Nagy-Hársason, túl fáradt voltam ahhoz, hogy el tudjam futni… 🙂 Az első 30 km kifejezetten könnyű, kevés szint, zéró technika, patent osztrák falvakat összekötő szekérutak, és az én ízlésemnek kicsit túl sok aszfalt, de legalább haladni lehetett. Tíznél a hatvanadik hely körül csekkoltam, 20 km-nél találkoztam először Lizával. Nem volt még túl meleg, úgyhogy itt még nem depóztam sokat, de a szisztematikus evés-ivást már itt elkezdtem, készültem a közelgő forróságra. 110 perc alatt lement 5 Squeezy Sports Nutrition Magyarország gél és drink gél, + másfél liter folyadék, vegyesen víz és squeezy izó. Liza a verseny után elsztorizta, hogy egyrészt nem néztem ki valami jól ezen a ponton (mert nem is voltam túl jól) illetve, hogy szinte senki nem állt meg normálisan frissíteni, csak én. Hmm…. Tovább a könnyű részen, ki a tanyai-falusi Ausztriából, be a Salzburg környéki tavak hétvégi kikapcsolódást kereső pezsgő tömegébe, először a Fuschlsee mellé. Kicsit kezdtem jobban lenni ezen a szakaszon, valahogy elkaptam a ritmust, a lejtőkön sem féltettem már annyira a gyógyulófélben lévő bokámat, úgyhogy előztem is párat, bár főleg az emelkedőkön. A Fuschlsee mellett már megmutatta erejét a nap, pedig még csak háromnegyed nyolc volt, úgyhogy itt már a szokásosnak mondható 2 perces depózást csináltuk Lizával. Ment a fejemre a jeges vizes öntés, pár falat kaja, pár korty innivaló, Squeezy só és amino + a friss mellény feltöltve a gélekkel és a kulacsokkal. Itt váltottam le a fejpántot egy jobban vizezhető Buff-ra, plusz a nyakamba került az Ultra-Trail Hungary-ra készült jégtartós csősál is, egyelőre még nem túl sok jéggel. Innen jött a pálya nehéz része, 30 km két nagy heggyel és két papíron egészen vacaknak ígérkező meredek lejtővel. Az első hegy a Zvöfelhron volt, 900 méteres emelkedés egyben, amiből az első 6-700 szépen futható, csak a vége volt gyaloglós-mászós. A kényelmesen kanyargó, napnak kitett szerpentinen szépen visszaelőztem azt a 8-10 futót, akik elhagytak a ponton a hosszabb frissítésem miatt. A mászós rész vége felé volt a frissítő pont, ahol csak leküldtem egyet a halomban álló Red Bull cola-ból, lábaink alatt a Wolfgangsee, és el is kezdtem a lejtőt, ami végül közel sem volt olyan nehéz, mint amire számítottam. Picit azért bántotta a cipő a Hársason megnyomorodott lábfejemet, de ennyi. Meg amúgy sem toltam nagyon, sok volt még innen, a nagy meleg még előttünk volt, és azért a bokámra még így is jobban ügyeltem, mint máskor. Közben utolértem a rövidebb ultra táv mezőnyének végét, innentől a célig kétszáz ultrás sporit előztem meg, az ilyen mindig kicsit változatosabbá teszi a versenyt.

Tovább a teljes beszámolóra Tomi sportolói fb oldalára

Nagy Hársas Ultra OB – Antal Csaba, beszámoló

Posted on Updated on

51k 2650m d+ 153bpm / 8:30/km GAP 6:25/km

7:16:30 3. hely, ezzel OB 3. hely

A hét közepéig kétséges volt, hogy indulok ezen a versenyen, mert egyrészt túl közel esett a hétvégi Szentlászló Trail-hez, másrészt családi elfoglaltság is bizonytalanná tette. Másrészt ott volt előttem, hogy az országos bajnokságban az első futam, azaz a Mátrabérc alapján negyedik helyen álltam és szerettem volna természetesen minél jobb helyezést elérni. Sajnos az országos terepfutó bajnokság presztízse meglehetősen alacsony, kevés a nevező, mindenki a nyílt futamban indul, nem csinálnak sportorvosi igazolást, stb. , de azért mégis csak OB, így szerdán neveztem is hivatalosan.

Tavalyról emlékeztem, hogy nehéz, sőt nagyon nehéz a track, jópár meredek mászással, illetve ereszkedéssel, ezenkívül a terep sok helyen sziklás, csalánmezőkkel tarkítva (idén mintha kicsit kevesebb csalán lett volna). A rajtban derült ki, hogy egy teljesítés is elég a bajnokság dobogót jelentő harmadik helyére, nem bántam, hogy nem kell éles versenyhelyzetben nyomni, hanem saját tempót mehetek. A rajt utáni enyhe emelkedőn idén nem kezdtem be, tartottam a kiírt pulzust, tavaly itt már vörös zónában mentem körül, ami persze sok lett elég korán. Aztán elérve a zöld sávot, az országhatáron haladtunk egy jó darabig és a Hét-árok keskeny, de annál meredekebb szurdokai következtek, némelyikbe szinte csak tyúklépesben tudtam lemenni, felfelé pedig rendesen égeti a combot. Olyan 6 km környékén értünk el a Nagy Hársas hegyre, nem emlékeztem rá, hogy ez ennyire meredek (1300 m – 280 m d+), itt kezdtem először bánni, hogy elindultam :). Külön meglepetés, hogy kétszer is elhiteti az emberrel, hogy közel a csúcs, de aztán odaérve kinyílik a perspektíva és újabb meredek szakasz válik láthatóvá. Innen lejtő következett, majd egy újabb, kisebb mászás a Bába-Hegyre és egy pár kili újabb lejtő után visszatérve a Tolvaj-Hegy, mint legnehezebb mászás következett. hatszáz méter távon 250 m-es emelkedéssel szinte falként tornyosul, erre emlékeztem és nem is okozott kellemes csalódást, pont olyan sz.rul ment, mint emlékeztem rá.  Tavaly a Tolvaj-hegy lábától a Nagy-Milic csúcsáig lévő 4,25 km távot 610 m szinttel 1 óra egy perc alatt tettem meg nyilvánvalóan túltolva, most sokkal jobb állapotban 55 perc is elég volt erre.

A milici ponttól kisebb hullámzással lefelé vezet a pálya az eszkárosi útig. Az idei év felismerése az volt, hogy ezen a pályán a lejtőzéseket is folyton megszakítja egy-egy rövid emelkedő, erősen igénybe véve a comb- és vádli izmait, hogy még jobban savasodjanak :). A pontőrtől megtudtam, hogy negyedik helyen haladok, ezek szerint csak Dendel Niki, Tomi és File Balázs van előttem, ez klassz az OB szempontjából, meglehet a dobogó.

Az eszkárosi úton átkelve jött a track másik eszement emelkedője, a Szurok-hegy, ez kicsit hosszabb, de nem kevésbé meredek, mint a Tolvaj-hegy, lépésről-lépesre, a botra erőteljesen támaszkodva szenvedtem fel magam, egy 16 perces kilométert “futva”. Innen jön egy kb. öt kili lejtő Hollóházáig, ez talán a verseny leghaladósabb része. Tavaly itt egyáltalán nem tudtam futni, jelentős mennyiségű időt vesztegetvén el, idén nem volt különösebb gondom, jól haladtam, bár már nagyon éreztem az előző heti Szentlászló okozta fáradtságot a lábaimban. Innen balra fordulva kezdődik az utolsó nagyobb szintemelkedés tíz kilin át a Milicig, közel nyolcszáz méter szinttel. A Milic lábáig terjedő mintegy hét kili futható, de már bele-bele gyalogoltam időnként, mondjuk a tavaly javarészt fordított arányban volt a gyaloglás és a futás ezen a szakaszon. A Nagy-Milicre való második mászás is elég kemény, az vigasztalt, hogy ezután már csak a Tolvaj-hegy lejtője az utolsó szívatás (akkor még nem tudtam…).

A Milicre felérve kellemetlen meglepetéssel szembesültem, ketten is utolértek, kb. együtt indultunk ki a pontról. Itt következett a verseny mélypontja, ugyanis rossz irányba fordultam a Milicről lefelé (szintén jelölésen, de a verseny elején erről jöttünk és lefelé másik jelölést kellett volna követni). Mire észrevettem, jó egy kilit mentem lefelé! Ezen a ponton komolyan elgondolkoztam, hogy lemegyek erre és hagyom az egész versenyt, de aztán összekaptam magam és visszamásztam azt az extra kb. ötven métert, természetesen sűrű anyázások közepette. Innentől az immár jó irányban az utolsó előtti pontig tartó lejtőzést megtoltam, hátha elérem a két közvetlenül előttem haladót, de a ponton Nellitől hét perc hátrányom volt (igaz csökkent ahhoz képest, hogy kb. tíz percet vesztettem, de még így is sok).

A ponttól enyhén emelkedett ismét a Tolvaj-hegy tetejéig vagy száz métert a 3 kilin, itt futottam bár, de rendkívül elegem volt már az egészből, a mentális százasom elenyészett, hol van már az utolsó szemét lejtő, hogy aztán bekocogjak a célba?! A Tolvaj-hegy iszonyatos volt idén is lefelé, én a kezdeti totyogás után inkább leguggoltam és két kezemmel hajtva magam lecsúsztam, az időnként felgyűlt avart pókjárásban át-átlépve. Vicces módon ezen Strava-szegmens legjobbamat értem el ezzel a módszerrel 🙂

Az utolsó szakaszt futottam, ahogy bírtam és abban a tudatban értem célba, hogy absz. 6., férfi 4. helyezett lettem. Nelli végül 4 perccel ért be előttem, hoztam rajta az utolsó szakaszon, de utolérni nem tudtam, viszont meglepetésemre a srác, akivel a Milicen együtt idultunk, nem volt a célban, csak kb. fél órával később futott be. Kiderült, hogy ő is eltévedt, de sokkal több extra távot tett bele. Így a versenyen is meglett a dobogó harmadik foka az OB harmadik helyezés mellé.

A tavalyi időmön javítottam 40 percet, eltévedés nélkül 50 perc lett volna, de hát nincs “mi lett volna”. Végsősoron elégedett vagyok a teljesítményemmel, a fáradtságon kívül nem volt semmi nagy agonizálás, hat ütéssel alacsonyabb átlagpulzuson ötven másodperccel jobb kilométer átlaggal mentem végig az ország szerintem legnehezebb verseny útvonalán, ráadásul egy héttel a Szentlászló után, amit a táv kb. felétől már extra fáradtságként éreztem a lábaimban, dehát “úgy kell neki, minek ment oda”.

Köszi Főni a felkészítést, meg a türelmet, vár a Val d’Aran, vár a Pireneusok 🙂