maraton

Nizzában jártunk

Posted on Updated on

 

A most már szokásossá váló novemberi közös futóversenyre 2017 novemberében a francia Riviérán kerítettünk sort. Elsősorban évzáró fun runként készültünk a Nizza-Cannes közti távra, de akadt két első maratonistánk is, illetve a a duóban indulók között PB-t futók.

Erna beszámolóját már korábban lehetett olvasni, most pedig jöjjön a futók teljes listája.

Kísérők is voltak szép számmal, a közös vacsorára 25 főnek kellett asztalt foglalnunk:-)

 

 

 

Maratonisták:

  • Karlovitz-Thurnherr Zsófi, 4:17:45 (PB)
  • Pálfi Lívia, 5:32:14
  • Palyik Andrea, 4:49:38 (PB)
  • Sári Erna, 3:52:12 (első)
  • Tamási Krisztián, 5:32:14 (első)*
  • Törköly Piroska, 4:13:52 (első)

Piroska

Zsófi

Félmaratonisták (kétfős maratonváltóban)

  • Erdős Bori
  • Hajdú Mária
  • OniK
  • Hupka Balázs
  • Malkus Rita
  • Molnár Eszter
  • Nagy Nicol
  • Polgár Dávid

Gratulálok mindenkinek a szuper teljesítményhez!

* Krisztiánnak régi vágya volt, hogy maratont futhasson. Az a típusú amatőr futó, aki nem igazán gyorsul, ezért olyan versenyt kerestünk neki, ahol a szintidőt bővebben szabták, ezért a 6 órás limit miatt esett a választás erre a versenyre. Az élmény az övé, kár lett volna kihagyni. A versenyen felesége, Livi kísérte végig.

 

 

Reklámok

Nizza Marathon beszámoló – Sári Erna

Posted on Updated on

Hogyan lesz a 04:10:00-es célidőből 03:52:12-es maraton?

Vigyázat, spoiler-gyanús cím, nagy poén ezen kívül nem lesz. A végére adódik majd válasz is, de előbb nézzük a tényeket.

  • 2016 májusában fejeztem be utoljára célversenyt, az UB-t trióban.
  • Azóta folyamatos felkészülésből, nekifutásból állt az életem, de a beteljesülés rendre elmaradt. Sérülés miatt csak félmaraton Ravennában, feladott UB, kihagyott UTT. Mint egy folyton felajzott, de soha ki nem lőtt íj.
  • Nyáron, az UB és az UTT után már nagyon akartam valamit, bármi jó lett volna, amiben elég kihívást érzek, de tényleg bármi. Ami jött, az csak a fél fogamra lett volna elég, így inkább hagytam. Ha a hasonlatoknál maradok, a ketrecbe zárt, de a szavannán a prédát űző oroszlán megfelelő lenne.
  • Végül megráztam magam, szépen átirányítottam a fókusz, és minden energiámat a maratoni felkészülésnek szenteltem.

A felkészülés tehát egy soha véget nem érő, már-már unalmas sorozat volt. Azért így is akadtak bizonytalan pontok, kihagyott edzések, egy-egy rosszabbul sikerült hosszúnál a maratonfutás létjogosultságát is megkérdőjeleztem az életemben. Gabi kitartóan biztatott, hogy a maraton már nem forog kockán, arra készen állok, csak max. az időeredmény. Első próbálkozásra ez mindegy is, csak végig kell menni. Elhittem, naná, hogy elhittem, sőt, hálás voltam, hogy ezt mondta, mert erre megint lehetett építeni.

Az utazás előtti napok nagyon terhesek voltak, iskolai őszi szünet, melóba hurcolt gyerekek, de fejben azért már készültem. Egy csendesebb napon Balázs véleményét kértem a szett összeállításához, bár borítékoltam a választ: minél áramvonalasabb és minél kevesebb cucc. OK. A szett végül összeállt, a frissítéshez a csomagot már hetekkel korábban megrendeltem. Készen álltam.

Már a reptéren összejött egy csapat Gizion, Pálfi Líviáék, Nagy Nicolék, Erdős Boriék, Palyik Andi, aztán Zürichben tovább bővültünk Gabival. Jól indult. J Este igazi, francia vacsora, az Elvitte a víz Lö Békája jutott róla eszembe, amint lelkesíti a békahadtestet, hogy akkor haladéktalanul bevetésre indulnak, most aztán semmi nem állhat az útjukba. Majd egy érdeklődő kérdésre, hogy „És a vacsora?” mégis helyesbít: „Indulás 5 óra múlva!” Mi is így ültünk ott, bevetés előtti békahadtestként és közel négy órán át, kényelmesen vacsoráztunk. Erős kezdés volt.

A versenyig hátralévő időben szót fogadtam a többieknek, és a lehető legtöbb időt pihenéssel töltöttem, nem mentem várost nézni se pénteken, se szombaton, hogy ne 10-15 km-rel a lábamban vágjak neki a vasárnapi versenynek. Tényleg minden, de minden a futásról szólt most. Plusz mindhárom éjszaka rosszul aludtam, alig pár órát, azt se mélyen, tehát a szokottnál fáradtabb voltam. Szombat reggel megcsináltuk a 20 perc átmozgatót, nagyon klassz képeket lőttünk, jókat röhögtünk.

Fürdés és reggeli után elmentünk a versenyközpontba felvenni a rajtszámokat, kicsit olyan volt, mint a búcsúban, volt célba dobás, vásárfia, cukorka. Valamennyit mozogtunk még délelőtt, kevés séta, piacon kóborlás belefért, de jó ideig a tengerparton üldögéltünk.

A piacon aztán megvettük a vacsoránkat, nem akartuk a verseny előtti este újra átélni a francia vacsorák elnyújtott élvezetét. Délután feküdtünk, nyújtottunk, lazultunk a lakásban. 18:00 körül belevágtunk a vacsorafőzésbe, 20:30-kor én már fülessel a fejemen feküdtem az ágyamban, próbáltam befelé koncentrálni, fejben még egyszer átvenni a cuccomat, amit az este folyamán már mindenki más is kikészített. Reggel korán, 8:00-kor volt rajt, 7:30-ig csomagleadás (Cannes-ba futottunk be, leadott holmink ott várt), nekem 5:30-kor fel kellett kelnem, hogy minden rendben menjen, ne legyen gond a gyomrommal a versenyen. Ezen aggódtam a legtöbbet, mert amióta diagnosztizálták a Hashimotot, és megváltozott az anyagcserém, nem futottam célversenyt, viszont hosszú futásokon ért már meglepetés.

Megint egy zaklatott éjszakára jött a reggel, de legalább fel lehetett kelni, dolog volt. Gyors kávé meg narancslé, valami reggelit is betömtem, hogy legyen bennem valami, nem lehetett hibázni. Csendesen készülődött mindenki, aztán megélénkültünk, főleg az időjárást szidtuk, latolgattuk az eső lehetőségét, meg hogy ki hogyan védekezik ellene. Elsőnek készültem el, túl hamar is, mert a pulzusmérő lemaradt, szerencsére jókor néztem Piroska ágyára. Idegességemben, hogy ezt a rajtban észlelve az egész verseny elment volna, négy kört futottam a mosdóban, ebből tehát már nem lehetett gond a futás alatt.

Végre elindultunk, persze esett, a vékony szélkabát alatt iszonyúan fáztam. Jól jött volna a kukászsák, mindannyian egyetértettünk. Vagy legalább valaki a rajtban, aki elvenné az utolsó percben a cuccunkat. Már mindegy volt, ebből kellett főzni, fáztunk, vacogtunk, de rohadtul le kellett vetkőzni, ment a cucc Cannes-ba. Combközepes kisgatya, ujjatlan felső, karmelegítő, sapka a szettem, szélben, esőben, novemberben nem az igazi. Átvergődtünk a biztonsági ellenőrzésen, át a rajtsávon, ki a partra. A TOI TOI wc-ket itt is alultervezték, így a rajt előtti ideges, 5 percenkénti pisiléseim szóba se jöhettek. Egyetlen dobásom volt. A tengerpartra állították őket, ahol még erősebben fújt a szél, Mária teljes testével próbált melegíteni, amíg vártunk. Cudar egy 20 perc volt. Végül beálltunk a rajtba, olyanok lehettünk, mint egy csapat lány, akik középiskolai tornaórára várnak: melegítés közben röhögés, szelfizés, és nyafizás, hogy mégis mi módon kerültünk ide, és hogyan lehetne ezt az egészet valahogy mégis megúszni. Itthon megszoktuk, hogy bömböl valami lelkesítő zene a rajt előtt, itt nagyon furcsa volt, hogy csak a szpíkert hallgattuk. Szerencsepacsi valami kabalafigurával, utolsó ölelések, puszik, hajrá, nyomjátok. Végre eldördült a startpisztoly, óra élesít, pulzus, gps van. 3-4 percig csak sétáltunk, futni nem lehetett, annyian voltunk.

Gabi elég egyszerűen követhető tervet írt nekem: „az első 5 km-en versenyhez képest mérsékelt tempóban kezdj: maxHR 155. 5-30 km-ig egyenletesen 156-161, majd ha tudod feljebb tolni, akkor 31-41 km-ig mehet 164-ig. Onnan már ne nagyon nézz órát, hanem fuss be amilyen gyorsan tudsz. Az utolsó 4- kilin gondolj a fokozókra, na, ez nagyjából olyan lesz, csak fáradtabb leszel a végén.” Ezt felírtam az órámba, mint egy edzést, és mindig csak az adott szakaszokra figyeltem. Szombaton az expon még kaptam Boritól egy 4 órás maratonhoz való „iramkarkötőt”, ezt babonából felcsatoltattam Piroskával, gondoltam, majd időnként megnézem, hol veszítek időt, hátha legközelebbre sikerül valamit átvinni és összejön a 4 órán belüli idő. A pulzusokat nagyon pontosan igyekeztem betartani, nem akartam a versenyt kockáztatni azzal, hogy hűbelebalázs módjára elfutom az elejét. Az első 5 km alacsonyabb tartományai 5:50-es átlagot értek, elfogadtam, hogy ez így már kívül van a 4 órán. Idővel ezt az időnyomást is száműztem a fejemből, és emlékeztettem magam, hogy nem ezért jöttem. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna a karkötőt tovább figyelni, mert nem volt az órámon olyan képernyő beállítva, ami a teljes időt mutatta, és nem csak az adott részidőt. Szóval utaztam és haladtam szépen, főleg, hogy egy egyenletes 25 km állt előttem. Néha fogtam 1-1 nyulat, nézegettem a lenyűgöző panorámát, és tartottam szépen a pulzust. Sima ügy. A 13-15 km környéki fordítónál láttam meg először a 04:00-ás iramfutót, nem volt túl messze, elég közel ahhoz, hogy a 04:10-et vagy az azon belüli időt vizionáljam. Ugyanitt láttam már fordulás után Moest, szerencsére ő is észrevett; az ilyen találkozások mindig óriási lökést adnak. A 15-ös utáni frissítőnél láttam meg Zsófi virágos cipőjét, de másfelé indultunk a frissítőasztalhoz, így elmaradt a pacsizás. Később az egyenesekben már végig a látóteremben volt az iramfutó, először 200 méterre előttem, majd 100, majd kevesebb, fokozatosan úsztam fel rá. Belül fogtam, csitítgattam magam, hogy nyugi, sok van még hátra, #amaratonnemkétfélmaraton, nem kell versenyezni, még mindig nem ezért jöttél, de nagyon nehéz volt visszatartani a késztetést, ami a lábamban volt, és a minden kilométerrel nagyobb bizonyosságot, hogy be tudom fogni a bolyt. Félmaraton környékén aztán eltűnt a zászlós futó, aggódtam is, de aztán megláttam, pont előttem vágódott vissza a mezőnybe egy pisi után (mint utóbb megtudtam, ez max. 40 másodperc lehet, de inkább kevesebb). Ő elrohant előre, vissza a helyére, de innen tudtam, éreztem, hogy ez meglehet, nagyon velük akartam befutni. 25 km-nél a frissítőponton utolértem és el is hagytam a 04:00-ás csapatot, többet nem is láttam őket.

Innentől volt bennem aggodalom bőven, hogy rendben, mögöttem vannak, de előlem indultak, és különben is, mi van, ha tök más taktikán vannak, mint én. Kész, vége, elfutottam, nem bírom ki a végéig, szóval ment a matek. Továbbra sem volt fogalmam a futással eltöltött teljes időről, ha úgy tetszik, vakon futottam az időmet tekintve, végig csak a pulzus meg a részfeladat diktált. Ez okozott némi nehézséget a frissítésemben is, ami szépen felépített terv szerint ment volna a futásidőhöz kötve, 45 percnél az első, majd minden további fél órában egy újabb gél. Időnként elővettem a telefont, amivel pedig gyűlölök versenyen, de edzésen is vesződni, de az idő miatt kellett (az órát nem mertem nyomkodni, semmiképp nem akartam elcseszni a mérést).

A pálya időnként kínált izgalmas feladatokat is, 28 km-nél a „King of the Wall” Strava-kihívást, ez volt a legnagyobb szintemelkedés. Ezekre persze készültem előre, többször megnéztem a pályát, hogy hol lesznek ezek, de e nélkül se lett volna gond, szeretem és jól is bírom a hegymenetet. Közben odaértem a 30-hoz, innen újabb, 11 km-es részfeladat jött, még magasabb pulzussal. Innen aztán szépen, fokozatosan elengedtem magam, a szigorú pulzusnyomást, kezdtem elhinni, hogy ez meglehet, be fogok futni. Az idő volt még kérdés, hogy az vajon mennyi lesz. 36 km-nél jött még egy emelkedő, itt minden második ember sétált már, én meg futottam, mintha nem lett volna már a lábamban elég, de nem mertem és nem is akartam sétálni. Innen már tényleg nem volt megállás, futottam, ahogy bírtam. 39 környékén volt egy kapu Cannes felirattal, ezt megsimogattam, ahogy elhaladtam mellette, megjöttem. 40-nél előttem a tömegben megláttam egy csajt, kiköpött Bori volt, de annyira a szemébe volt húzva a sapka, hogy nem mertem megkockáztatni egy esetleges tévedést, kellett az energia másra. Mégis Bori volt, mert lelkesen jött utánam, mondja, milyen klasszul megyek, mondom, hagyjál csak el nyugodtan, erre Bori, hát úgy nézem, te hagysz itt engem. És úgy is lett, elhúztam, a találkozás megint adott egy óriási lökést.

Az utolsó kilométeren nagyon megnyomtam, minden mindegy volt már, tepertem, ahogy bírtam. Közben megsokasodtak a szurkolók, elképesztő, soha máshol nem látott lelkes társaság verődött össze a pálya szélére, többen a nevemen szólítottak: „Allez, Erna, allez! Vous êtes magnifiques! Bravo, Erna!” Először 400–500 méterrel a cél előtt öntöttek el az érzelmek, nagyon nagy önuralom kellett, hogy visszatuszkoljam a feltörő sírást, ami a megterheléstől azonnali légszomjba szokott átcsapni. Közben néztem a pálya szélét, egyszerre akartam, hogy a többiek, Gabi, Mária, Kati, Moes ott álljanak, ugyanakkor féltem tőle, hogy akkor végleg elgyengülök és elbőgöm magam. Végül berohantam a célba, leállítottam az órát, néztem az időt, és nem akartam elhinni. 03:52:16. Írtam Balázsnak, hogy kész, aztán elkezdtem iszonyúan sírni, nem bírtam tovább. Álltam ott egyedül és levegő után kapkodva sírtam. Balázs már hívott is, hogy ez mi, meg ezt hogy hoztam össze, valami elképesztő futást produkáltam. Beszélt, nekem meg kellett vagy 2 perc, míg összeszedtem magam. Közben gépiesen begyűjtöttem, amiket a 300 méter hosszú befutózónában a kezembe adtak, aztán leroskadtam egy padkára, és ültem ott újabb 2 percig, mire összeraktam egy csomagba mindent. Még mindig nem hittem el, hogy ez ennyi volt, sehol egy megingás, sehol egy nehézség, sehol, semmi fal. Nem volt melegem, nem is fáztam, nem fájt semmim, meg se kellett állni semmiért.

A befutó végén Gabi várt egymaga, nagyon örültem neki, ölelések, puszik, megint túlcsordultam érzelmileg. Azt mondta, hogy ez már nagyon járt nekem, és igaza lehetett. Valószínűleg ennyi volt az egész verseny titka, régóta járt már, nagyon akartam és eszerint futottam.

 

Nagy sokára megjöttek a többiek is, Mária, Kati, Bori, Péter, befutott Piroska, Zsófiék. Kaptam pár gratuláló üzenetet, Belus Tomié ezerszeresen jól esett. Kezdtem fázni, felvettük Piroskával a cuccot és levonultunk a tengerpartra, én fürödni is akartam. Meg is kaptam a magamét, hátulról két hullám is betakart, a fülemből, az órám alól még a nizzai lakásban is homok jött, a hajamból több perces áztatással sikerült kimosni a szemeket. Óriási feeling volt a ny után lazulni is.

Csodálatos pálya volt, vissza fogok jönni, be akarom járni mindazt, ami most a versenyt megelőző pihenés miatt kimaradt.

Hát, ennyi. Nincs poén, szóltam előre.

Köszönet, ebből viszont rengeteg van.

Köszönöm Gabinak a felkészítést, a töretlen biztatást, azt hiszem, mindkettőnknek meglepetés volt ez a futás.

Köszönöm Katinak, Máriának, Piroskának, Moesnak, Ritának, Borinak az együtt töltött időt, a szombati baráti hangulatú vacsorát, hogy végig biztattak, drukkoltak.

Köszönöm Squeezy Sports Nutrition ismeretlen munkatársának a kézzel írt, és mindvégig a telefonomban, kabalaként tartott kis üzenetét, és persze a kitűnően működő frissítést, a maraton versenycsomagot.

Köszönöm a Gizionoknak a szurkolást, bátorítást, Belus Tominak az üzenetet.

Köszönöm Piroskának, hogy ezt együtt éltük át.

Köszönöm anyukámnak, apukámnak, és valamennyi rokonnak, barátnak, akik bármikor vigyáztak a lányaimra, hogy futhassak.

Köszönöm Borinak és Panninak, hogy elviselik az anyjuk hóbortját.

Köszönöm Balázsnak, hogy nem hagyott egyedül a befutó utáni pillanatokban.

Budapest Maraton beszámoló – OutsideRB

Posted on

Nekifutás No. IV/42,195, Budapest, 2017

És akkor a zombi megrázza magát. Harákol egy jót, letörli a vért a pofájáról, elrúgja rozzant testét a talajról, és megint fut.

Belehúz. Belehúzok.

Az előző részek tartalmából. A szerző 2014-ben vágott neki első maratonjának. Hiába az óvatos tempó meg a sok banán, 30 km-nél megszűnni érezte a lábát, lebotorkált pályáról és felborult. Utóbb maga sem tudta, hogyan, de elvergődött az első kínai büféig és besörözött. Röviddel ezután átgondolta életét, és úgy döntött, gizionizál. További egy évig készült, és benevezett megint. Jól belekezdett, persze 32-nél összeomlott, négykézláb ment végig a Margitszigeten, ettől felfrissült és 4:19-es idővel célba tolta magát. Jött egy év magános edzés, minden ugyanúgy, épültek befele a kilométerek. 2016 októberében a lendület kitartott már 37-ig, akkor kénytelen volt megpihenni a Lehel úti lomtalanításban. Nagyon szeretett volna kidobott fotel lenni vagy elterülni, mint egy penészes szőnyeg, de erőt vett magán és valahogy mégis beért, 4:07 körül. Maradjanak velünk.

Nehogy már nem. Háromszáz méter lehet még. Már. Még. Hosszú lépések, pótrugó, nézzenek oda, megy ez.  Mi az, hogy megy, azanyátok, repülés. Utolsó előtti kanyar, belső íven előzök, még egy balos, célegyenes, balra tarts, száguldok, tribün, gyerünk, fiúk, ott fent, mondjátok szépen a nevem, hadd halljam, de nem mondják, pont most nem, mindegy, még mindig repülök, bent vagyok, stopper állj, cövek, erre készültem 4 éve, beérni 4 órán belül, megvan. Most mi legyen?

Midőn ezt futottam, tiszta volt ég. Finom, hűvös októberi reggel. Lehetett tudni, hogy a végén felmegy majd 20 fok fölé, de azért jó lesz. A napon már 8-kor is rövidujjas alul-felül. Sok a rizsa, lássuk a szettet. Már megint ugyanaz? Azok kedvéért, akik fekete-fehér készülék előtt ülnek: a nagy esélyes keletnémet kislány, gyönyházszín mintás, strasszokkal díszített, égkék ruhában fut ki a jégre, appardon, tévedésből másik filmet fűztünk be. Nekem itt ez volt felírva. Surrog a vetítő, villan a vászon, Városliget, sokaság. A magyar fiú szokásos visszafogott összeállítással tüntet. Szerintem ez valami demonstráció. És tényleg ugyanaz, édesanyám, ne hagyj el. Várj, megint megmagyarázza. Ébenfa és elefántcsont tökéletes harmóniában. Mert mindennek az alapja a jellegtelen, középbő, fekete rövid alsó, miszerint sort, felül pedig az idei versenyeken már megismert fehér, áramvonalas modell. A PB-trikó. Aki azonban jól megnézi, kiszúrhat egy merész újítást. Dehogyis megint ugyanaz, hiszen ezúttal a zokni is fehér, Michael Jackson emlékviselet, amely pompás összhangban áll a piros, mert végre, végre, végre megint piros Saucony talpcsík-fehérjével és rüszt logójával. A cipőt tavasszal vettem kőkorszaki, sudribunkó módon a Spuriban, akciósan tizenkilencezerért. Vettem egy Adidast is ugyanott, ugyanakkor. Az se rossz, megkedveltem. Havonta váltogattam őket. Örültem, hogy októberre a Saucony jött ki. Messze a legolcsóbb és egyértelműen a legjobb cipőm. És piros. Mert valahogy meg kell jelenni.

Lépcsőzetes célok. Megírtam Gabinak mit szeretnék, a legalábbtól az álmodozósig: 1. végigFUTÓS maraton, a fenébe is, ne kelljen már leállnom, gyalogolnom 5-tel a vége előtt. 2. Legyen PB, azaz 4:07:54-nél gyorsabb 3. Végre érjek oda 4 órán belül. 4. – a többit nem mondom el. A három lépcső inkább csak egy, ha egy megvan, megvan a többi is. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik egyszerű lenne. Az eddigi szűk négyéves futókarrier felületes tapasztalata ugyanis az volt, hogy én kb. 3 óra 15-30 percig tudok értelmesen futni, utána menetrendszerűen jön a vég. Valahogy hirtelen elfogy minden. Láb kampó, kedv, remények, lillák zokogva, balra el. A rövidebb, versenyszerű futásokon alapuló predikciók mind egyet értenek abban, hogy meg kellene futnom a 3 óra 45-öt, simán, mint a koca malacát, de még annál is jobbat, hej regő rejtem, csakhogy ez még eddig nem jött össze. Pedig vízhólyag elkerül, gyomrom vasból, évi bő kétezer km pipa, boka tart, mégsem. Kész szerencsére. Így lehet apránként fejlődni. Mindig magasabbra.

Gru: Elloptuk a Szabadság-szobrot!

[a minyonok tombolnak]

Gru: … A kicsit, Vegasból!

[a minyonok elszontyolodnak]

Gru: És 5 perccel javítottunk félmaraton PB-t… tudjátok, ’17-ben, Budaörsön.

 

Téboly. Állok Demeter Balázsék nappalijában, csatakosan, a söröm még meg sem ittam, mégis szédülök, és komolyan mérlegelem, hogy kölcsönkérjek egy alsógatyát Balázstól. Magamban persze röhögök, elkérhetném a borotváját is vagy belefekhetnék az ágyába: most találkozunk először, hogy csodálkozna. Orsival kedvesen beinvitáltak ebédre a verseny után, zuhanyozzunk is, meg minden, csakhogy a versenyközpont mellett parkoló kocsiból nem a megfelelő táskát hoztam el. Tele van szirszarokkal, de gatyó nincs benne. A zuhany nagyon jól esett, aztán megkockáztattam az egyetlen lehetséges megoldást, egy belső hálós megoldással megfejelt futónadrágot, meg valami csoffadt pólót.

 

Nem csoda, hogy kibillentem. Utolsó hosszabb felkészülési futásom igazából 24 lett volna, benne 10 km gyors, de mondok magamnak, benevezek erre a budaörsi 21-re. Majd előtte futok hármat, a feladatot meg beszúrom. Jó lesz. Rajt előtt ment a műsor a színpadon ezerrel, csak éppen arról nem szóltak a népnek, hogy hülyék-marhák, mucikáim, szét ne szakítsátok magatokat, csináljatok örömfutást vagy fussátok meg a feladatot, akinek van, oszt csill. Félmaratont majd máskor futtok, ez itt most nem az lesz. Kigórtunk pár kilométerjelző táblát a gyanútlan bambák beszopatására, de ez egy másodlagos frissességű pálya-kimérés. Ezt mind nem tudtuk, én meg csörtettem izomból, boldog révületben. Hihetetlen tempóban fogyott a táv, a 10 gyors után még rátettem nyolc lapáttal, őrült PB lesz, most vagy soha. Ha nem csak egy stopper van kéznél, vagy néha előveszem a telómat, akkor rájöttem volna, hogy valami nem stimmel, de így csak a célban vakargattam fejem. Miféle 19.95 km? Kész. Vatafaka. A vörös seggű ördög rúgja szájon. Megfogadtam, hogy ha Balázsék rásegítenek némi szervezéssel, jövőre is megyek és bosszút állok. És hátha akkor majd ebédre is ott maradhatok. A maratonra mindenesetre felpaprikázva érkeztem.

 

Biztosan meglesz. Lubics doktornő szíves közlése volt ez, mikor kértem, hogy adjon egy mancsot bátorításul. Mondtam neki, mi a szitu. Kacsintott. Meglesz. Ernával taktikus rotációban kiálltuk a sportétel- és könyvmegvevős meg a dedikáló sort, neki a könyv, nekem a magnézium kapszulák, utóbbiakat rövidesen gallér mögé döntöm, előbbit meg majd kölcsönkérem. Biztosan meglesz. Gabi 3:45-48 közötti célidőt írt ki. Ez nagyon tetszett. Elhatároztam, hogy a futás alatt, a válságos szakaszban majd Hankásat játszom, mintha mondjuk a Spartathlon kétharmadánál tartanék. Semmi sem állíthat meg, Natin gonosz tapasz. Aztán, ha bejön, amit Gabi kitűzött, akkor jövőre megpróbálok, mondjuk Erényi Tomira ragadni, cél a 3:30. Ezt el is újságoltam neki, mármint Gabinak, az ötös rajtzóna bejáratánál, a Gizion találkozópontban. Udvariasan félrenézett, nem kommentálta.

És személyesen igazította el rajtszámomat. Ez egyébként plusz tíz fókuszforint volt, és nagyon jól jött. A végső elszámolásnál. Biztosan meglesz.

Többszörös identitásban voltam aznap. Sok mindent kellett fejben tartani és megszervezni. Volt a magánszámom, közben meg Ernával a maraton párban. Vagyis plusz egy csip, ezt 21-nél átadom neki, elfutok, a célban meg majd megvárom. Továbbá csapatvezetőként Orsi lányomékat is beneveztem, ők négyes váltót futottak, velük is találkoztam még a ligetben. Megbeszéltük, hogy a célban majd keressük egymást. Lenyújtok és várok, hívjanak, ha ők is beértek.

Csorgató-, melegítő- és ivókörök, rajtba állás, mindig ugyanaz, kivéve, hogy Erna most megvárt, és a kordonon túlról bátorítólag kacsingatott. Előttem olaszok vagy tízen. Kétpercenként körbepacsizgattak, meg jó szerencsét kívántak egymásnak. Meleg volt nagyon a tömegben. Számban az adrenalin íze. Gyere, maraton, ma megeszlek. Az olaszok lenyomtak még két szerencsekört, már cuppogott a cipőm a szirup tócsában. Aztán nagy nehezen elindultunk. Nem néztem se jobbra, se balra, két markomban óvatosan egyensúlyoztam a 100 darab egyforintost, hogy el ne ejtsek egyet se. Tolongás, kocogás, dobok, kapu, csak a fókusz. A világ urának éreztem magam. Mondjuk úgy tíz méteren át, amikor minden előzmény nélkül, orvul rám tört, hogy rögvest bepisálok. Hopszasza.

Hátha kiizzadom, mondogattam magamban, de hittem is meg nem is. Vagy menet közben diszkréten elengedem. Nincs idő pepecselni, majd jól-rosszul megszáradok. Ez is egy lehetőség. Túl kell ezen is esni egyszer, mi? Hősök tere vége, Andrássyra kanyarodás, egyenleg 74 forint. Inkább futni kéne. Stabil 5:20, ma ezt a tempót kell tartani, mi sem könnyebb. Kilégzés három lépésre, harmadik megnyomva, belégzés kettőre. Fújtatós, szerintem a körülöttem haladók nem örülnek neki. Fél óránként betoltam egy gélt, minden állomáson ittam valamit, nem fáztam, nem volt melegem. 8 kilométernél megtámadtam az egyik neogót, műanyag látványpiszoárt, megállapítottam, hogy nem véletlenül álltam meg, és fél kilóval megkönnyebbedve rongyoltam tovább. Negyven másodperc bukó, ez van, 21 kilométerhez 1:53 körül kell majd érkeznem. Érdekes, éppen ennyi az első félmaraton versenyemen futott időm. Jól haladtam, terv szerint. Nagyon vártam a Jászait, és vadul kalimpáltam, hogy Hanka mindenképpen észrevegyen. Ebben nem is volt hiba. Felzúgott az ismerős, bársonyos-karcos alt, gyerrrrünk, Balázs, csak keményen, húzzál bele, és akkora pacsit kaptam, hogy még a margitszigeti szökőkútnál is csípte a tenyerem.

A féltávot pont időben értem el. Messziről hallottam Orsiék csapatnevét, előttem váltottak jó fél perccel, ezek szerint kiválóan haladnak. Orsi lesz a harmadik, most szállt be, hamarosan tehát utolérem, hurrá.

Aztán feltűnt Erna, lekaptam magamról a páros rajtszámot, amit már csak egyetlen luk tartott a derékgumin, jó hogy el nem hagytam. Kezébe nyomtam, és elszaladtam. Legalábbis ez volt a terv, de valójában még egy kilométer múlva is előttem futott. A maraton második fele kezdett felkapaszkodni a hátamra, szőrös karját a nyakam köré fonva. Kis elnehezedés jött, de rendületlenül pörgettem a pozitív gondolatokat. Orsit vizslattam. Mindig tök feketében fut, ilyen kevés van, észre kell vennem. A finom lassulás nem nagyon aggasztott, mert a fő célhoz már elég előnyt szedtem össze. Ha el nem pusztulok, hazaérek. A 30. kilométer még 5.30-al ment, aztán innen 39.-ig szigorúan monoton fogyogattam. Orsit végül 30 és félnél értem utol, nagyot ment, de már alaposan el volt tikkadva. Együtt hörögtünk egy darabig, aztán még a Műegyetem rakparton szétváltunk. Nyomni tovább. Biztosan meglesz.

Meglesz, de döcögősen. Mire Pestre visszaértünk, futásom minden délcegséget nélkülözött már. Hankáztam, Gabiztam magamban erősen, meg számolgattam, hogy állok. A második Zsil utcai fordulónál jó lesz a 3:50, az Bajcsyn elmélkedve a 3:53 is. Tavaly ugye 37-nél álltam le, most túllendültem ezen, vagyis már távolsági egyéni csúcsban voltam. Éppenséggel meg tudtam volna állni, de egyrészt nem éreztem erre ellenállhatatlan, akut késztetést, másrészt az összes következmény áttekintése után a továbbfutás sokkal értelmesebb opciónak tűnt fel. Két lábam, két kis nyomikáim, ki ne csesszetek velem, most már. A Ferdinánd híd alatt lecsúszott két-két pohár víz és kóla, de menni kellett. Hogy van, Dottore? Köszönöm jól. És az egészsége hogy szolgál? Nincs okom panaszra. És minek húzza azt a kötelet maga után? Az a nyelvem. A Dózsa György úton végre beért Erna, a legjobbkor. Látta a mozgásomat, hátba vágott és közölte, hogy most már bevisz a célba. Így is lett. Adott némi sebességet, de főleg reményt, hogy a zombiságnak egyszer csak vége szakad. Ez az összefutás sokkal több volt sima befutónál. Ernának köszönhetem, hogy 2014-ben bicikliről futásra váltottam, ő csinált kedvet a személyre szabott edzéstervezéshez, amit onnantól párhuzamosan nyomtunk, és most személyesen ért ide, éppen időben, hogy berángasson a nagy célba, a nagy napon. Meseszerű. Gilisztaszerű tekergéssel haladtam, és két nyögés között még tudtam óvatosan röhögni is, ahogy fölényes lazasággal föl-le ingázott mellettem. 41-nél próbáltam erősíteni, de ez csak kábé 15 lépésig tartott. Sokan szurkoltak az út mellett, ismeretlenek ordították a nevemet, hogy menjek, toljam, meglesz, és ez baromira jól esett. Közben néztem az órát, a fene egye meg, adják ide azt a rohadt 3:55-öt, ha már idejöttem, de ahhoz most már nagyon igyekezni kell. És 300 méterrel a vége előtt megtörtént a kisebb csoda, beröffent valami tartalék motor, és mégis tudtam hajrázni egyet. Erna persze így is simán lefutott, és a célegyenesben megélt száguldásom is elég vicces billegés volt a befutófilm tanúsága szerint. De. De egyértelműen rá tudtam gyorsulni. Most akkor maradt még bennem valamennyi? Hat forint? Kettő? Ötven fillér? Becsszó, nem tudom. Ez messzire vezet.

Pár perccel később Gabi lába előtt heveredtem le, a nagyszínpad mellett. Fizikailag meg átvitt értelemben is. Maratonista lettél – írta nagylelkűen pont két éve, amikor a közepesen elhülyéskedett verseny végén először célba másztam. Maratonista lettem – most már én is fenntartás nélkül aláírom. És köszönöm. Meleg volt a végén, itt éreztem igazán, a kockakövön elnyúlva, és talán ez el is vitt az egészből 5 percet vagy 8-at. De kit érdekel. Közben megjöttek Orsiék is, vagyis ott voltak már rég. Azt hittem, megelőzöm őket, de befutottak a 915 férfi váltóból 69. helyen, bő félórával előttem. Pedig az egyik fickó futás közben a verseny előtt benyakalt ingyen joghurttól még hányt is. Mint a legnagyobbak.

3:54:57. Nem egyszerűen célverseny volt, hanem az év versenye, sőt, nekem négy év, vagy ha úgy tetszik, minden idők legfontosabb futása. Az lett, azzal, hogy sikerült. 13 perc 57 másodperccel az eddig PB-n belül. Szerintem ez nem rossz. Végig futottam. Az 4 órás álomhatárból faragtam még kövér öt percet. Nyakamba akasztották az érmet, és akkor kicsit meg kellett állni, jól megnézni a földet, és pár másodpercre szakszerűen hüvelyk- és mutatóujjam közé fogni az orrnyergemet. Nem bőgtem, azt nem tudok, csak szemembe esett egy vastag téli irhakabát.

 

OutsideRB

SPAR Maraton beszámoló – Ficzere Juli

Posted on Updated on

A tavaly márciusban futott első félmaraton után hamar megfogalmazódott a következő cél, mihamarabb szeretnék maratont futni. Az egész év jól ment októberben könnyen, jó hangulatban meglett a 30 km. Akkor olyan megállíthatatlannak tűnt a folyamat. Aztán decemberben egy kisebb balesetben részleges keresztszalag szakadást szenvedtem, így az idei tavaszi maraton odaveszett. A három hónap teljesen futás mentes időszak nagyon nehéz volt, és persze utána az állóképesség újraépítése még inkább. Aztán szépen lassan beindult minden, nyárra már mind mentálisan, mind fizikailag nagyon jó erőben voltam.

Aztán eljött a maraton hete. Fejben és térképen végigfutottam a teljes távot, végiggondoltam a frissítéseket. Azt is elterveztem hogy szeretnék egy napot pihenéssel, nyújtással tölteni. Ez végül szombatra adatott csak meg, ráadásul az egész hetem nagyon erős lett munka szempontjából. Szombaton Atival kimentünk átvenni a rajtszámokat, és persze kicsit rá akartunk hangolódni a vasárnapi  versenyre. Lubics Szilvit is meg kellett látogatnom, hiszen az első félmaratonnál is találkoztunk. Egész héten izgultam a verseny miatt hol jobban, hol kevésbé. A Gizionoktól kapott mantrák sokat segítettek: „lehetnék Hanka és szophatnék 246 km-en, de szerencsére én Juli vagyok és csak 42 a küzdelem tárgya”, gondolj arra, hogy te egy “kib.szott futógép” vagy, “ügyesen, csak kezdj el futni és állj meg, amikor szólnak. Elég egyszerű sport.” Szombatra úgy éreztem megnyugodtam. Kicsit meleg lesz de lesz de azért megcsináljuk. Aztán ahogy Szilvinek kimondtam hogy az első maratonra szeretném dedikáltatni a könyvét eltört a mécses. Még jó hogy ott vele

m Ati és befejezte a mondatom. Aztán találkoztam Gabival, lelkes volt, megöleltük egymást biztatott hogy minden rendben lesz. Szombat estére úgy éreztem akitől kellett megkaptam a kellő erőt a versenyre, ezzel feküdtem le.

Egész éjjel jól aludtam, reggel minden zökkenőmentesen ment, a verseny előtti rutin is lezajlott. Még egy utolsó ölelés Gabival és Ernával a rajtban és már indultunk is. Terv szerint haladtam kb. 12 km-ig ahol eléggé összezuhantam mentálisan és egy kicsit fizikálisan is. Hol van még a vége, mit csinálok én itt? De persze rögtön megpróbáltam kontrázni is ezekre a negatív gondolatokra kevés sikerrel. Közben persze a lábam vitt és így hamar odaértem a 16km-hez ahol megláttam az út szélén Hankát. Nem tudom elmondani mekkora öröm volt számomra. Azonnal széttártam a kezem és egyenesen felé futottam és megöleltem. Ez volt az a pont ahol egy új esélyt kaptam a maraton teljesítéséhez. Köszönöm Hanka! Hatalmas energiát kaptam a folytatáshoz. Annyira belelkesedtem, hogy a szigetre felkanyarodva túl is húztam a pulzust, vigyorgó arccal néztem az órán a 180 körüli pulzust. Ajaj nem lesz ez így jó, kénytelen voltam egy kicsit belegyalogolni hogy rendezzem a soraimat. 25 km-ig sikerült ebben a szellemben továbbmenni. Ott már várt az egyik kollégám aki hatalmas mosollyal és buzdítással fogadott amint észrevettük egymást. Itt egy kicsit tudtam panaszkodni, hogy fáradt vagyok meg ilyenek, na de dolog van, mennem kell tovább. A rakpartól tartottam leginkább és alig vártam, hogy elérjünk a 30 km-nél lévő fordítóhoz. Azt éreztem, hogy ha odáig eljutok, onnan már meglesz. Atival éppen itt találkoztam nagyon fájt a lába, elég rosszul mozgott. Váltottunk néhány szót és mentünk tovább. Kicsit izgultam ,hogy a lábfájás miatt ne kelljen feladnia. A 34 km-nél végre feltankoltam kólával ami szokás szerint meg tudott lökni valamennyire. A Westendnél még egy jó adag kóla ami a Dózsa György út környékén el is kezdett hatni. Ahogy megláttam a Hősök terét rögtön elsírtam magam, hiszen mindjárt itt a vége megcsináltam, nem hiszem el. Az utolsó 200m-nél pedig megláttam Atit előttem bicegve. Rákapcsoltam ahogy csak bírtam, hátha kéz a kézben futhatunk be. Ahogy toltam neki a cél előtt meghallottam a nevem újra kicsordult a könnyem és cél után végül Ati karjaiban álltam meg. Mérhetetlenül boldog voltam és nagyon-nagyon fáradt.

Holnap a Futás Ünnepe

Posted on Updated on

Holnap, október 15-én, 32. SPAR Budapest Maraton, a hozzátartozó betétszámokkal, 30 km, 4 fős és és kétfős váltókkal, 10 km-rel.

2017-ben az e-edzés keretein belül rengeteg futót készíthettem fel, hogy ezen távok valamelyikét megtegyék, azt csak tippelni lehet egyelőre, hogy a több, mint 5000 (!) feliratkozóból valójában mennyien követték az edzéstervet és közülük mennyien lesznek ott holnap reggel a rajtban. Mindenesetre sok sikert kívánok és remélem, hogy a 39 hetes közös munka meghozza a gyümölcsét és mindannyian a várva várt idővel érnek célba.

Az első bálozóknak különösen szorítok, nem csak azért, hogy sikerüljön, hanem, hogy felejthetetlen pozitív élményben legyen részük!

A Gizionok pedig:

Maraton
– Erényi Tamás
– Ficzere Julianna – első maraton!
– Farkas László Lupus, 5 órás iramfutó
– Hegedűs Ákos
– Réffy Balázs
– Sárközi Zsolt – első maraton!
– Szigetvári-Surányi Edina Barbara – első maraton!
– Zentai Andrea

30 km
– Sári Nóra

Váltók:
– Sári Erna
– Váczi Eszter
– Nagy Nicol

Reggel f9 és n10 között egy utolsó puszira, ölelésre, tanácsra várom az arra járókat az 5-ös rajtzóna bejáratánál! ❤

 

Oslo Marathon

Posted on

Image may contain: cloud, sky and outdoorPataki-Bíró Zsolt harmadjára veselkedett neki az igen szintes oslói maratonnak. Á, szóra sem érdemes, “csak” 8 perces egyéni csúcs, végre az áhított 4 órán belül.  Egy nyúlfarknyi beszámolót ez is ért:-)

Kb a terv szerinti pulzussal mentem az elején, és 17-ig azt se vettem észre h vmit fáradnék. Itt jött a gyilok domb, de még ezen is viszonylag könnyen átrágtam magam, pulzus is rendben volt, fasza volt minden. Domtetőről lejtő, ahogy tudtam toltam lefelé, vitt a lábam, vitt a szívem, és még mindig nem éreztem magam fáradtnak, bár 18-21 közötti lejtmenet sokat segített…

Jól indultam a második körre,de a 25-ös frissítésnél kicsit megrogytam…nagy vártam már h vége legyen az emelkedőnek…a lejtmenet megint felüdülés volt, erőt kaptam ami 28-30 között nagyon kellett…elkezdtek hullani a versenyzők és ez nagyon demoralizáló hatással volt rám a kikötői részen.
Az Aker-bryggen betoltam a második gélt és indultam a gyilkos dombnak megint…ez már itt tényleg vérfürdő volt, a frissítés olyan meredek utcában volt, hogy a félig üres poharakból majdnem kifolyt a lötyi… ha csak sétálok se tudtam volna inni itt, így vittem magammal a poharat addig, amíg egy laposabb részre nem értem. Kb a lejtős rész 90%-ig “futottam” a maradék séta és nyújtás, hogy az utolsó 4 kilire maradjon még pár forintom… miután leértem a dombról már szépen görcsölt a seggem meg a hátsó combom, de ez kb. 25-től folyamatosan érződött…főleg az emelkedőkön fölfelé. Sajnos a 30kilitől beállított pulzust nem tudtam elérni, lábban elfogyott az erő…
Mikor beértem azt gondoltam, hogy nem lett meg a 4 óra alatti idő, csak kinyomtam az órát. Utána örültem persze, mikor egy kis szusszanás után ránéztem és 3-mal kezdődött a számsor. Szal fasza volt…amúgy végig élveztem és tényleg csak pár percre estem ki a fókuszból.
Image may contain: one or more people and outdoor

Váczi Eszter futásról és első maratonról

Posted on

Az alábbi interjú ma jelent meg Eszterrel a papageno.hu oldalán.

Olvassátok szeretettel:-) ❤

„Nem az idő, hanem a megtett út a fontos”