TDS

TDS – Belus Tamás

Posted on Updated on

A végtelen lejtők versenye

VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

 

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

 (A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

 

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.

Tovább a teljes beszámolóhoz >>>

Kerékgyártó Peti – TDS

Posted on Updated on

Az úgy kezdődött, hogy….

A “hogyan kezdődött” részhez érdemes idemásolnom egy kisebb szösszenetet Carlostól

“Európa fölé magasodik a „Fehér-hegy”, mely évszázadok óta ejt bámulatba megannyi hegymászót, kirándulót és sportolót. Chamonix utcáin mindenki az ég felé szegezi a fejét és a Bossons-gleccser narancssárgára színeződő jegét, s a fölötte magasodó négyezreseket csodálja. Nagy a sürgölődés, nagy az izgalom. Csupa különös ember, kemény tekintetek, furcsa öltözetek. Százféle nyelv egyvelege tölti be a légkört. Hamarosan rajtol Európa legnehezebb terepfutóversenye, a The North Face Ultra-Trail du Mont Blanc.”


2015 pedig így nézett ki

Idén nem a TDS volt a terv. Nem az az útvonal amit annyira szerettem volna, nem a “nagy klasszikus”. Nincs mítosz, nincsenek tradíciók. Sokaknak nem, de nekem fontos a körítés.

UTMB-re nem lehet csak úgy menni, pont is kell meg nem árt “magas hegyek között hol a tenger hupikék” között is mocorogni. CCC-ben gondolkoztam.  “Kényelmes” comeback és ráadásul megnézem a pálya második felét.

Mikor láttam,hogy milyen gyorsan és milyen mértékben telnek be a helyek elkenődtem. Biztos, hogy sorsolás lesz. Ha nem vagyok szerencsés plusz egy év és még az sem biztos. És akkor még mindig a CCC-nél tartunk. Nem jó ez így, hisztis és türelmetlen vagyok. Matekolok,hogy mi legyen. A TDS-en nagyon lassan kelnek el a helyek…végül benevezek. Nincs izgulás, nincs sorsolás “csak” menni kell. Idén…

Kell egy terv. Nem szeretnék hoppon maradni, nem szeretnék felkészületlenül rajthoz állni. Nem fér bele egy baki sem mert rögtön bukta.

119km 7250 méter szintkülönbség 33 óra.

Az official oldalon ezt írják a Difficult után:

Unclearly marked paths ; very long ascents and descents ; exposed passages secured with a rope ; use of hands necessary to balance oneself ; remote itinerary ;  altitude 2700m ; few refreshment points    Elementary experience of the mountains : capable of being autonomous for 5 or 6 hours ; the knowhow for confronting difficult conditions (rain, wind, cold (< 0°C), snow) day and night

image

Első lépés szállás, utazás. Ha nem foglalsz időben marad a camping…na azt mégegyszer nem. Az “időben foglalást” a januári sorsolás utáni egy-két nap jelenti.

Szerencsére sikerül mindent időben elrendezni, Lupusékkal megyünk, hibátlan, jobb nem is lehetne.

Második lépés, felkészülés. Ha a “nem akarok semmit elszúrni” vonalat akarom követni akkor kell egy szaki aki megmondja,hogy mikor mit és hogyan csináljak. Szép dolog,hogy az ember a saját feje után szaladgál mint pók a falon, de az nem mindig hasznos. Sokat nem tipródtam a dolgon Gabinál kötöttem ki, Gizion lettem. Volt bennem egy kis félsz,hogy elvállal-e, de szerencsére túlreagáltam a dolgot. Márciusban kezdtük el az együttműködést. Eddig mindig csak akkor futottam, ha volt hozzá kedvem.Volt időszak amikor sokáig nem volt. Most kicsit felfordult a világ. Megvan a program meg kell csinálni, referálni kell. Csinálom, csinálom, hajtok a dícsérő szavakra, gyorsan repül az idő. Vannak sikerek, félsikerek de azért haladunk. Gabi nélkül nem ment volna. Pont. Gabi50+Peti50=TDS100 (szerk: hah!)

Köszönöm!!!

Chamonix a terepfutók mekkája. A verseny pedig a terepfutás “turdöfransza”.

image

Az a hely ahol a pénztáros kislány is UTMB-s pólóban feszít egész héten.A hely ahol köszönnek neked, pacsiznak veled, buzdítanak még a verseny előtt, majd gratulálnak a boltban, utcán a verseny után mikor meglátják a csuklódon a karszalagot, mellényt. Az a hely ahol verekedned kell egy-egy jobb helyért, hogy testközelből lásd elrobogni a mezőnyt. Más, de szerethető világ. 😉

A rajtszámfelvétel gördülékenyen zajlik, vannak bérsorbanállóink így a nagy részét kihagyjuk.

Felszerelés check. Öt dolgot kell bemutatnom. Túlélő fólia, telefon, lámpák tartalék elemekkel, dzseki, “adhesive elastic band enable making a bandage or a strapping (mini 100cm x 6 cm)” Ez nálam fáslit jelent, náluk nem. Hosszas magyarázkodás után végül megkapom a pipát de innen az első utam egy gyógyszertárba vezet ahol veszek UTMB logóval ellátott “fáslit”.

Szerda race day

Kettőt tizenötkor ébresztő. Kell ez nekem?

Előző este összepakoltam mindent de a para bennem van, hogy véletlenül nem maradt-e ki valami.

image

Courmayeur-ben mindenki a csarnok előteréében gubbaszt. A szerencséseknek még jutott hely a fal mellett a földön, így legalább van minek nekitámaszkodni. Még másfél óra a rajtig…sok. Kint kb 8-9 fok. Jó lenne időben beállni a rajtba, de nem akarok beöltözni, ahogy elindulunk úgyis meleg lesz. Viszont, ha nem jól helyezkedek, akkor az első és második ponton tuti beragadok. Végül bő öt perccel a rajt előtt érünk oda. Előreverekedni esélytelen, így egy- két spori rosszalló tekintetétől övezve,egy portugál kollégát követve átmászok a kordonon és rögtön a tizedik sorban találom magam. A gyerekszobám megköveteli, hogy kicsit azért lesüssem a szemem.

“Indulni kell megint…nem lóghat a láb…”

Mindenki kiabál, kezek a magasban. Én inkább csendben bambulok magam elé. Innen nincs visszaút. Megtetettem, amit tudtam (szerk: lóóóóógtál sokat!), meglátjuk,hogy mire lesz elég. Dübörög a Karib-tenger kalózai, aztán egyszer csak megindulunk. Végre! 5 éve várom! Sodor a tömeg, de igyekszem visszafogni magam. Nagyon sokan mennek el mellettem. Ez az elsõ emelkedõn vissza is üt nekik, sorra hagyom el a virgoncokat. Ettõl függetlenül még mindig sokan mennek el mellettem. Hóóó! Nem akarom, nem szabad elkapkodni.

Az első ponton Boszival akadok össze, jó ismerős arcot látni. Visz a tömeg, hamar a  Combal tó (15,2km 1329m D+)-nál vagyok. Etetés, itatás. Próbálom minimalizálni a ponton töltött időt. Nem egyszerű, mert sokan vannak, mindenki egyszerre éhes, szomjas. Vérremenő küzdelmet folytatok az almás sütiért (almás sütiért bárhol, bármikor, bármit). Ellenfelem csekély ellenállást mutatott, hamar feladta  így sütimámorban indultam neki a következő huplinak.

Kígyózott a színes embertenger fölfelé, még mindenki vidám, boldog, fényképezkednek, videóznak. Nem baj, nemsokára nem így lesz! 😉

A hegytetőről meglepően kényelmes úton és meglepően sokat gurulunk lefelé. Majd egy óra folyamatos futás után annyira beleéltem magam a leejtőzésbe,hogy személyes sértésnek vettem a következő hegymenetet. A nap egyre jobban tűz, a vizem egyre gyorsabban fogy. Nem baj, az Alpokban vagyunk, itt minden sarkon csörgedezik egy hegyi patakocska, vagy bármi. Kivéve most. Hegy van, meleg van, tehenek vannak, patak vagy bármi nincs. Ha véletlenül van, akkor tartozik hozzá egy tehén is. Ha csak inna belőle, nem zavarna. De mivel benne áll inkább passzolok. (szerk: vagy ultrás vagy, vagy finnyás.)

Nemsokára odaérek a St-Bernard hágóhoz (35,9km 2602m D+). Videóról, fényképről már ismerős a környék. Élőben azért jobb…

image

A ponton Reni és Csanya vár,jó látni őket. Meglepő módon 4. vagyok.;-)

Végre van víz! Egy bánatom van csak,hogy az itató hordót a kertibudik árnyékában helyezték el… (szerk: a tehén mennyivel jobb lett volna, ugye!)

Találkozom Balázssal, Bourg SaInt-Maurice-ig( 50,7km 2649m D+) kerülgetjük egymást, majd az aszfaltra együtt érünk le. Konstatáljuk,hogy rohadt meleg van és majdhogynem pattintunk egy kis Törleyt,hogy végre leértünk a hegyről.

Nagy etetőpont, nagy nyüzsi. Nem tetszik, hogy alig találunk helyet, nem tetszik, hogy billeg a pad, nem tetszik, hogy rossz izű az iso. Kezdődik a hiszti, ezt is megértük. (szerk.Oh, The Big Drama Queen). A pontról csak a kötelező felszerelés check után lehet kijönni. Minden rendben, csak nem esik jól, hogy a telefont kétszer szedetik velem elő. Morcos vagyok, mennék már, Csanya nyugtat,leülök a földre és belegózom a motyót a zsákba.

Nekiveselkedek “A NAGY” hegy(ek)nek. Meleg van nagyon, 11 km-en 2000m D+,majd 4km lefelé. 5óra alatt érek át. Nem szeretnék róla beszélni.

image

A túloldalon  Cormet de Roseland-nál (66,6km 4588m D+) Reni és Lupusék várnak. A lagzis sátorban hiába bizonygatom, hogy ne keressék a a rajtszámmal ellátott zacskómat amiben előre lehetett küldeni cuccot, mert nincs, nem küldtem előre semmit. Nem kell még egy indok a megállásra. Sokan piknikeznek a ponton. Nem akarom már most elengedni a nehezen összeszedett perceket. Leves, kóla, keksz és már megyek is tovább. Útközben falatozgatok, lassan megy le a nap, készülök az éjszakára. Abban bíztam,hogy a napot legközelebb már csak Chamonix-ban látom. Nem így lett. 😉

Nem akartam túlbonyolítani az éjszakát. Felvettem a hosszú felsőmet és az volt a terv, hogy ha melegem lesz feltűröm az ujját és lehúzom a zipzárt. Ha fázom lehúzom az ujját és felhúzom a zipzárt. Ha más elemet is bevonok a projectbe, összezavarodom és az most nem lenne okos dolog. A tervem működött, így nem álltam be az út szélén rendszeresen öltözők, vetkőzők népes táborába. Nem vagyok semmi jónak az elrontója, de azért van egy határ. Közben jó volt visszanézni a Roseland előtti hegyre… Csinos fényfüzér ereszkedett lefelé ott, ahol pár órája jártam. Az ilyeneket azért megjegyzi az ember.

Az ereszkedés a következő pontra (La Gitte 74,5km 4861m D+) , nagyon vagány volt. Éppen egyedül voltam, se előttem se mögöttem senki. Gurulok lefelé, szikla bal oldalról, hegyi mentő jobbról, szikla balról, szalag jobbról, megint egy hegyiember jobbról. El nem tudtam képzelni,hogy mire fel  ez a nagy csinnadratta. Egészen addig még nem világítottam le jobbra. Vagyis nem teljesen le, mert nem láttam az alját csak nagyon messziről hallotam a patakot “csobogni”. Félelmetesen gyönyörű volt.

A pont utáni emelkedő tetejéről (Col est de la Gitte) a távolban feltűnt egy nagy fehér sátor és lehetett hallani,hogy valaki nagyon sok mindent kiabál, nagyon franciául. Nem tűnt elérhetetlennek egészen addig, amíg nem küldtek fel mindenkit jobbra egy “siratófalra” by Spero. A szemem előtt lebegő kép, hogy sós levesre emlékeztető löttyöt szürcsölgetek a sátor árnyékában így hamar szertefoszlott. Helyette elgázoltam egy tehenet, aki éppen az út közepén agonizált. Betétlap…

Innentől a nagyon meredek részekkel gondban vagyok. Lehet kicsit megfáztam még a hét elején, lehet az izomerő is kevés, gyakran megállok kicsit lihegni. Nem esik jól, mikor sorban mennek el mellettem, vagy mikor félre kell állni,hogy ne daráljanak be…

A Col de Joly (85,3km 5701m D+) szerencsére nem volt vendégmarasztaló hely. Sós izé, és egy szárnyaszegett “Allé Peter” kíséretében távoztam. Meg különben sem szabad álldogálni, mert egy pillanat alatt nagyon hideg tud lenni…

Le Contamines-ig (95,2km 5774m D+) morcos lettem. Nem tetszett semmi.

image

Köves volt, lapos volt, hiszti volt. Éreztem, hogy valami nem stimmel a jobb talpamon. Nem szoktam vízhólyaggal babrálni útközben. Ezt most sem tettem volna, de Reni és Csanya unszolására szakikra bíztam a dolgot. Kicsit nehéz volt elmagyarázni,hogy mit is szeretnék. Az angolt nem akarták megérteni, franciául egy szó van amit üzembiztosan tudok, ez a croissant, de ennek itt most sok hasznát nem veszem. Mutogatok a jobb lábamra, tapogatják a bokám,mondom,hogy kicsit lejjebb de sajnos kanyart nem tudok mutatni,hogy barátunk nézzen már alá is. Mérgesen és tanácstalanul annyit tudok kinyögni, hogy water bubble! Barátunk feje fölött megjelenik egy kis villanykörte majd úgy néz rám,hogy “Te hülye! Miért nem ezzel kezdted?”

Elővesz egy akkora tűt ami szerintem lovakhoz van rendszeresítve, csattan a gumikesztyű, valamit morog (utólag megfejtettem,azt mondta fájni fog) és nekiesik. A művelet végén elactivityzte, hogy csak az egyiket tudja leragasztani, mert a másik rossz helyen van, úgyhogy barátkozzak meg a gondolattal, hogy egy kicsit kellemetlen lesz. Érdekes volt egyébként az eü sátor. A tábori ágyakon nyakig betakarva feküdtek a sporik. Az ágyak végére felírták a rajtszámukat és, hogy mikor takargatták be őket…

Visszavettem a koszos zoknit, búcsút intettem újdonsült barátaimnak és megpróbáltam legalább addig nem vicsorogni, amíg látnak. Nagyon rossz volt, égett a talpam, alig bírtam ráállni. Szerencsére a befektetett energia megtérült, pár km múlva már nem is éreztem. Reni utamra enged, legközelebb a célban találkozunk.

A Le Contamines-ből kivezető út nagyon meglepett. Széles, autóval is járható, de ellenben olyan meredek… (szerk: és már tehén sem volt? Eh, semmi nem a régi:-))

Lihegek, fújtatok, mindegy, már csak a Col de Tricot (102,7km 6937m D+) van hátra. Ott álltam bambán, néztem a tetején a lámpákat…nem kellett volna. 7km-en 1200m szint nagy szívás…

Lefelé menni még jobb! Magic! Bár ugye tudjuk, hogy lefelé a sz@r is gurul.  Útközben összeszedek egy lámpát. Mindenkitől, akit mellőzök lefelé kérdezem, hogy nem hiányzik-e véletlenül valakinek. Belegondolni is rossz, hogy valaki végigszívja ezt az egészet, elhagyja a lámpáját, a végén esetleg kipakoltatják…nincs meg a kötelező cucc…ott a buszmegálló barátom lehet hazaballagni…

De meglett a gazdája, így nyugodt szívvel gurultam tovább.

Még egy kisebb felfelé, minden mindegy alapon. Bellevue (106,2km 7072m D+) aztán már tényleg lehet gurulni.

Les Houches-ban Gézáék várnak, jól esik, hogy gondoltak rám. Már csak 8km. Hullámzik folyamatosan, de azért komótosan gurulok. Chamonixba beérve, ahogy a nagy könyvben meg van írva, cikáznak a gondolataim. 2009 óta várok arra, hogy itt futhassak…emlékszem 6 évvel ezelőtt mennyire el voltam kenődve…mennyi minden történt azóta…

Megtettem mindent amit tudtam, nem így szerettem volna, de most ennyire futotta. Megnyugtat,hogy azért nem akarok a Dunának menni.

Világmegváltó gondolataimból a sok ember zökkent ki. Mindenhonnan tapsolnak, kiabálnak. Kapkodom a fejem jobbra-balra. Szerencsére hosszú az utca,a végére kezdem megszokni, hogy itt most nekem tapsolnak, kiabálnak. Az utolsó kanyarban Reni, Csanya, Lupusék, Oszi. Jó őket látni. Ahogy minden, egyszer ez is véget ér, rákanyarodok a célegyenesre, ott A kapu… #hello

image