vértes
Vértes Trail – Zsubrits Gábor beszámoló
“…ez lesz életed legjobb 30 kilométere…”
Ezzel a mondattal lettem bíztatva Gabi részéről a vasárnapi Vértes Trail 30 kilométeres rajtja előtt. Két korábbi kis Szénás körrel a hátam mögött, nem mondható el, hogy nagy rutinom van ekkora távon, így a fő célnak a teljesítést tűztük ki, de persze adjak majd bele mindent.
A verseny előtt megint találkozhattam több Gizionnal, akikről eddig csak a hozzászólásaikból tudtam, hogy léteznek. A bemelegítést a nekikezdő eső zavarta meg, ami szerencsére a verseny rajtjáig elállt, illetve a korábbi kánikula is elmaradt, így számomra egészen kellemes időben telt a verseny. Mivel semmi ismeretem nem volt a pályáról, ezért az előtte napokat a térkép és a szintemelkedések tanulmányozásával telt, hogy legalább némi fogalmam legyen merre járok a pályán, illetve hol is találhatók majd a frissítőpontok.
A rajtnál most taktikusan hátra álltam, mert a falut elhagyva már az elején erősen emelkedni kezdett, és hogy ne fussam már el itt, szándékosan hagytam, hogy beragadjak. Nem volt könnyű megállni, főleg az elején, és nagyon vártam, hogy síkra váltson a terep és futótempóra lehessen váltani. Itt már ment a helyezkedés többeket megelőztem, jól tudtam haladni. Számomra ez volt a legszebb és legélvezetesebb része a versenynek, és nem utolsó sorban végig lejtett az első frissítőpontig. Ott ettem egy kis banánt és feltöltöttem a flakonomat vízzel. Ezzel meg is volt a táv első 8 kilométere, amit egészen könnyedén vettem, az emelkedők miatt az időm kicsit lassabb volt, mint megszoktam, de tudtam messze még a vége.
A gyors frissítés után indultam is vissza, és a határozottan vetettem magam az újabb emelkedős részbe. Itt csapódtam egy másik futóhoz, akinek a tempója hasonló volt, mint az enyém, így csak követnem kellett, és vitt is magával felfelé. Pár kilométer után újra lejtőbe váltott a terep, így lehetett száguldani is lefelé, egészen a második frissítőpontig. Szerencsére lendületes lejtőkön ezen a versenyen nem volt hiány, ami nekem kifejezetten tetszett. A frissítőponton újabb banán és víz töltés, majd amint tudtam mentem is tovább. Arra emlékeztem, hogy most egy nagyon elnyújtott emelkedő fog következni, de erre nem számítottam. Nekem itt jött el a verseny legnehezebb része, nagyjából 5 kilométer folyamatos emelkedő, ami látszatra annyira nem látszott, viszont azt vettem észre, hogy a tempóm visszaesik, akivel korábban együtt futottam ő is lassacskán lehagyott, és egyre nehezebben tudtam tartani a tempót. Kezdtem egyre jobban fáradni, ami abban a tudatban, hogy még vissza van 10 kilométer nem volt kellemes érzés. Bele-bele sétáltam már, és közben ettem is, és lecsúszott egy gél is, hátha újra erőre kapok, közben pedig szorgalmasan haladtam előre. Előzni meg se próbáltam az előttem lévőket, de ahogy elnéztem, ők is ugyanazzal a problémával küzdöttek. Itt már lankadt a figyelem is, ezért sikerült egy kereszteződést benézni, és a rossz irányba elmenni, de szerencsére utánam kiabáltak így csak pár száz méterrel hosszabbítottam meg a versenyemet.
Az utolsó frissítőponthoz egy újabb lejtő vezetett le, gyors frissítés és mentem is tovább, a korábbi fáradtságból szerencsére nem sok maradt, ha nem is annyira frissen, de egész jó tempóban. Emlékeztem, hogy innen már szinte csak lejt, egészen a célig, ami jelentősen növelte a motivációmat és a kedvemet. Sokat segített az is, hogy már látszott Mór és a cél is a távolban. Az utolsó 2 kilométerre viszont teljesen elfáradtam, egyedül az hajtott, hogy a mögöttem lévők egyre közelebb kerültem hozzám, de ők is sokat belegyalogoltak, ahogy én is, így ők már nem tudtak megelőzni. A cél előtt viszont összeszedtem minden maradék erőmet, hogy futva érjek be. Megkaptam a befutóérmet, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy a kitűzött 4 órán belüli teljesítést alaposan felülmúltam 3 óra 24 perc lett a vége, ami a egy jó középmezőnybeli helyezést jelentett számomra, amit a verseny előtt nagyon remélni sem mertem.
Összességében kifejezetten jó verseny volt, az útvonal nekem nagyon tetszett, az eltévedésem ellenére sűrűn ki van jelölve, néhol még nyilak is mutatják az irányt, a frissítőpontokra nem lehet panasz, ha jövőre is megrendezésre kerül, akkor biztos helye lesz a versenynaptárban és még jól el is fáradtam. Ami az első mondatot illeti, Gabinak igaza lett … már nem először … 
A végén viccesen megjegyezte, hogy akkor jövőre bemegyünk 3 óra alá, de félek tőle, hogy nem viccelt és kemény edzésmunka vár rám…
Vértes Trail, M – Pataki-Bíró Zsolt, beszámoló
Fülledt erotika
Annak (mint pl. én), aki először jár egy modern-kori hazai terepfutó versenyen, szerintem nem juthat más az eszébe erről az eseményről. Biztos már ezer meg ezer poén született a dugókával álldogáló kedves önkéntesekről, akik a tajtékzott sporttársaikat biztatva, a verseny hevében hangosan harsogják tele az erdőt, azzal, hogy: ide dugd, de dughatod ide is.
Mifelénk a zord északon ilyen nincs. Mármint dugóka nincs. Ott elfutsz egy telepített chipolvasó mellett és kész. Ott számomra egy ismerős sincs, mindenki idegen. Ott van a rajt és a cél meg én. De itt, most, ott voltatok Ti! Gabi a rajtban, ahogy ott izgult, hogy akkor a kiírt pulzustartományt tudom-e majd a derekam miatt tartani vagy sem, meg a Gizionok, akikkel tudtam, vagy épp nem tudtam beszélni, de ha nem is tudtam, akkor is legalább láttam azokat az embereket és arcokat akiket legfeljebb Straváról vagy a Facebook-ról ismerhettem eddig.
Már reggel biztos voltam benne, hogy egy nagyon izgalmas napnak nézünk majd elébe. Az adrenalin, még jóval az ébresztő csörgése előtt, rálépett a duplázó lábgépre és valami hard core ritmust kezdett el pörgetni a dobhártyámon. Időben meg is érkeztem a sportcsarnokhoz, amihez szintén gyengéd szálak fűztek. Kezdő építész palántaként a tanuszoda szárny tervezése miatt izzadhattam. Persze akkor még a légkondi nélküli irodában nem gondoltam arra, hogy vagy 25 évvel később ismét bevillannak a részletek és emlékek. Bár lehet, hogy csak a páratartalom miatt lett annyira ismerős a hely…
Nem voltak komolyabb terveim a versennyel kapcsolatban, csak annyi, hogy végre fussak már egy versenyen is, érezzem az adrenalint és az endorfint. Egyetlen célom az volt, hogy élményt szerezzek és a kopott versenyrutinról lekapargassam a rozsdát.
Gabi 151-160 pulzust adott meg, amit én a derekamra való tekintettel 151-158-ra változtattam. (Utólag is bocsi! 
) Nem mintha ez a két ütéssel alacsonyabb pulzus bármit is számított volna, de így jobban el tudtam magammal hitetni, hogy ez így még talán menni fog.
Terv szerinti frissítés: víz (15 percenként)+ high5 (20 percenként) az első pontig, majd onnan iso a víz helyett ugyanúgy 15 percenként, és gél pedig inkább érzésre, de max 30 percenként egy. Betettem egy sókapszulát (biztos ami tutira), hogy majd a féltávnál meglátom milyen lesz a helyzet és bedobom, ha úgy ítélem meg az iso+gél esetleg kevésnek bizonyul. Jól tettem! Alapból (10 fokos melegben mérve) kb. min. 1 liter folyadékot vesztek óránként, amivel nyilván egyéb anyag is távozik. Mivel itt már 45 perc után folyt a víz a sapimról, nem kockáztattam, úgyhogy az első pont után be is dobtam a tablettát. Lehet nem ez van a nagykönyvben, de voltam már szarban a nagykönyv miatt és elkezdtem írni a saját kiegészítést már elég régen.
A pulzus az elején nem a tervem szerint alakult. Szerettem volna egy lazább de tempósabb irammal (max 145 5:15-ös kilikkel) kezdeni az első emelkedőig, ami igazából nem kellett volna, hogy gondot okozzon, pláne nem az első két kilométeren. De ezt vagy az elveszett versenyrutin miatti önbizalomhiány, vagy a meleg, a pára, vagy mindezek együttesen véve meghiúsították a tervemet, és már a 2. kilin 151-es pulzusra ugrott a mutató. Az első dombon sokan elmentek mellettem, és mivel soha nem voltam nagyon gyors dombnak felfele így nem is izgattam magam ezen, meg a derekam is rohadtul fájt, úgyhogy hagytam a dolgot. Elég volt magammal küzdeni, meg tudtam, hogy ezekkel az arcokkal fogok még találkozni kicsit később. Be is fogtam kb. mindenkit az első pontig, főleg, hogy az első pont előtti köves árokban annyira jól esett lerongyolni a hegyről (aka domb), hogy be is dobtam a gyeplőt a lovak közé és csak élveztem a terepet. Ült minden lépésem, valahogy sikerült olyan ritmust elkapni, hogy a lépteim az összes kő elhelyezkedésével szinkronba kerültek. Mondjuk szerencse, hogy ez a szimbiózis köztem meg a talaj között a Hold a Mars és Jupiter együttállása miatt nem tudott megtörni, mert 4:20 tempóval azért lehetett volna egy szép méretes krátert ütni a Vértesbe…de nem így lett.
A ponton nem sokat vacakoltam kb. 20 mp-be került a iso töltése. Indultam is vissza. Innen volt egy kis mélypont is. Megint dombnak fel, megint a derekam, megint ugyanaz a lemez. Akiket befogtam azok megint elmentek. Meg még két-három új arc is lehagyott, de tapostam tovább. A derékfájás 10. km-re elmúlt, vagyis már másra koncentrált az agyam. Iszonyat meleg lett, mint már írtam folyt a sapkámból a víz. Mivel a meleget nehezen bírom, ugyanis az edzéseim úgy 90%-a -20 és +15 fok között zajlik, így ez az idő nagyon sokat kivett belőlem. Nem is nagyon maradt meg a 10 és 15 kili közötti rész, csak arra emlékszem, hogy Balázs tartotta a dugókát én meg már messziről ordítottam Neki, hogy “Fordulj meg!”. Itt se töltöttem sok időt, szereztem iso-t és léptem is.
Az utolsó 5 kili nettó szenvedés lett, főleg a faluba beérve az utolsó 1500 métert mintha a pokolból húzták volna elő. A minimum 50 fokos aszfalt ontotta magából a hőséget, a szél forró levegőt hozott. Már csak attól 150 felett volt a pulzusom, hogy levegőt vettem. Bele is kellett sétálnom. Többször is. Mázli, hogy a cél előtt kb. 800 méterrel egy helyi gazda locsolta a mezőnyt így, a célt futva és nem hordágyon értem el. Pacsi a bácsinak innen is!
Holott a verseny egyáltalán nem mondható technikásnak, a párás körülmény mindenképp megnehezítette mindenki dolgát. Bámulatos és tiszteletre méltó azoknak a teljesítménye akiknek sikerült a 2 óra alatti tempó és bár jól tudom, hogy ennél az elért időnél mindenképp többre vagyok képes, mégis azt gondolom, hogy ma, ott, azt hoztam amire az erőmből csak futotta. Fejből kellett ezt mindvégig megoldani – már a rajttól kezdve- mert a lábamban és a pulzusban is tudtam volna még hova nyúlni, de a derékfájdalmat csak fejben lehetett kezelni. Azt gondolom, a magamnak adott leckét meg tudtam oldani és óriási élmény volt, hogy már ismert arcok fogadtak a célban. Külön köszönet illeti meg Őket!
Fotó: Terepfutas.hu
Ensport Vértes Trail – Belus Fru, beszámoló
Múlt hét vasárnap részt vettem a Terepfutás.hu rendezésében megszervezett Ensport Vértes Trail terepfutó versenyen. Mint ahogyan itt is írtam, pusztán edzésként mentem el a rendezvényre, bár komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy az egóm vajon elbírja-e, hogy tétlenül nézem, ahogy elmegy mellettem a mezőny nagy része, miközben rezignáltan konstatálom, hogy nekem most ez a teljesítendő feladat. Még pedzegettem is az esemény előtt Gabinál, az edzőmnél, hogy vajon nagyon megorrolna-e, ha esetleg kissé feljebb kúszik a pulzuskám, mint az általa előírt lazán baráti zóna? Ő kissé szenvtelenül, összehúzott szemöldökkel helyre tett, hogy csak magammal szúrok ki, két hét múlva a Suhanj!6-on majd szépen visszaüt az elfutott verseny/edzés, hívjuk, ahogy akarjuk. Szóval komoly kétségeim voltak, hogy menni fog-e, hogy edzésként futok egy versenyen, de úgy gondoltam, hogy az elmúlt években kellő bölcsességre tettem szert, illene is használnom alkalomadtán ezt a tudást. Na de kissé előreszaladtam, kezdjük az elején.
A móri versenyközpontba viszonylag korán érkeztünk, az edzőtársunk, Sáringer Zoli jóvoltából, aki pusztán jófejségből lefuvarozott minket a rajtba: megvárta, míg én lefutom a távot, Gabi meg alaposan kiszurkolja, Balázs meg kiönkénteskedi magát, aztán szépen hazavitt mindannyiunkat. Rengeteg Gizion indult a különböző távokon, sokan pedig segítőként vettek részt a rendezvényen. Én magam az L távra tettem le a voksom, a maga 30,5 km-ével és kevésbé szintes voltával (810 m-es pozitív szintkülönbségével) viszonylag barátinak tűnt. Előző este összekészítettem a zsákomat, minden a helyén volt, így meglehetősen sok időm maradt a rajt előtt a bandázására. Eszméletlen, hogy mennyi ismerősbe botlottam bele, voltak nagy összeölelkezések, nevetések, mivel nekem nulla tétje volt az eseménynek, maximálisan ki tudtam élvezni a rajt előtti órát. Igazából még sosem volt ilyen felhőtlen rajt előtti élményem, ha jobban belegondolok, már ezért is megérte elmenni. Egy gyors bemelegítést követően a rajtkapu mögött ácsorogva számoltunk vissza lelkesen. Ahogy körbenéztem, láttam az izgatott, mosolygós arcokat, én magam is alaposan feldobódtam. Van az az érzés, amikor tökéletesen rendben lévőnek érzed magad, mikor nagyjából minden ott van a helyén és az öledbe esik egy ilyen alkalom, hogy ezzel a sok klassz sportos, természetkedvelő emberrel együtt közösen létrehozzátok azt az élményt, amiért mindannyian jöttetek aznap. És ebbe mindenki vastagon benne van: a sportággal épp csak ismerkedők, az a néhány bátor gyerkőc, akik a felnőttekkel együtt futottak, a sérülésből felépülő visszatérők, akik a dobogóért fognak mindent beleadva küzdeni, a versenyszervező, meg a sok-sok lelkes önkéntes, akik biztosítják a logisztika nagy részét. Együtt így, a terepfutó közösség apraja-nagyja. Ehhez hasonló nosztalgikus érzések szálltak meg, míg az órámon megnyomtam a start gombot.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 