Month: november 2018

Portó Maraton beszámoló – Földi Zsuzsi

Posted on Updated on

Még az év első felében neveztünk erre a versenyre, és bár úgy voltam vele (főleg Maratonfüred után), hogy a 42,2 az nagyon nem az én távom, de Gizion-buli, meg Portó, és Gábor is jön, jó lesz ez biztosan, legfeljebb azt a szűk 4 órát utálni fogom, amíg futok 😀

Egész évben félretettem magamban azt, hogy novemberben maratont futok, az UB után a szeptemberi 12 órás futásig láttam csak, az az utáni dolgokkal nem nagyon foglalkoztam.

Lement a 12 óra, 6 hét múlva Portó, futottam, amit Gabi kiírt, de valahogy nem ‘éreztem’, hogy jó lesz ott a futás. Amikor neveztem, szerettem volna 3:45 körüli időt futni, vagy legalább 3:50-en belül, de ebben a 6 hétben még a 4 órán belüli teljesítésben sem nagyon tudtam hinni. Gabi szerint menni fog, a PB is (3:57-en belüli 42,2), hát elhittem neki, ő a főnök, biztos igaza van 🙂

Megcéloztam egy 3:55-ön belüli időt, legyen azért valami cél, ne már hogy 10 mp-es javítás legyen, hiszen Füreden legalább 10 percet benne hagytam abban a maratonban. 3:55, az 5:30-5:35 közötti tempó, mennie kell.

Vasárnap volt a futás, pénteken mentünk ki Gáborral, Bettiékkel közös szállásunk volt. Direkt a rajt/cél területéhez közel levő apartmant foglaltunk, hogy verseny előtt és után minél egyszerűbb legyen a ki- és visszajutás (ki tudja, hogy leszünk, mi lesz…).

Péntek este közös vacsi a gizionokkal, másnap városnézés, rajtcsomag felvétele, átmozgató futás az óceán partján, korai vacsora, és korai alvás :).
Reggel korán kelés, szokásos zabkása reggeli, rajtszám az övre, övbe a gélek, soft kulacsba a vizes energiaital (37 után, ha kéne valami extra támogatás 😀 ), és a szokásos ruhák (most a nadrág kompressziós volt),  és egy extra – a #gizionpower karkötő ❤

Tudtuk egész héten, hogy jó eséllyel esőben fogunk futni, a kérdés csak az volt, hogy mikortól fog zuhogni. Reggel már esett-csepegett, kukás zsák magunkra, kb 8-10 perc alatt kisétáltunk a rajthoz, közben ettem egy fél banánt. Gáborral már itthon megbeszéltük, hogy nem futunk együtt, mindketten a saját legjobb tempónkat tartjuk, a célban meg találkozunk. A péntek esti vacsin Mátéval lezsíroztuk, hogy kb hasonló idővel tervezünk beérni, így induljunk együtt, és ha valakinek kell noszogatás, legalább lesz, aki rugdos.

Órának mondtam, hogy 5:25-5:32 közötti tempót kell tartani, sikítson ha nem vagyok a zónában.

A futás előtti délután Gabi számolt, annyit mondott: 3:53. Kérdeztem, hogy plusz a frissítések, erre: “naaa, nincs szüttyögés, iszol, futsz, férjen bele. 3:53” 🙂
Nagyon körözős futó vagyok, így 6 db 7 km-es kört állítottam be az órámon, azt tudtam, hogy 39 perc alatt, illetve azon belül kell futnom a köröket, hogy a 3:53 meglegyen.

Hűvös volt induláskor, eső szitál, hangulat tök jó. Rajt, puszi Gábornak, és fussunk, fussunk 🙂  A tervezetthez képest gyorsabbak lettek az első km-ek, de a pulzus rendben volt, simán beszéltem, jól voltam. Frissítésre a terv szögegyszerű volt: minden 5-ös km-nél egy high5 gél, minden 10-es km-nél egy decás gél, a frissítőpont előtt kb 150-200 méterrel benyomva. Üveges vizet adtak a pontokon, az szuper volt, hogy nem kellett megállni, azt viszont utáltam, hogy rengeteg szemetet termelünk így, de nem foglalkoztam vele sokat – majd holnap, most más a fókusz.

A pálya kialakítása miatt többször is futottak velünk szemben a többiek, tudtunk hajrázni Zsófinak, Gábornak, Gabinak is, egyszer Balázs köszönt rám. Annyira jó volt, hogy hiába nem együtt futunk, egy tempót, de látjuk, hogy megvan és jól van a másik is 🙂

15-nél gyanús lett a hasam, hogy valószínűleg nem úszom meg a budijáratot… 20 km előtt mondtam Máténak, hogy ha van wc a ponton, én oda kiugrom, menjen tovább, majd tali a célban. Budi volt, kettő is, egyikbe bementek, és mintha a másikba is bementek volna, hát én vártam. Aztán gyanús lett, hogy nincs bezárva, kopogtam, benyitottam – szabad 😀 Nem baj, plusz 1 percet tettem a másik kettő mellé, csak hogy tényleg meg kelljen dolgozni azért a PB-ért 😉

Teltek a km-ek, 25 után már azért kicsit koncentrálni kellett, hogy maradjon a kiírt tempó, Gáborral pacsi 26 körül, nagyon jókor jött, hogy pont szembe jött :). 30 után ha éreztem, hogy már eléggé fáradok, akkor mantráztam, hogy 3:53,  meg hogy “férjen bele!”, és egyre sűrűbben pillantottam a karkötőre extra #gizionpower-ért 🙂

35-37 km környékére terveztem, hogy kicsit tolok a tempón, ha van erőm – hát 35-nél nem éreztem, hogy ezt én annyira akarom 😀
Az órám, és körülöttem a többi futó órája is előbb csippantott a km-eknél, mint a kirakott jelzések, 35 körül már úgy számoltam, hogy az órám szerint majdnem 43 lesz a vége, ezért sem kezdtem el tempózni, kicsit féltem, hogy majdnem 8 km-en keresztül nem menne, és nagyon akartam a PB-t (itt szinte biztos volt, hogy meglesz, de nem akartam a végén elszúrni).

37-nél vizezett energiaitalból pár korty, nagy levegő, és akkor hadd szóljon. Nehéz volt, fájt, itt már kezdett nagyon esni az eső, a part mellett a szél is durvult, de valahogy biztos voltam benne, hogy menni fog, ha négykézláb is mászok a befutó után, akkor is. Energiaital, gél, víz, jobb láb, bal láb, esőt letojom, szél nem érdekel, csak haladjunk. Körülöttem sokan sétálnak, aztán macskakő, nagyon csúszik, van egy 15 centis betonszegély, azon futunk többen is libasorban. Többször is előzök, elég fárasztó, de menni kell. A bal combom már utálja az egészet, a bal vádlim is, csak ne görcsöljön be semmi (nagyon a határon volt, úgy éreztem). Örültem, hogy a kompressziós nadrágot vettem fel, itt a végén nagyon sokat segített. Az órám szerinti 42,2 km 3:51:15-nél lett meg, de még több, mint 500 m hátra volt, ezt én 2 perc alatt most nem tudom lefutni, a hivatalos idő nem lesz 3:53, de a magamnak előírt 3:55-ön belüli meglehet, meglesz. A befutó előtt volt egy (utólag visszagondolva nem is annyira) hosszú emelkedő – lehetett vagy 150 méter hosszú is :D, az kegyetlen volt. Aztán mindenféle kapuk, majd a célkapu. 3:54:40, PB pipa, 3:55-ön belüli idő megvan, órám szerint 42,78 km-nél (tervezett átlagtempó 5:30 p/km, ami lett: 5:29 p/km. Wc-járattal együtt. Királyság 🙂 ).

Az eső zuhog, még nem fázom, de hamarosan…

Megkapom a mindenféle befutó dolgokat, érmet, Gábor már benn, ölelés, puszi, gratulálunk egymásnak (ő 3:37-et futott, őrület! 😮 ). Benn van Balázs is, jön Betti, hozott nekem széldzsekit – nem vízálló, de szél ellen legalább véd. Fiúk szétfagyva, siessünk vissza, nyújtás, meleg zuhany, és érjünk vissza Gabi befutójához 🙂

Nagyon-nagyon örültem, hogy ennyire közel volt a szállás, és a száraz ruha, mire visszaértünk, már én is lila voltam – a fiúk meg plusz 15 percet vártak és álltak az esőben…

Tisztába és szárazba tétel után visszamentünk a célba (elázás part 2.), Gabi is megvan, mindenki benn van, és csomó PB lett, mindenki boldog 🙂

Este borospince látogatás, közös vacsora, szuper hangulat – megint, annyira jó dolog Gizionnak lenni 🙂

4,5 napot töltöttünk Portóban, és ez a maraton ‘csak’ egy extra volt ebben a szuper hosszú hétvégében. Annyi energiát adott, és feltöltött a szuper társaság, a közös élmények, hogy biztos vagyok benne, ez is segített abban, hogy ennyire jó verseny legyen ebből a futásból. Végig pont úgy sikerült (budit leszámítva), ahogy terveztem. Nem futottam el, nem hagytam benne a kényszerű megálláson kívül semmit, a fókusz végig nagyon rendben volt, a pulzus utólag megnézve pont ott volt, és pont úgy, ahogy terveztem.

Nem is olyan rossz dolog a maratoni táv, legközelebb 3:45 😉

Köszönöm Gabi a felkészítést, és hogy elhitetted velem, hogy 6 héttel az Optivita után is tudok maratonon PB-t futni 🙂

This entry was posted in étel-ital, beszámoló, fotóriport and tagged .

Naszály Trail – Berta Laci, beszámoló

Posted on

Erről a versenyről nagyon sokat hallottam már: sártenger, borzalmas emelkedők, a második Naszály-mászást mindenki gyűlöli, Moós Gergő is úgy írt a pályáról sok évvel ezelőtt, hogy “számomra futhatatlan”. Na, akkor ez nekem jó lesz kinyírós versenynek, a nevezés indulását követő fél órán belül ott is figyelt a nevem az L táv rajtlistáján. (Ez volt az első rendezés, amikor a 24-25 km-es távból nem volt két kör, szóval az a régi L táv megszűnt, és az M táv vette át a nevét.) Időtervvel nem rendelkeztem, mivel fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból. Vázlatos dolgok voltak csak bennem: a szintidőből (5 óra) kicsúszást kudarcnak éltem volna meg, 4:15 környékét reálisnak tartottam, 4:00-val boldog lettem volna, te pedig 3:40-et vártál tőlem. Utólag visszagondolva ez baromi ciki (természetesen nem az általad várt idő, hanem az enyém), de erről majd a végén.

A verseny előtti napra pihenést terveztem, ebből az lett, hogy egész nap rohangáltam, vásároltam, kocsit takarítottam, végül fél 12 körül kerültem ágyba. Kelés fél 6-kor, emberré válás, öltözés, kutyák elintézése, reggelizés fél 7-kor, kocsi, önkéntes crew tag felkanalazása a Széll Kálmánról elnevezett Moszkva téren, aztán kicsivel 8 előtt érkezés Szendehelyre. Szokásos rituálék, celebspotting, stb, aztán azt vettem észre, hogy már 8:40 van.

A férfivécé előtti sorban töltött évek miatt az előírt “6-8 perc kocogás, majd 10-12 perc giminasztika” bemelegítés csökkentett üzemmódú lett: 4-5 perc kocogásra és kb 3 perc gimnasztikára maradt időm, így is 8:58-ra értem vissza a rajtba. Éppen a főszervező Zsuzsa tartott eligazítást a tőle maximum 3 méterre álló kb 20 versenyzőnek, a többi 100 ember velem együtt csak annyit érzékelt ebből, hogy mozog a szája. Mindegy, beálltam hátulra, jó lesz az nekem, a rövid bemelegítés miatt úgyis azt terveztem, hogy az elejét még nem a tervezett tempóban nyomom, és azalatt bemozgom magam. Így is volt, aztán úgy másfél km után beálltam a tervezett fordulatszámra, kicsit előzgettem is, elhelyezkedtem a középmezőnyben.

Idén a Cserhát is csatlakozott a száraz november mozgalomhoz, nyoma se volt a legendás sárnak, és ezt egyáltalán nem bántam. Valamikor 6-7 km környékén, az első Naszály-menet egyik emelkedőjén utolértem egy tündöklően új és méregdrága cuccokba öltözött srácot, az ösvény szélén agonizált, látszott, hogy elszámolta magát a nevezés leadásakor. Majdnem szóltam neki, hogy gyöngyvirágom, ne aggódj, a nehezén túlvagyunk: eddig lenyomtunk 300 méter szintet, már csak 900 van hátra, trololol. De halottba nem rúgunk bele (haldoklóba se nagyot), úgyhogy inkább némán lehagytam. Aztán 1 óra 7 percnél értem fel a Naszályra először (8,6 km). Későbbre vártam magamat, de azért nem volt ebből harag, pláne, hogy tök rendben voltam. Számolgattam, ez kb a táv és a szint harmada eddig, lassulást és fáradást is beleszámolva 4 órán belüli lesz ez a buli, de a száraz pályának hála akár a várt 3:40 is meglehet. Elindultunk meredeken lefelé, én meg tudtam, hogy itt jön nekem az első igazán nehéz rész, mert hamar fárad a combom a lejtőzéstől. Nem is szerettem, nagyon fárasztott. 11 km-nél értünk az első frissítőpontra, az Ezoterikus-rétre.
Intermezzo: próbáltam kiguglizni, hogy mitől ezoterikus ez a rét, de semmi infót nem találtam, viszont cserébe megtaláltam Ezotermikus-rét néven is. Arra számítottam, hogy odaérve rájövök az okára, mert mondjuk egy sámán fog dobolni, vagy lesz egy életnagyságú Gyurcsok doktor mellszobor, de semmi, szóval számomra rejtély maradt a rét ezoter(m)ikus mivolta. Bekevertem egy tündérleheletnyi izót, megtöltöttem a vizes kulacsot is, aztán szartam a csakrákra, és továbbmentem.
A pont után hálát adtam az égnek, mert párszáz méter múlva elindultunk felfelé, szóval újra le tudtam hagyni 1-2 embert. A Látó-hegyre nem kellett kimennünk, az okát nem tudom (lehet, hogy erről beszélt a rajtban a szervező), kicsit sajnáltam a dolgot, de ez van. Bő fél km sárga kereszt után kellett rákanyarodni meredeken a sárga háromszögre, de itt olyan pocsék volt a jelölés, hogy ha nem két rutinos naszályozót követek éppen 10 méterről, akkor tuti benézem a kereszteződést, és továbbfutok. Úgy hallottam utána, hogy ezt sokan el is rontották. Na, mi bevettük a kanyart, és másodszor is elindultunk fel a Naszályra. Ez az emelkedő jóval combosabb volt, mint az első, de végig jól tudtam haladni, nem volt kifulladás, kényszerpihenő. Fárasztó volt, de sokkal jobban viseltem, mint a lejtőzést. Felérve azért megmondtam a pontőröknek, hogy “aztakurva”, csak hogy tisztában legyenek vele. A szemükben láttam, hogy tudják.
A tetőn ránéztem az órámra: 2 óra 1 perc, 14,7 km, 1000 méter szint. Hátravan 10-11 km (nem tudtam pontosan, mert kavartak a szervezők az útvonallal), 200 méter szintemelkedés, viszont számomra sok lejtő. Itt kezdtem elhinni, hogy összejön a 3:40. Egyből vérszemet is kaptam, és eljátszottam a gondolattal, hogy akár még a 3:30-at is megközelíthetem. Úristen, az marha király dolog lenne, akkor csapassuk! Ennek örömére sétáltam kb 2 percet, mert tudtam, hogy olyan lejtő jön, amin ki tudom nyírni a combomat, szóval inkább szántam egy kis időt saját magam összekaparására a kemény emelkedő után. Aztán felvettem a ritmust, elkezdtem haladni lefelé, de hárman-négyen így is elmentek mellettem.
A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, emberek kerékpáron, fa, növény, túra/szabadtéri és természet
Erről a lefeléről nincs sok emlékem. Halmozottan hátrányos helyzetű vagyok, nem tudok lejtőzni: az izomzatom mint egy informatikusé, gyenge csirke vagyok, ráadásul a magasságomból (196 cm) fakadóan eléggé fent van a súlypontom, ami minden tornyot instabilabbá tesz, meg viszonylag erős a szemüvegem is, úgyhogy megy a para, hogy ha esek, és összetörik a szemüveg, akkor itt halok meg, mert ki nem találok, az fix. De azért próbáltam magamhoz képest minél inkább megtolni a dolgot, közben minden lépésnél elkerülni a bokaficamot és a kulcscsonttörést. Hogy hogyan értem a második, kosdi frissítőpontra, azt nem tudom, de ott nagyon megörültem, hogy gond nélkül beértem. A sámánoknál bekevert izómnak még a harmada megvolt, szóval kértem abba vizet, és ettem pár szem olívabogyót egy kis darab banánnal. Csekkoltam az órát: 17,4 km, 2:22. Ember, nyüves nyolc kilométer van hátra, szint is csak kb 200 méter. Szó szerint libabőrös lettem: basszus, meglesz a 3:30, annál picit jobb is, csak ne büfézgessek, hanem takarodjak vissza az ösvényre. Már a 3:40-et is gondolkodás nélkül, örömtől kacagva írtam volna alá a verseny előtt, most meg a 3:30-on belüli időért megyek, el se hiszem.
Toltam tovább, jött egy kis kavargás, mert megint másfelé vitt a szalagozás, mint a track mutatta, de mondom jó, ez van, nem fogok megállni tökörészni, hogy merre tovább, így is a Gyadai-rétre fogok jutni. Gurulós, finom, nem meredek lejtő jött, belefért egy 4:51-es kilométer. Ez 2 és fél óra futás után sokat adott pszichésen, meg az utána következő 5:17-es is, ami már a Gyadain történt. A hírek alapján ott vagy nyakig érő fű szokott lenni, vagy szügyig érő sár. Most egyik sem, cserébe olyan kátyús volt, hogy a sár hiánya miatti kemény talajon nagyon kellett figyelni, hogy ne forduljon ki a boka. 2:52-nél csippant az órám 22 km-t, nekem meg megint végigfutott a hátamon a hideg, alig mertem még a gondolatot is megfogalmazni magamban: három húsz…? Nyolc percen belüli átlag itt? Nyomtam, ahogy tudtam, 23 km, vigyorogtam, mint egy hülyegyerek, mocsok nagy flow volt, 24 km, 25, már csak fel kell futni ezen az utcán a suliig, ahol a rajt-cél van.
Az utolsó párszáz méter aszfaltja végig emelkedett, és meghallottam, hogy jön mögöttem két L távos. Na, felejtsétek el, hogy a finisben leelőztök, én most betolom magam üveghangon, akármennyire is emelkedik. Itt extra értelmet nyertek a dombozós edzések, illetve hogy azokon minden esetben az utolsókat nyomtam meg a legerősebben, bármilyen fáradt is voltam. Fájt, hányni akartam, de beleadtam mindent, ami még bennem volt. 3:18:32 lett a vége, 7:42-es átlag az órám által mért 25,8 km-en és 1260 m szinten. Lerogytam a fűbe, hosszú percekig semmire sem voltam képes. Képtelen voltam pötyögni a telefonon, úgyhogy lőttem egy fotót az órámon látható adatokról, elküldtem a páromnak, aztán feltöltöttem a Gizion csoportba. 10 perc múlva lett annyi erőm, hogy bemenjek a tornaterembe. Betoltam a zöldséges rizsemet, egy banánt, feküdtem még 10 percet, aztán a frissítőasztal sarkánál eltűntem a kóla, az olívabogyók és a banánok Bermuda-háromszögében. Kerestem Koren Mikit, az egyetlen giziont a környéken, de mint később megtudtam, ment pályát bontani.
Tanulságok, utóbölcsességek, PTCD (Post-Traumatic Coelhoing Disorder):
1. Gizionul mondva: 100 Ft-tal álltam rajthoz, ez csak egy kulacsos hülyeség miatt (lásd később) csökkent le 99-re, és 120 Ft-tal értem be a célba.
2. Egy verseny teljesen más, mint egy edzés (meglepetés!). Nem a triviális dolgokra gondolok most, hanem arra, hogy a terepfutásban én nem a változatosságot és a leküzdendő akadályokat látom elsősorban, hanem a természetben levés vonzerejét. A nagyobbik kutyánkkal bolyongani. Koromsötétben, a fejlámpa fényénél világító szempárokat figyelni a bokrok alatt, hajnalban vaddisznókba botlani. Pár másodpercre megállni a szakadó esőben az ösvény közepén, és hallgatni, ahogy iszik az erdő. Ezek miatt futok terepen. Mivel itt fókuszvesztés nélkül, végig 100%-osan a feladatra koncentráltam, vajmi keveset észleltem a környezetből, és ez zavar. Eddig sem voltam versenyfüggő, engem nem motivál a hájp, a finisher póló/érem, a tömegről és a rajt előtti fullasztó bemelegítőkrém-szagról már ne is beszéljünk, de most még egy ellenérvként megjelent az, hogy konkrétan nem láttam a tájat, olyan durva volt a fókusz. Vissza kell jönnöm ide valamikor csak úgy, edzeni egyet, mert az a pár villanásnyi kép, ami megmaradt, elég csábító.
3. Az, hogy mennyire nem ismerem magamat, a korlátaimat, mennyire nem vagyok tisztában a versenykörülmények közötti képességeimmel, egyszerűen szégyenteljes. Az egy dolog, hogy alapból nincs túl sok önbizalom a puttonyban, de 4 órás finist álomidőként dédelgetni, majd végül 3:18-at futni nem óvatosság, alultervezés, önbizalomhiány vagy (ál)szerénység, ez rutintalanság, illetve az önismeret teljes hiánya. Ezen csak úgy lehet segíteni, hogy szembemegyek az előző pontban írottakkal, megbékélek a bemelegítőkrémekkel és a versenyközpontok DJ-inek elmaradhatatlan Coco Jumboojával, és néha elmegyek 1-1 versenyre, hogy teszteljem magam. (Na, azért nem sűrűn, képtelen lennék akár csak havi 1 hepöningre is elmenni, de a kéthavonta 1 is soknak tűnik.) Közben hátha kialakul az a képességem, hogy veretés közben is tudok gyönyörködni a tájban.
4. Gyalázatosan csirke vagyok. Nagyon sokat kell erősítenem lábra és törzsre, mert a kemény lejtőzések teljesen kikészítenek, sokkal jobban, mint az emelkedők. A téli alapozás során szeretnék erre is nagy hangsúlyt fektetni.
5. Az egyértelmű előnyökön túl arra is kiválóan alkalmas a dombozós edzés, hogy versenyhelyzetben az ember magabiztos rutinnal tudjon sportértékkel rendelkező öngyilkosságot elkövetni.
6. Az Ahojnindzsa széles szájú, puha kulacsa marha jó azoknak, akik anaeróbban is érzik a zent. Nyugodt embernek tartom magamat, de amikor sokadszorra járok úgy, hogy az elvárható max 3 másodperc helyett már vagy egy perce próbálom rácsavarni a kupakot a kulacs nem elég merev száján lévő menetre, majd amikor azt hiszem, hogy megvan, és tenném el a zsebembe, akkor a nyomástól elkezd mindenfelé spriccelni-ömleni a cukros lötty, mert mégsem sikerült jól rátekerni, ááá… na, akkor azért lennének kérdéseim a Teremtő felé. Másnap vettem egy akciós Salomont. Laza edzésre tökéletes lesz a kínai, annál komolyabb esetekben jöhet a… francia-kínai.
7. #gizionpower
Hát, úgy ennyi 🙂
A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, cipők és túra/szabadtéri

This entry was posted in beszámoló and tagged .

Vértes Trail – Dobos Erzsi, beszámoló

Posted on Updated on

Ensport Vértes Trail, „S” Táv (10.5km / 350m+) – Beszámoló

A Gizionok közül én lettem az a szerencsés, aki támogatottként indulhatott ezen az új terepversenyen.

A Vértes Trail volt a negyedik terepversenyem idén és összességében is, a Börzsöny, Szavanna és a Mátra Trail után.

A mátrai versenyről még igencsak frissen éltek bennem az emlékek (nehezen barátkoztam meg az avar takarta köves-gyökeres ösvénnyel), úgyhogy a Vértesre már készültem fejben is.

Az időjárással továbbra is nagy szerencsénk volt. Gyönyörű, napsütéses őszi időben futhattunk. Szinte nem is volt kérdés, hogy november eleje ellenére ez egy rövidnadrágos-pólós verseny lesz.

Időben érkeztünk a móri versenyközpontba, ahol viszonylag rövid futós előéletem ellenére elég sok ismerős arccal találkoztam. Zalán fiam persze rögtön kiszúrta a Dávid és Gábor Survivor-os celebeket (Dávid az „S” távon 4-nek futott be)

Az „S” táv 10:30-kor rajtolt el úgyhogy bőven volt időnk felvenni a rajtcsomagot és bemelegíteni pár száz méter kocogással és gimnasztikával.

Bemelegítő kocogás (Fotó: terepfutas.hu)

Tanulva az előző versenyekből a rajtnál igyekeztem kb. az első harmadba állni, hogy ne nagyon ragadjak be majd a szűk hegyi ősvényen.

Az útvonal eleje a szokásos módon a faluban vezetett aszfalton, úgy 1 km-n át.

Majd az erdőbe érve elkezdtük a felfelé kaptatást. Próbáltam egy jól bírható tempót tartani, néha rápillantva azért a pulzusra, nehogy elfussam magam már az elején.

A single-track ösvényen kicsit beragadtam, de ahol lehetett próbáltam egyet-egyet előzni.

Legalább volt egy kis időm gyönyörködni a színpompás erdei tájban, tudtam, hogy lefelé erre már nem nagyon lesz lehetőségem, ha jó időeredményt akarok elérni.

Nagyon figyeltem az útvonal jelölésre, mivel egy-két versenyen sikerült már eltévednem.

Igazából alighogy elkaptam a megfelelő ritmust, már el is értük a táv felénél a frissítőpontot. Gyors csippantás és már mentem is tovább.

Nem éreztem szükségét, hogy megálljak, mivel útközben is kortyolgattam és volt nálam gumicukor is.

Energetikailag kiváló állapotban voltam, és amúgy is már csak a fele volt hátra. Tudtam, hogy a nehezén túl vagyok.

Jöttek a lejtős részek, talán még egy-két rövidebb kaptatóval megtűzdelve. Innen igazából már csak be kellett gurulni.

A lejtőkön kicsit bátrabban eleresztettem magam, mint az előző versenyeken, persze iszonyatosan kellett figyelni hova és hogyan lépjek. Elég sok faágon is át kellett szökellni, de ezeket mind nagyon élveztem.

Lefelé a Fazekas-gödröknél (Fotó: terepfutas.hu)

Sikerült megint pár versenyző mellett elhúznom (igaz, volt, aki a faluban, aszfalton visszaelőzött).

Hamar beértünk Mórra, ahol még próbáltam belehúzni egy kicsit a célig.

Férjem mondta, meg éreztem is, hogy elég jó helyen érkeztem be. Nők között a 6. helyet sikerült megcsípni, aminek nagyon örültem.

A júliusi Börzsöny Trail óta (hasonló táv és szintemelkedés) több mint 30 mp-et sikerült a tempón javítani.

Ez azért is nagy fejlődés, mert sajnos ritkán van alkalmam terepen futni. Köszönhető ez az eredmény a rendszeres, jól felépített edzéseknek, amiket hetente kapok Gabitól, plusz a többi lelkes Gizion példája is nagyon motiváló.

Örülök, hogy ide tartozom! A Vértesbe pedig biztos visszatérek még!

This entry was posted in beszámoló and tagged .