maraton

Firenze Marathon – Répássy-Szabó Enikő

Posted on Updated on

Nagy várakozásokkal indultam Firenzébe, de ezek elsősorban a városnak, az itthoni mókuskerékből való kiszakadásnak szóltak. Tökéletesen azonosulni tudtam az instrukciókkal, amiket Gabitól az edzéstervben kaptam a verseny előtt két héttel: „mindjárt megyünk enni Firenzébe. Meg lehet, hogy futunk is egy kicsit.”

A maraton épp egy hónappal volt a zempléni Panorámafutás után, a regenerálódásommal kapcsolatban voltak kétségeim. Ráadásul Gabi hihetetlenül megdolgoztatott az utolsó három hétben.  Rengeteg feladatot kaptam, korábban még sohasem futottam pl. fokozókat. Jó stréber módjára megcsináltam mindent, olyan izomlázam volt, mint futástól már nagyon régen nem.  Arról viszont fogalmam sem volt, milyen lesz városban futni, mennyire fogok pl. lassulni. Eddig egyszer futottam aszfaltos maratont, hét éve a Maratonfüredet, nem túl mérvadó eredménnyel (4:16). Gabi mondta, hogy 3:30 körül reális lehet beérnem, amit hittem is, meg nem is, de azért az olasz szervezőknél kialkudtam a 3-3:30-as kapuból indulást. Olaszokhoz képest roppant jól szervezettek voltak ugyanis, színkódos rajtszámot adtak, és szigorúan csak a megfelelő kapuból engedtek indulni.

A kiérkezésünk, a szállás, az előző napi vacsora mind nagyon jó élmény volt, Esztivel a rajthoz is simán odataláltunk, bár a tömeg és a lezárások miatt csak részben sikerült találkoznunk a többiekkel. Reméltem, hogy Fruzsival együtt indulunk majd, de őt sem találtam meg. Kicsit magányosan ácsorogtam a kék kapuban a sok hangosan jókedvű olasz között. Sikerült viszonylag jó helyről indulnom, így húztak a többiek, akik már az első pár kilométeren elég jó tempót diktáltak. A pulzustartományban bőven benn voltam, így gondoltam, hogy haladok velük, aztán majd legfeljebb lemaradok, ha nem bírom. Hihetetlenül jó volt a hangulat, az olaszok nagyon tudnak szurkolni, és óriási lendületet adott az élő zene (pl. AC/DC és Beatles teherautó-platóról, lelkes amatőr bandák előadásában). 5 kilométerenként voltak frissítőpontok, minden 5-ös végű kilométernél megittam két izót (azért kettőt, mert sehol nem töltötték tele a poharat), és minden kerek tízesnél két vizet (az időzített zselére).  Azt nem mondom, hogy jól esett, egyáltalán nem kívántam sem enni, sem inni, vitt a feeling, de ez az ütemezett frissítés terepen már jól bevált, így ehhez tartottam magam.

Furcsa volt, hogy belém ütköznek, és én is másokba, meg a rengeteg eldobált szivacs, műanyagpohár. De ettől eltekintve nem hittem, hogy ennyire fogom élvezni az aszfaltos futást. Kb. 27 km-ig teljesen jól éreztem magam, nem fáradtam. Már nem emlékszem hányadik kilométernél Fruzsit is láttam, illetve ő vett észre engem, amikor párhuzamosan haladtunk és átkiabált a túloldalról. Nagyon jól esett a biztatás!

30 km körül már nehezebben haladtam, de mindig volt valami, ami kihúzott a gödörből. Egy-egy nekem szóló „brava”, érdekes látnivaló, vagy előttem futó fiú/lány, akivel próbáltam tartani a lépést. Tudtam, hogy a végére visszaérünk a belvárosba, sokan fognak szurkolni, reméltem, hogy majd ez is segít. 40-től azért már haldokoltam kicsit, és zavart, hogy az órám rendszeresen 600 méterrel többet mutatott a kiírt kilométerekhez képest, így nem tudtam, pontosan hogyan is kéne a végén beosztani az erőmet.  Aztán egyszer csak eltűnt a 600 méter különbség, és hipp-hopp ott volt előttem a cél. Felemelő érzés volt a finishben szaladni, a kétoldalt morajló tömeg között, felejthetetlen élmény, jó darabig fogok élni belőle, azt hiszem.

3:25 lett a vége, azzal együtt, hogy a szervezők reggel kivettek az útvonalból 600 métert gázszivárgás miatt. (Nyilván ez okozta a rejtélyesen begyűjött épp 600 méterem eltűnését a cél előtt).  Soha nem gondoltam, hogy 3:30-on belüli maratont fogok valaha futni. Ezért nagy köszönet jár Gabinak, aki nélkül a közelébe sem kerültem volna ennek az eredménynek! Mondjuk változatlanul terepen érzem igazán otthon magam, és a síkon futós képek láttán sírhatnékom van, annyira kijön, hogy milyen rondán hadonászok futás közben, de nem mondom, hogy ez volt az utolsó városi maratonom. 😊

 

Firenze Marathon – Göndöcs Eszter

Posted on

Firenze maraton, 4 óra 9 perc.  A titkos vágyam a 4 órán belüli teljesítés volt, ami egy csapásra a lehetetlen kategóriába ment át, részletek alább…..

Kicsit csapongó lesz a maraton beszámoló, de talán így hiteles, ilyen vagyok. Vissza a múltba, 2017-ben kitaláltam, hogy milyen stílusos lenne lefutni a maratont 42 évesen, gyorsan be is neveztem a budapesti maratonra, amit 2018 októberében abszolváltam, számomra elfogadhatatlanul lassú idővel, 24 km-nél lesérültem, végigfutottam, beértem, de nem volt jó élmény. Akkor már nagyon bennem volt a gondolat, hogy edzővel kellene futni. Rátaláltam Gabira, amiért Enikőnek nagyon hálás vagyok. Gabinak meg azért, hogy együtt dolgozhatunk. Hamar egy jó hangulatú társaságban találtam magam, ami hihetetlen jó érzéseket adott. Terepen szeretek futni, de ez a maraton ez beégett, hogy nekem ezen javítanom kell, így amikor szerveződött a firenzei maraton, nem volt kérdés, hogy megyek, milyen jó lesz végre nem egyedül állni a rajtban, mekkora buli lesz előtte, utána várost nézni. Edzéseim 95 %-át terepen csinálom, ott vagyok komfortos, ott vagyok boldog, ott érzem azt, hogy jó helyen vagyok. Voltak bennem kételyek, hogy aszfaltos maratonra terepen készülni jó ötlet-e, de egyre jobban mentek az edzések, úgyhogy nyugodt voltam.

Aztán megkaptam a pofont. De akkorát, hogy egy pillanat alatt a földbe döngölt.

Egy sima 20 perces futásra indultam vasárnap, amikor szinte lépni se tudtam, nem baj, majd a futás lelazítja, jó lesz, de 300 méter után éreztem, hogy ez most nagyon nem OK. Hétfőn reggel újra próbáltam, ha lehet, mág rosszabb volt. Teljes pánik, hétfőn Gabinak telefon, hogy mi legyen, szűk két hét volt a maratonig. Összeomlás, aztán virtuális seggberúgás magamnak, hogy akkor a verseny most indul, csak most az idővel versenyzek minden fronton, mihamarabb orvos, kikönyörögni tőle a röntgent aztán megtenni mindent. Hétfő estére már megvolt az időpont, röntgen semmi kórosat nem mutatott, pihenés lett előírva, mert hogy túlerőltettem a lábam. Percenként vagy összeomlottam, hogy lőttek a maratonnak vagy leszúrtam magam, hogy akkor most kivételesen betartani az előírtakat, hogy pihenés, hengerezés, nyújtás és kihozni belőle amit csak lehet.

Aztán eljött a nap, amikor kimehettem a tesztfutásra, ahol az volt megmondva, hogy ha nem fáj, akkor elindulhatok a maratonon, ha fáj, akkor marad a szurkolás. Aztán ezek kavarogtak bennem, hogy milyen érzés úgy kimenni futni, hogy rettegsz, hogy fog-e fájni a lábad az 1 hét kényszerű pihentetés után, ami éveknek tűnt és csak a stressz nőtt napról napra? Mert ha fájni fog, akkor nem tudod lefutni a maratont. Aztán amikor nekiindulsz, és nem fáj, akkor csak vigyorogsz végig ki a nagyvilágba a 20 perces teszt futás alatt és még az előtted lévő autó kipufogóbűzétől sem fagy le a mosoly az arcodról.

Végiggondolod és még nagyobb lesz a mosoly, hogy az elmúlt egy hétben minden nap mint a kis angyal csináltad a nyújtást, hengerezést, hozzácsapva a hasazást, hogy ne érezd magad haszontalannak, és eközben letelik a 20 perc, megnyugvás, boldogság, hazaérés és majdnem elfelejtesz nyújtani, de már megrögzött szokás lett az egy hét alatt és vigyorogva állsz neki a kissé utált dolognak, de már azt is szereted, csak futhass.

Hát, ilyen gondoltak után végre szombaton irány Firenze. Nagyon izgultam, éreztem, hogy fáj a lábam, de csak arra tudtam gondolni, hogy ezt most beképzelem, nem fájhat, hisz mindent megtettem. Aztán megtörtént a szokásos, a sok üléstől beállt a térdem, nem tudtam lépcsőzni, szúrt, belenyilalt minden lépcső fokon. Összeomlás volt, de tartani kellett magam, hisz maratont jöttünk futni, mi, Gizionok, csapatostul. Mindenki vidám, mindenki izgul én meg mantrázom magamnak, hogy minden OK lesz, mosolyogjál kifelé, bohóckodj, hogy elfedd a kételyt, a félelmet, igyál egy kis Olasz vörösbort, hátha kisimítja a zaklatott lelket. Vasárnap reggel a rajtban már csak arra koncentráltam, hogy futómozgással, megállás nélkül végigbírjam futni, engedjük el az időt, csak legyen meg, kapjam meg a befutó sörömet. Hát, lelőve a poént, ez sikerült, volt sör, volt érem és így lett boldogság, csakhogy csavarjak rajta, megelégedettség viszont nem, mert hülye az ember, de legalábbis én, amikor még csak az a cél, hogy végigcsináld, akkor nem fontos az idő, aztán amikor már érződik, hogy van esély végigcsinálni, akkor elindul a cseszegetés belülről, hogy akkor legyen már meg a célidő is, telhetetlen és hálátlan vagyok magammal. ☹

Annyi volt a stratégiám, hogy próbálom a Gabi által megadott pulzust tartani, ami vsz 6 perc alatti km-nek fog megfelelni és a többi dologgal nem törődök. Folyamatos hullámvasút lett az egész táv, hol fájt, felváltva a térdem a bal lábamban vagy a lábfejem a jobb lábamban. Volt, hogy el tudtam nyomni az érzést, próbáltam vigyorogva csinálni, egy idő után azt játszottam, hogy minden gyerekkel pacsiztam, nekik legalább örömöt szereztem. Én magam meg sokszor belül kínlódva, tapogattam azt a 100 Ft-ost rendületlenül, mantráztam a mentális felkészülésből a releváns mondatokat és nem hagytam magam, közben tartottam a pulzust, a tempót. Két dolog jött fel bennem folyamatosan, mit keresek én egy aszfaltos versenyen, ez tiszta hülyeség, menjünk vissza a hegyekbe, ott jó lenni, soha többé városi maraton, a másik meg, hogy jé, fáj, fáj, de csak haladok közben, továbbra is tökéletesen tartom a pulzust, gyomrom rendben, vidáman pacsizgatok, én is boldog a gyerekek is boldogok a pacsijaimtól, akkor mi itt a kérdés, jó helyen vagyok, jó helyen futok, ne gondolkodj, csak csináld, esetleg gyorsíts a pacsizgatás helyett. Szóval úgy rendbe vágtam sokszor a fókuszt, hogy az őrmestereknek tréninget tarthatnék a cseszegetésből.

Ilyenkor főleg összekaptam magam, hogy nehogy már egy terepest kicsinál egy kis aszfalt. Nagyon tetszett, ahogy jött egy kis rövid emelkedő, ahol elkezdtek sétálni, haldokolni, hirtelen király lettem, simán felhúztam magam rajta, vigyorogva, futva.

Aztán mégis sokszor meggyötört közben az egész táv, az állandóan visszatérő fájdalommal, számtalanszor akartam feladni, de mindig bevillant, hogy azért jöttem, hogy lefussam és ez szimplán tovább vitt.

Elkezdtem becsülni a “körözős” futókat, hogy Józsit idézzem. Hogy azért nem olyan egyszerű ez a maraton, hiába van síkon, aszfalton, valahogy ezt is komolyan kell venni, nemcsak a szintes terepet. És ez a sok sok gondolat, kétely, félelem, fájdalom, na jó, öröm egyszer csak eljuttatott az utolsó pár km-hez és a belvárosban 38 km-től elkezdtem előzgetni az embereket, hihetetlen érzés volt megtapasztalni, hogy ennyi km után még van erőm iramot váltani, érzésre gyorsulni, előzgetni.

És akkor a végére hagyva a katarzist, elmondhatatlan, hogy mekkora erőt ad, hogy Gizionok vannak a pályán, lehet gondolni rájuk, hogy sikerüljön nekik a saját idejükön javítani, szurkolni nekik a pályán belülről, miközben küzdök magam is, tudni, hogy vannak a pályán kívül is, akik szurkolnak és megörülni, amikor feltűnik a tömegből, sőt pacsira is van lehetőség, tudni, hogy közben az fb-s csoportban követnek az “itthoni Gizionok”. Aztán büszkén küldhetjük a fotókat, hogy megcsináltuk és megy a folyamatos poénkodás.

Gabi, #gizionpower működik, nagyon köszönök neked mindent, kifejezni nehéz, amit kapok tőled támogatásban. A soha többé maraton másnap reggelre már megdőlt, meg akarom csinálni 4 órán belül is, sérülésmentesen. Persze lehet, hogy terepen lesz az a maraton, csakhogy izgibb legyen 🙂

 

New York City Marathon – Juhász Erika

Posted on

Október 13-án Chicagóban futottunk maratont Patrikkal ahol a teljesítés volt a cél a kihagyott egy év után. A verseny után és a következő napon délelőtt csavarogtunk a városban majd behuppantunk mind a hatan az SUV-ba és neki indultunk a hosszú kb 20 órás autó útnak Austinba a gyerekekhez. Senki sem  volt toppan az tuti. Megérkeztünk, kicsomagoltunk majd alvás. Másnap már mentek dolgozni így mi Ferivel maradtunk, biciklivel  ismerkedtünk a környékkel mivel tavaly nem tudtam menni sem a sérülés miatt. Most bepótoltam, sok tekerés, kocogásom amik elő voltak írva. Sok kirándulás Houstonba a NASA űrközpontban, helyi parkokba, sajttortázóba.  Elkísértem Patrikot teherautóval fuvarozni, egy még többet tudtunk együtt lenni.
Kaptunk a gyerekektől 2 nap nyaralást Miamiba közvetlen az óceán part melletti hotelben. Átrepültünk Miaimiba majd vissza Austinba. Elmondhatatlanul szép és jó kikapcsolódás volt.

Majd maradt egy napunk  becsomagolni, elköszöntünk Adriánától és Martintól majd indultunk  4-esben New Yorkba péntek hajnalban. Az út az szörnyű volt, nagyon szeles és kifejezetten rázós landolás volt a gép rázkódott, himbálózott, zuhanó effekteket produkált. A repülőn síri csend volt mindenki félt. Utalok hányni és nem szoktam eddig eljutni de most a repülőn, reptéren metrón.  Szóval “jól” néztem ki a maraton előtt, nagyon legyengültem.  Nemhogy szénhidrátot de semmit nem ettem, ittam egész nap csak este egy  pici adag brokkolit krém levest tuszkolták le este míg a többiek teli ették magukat. Átvettük a rajt csomagokat, végre megtapasztaltuk milyen kapkodás nélkül expózni aztán csavarogtunk és másnap  is. Nagyon jó volt minden együtt. Este igyekeztünk időben lefeküdni de nem tudtam aludni sőt mindenki aludt én meg hallgattam a horkolást és röhögtem kínomban. Szerencsére óra állítás volt Amerikában így tovább maradhattunk.

 

Verseny:

6-kor keltem, szedelőzködtem majd Patrik is felkelt meg Liliék is. Nyugisan elkészültünk előző nap az egész útvonal el lett tervezve pontosan (metro- komp-busz) elindultunk, útközben reggeli. 8-kor  indult a kompunk ami minden futót magába szippantott pedig azt hittem  lesz vagy 3 forduló de nem.

Kikötöttünk majd onnan profin megszervezve  indultak konvojban a buszok a  rajtba. Úgy szálltunk le a  buszról, hogy egyből át tudjanak vizsgálni bennünket és a cuccunkat.  Majd tovább mentünk a zöld zónába. Három különböző színű zóna 3 táborra bontja a több mint 50 ezer indulót. Ettünk, ittunk, kóstoltunk majd leültünk kicsit rajt előtt. Beszéltünk pár szót még a tervről amit hétközben (sosem volt még tervem) gyártottam egy papírra de az expón  Patrik talált karszalagja előre elkészítettet is. Ő felrakta a 4.35 én a 4.40 és a 4.45-ős célidőset km-ben és mérföldben is.

Megbeszéltük, hogy nincs minden mérföldön “büfézés, nem állunk meg csak lassítunk ha szükséges inni. Én vittem egy pici üveg vizet, mert  pohárból nem tudok inni menet közben. Ezt töltötte Patrik újra szükség  szerint. 45 percenként gél és a vége felé banán. Mivel kétoldalt volt a frissítő igyekszünk középen elmenni a futók közt. Beálltunk a rajba, boldogság, kis elérzékenyülés a tavalyi emlékek miatt  majd himnusz, ágyú dörgés és gyerünk. Szép lassan vissza fogva Patrikot végig kígyóztunk a hídon kb 2.5 km-én keresztül. Hátborzongató mikor a hídon a szembe sávban dudálva kísérnek és bátorítanak a rendőr, mentő autók, a UPS  konvojban szállítja a csomagokat a célba. Óriási hangulat volt, rengeteget pacsiztam idén is, tavaly azért, hogy  feledtessék a fájdalmat, idén a hála miatt. Boldog voltam, ahol szólt a  zene vagy élő zene volt táncoltam, énekeltem. Szuper buli hangulatot ad ahogy 42 kilométeren keresztül több száz idegen ember tömött sorokban szurkol. 6 majd 16 mérföldnél várt Lili és Feri majd a Nemzeti zászlónál a célegyenesben ide adták a miénket.

Mire a 6 mérföldhöz értünk levetettünk egy-egy pólót, csősálat és odaadtunk Lilinek aki lengette a zászlót, hogy észre vegyük. Húú de jó érzés  volt.!! A frissítés működött, nem büféztünk. Patriknak wc-re kellett  menni addig lassan de tovább kocogtam. Mire felértünk a Roosevelt-hídra  az emelkedőn begörcsölt a vádlija, fájt a lábfeje ami a 30.km előtt  csúcsosodott de húztam, hogy pont itt nem borulhat meg mert vége az  egésznek, gyaloglás lesz belőle. Megálltunk nyújtott kicsit és hajrá  azzal a céllal, hogy egy Biofreeze pontig megyünk és hátha az hat majd!  Újabb híd és a segítők befújtak bennünket vastagon izomlazítóval ami  jól jött az én combomnak is ami addigra már eléggé fájt, életre keltünk  és gyerünk. Mondja Patrik már 36km és 4 óra” mondtam oké de még van fél óra és meglehet az álmod, a rekord! Kezdjük összeszedni magunkat! Ami a csövön kifér az utolsó 3km-en! Neki indultunk a frissítőknél próbáltunk  lavírozni de nagyon sokan sétáltak bandáztak a végén ami nekem nem lett volna baj de hajtott, hogy 4.35 legyen! A célegyenesben megkaptuk a zászlót majd egy eszméletlen sprint közben megszólalt mögöttünk egy magyar hang “jól nyomjátok!” Erre Patrik “gyere velünk” Ő “Nem tudok menjetek”. Huuuuúzott Patrik kézen fogva, azt hittem nem bírom ki de mentem  a célba!!! Beértünk:én 4.39.01 Patrik 4.38.59. ez 42 perccel jobb mint Chicago és 45 perccel vettem revansot a tavalyin ami nekem a jelenlegi  felkészültségemmel csoda! Patrik pedig egész évben nem fut csak nyáron ment ki néha! Ő nem is szeret futni mert a Texasi hőségben és páratartalomban a felkészülés szinte lehetetlen volt.De azért remélem a jövőbeli változások miatt még futunk együtt!!

Jövőre újra NYC 4.15??

Végül:

Szeretnék köszönetet mondani az orvosomnak aki szeretett volna lebeszélni de látta, hogy menthetetlen vagyok!

Kis Mónika gyógytornásznak aki nem csak testileg de lelkileg is támogatott velem szenvedett!

Barát Gabriella edzőnek aki az 5×1 percekből maratont varázsolt és kertelés nélkül megmondta a véleményét.

Hegyi Györgyi jóga oktatónak a sok “kínzásért” a kötött izmaim miatt!

Ferinek, hogy sosem mondta ne csináljam sőt velem tekert, túrázott, úszott ami tőle nagy dolog!

Lilinek, Adriananak, Martinnak a szurkolásért és a sok szép emlékért.

És nem utolsó sorban a 2019-és csoportnak akik 2016 óta biztatnak és   velem vannak jóban rosszban! Biztattak, szorítottak a felépülésem alatt! Tudták ami nekem 1 perc  kocogás az nekik 10 perc futás minimum!

Örök hálám mindenkinek!!

Köszönöm!

Chicago Marathon – Juhász Erika

Posted on

Visszatekintő:

A négy éves futó múltam alatt részt vettem már hat maratonon és pár annál hosszabb versenyen és volt egy “feladott” maratonom, a 2018-as Budapest maratonon ahol az első pár száz méter után vitt el a mentő. Semmi különös oka nem volt csak elfáradt a porc és leszakadt. Akkor még nem tudtam mi vár rám egy éven át. Mivel a fiam kint él és most már a lányom is az USA-ban minden be volt fizetve. A repülő jegyek, szálloda, indulási jog a NYC maratonra. így nem volt  kérdés, műtét előtt ki utaztunk orvosi tanácsokkal, gyógytornászi  instrukciókkal ellátva. Végül teljesítettük a fiammal majd miután haza  utaztunk egyből műtét következett. Betartottam mindent sok gyaloglás, gyógytorna de  februárban tudtuk, hogy baj van és ugrott a BSZM második teljesítése. Újabb MR vizsgálat, újabb orvos aki azt mondta a két műtét közt teljesen tönkre tettem  a térdem mintha nem is az enyém lenne mindkét MR eredmény. Műtét után másnap reggel az orvos első mondata “Gondolja át mert  ezzel nem fog több maratont futni az alapján amit láttam!” Akkor már lelkileg olyan állapotba voltam a sok fájdalom, hízás, lányom kiutazása… miatt, hogy úgy éreztem már sosem fogok sem testileg sem    lelkileg rendbe jönni, csak sírtam és sírtam. Műtét után éreztem ez most más mint volt, egyre kevésbé fáj, egyre jobb volt a gyógytorna. Kezdtem  lelkileg kicsit összeszedni magam. Már csak az erdőben sírtam miután  újra elkezdtük Gabival az “edzést” ami így  nézett ki május 13.-án: “5×1 perc kocogás közte 3 perc séta=20 perc”. Akkor ennek is örültem, kibicikliztem az erdőbe és ott, hogy senki ne lássa sírtam minden  alkalommal mert nem ment +10kg-mal, be fordulva, kedvetlenül, de AKARTAM!  Így haladtunk hétről hétre emelve picit és közben hittem magamban. A súlyom is gyorsan csökkent mert vissza álltam a régi étkezésre. Nyáron  5 napos túlélő túrán vettem részt 18-kg-ős hátizsákkal majd nyaralás közben egy fél-maratonon is ami kezdésnek nem volt rossz, rengeteg kerékpározás, gyógytorna, masszőr, lengő jóga. Jó lett volna még kb egy hónap a felkészüléshez de adva volt januárban  ez a verseny amikor nem tudhattam mi vár addig még rám.

 

A verseny előzményei:

Mikor megláttam, hogy apukám névnapján lesz ez a verseny, írtam Patriknak (aki a kedvenc unokája volt), hogy ilyen nem sűrűn van jelentkezzünk hátha besorsolnak és Neki futunk újra együtt. Regisztrált és besorsoltak. Ajándékba kaptam a nevezést, szállodát és az  élményt, hogy kézen fogva a fiammal futhatok célba, amit szívből ajánlok  mindenkinek. Teljesen más érzés, ez nem verseny ez büszkeség és buli egyben!

 

A verseny:

Itthoni idő szerint 12-én szombaton indultunk közvetlen járattal Chicagóba de azzal nem számoltunk, hogy két órás késéssel  indulunk ami tudtam baj lesz mert pont ki volt számolva, hogy  érkezünk  ottani idő szerint délután nagy ölelés a gyerekekkel, kocsiba be és indulás a rajt  csomagot átvenni amire kb két óránk lesz. Hát nem így lett 18.15-kor még a bőrönd őket vártuk, ami nem jött.

Gyors egyeztetés után a fiammal, ott hagytam Ferit, ki  rohantam és hányódik tempóban mentünk hátha sikerül odaérni a 6 órakor bezárt expóra. A repülőtér és az expó épülete között több mint 30km délutáni csúcsforgalom várt ránk. Már zárva volt de nem voltunk egyedül, legalább tízen reklamáltak  rajtunk kívül és senki nem tágított ezért előjött egy férfi és hosszas alkudozás után, név  nélkül kiosztott egy-egy rajtszámot mindenkinek, így lett indulási jogom. Persze vacsora ami nem ment majd alvás, hajnal 4.-kor ébresztő mert  8.-kor rajt.
Ki sétáltunk a rajba ami jó volt  bemelegítésnek, átvizsgálás, mosdó kimaradt mert sokan voltak, nézelődtünk(nem olyan szuper mint NYC) be álltunk a rajtba és fázósan  elindultunk. A feladat az volt, hogy fájdalom, sérülés nélkül pár km  kocogás majd gyaloglás váltogatásával érjünk célba. Arra gondolva, hogy  3 hét múlva újabb maraton vár ránk és sok új élmény. Kb 18-km-ig repült  az idő, sokat nevettünk majd lassultam és egyre többet gyalogoltam  látszott a felkészületlenség. Patrik minden mérföldnél megállt a frissítőknél de nem bántam nem volt idő cél csak teljesítés. Két-két  gélt ittunk és nagyon finom gumi cukrot kaptunk ami csomag számra  tudtunk volna enni. Végig fújt a szél, a védettebb részeken melegünk  volt még a szélesen fáztunk.. Ami bosszantott már az elejétől, hogy az  ő órája és az enyém is mást mutatott de közel sem volt a pálya szélén  kiírtaktól. Végül az enyém 45 km-t mutatott így nem tudtam számolni  sem, hogy kb mikor érünk be de 5.18.05-lett a hivatalos időnk.

Nehezebbre számítottam mind testileg, lelkileg de agyban végig ott  voltam és figyeltem a testem jelzéseit. Tudtam, hogy meg lesz de  rosszabbra számítottam pláne a fáradtság, stressz miatt is. Csodálatos érzés volt amikor a család Patrik kezébe adta a Nemzeti  zászlót a megbeszélt helyen és most is mint a tavalyi NYC-n ezzel  futottunk be kézen fogva. Leírhatatlan érzés, hogy mindenki ott van aki fontos sőt, eggyel több is.!!! ❤

SpitsbergenMila – Benkő Eszter

Posted on Updated on

Mondhatjuk, hogy érthetetlen, hogy nekiálltam beszámolót írni erről a nagyon kivételes 10 kilométerről, hiszen napok óta nem találom a szavakat…

Az teljesen természetes, hogy a világ panorámapontjain az ember vesz egy nagy levegőt, és benntartja, amíg felfogja, amit lát, de vannak helyek, ahol ennél sokkal több történik, pontosabban ahol egyszerűen történik veled valami, azt érzed, része lettél valaminek, ami mindent megváltoztat. A Spitsbergák érintetlen tájainak közelébe kerülni nagyon különleges élmény. Csak nézed a Jeges-tenger horizontján magasodó hegyeket, és megérzed azt a valamit, amit csak az Isten közelében érez meg az ember (mondja a látszólagos ateista), érzed a hívást, annak a világnak a hívószavát, amit már nem az ember rendez… A Spitsbergákon, vagy ahogy a norvégok mondják, Svalbardon sokkal többről van szó, mint néhány havas hegycsúcsról. A 78. szélességi fokon már Európa felett jársz, mindössze 1300 kilométerre vagy az északi sarktól. Az ott már majdnem a világ vége, a Google mapsen nem tudsz feljebb görgetni – ha mégis megpróbálod, az alkalmazás forgatni kezdi a földet. És tényleg, a Spitzbergákon egy kicsit megfordul veled a világ.

Mire a repülő leszállt, az odafentről elénk táruló látvány már rég könnyekig meghatott, és a következő napokban mindez csak tovább fokozódott. A nyári szezon 0. napján érkeztünk, ilyentájt ott 0-10 fok körül alakulhat a hőmérséklet, most mégis -2 fok volt, ami nem ért minket váratlanul, de a szél, ami kísérte, szó szerint komoly arculcsapás volt. Az én amúgy is szenzitív, közép-európai arcbőrömet az első nap kikezdte a metsző szél, a sebesedést elkerülendő a következő napot szinte mindvégig egy orrnyeregig felhúzott csősál takarásában töltöttem, és naponta többször vastagon kentem a shea vajat. Mondjuk hülyeség volt nem bemenni a gyógyszertárba, és kérni valami helyi, spéci, “norvég formulás” cuccot… az UB-ra bezzeg vittem szarvasfaggyút.

A futás előtti este túrázni mentünk a 424 méter magas Platafjelletre amolyan ráhangolódásképp. Mivel a Spitsbergen Marathon helyszíne (egyben a világ legészakibb települése), Longyearbyen a tengerparton fekszik, a magasságkülönbség kiszámításával sok feladat nincs, és mivel túraútvonalak sincsenek, egyszerűen csak torony iránt elindulsz oda, ahova tartasz, hóban, jégen, csúszásgátlóval a lábadon, puskával a hátadon – felkészülve minden eshetőségre. Jól mentek a hirtelen emelkedők, lüktetett bennem az energia. Odafent adóztunk az utókornak, fagyott ujjakkal bár, de beírtuk a nevünket a hegy tetején, egy bőrtáskában őrzött naplóba.  Lefelé a guide-tól engedélyt kaptunk rá, hogy lecsússzunk gatyaféken. Először arra gondoltam, a piriformisom nem örülne, aztán meg arra, hogy kit érdekel, talán ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy seggen csússzak le a Spitzbergák egyik ikonikus hegyoldaláról, szóval leültem, és hadd szóljon. Akkor még nem tudtuk, hogy a svéd túravezetőnk, aki kanapét ásott nekünk odafent a hóban, hogy kényelmesen tudjunk teázni, Krisznek komoly vetélytársa lesz másnap a maratonon – mert bár ugyan minket faggatott arról, futunk-e, ő maga csendben hallgatott a saját terveiről, holott sokáig vezette a mezőnyt, és végül 5. helyen ért célba.

A túra végeztével – közel sem vallási okból, sokkal inkább a poén kedvéért – még megkerültük a világ legészakibb és egyben legbarátságosabb templomát, így végre elmondhattuk magunkról, hogy jártunk az isten háta mögött. Este feltöltöttük a szénhidrátraktárakat, és megpróbáltuk kipihenni az odautat, vagyis az oslói reptér büféjének műbör ülőkéjén töltött éjszakát. Hjaj. Apropó éjszaka. Na, az nyáron nem igazán van a Spitsbergákon. A nap áprilistól augusztusig nem megy le, nincs szürkület, napfelkelte, naplemente. Körbe jár ugyan az égen, de mindvégig fent marad, hol az öböl egyik, hol a város másik oldalát süti. Mintha egy üvegben élnél, és a nap az üveg száján járna körbe-körbe.  A fények játéka csak még szebbé teszi a környék hóborította hegyeit, melyek a kezdődő olvadástól ilyentájt már csipkésnek hatnak – és nagyon jellegzetesek, minden pillanatban NatGeo címlapfotóképesek. Az állandó napsütéstől hamar elveszíted az időérzékedet, néhány nap alatt teljesen megborulsz. Gondolom, az ott élőknél beáll valamiféle rend, nekünk nem volt időnk megszokni. Nem álmosodtunk el és nem is ébredtünk fel a szokásos időben, tudatosan oda kellett figyelni az alvásra, a szigeten töltött pár nap végére pedig hullák voltunk, pedig aludtunk – ehhez nyilván az is sokat hozzá tett, hogy igazán kimaxoltuk azt a három napot – két túra, egy maraton, egy kajaktúra és egy hajóút várt ránk péntek délutántól vasárnap estig. Később, Oslóban nagyon megörültünk, amikor este a vasútállomáson megláttuk kiírva egy kalkulátoron, hogy 42 perc múlva lemegy a nap. Másfél óra múlva még mindig épp, hogy csak szürkült, szóval nem jött, amire vártunk, norvég mércével biztosan lement a nap, de a magyar szemnek még világos volt. Amióta hazaértünk, ájultan alszunk éjszakánként…
A maraton reggelén korán keltünk, és időben elmentünk zokniban reggelizni, Longyearbyenben ugyanis – tekintettel arra, hogy bányászváros – van egy olyan régi, praktikus szokás, hogy az épületekbe belépve mindenki leveti a cipőjét. E régi, de még aktív hagyomány tiszteletére kérik a turistákat is a hotelekben. Egy-két kultúrbarmot leszámítva mindenki meg is teszi. Hihetetlenül jó mindez – minden ottlét ugyanis meghitté, barátságossá és egy kicsit intimmé válik. Ami a kaját illeti, én a világ legtávolabbi helyein is ugyanazt reggelizem, kenyeret vajjal. Sorakozhat raklapszámra a helyi specialitás, megkóstolom, de ha nincs vaj, nincs barátság. Volt vaj, és volt füstölt lazac is bőségesen, az a másik gyengém. 🙂 A hotel kivetítőjén folyamatosan mutatták a hőmérsékletet és a szelet. Nyugtáztuk, hogy utóbbi sajnos a maraton napjára sem csökkent, sőt, 50km/h.

Reggeli után felsétáltunk a sportcsarnokba, a 2300 fős településen ugyanis minden van, bölcsőde, óvoda, ált iskola, középsuli, uszoda, sportcsarnok mászófallal, reflektorral megvilágított hokipálya, mozi, miegymás. Az út mentén mindvégig motoros szánok parkoltak. A sorsom ezen a ponton dőlt el. Az eredeti terv év elején még az volt, hogy majd megpróbálok FM PB-t futni, de miután az egyre kritikusabb piriformisom miatt kb. február óta nem tudok normálisan edzeni, ezt a tervet el kellett engedni. Most már, ismerve a pályát egyáltalán nem is bánom, valószínűleg megúsztam egy kudarcot. A rajtszámátvételnél megkérdeztük, válthatok-e távot. A B terv ugyanis az lett, hogy csak 10 kilométeren futok – mindössze az élményért. Magamban közben eldöntöttem, hogy ha nem válthatok, akkor is rajthoz állok. A kérdésemre azt válaszolták, túl késő, de azért rákérdeznek, és végül engedték. Kaptam egy kézzel, filccel, ott helyben színezett rajtszámot, és elkezdődött….

Az én futásom ezen a napon teljesen mellékes volt. Ez a maraton Krisz ajándéka volt a 42. szülinapjára (Gabi tippje alapján, hiszen Balázs futott már itt). Mi mást kaphatna egy futó a 42. szülinapjára, mintsem maratoni nevezést?! Krisz az őszi Berlin után azt mondta, nem akar több városi maratont, csak különleges helyeken szeretne már maratont futni. Hát ez az volt. A biztosított útvonal itt azt jelenti, hogy mindvégig fegyveres őrök figyelik a futópályát, hogy elhárítsák a jegesmedveveszélyt, ha esetleg épp akkor tűnne fel a világ legnagyobb ragadozója. Hogy mennyire van erre esély, azt jól mutatja, hogy 4 nappal érkezésünk előtt járt egy medve a település közelében, riasztópisztolyokkal próbálták rávenni, hogy másfelé folytassa útját. A helyi újság cikkezett róla, szóval a maci megjelenése a helyiek számára is ügy, évente 3-4-szer fordul elő, hogy felbukkan a település környékén. Emiattt töltött fegyver nélkül nem lehet elhagyni a várost. Vagyis, ha nincs engedélyed, csak vezető kíséretében túrázhatsz, kirándulhatsz, futhatsz. És tényleg mindig mindenkinél van fegyver. A másnapi kajaktúra egyik partmenti pillanatában találtunk egy fehér szőrcsomót, ami persze lehetett rénszarvasé vagy rókáé is, esetleg huskyé, de szerintem tuti medveszőr volt, már sajnálom, hogy nem hoztam el… Bár lehet, hogy még mindig egy norvég zárkában ülnék, és próbálnám megmagyarázni, hogy miért van jegesmedve-DNS a körmöm alatt…

 

A maraton rajtolt először, de én is futással kezdtem a napot, mert elszámoltam a tervezett szurkolói pontom rajttól mért távolságát, és azt hittem, nem érek oda időben.  Aztán meg vagy fél órát vártam a mezőny elejére (biztos a sok napsütés). Nagyon klassz volt szurkolni egy ilyen helyen, általában én voltam az egyetlen a szurkolói ponton, de nem voltam magányos, ott volt nekem az izgatottság, a permanens öröm és  látvány, amivel nem tudtam betelni.. Néha egy-két gyerek rázendített, hogy heia-heia, más különösebb nem nagyon történt. Olykor én is szurkoltam norvégül, amikor meg várakoztam, próbáltam mélyre szívni a természeti környezet jelentette csodát. A BSI-től kölcsönzött magyar zászlómat a nagy szélben hirtelen jött ötletek mentén próbáltam ide-oda kifeszíteni. Azok kedvéért, akik nem ismerőseim facebookon, a legkreatívabb megoldásom az lett, hogy a zászló két sarkát rákötöttem a combomra, a harmadikat fogtam, a negyediket meg a szélre bíztam. Krisz nem tudta, hogy van nálam zászló, így jó kis meglepetés volt az első találkozásunk – olyannyira, hogy először azt hitte, találkoztam más magyarokkal, és csak lassan esett le neki, hogy mivel egy nemzetközi versenyeket is ügyező, sporteseményeket szervező cégnél dolgozunk, nem nagy túl bonyolult a raktárból szerezni egy magyar zászlót. A futás jól ment neki, de a szél nagyon kemény volt, a pálya egy részén oldalról kapta, később azt mesélte, ilyenkor többször összeütötte a bokáját. Az útvonal közel fele szembeszélben zajlott. 30 kilométernél – bár nem mondta – már láttam rajta, hogy nagyon megviseli, s bár onnantól el kellett kezdeni készülni a saját futamomra, mindenekelőtt inkább őt vártam a célban. A német fiú, akivel kb. 25 kilométerig együtt futottak, az utolsó harmadban elhúzott, Krisz második helyen ért célba 3:11-es idővel, ami az időjárási körülményeket nézve szerintem állati szuper teljesítmény. Ha nem lett volna rajtam kesztyű, a tíz körmöm lerágtam volna a kettejük célba érése közötti tíz percben, annyira izgultam. Aztán a speakernek el kellett magyarázni, hogy “nem, az nem olasz zászló, és aki alatta fut, az sem olasz, hanem magyar”. Nagyon büszke és boldog voltam. Sok munka, sok átfutott hajnal van ebben az eredményben. Melegváltás volt, amit a rajt/célban megejtettünk. Ő óra.11-kor ért be, én óra.15-kor rajtoltam. Mivel nem volt jól, nem akartam elindulni, de ezt ő nyilván nem hagyta. Átvette a hátizsákom, amelynek nyitott oldalzsebében hűlt már a söre, útravalóul pedig annyit mondott, készüljek fel rá, hogy az útvonal második fele nagyon kemény lesz, majd eldördült a rajtpisztoly. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy ami az ő mércéjével kemény, az nálam a lehetetlen kategória.

Tele energiával indultam útnak. Az első kilométerek nagyon jól mentek, a piriformis szindrómától állandóan fájó combhajlítóm jelzésére nem emlékszem, szerintem nem fájt. Kicsit dimbes-dombos volt a pálya, de hamarosan lejtett, faltuk a kilométereket. 2 kili után elkezdtem futni a kocogás helyett, elkapott a hév, versenyhelyzetben valahogy sosem tudom igazán elengedni a dolgot. Csinálhatnánk “hogyan kocogj versenyen” mentális tréninget leállni nem tudó Gizionoknak. Idővel egyre több embert hagytam el, ennek valószínűleg nincs köze ahhoz, hogy kezdett baromi melegem lenni, rájöttem, hogy két csősál van rajtam. 🙂 3-4 kili után emelkedni kezdett a pálya, és ez végig kitartott, de a táv feléig még hátszél volt, így ott különösen jól ment a futás – már amennyire jól mehet x hónap kihagyás után. Nem sokkal a fordító előtt elfutottam egy helyi lány mellett, akit látszólag ez nagyon rosszul érintett, könyökölve visszaelőzött – tiszta Margitsziget-érzésvilág… Megmosolyogtam, és futottam tovább a saját tempóban. Pár perc múlva megint elhagytam, és onnantól kezdődött a játszma: próbáltam erősnek látszani, és vártam, mikor jön. Az egyik frissítőponton hátranézve még láttam, de többé nem jött, viszont ennek a kis párharcnak köszönhetően a későbbiekben még akkor is futottam, amikor már régen nem bírtam, amikor a pálya már visszafordult a rajt/cél felé, és a hegyoldalba felvezető emelkedőn nagyon durván kaptuk szemből a szelet.  Egy rövid oldalszeles részén konkrétan lefújt a pályáról a szél. Kinéztem egy párost, ahol a lány a pasija szélárnyékába próbált futni, gondoltam, csatlakozni kéne, ketten már fognak valamit, de nem tudtam utolérni őket. Voltak, akik sétáltak, voltak, akik próbáltak futni. Nagy volt a kísértés a sétára, nagyon gyorsan tizedelte az energiát a széllel való küzdelem, a tempó ezen a szakaszon szerintem értékelhetetlen volt, de menni kellett, 1-2 lépés kivételével végül nem sétáltam. Fel-felnéztem, és a látvány nagyon sokat segített a holtpontokon való túljutáson, olykor gondoltam a mentális 100-asra, meg arra a nagyon igaz közhelyre, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy a Spitsbergákon rajthoz állhattam, és nincs más dolgom, mint élvezni (és persze megtartani a megszerzett pozíciót). Nagyon hétköznapi idővel, 59 perccel értem célba a 7. helyen (7/64), mégis borzasztóan büszke vagyok erre a 10-esre, mert nagyon küzdős volt, de fejben ment. A shea vajjal vastagon bekent arcom a célba érés után úgy égett, mint még sosem. Az időjárás-előrejelzés mínusz 10 fokos hőérzetet prognosztizált a szél miatt. Számszerűsíteni nem tudnám, de tény, hogy megviselt.

Krisz lemaradt a célba érkezésemről, azt mesélte, ismerve az előzményeket és a körülményeket, későbbre várt. No komment… 🙂 Kompenzálásképp jól megölelgetett, és jegesmedvés eseménypólót is kaptam.

Egy helyi rendező, akivel összebarátkoztam, a célba érés után azt kérdezte, vissza jövünk-e jövőre. Nem valószínű – mondtam szomorúan – de tíz éven belül biztosan. Ha Andris megnő, remélem, megmutatjuk neki is, milyen az élet az isten háta mögött, milyen a világ legészakibb településén fegyveres medveőrök között maratont futni, de leginkább azt mutatnám meg neki, milyen a csend távol mindentől, a sarkvidéken, egy gleccser tetején, amikor a klausztrofóbiás pánik miatt Te kívül maradsz a jégbarlangon, mindenki más a csoportból viszont odabent van, így 20percre egyedül lehetsz a világ peremén… 💙

Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló

Posted on

Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.

Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)

2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂

Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.

Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀

Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂

15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀

Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.

A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok.  Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀

Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).

Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀

A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉

Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.

És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.

Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.

Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.

Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.

És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂

 

Portó Maraton beszámoló – Földi Zsuzsi

Posted on Updated on

Még az év első felében neveztünk erre a versenyre, és bár úgy voltam vele (főleg Maratonfüred után), hogy a 42,2 az nagyon nem az én távom, de Gizion-buli, meg Portó, és Gábor is jön, jó lesz ez biztosan, legfeljebb azt a szűk 4 órát utálni fogom, amíg futok 😀

Egész évben félretettem magamban azt, hogy novemberben maratont futok, az UB után a szeptemberi 12 órás futásig láttam csak, az az utáni dolgokkal nem nagyon foglalkoztam.

Lement a 12 óra, 6 hét múlva Portó, futottam, amit Gabi kiírt, de valahogy nem ‘éreztem’, hogy jó lesz ott a futás. Amikor neveztem, szerettem volna 3:45 körüli időt futni, vagy legalább 3:50-en belül, de ebben a 6 hétben még a 4 órán belüli teljesítésben sem nagyon tudtam hinni. Gabi szerint menni fog, a PB is (3:57-en belüli 42,2), hát elhittem neki, ő a főnök, biztos igaza van 🙂

Megcéloztam egy 3:55-ön belüli időt, legyen azért valami cél, ne már hogy 10 mp-es javítás legyen, hiszen Füreden legalább 10 percet benne hagytam abban a maratonban. 3:55, az 5:30-5:35 közötti tempó, mennie kell.

Vasárnap volt a futás, pénteken mentünk ki Gáborral, Bettiékkel közös szállásunk volt. Direkt a rajt/cél területéhez közel levő apartmant foglaltunk, hogy verseny előtt és után minél egyszerűbb legyen a ki- és visszajutás (ki tudja, hogy leszünk, mi lesz…).

Péntek este közös vacsi a gizionokkal, másnap városnézés, rajtcsomag felvétele, átmozgató futás az óceán partján, korai vacsora, és korai alvás :).
Reggel korán kelés, szokásos zabkása reggeli, rajtszám az övre, övbe a gélek, soft kulacsba a vizes energiaital (37 után, ha kéne valami extra támogatás 😀 ), és a szokásos ruhák (most a nadrág kompressziós volt),  és egy extra – a #gizionpower karkötő ❤

Tudtuk egész héten, hogy jó eséllyel esőben fogunk futni, a kérdés csak az volt, hogy mikortól fog zuhogni. Reggel már esett-csepegett, kukás zsák magunkra, kb 8-10 perc alatt kisétáltunk a rajthoz, közben ettem egy fél banánt. Gáborral már itthon megbeszéltük, hogy nem futunk együtt, mindketten a saját legjobb tempónkat tartjuk, a célban meg találkozunk. A péntek esti vacsin Mátéval lezsíroztuk, hogy kb hasonló idővel tervezünk beérni, így induljunk együtt, és ha valakinek kell noszogatás, legalább lesz, aki rugdos.

Órának mondtam, hogy 5:25-5:32 közötti tempót kell tartani, sikítson ha nem vagyok a zónában.

A futás előtti délután Gabi számolt, annyit mondott: 3:53. Kérdeztem, hogy plusz a frissítések, erre: “naaa, nincs szüttyögés, iszol, futsz, férjen bele. 3:53” 🙂
Nagyon körözős futó vagyok, így 6 db 7 km-es kört állítottam be az órámon, azt tudtam, hogy 39 perc alatt, illetve azon belül kell futnom a köröket, hogy a 3:53 meglegyen.

Hűvös volt induláskor, eső szitál, hangulat tök jó. Rajt, puszi Gábornak, és fussunk, fussunk 🙂  A tervezetthez képest gyorsabbak lettek az első km-ek, de a pulzus rendben volt, simán beszéltem, jól voltam. Frissítésre a terv szögegyszerű volt: minden 5-ös km-nél egy high5 gél, minden 10-es km-nél egy decás gél, a frissítőpont előtt kb 150-200 méterrel benyomva. Üveges vizet adtak a pontokon, az szuper volt, hogy nem kellett megállni, azt viszont utáltam, hogy rengeteg szemetet termelünk így, de nem foglalkoztam vele sokat – majd holnap, most más a fókusz.

A pálya kialakítása miatt többször is futottak velünk szemben a többiek, tudtunk hajrázni Zsófinak, Gábornak, Gabinak is, egyszer Balázs köszönt rám. Annyira jó volt, hogy hiába nem együtt futunk, egy tempót, de látjuk, hogy megvan és jól van a másik is 🙂

15-nél gyanús lett a hasam, hogy valószínűleg nem úszom meg a budijáratot… 20 km előtt mondtam Máténak, hogy ha van wc a ponton, én oda kiugrom, menjen tovább, majd tali a célban. Budi volt, kettő is, egyikbe bementek, és mintha a másikba is bementek volna, hát én vártam. Aztán gyanús lett, hogy nincs bezárva, kopogtam, benyitottam – szabad 😀 Nem baj, plusz 1 percet tettem a másik kettő mellé, csak hogy tényleg meg kelljen dolgozni azért a PB-ért 😉

Teltek a km-ek, 25 után már azért kicsit koncentrálni kellett, hogy maradjon a kiírt tempó, Gáborral pacsi 26 körül, nagyon jókor jött, hogy pont szembe jött :). 30 után ha éreztem, hogy már eléggé fáradok, akkor mantráztam, hogy 3:53,  meg hogy “férjen bele!”, és egyre sűrűbben pillantottam a karkötőre extra #gizionpower-ért 🙂

35-37 km környékére terveztem, hogy kicsit tolok a tempón, ha van erőm – hát 35-nél nem éreztem, hogy ezt én annyira akarom 😀
Az órám, és körülöttem a többi futó órája is előbb csippantott a km-eknél, mint a kirakott jelzések, 35 körül már úgy számoltam, hogy az órám szerint majdnem 43 lesz a vége, ezért sem kezdtem el tempózni, kicsit féltem, hogy majdnem 8 km-en keresztül nem menne, és nagyon akartam a PB-t (itt szinte biztos volt, hogy meglesz, de nem akartam a végén elszúrni).

37-nél vizezett energiaitalból pár korty, nagy levegő, és akkor hadd szóljon. Nehéz volt, fájt, itt már kezdett nagyon esni az eső, a part mellett a szél is durvult, de valahogy biztos voltam benne, hogy menni fog, ha négykézláb is mászok a befutó után, akkor is. Energiaital, gél, víz, jobb láb, bal láb, esőt letojom, szél nem érdekel, csak haladjunk. Körülöttem sokan sétálnak, aztán macskakő, nagyon csúszik, van egy 15 centis betonszegély, azon futunk többen is libasorban. Többször is előzök, elég fárasztó, de menni kell. A bal combom már utálja az egészet, a bal vádlim is, csak ne görcsöljön be semmi (nagyon a határon volt, úgy éreztem). Örültem, hogy a kompressziós nadrágot vettem fel, itt a végén nagyon sokat segített. Az órám szerinti 42,2 km 3:51:15-nél lett meg, de még több, mint 500 m hátra volt, ezt én 2 perc alatt most nem tudom lefutni, a hivatalos idő nem lesz 3:53, de a magamnak előírt 3:55-ön belüli meglehet, meglesz. A befutó előtt volt egy (utólag visszagondolva nem is annyira) hosszú emelkedő – lehetett vagy 150 méter hosszú is :D, az kegyetlen volt. Aztán mindenféle kapuk, majd a célkapu. 3:54:40, PB pipa, 3:55-ön belüli idő megvan, órám szerint 42,78 km-nél (tervezett átlagtempó 5:30 p/km, ami lett: 5:29 p/km. Wc-járattal együtt. Királyság 🙂 ).

Az eső zuhog, még nem fázom, de hamarosan…

Megkapom a mindenféle befutó dolgokat, érmet, Gábor már benn, ölelés, puszi, gratulálunk egymásnak (ő 3:37-et futott, őrület! 😮 ). Benn van Balázs is, jön Betti, hozott nekem széldzsekit – nem vízálló, de szél ellen legalább véd. Fiúk szétfagyva, siessünk vissza, nyújtás, meleg zuhany, és érjünk vissza Gabi befutójához 🙂

Nagyon-nagyon örültem, hogy ennyire közel volt a szállás, és a száraz ruha, mire visszaértünk, már én is lila voltam – a fiúk meg plusz 15 percet vártak és álltak az esőben…

Tisztába és szárazba tétel után visszamentünk a célba (elázás part 2.), Gabi is megvan, mindenki benn van, és csomó PB lett, mindenki boldog 🙂

Este borospince látogatás, közös vacsora, szuper hangulat – megint, annyira jó dolog Gizionnak lenni 🙂

4,5 napot töltöttünk Portóban, és ez a maraton ‘csak’ egy extra volt ebben a szuper hosszú hétvégében. Annyi energiát adott, és feltöltött a szuper társaság, a közös élmények, hogy biztos vagyok benne, ez is segített abban, hogy ennyire jó verseny legyen ebből a futásból. Végig pont úgy sikerült (budit leszámítva), ahogy terveztem. Nem futottam el, nem hagytam benne a kényszerű megálláson kívül semmit, a fókusz végig nagyon rendben volt, a pulzus utólag megnézve pont ott volt, és pont úgy, ahogy terveztem.

Nem is olyan rossz dolog a maratoni táv, legközelebb 3:45 😉

Köszönöm Gabi a felkészítést, és hogy elhitetted velem, hogy 6 héttel az Optivita után is tudok maratonon PB-t futni 🙂