maraton

Panoráma Trail – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on Updated on

Jajj, hol is kezdjem.
Őrült boldog vagyok, hogy sikerült ezt a versenyt teljesítenem.
Pedig az előjelek korántsem voltak jók. Augusztus óta szívat a szénanátha, erre pedig szeptember végétől rájöttek még a nyamvadt ovis vírusok is, nem tudtam kilábalni igazán egyikből sem, már jött a másik. Rosszul sosem voltam, de mindig bujkált valami  kis genya. Folyamatos dilemmázás és újratervezés volt az edzésekkel kapcsolatban, két hosszú futást ki is hagytam, ez korábban sosem volt rám jellemző. Ahogy közeledett a verseny, egyre távolibbnak éreztem magamtól az egészet, csak a te lelkesedésed volt töretlen, ami ebben az esetben óriási jelentőségű volt, tartotta bennem a lelket, hogy mégis meg tudom csinálni.
Elég nagy kihívást találtam ki a sorsnak: ezzel a 45 kilivel szerettem volna ünnepelni a 40. születésnapom, ami a verseny előtti napra esett. Egyben ez életem eddigi leghosszabb távja is volt. nyár eleje óta álmodoztam róla, különleges, mesebeli helyszín, őszi színek, jajj.
A verseny előtti nap délutánján utaztunk le családostul Erdőbényére a Tomi házába: Döme óriási support volt, mindent elkövetett, hogy nekem csak a futásra kelljen koncentrálnom. A legviccesebb volt, amikor  begyújtott a vaskandallóba, hogy legyen kis romi kandallótűz estére, akkora füst lett belőle, hogy engem egy órán keresztül tört ki a frász, hogy vajon reggel felébredünk-e (gyerekestől) még?? de aztán megtaláltuk a kémény nyitókallantyút, kiszellőztettünk, meg a gyerekeink is hajlandóak voltak odabújni vagy három percre, őrület.
Reggel még mindig hitetlenkedve ébredtem, hogy én ma maratont futok??? Nagyjából sikerült összehoznom  a verseny előtti rutint idegen környezetben is, és már markolhattam is a kapaszkodót az anyósülésen a zempléni szerpentineken, miközben Döme a szokásos gyorshajtást adta elő. De a táj, ahol haladtunk, lenyűgöző volt, itt kezdtem már magamban a sikongatást és tapsikolást…

Boldogkő várának bejárata  volt a rajt, itt fantasztikus kilátás, kisebb szélvihar és rengeteg kőarcú terepfutó fogadott, ezeken mindig jól szórakozom. És ott volt Tomi is. Szelfi.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Belus Tamás, , mosolygó emberek, túra/szabadtéri
A bemelegítés alatt volt kocogás felfele, szembeszélben, bokorban pisilés=gimnasztika, csapatverseny rajtjának szurkolás, majd kb 10 perc valódi gimnasztika is. Már itt beütött egy rejtélyes fájdalom a bal lábfejemben, amit addig soha nem tapasztaltam. De elhessegettem, mert olyan sérülés nincs, ami csak verseny napján jelentkezik.

A rajt után közvetlenül hepehupás szekérúton futottunk felfele olyan szembeszélben, hogy alig kaptam levegőt, itt adtam fel az edzői javaslat alapján a 150-155bpm pulzustartományt, jóleszaz 160 alatt is. És a lábam is fájt rendületlenül, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kellett, Jobb híján felidéztem, hogy volt már lábfájás verseny közben, ha eléggé figyelek, hogy lazán tartsam a talpam, és a közepére lépjek, akkor elmúlik majd. Segített a szakmai ártalom is, lassan kezdtem észlelni, hogy a fájás a vizuális analóg 10-es skálán 5-6-ről szép lassan csúszik lefele, hamarosan 2-3 lett, majd kb 10k-nál csak 1-es, vagy csak zsibbadt. Jó akkor így futunk.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, gyalogló emberek, cipők, fa, túra/szabadtéri és természet
Az első 20 kilin azt a szigorú tervet tartottam, hogy szigorúan 160 alatt maradva, csak magamra figyelve haladok. Legnagyobb meglepetésemre működött, szép lassan hagytak le a futók, de egy picit sem érdekelt, örültem, hogy élek, vannak lábaim és kapok levegőt is, és születésnapom van. Gyönyörű erdőben kanyargott az ösvény, eleinte túl sok szint sem volt, csak patakok meg kövek az avar alatt. Tudtam, hogy a koncentráció sok energiát felemészt, igyekeztem a frissítéssel-zselékkel ezt megelőzni. Azt is tudtam már, hogy nekem az első 10 km telik el a legnehezebben.  Ilyenkor még hajlamos lázadozni a szervezet, de egy régi jógaoktatóm szavai: “ne ítélj, csak szemlélődj” jártak a fejemben. Az első ellenőrzőpont Mogyoróskán volt (hát nem cuki?), kalóz frissítőponttal. Ezután kiértünk egy mezőre, ahonnan már látszott Regéc vára: egy nem elhanyagolható magaslatra építették. Az itiner szerint a hegyet körbefutva kellett a várba felérni, majd kifutni innen. Rövid szakaszon az éppen  érkezők és távozók egymással szemben haladtak, ez engem mindig motivál, hogy hajrá, mindjárt én futhatok lefele. A várban nem volt semmilyen ellenőrzőpont, nem értettem, kicsit aggódtam is, hogy benéztem valamit, de mégsem. A valódi EP és frissítő Regécen, a faluban volt már lentebb. Banánt és sós kekszet ettem és már rohantam is tovább. Innen 20km-30km-ig nagyjából folytonos flow-ra emlékszem, nem is csoda, hiszen nagyrészt lejtős terepen haladtunk, az nekem mindig jobban megy. Bár a bokákra nagyon kellett figyelni, mert az avar alatt alattomos kövek rejtőztek, amennyire a bokapara engedte, azért megnyomtam. Innentől sorban jöttem fel futókra, akiket az első szakaszban azt gondoltam, sosem látok többet. Azt hiszem, szépen haladtam, és örvendeztem, hogy a lábaim nem fáradnak. Ilyen hangulatban értem Telkibányára a frissítő- ellenőrző pontra, ahol ráérősen kulacsot töltöttem, banán-sós keksz-szevasztok. Indulhattam újra felfele. Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, és valahogy a környékemen előbb utóbb mindenki sétára váltott velem együtt, mert a sunyin emelkedő aszfaltot még sunyibb, kavicsos dózerút követte. Ezen a tájon, valószínűleg a hosszú ereszkedés miatt is, jó megfájdult a bal combom felső része. Szóval ismét volt min szemlélődni. Azt is észrevettem viszont, hogy ezzel a sétával emelkedőn sem megy a pulzusom 150 fölé, ami azt jelentené, hogy jól kipukkadtam. Na ezt mégsem lehetett hagyni azért, kipróbáltam, hogy futni igazából nem fáj jobban, szóval próbáltam egy felfele kocogást mímelni. Az itt velem haladó futópajtik már a végéig kitartottak, folyamatosan kerülgettük egymást egészen a célegyenesig, amiről később még több szó esik, igen rendhagyó volta miatt. Volt egy fiú-lány páros, akikkel viccelődtünk is, hogy mi bizony fene nagy küzdelemben vagyunk egymással, én mindig hívtam őket, hogy hajrá, a jobbak ti vagytok, ők vissza, hogy na tessék már megint elhúzok mellettük, szóval ez a vicc is termelt némi endorfint. Meg hát magamra ismertem, a vége fele mindig találok magamnak valakit, akivel muszáj megosztanom a viszontagságaimat. Így a 30-39km zegzugos, emelkedő, kanyargós ösvényeken, sziklákat kerülgetve, (még ha nem is szeretek ilyet mondani, mert eldöntöttem, hogy ez nekem sose lesz célom, de) a magammal való megküzdéssel és a határaim kitolásával  telt. Döbbenetes élmény volt, hogy annak ellenére, hogy azt gondoltam, már nagyon elfáradtam, mindig meg tudtam újulni valahogy. Nem volt egy negatív gondolatom sem. Ez nagy változás a tavaszi maratonhoz képest, ahol ezen a szakaszon jórészt jajgattam.
A 39 km-es pontra, Hollóházára egy lejtő vitt, így remek stílben, gazellásan érkeztem, és végre találkoztam a családdal, akik mellesleg ebédeltek az út menti étteremben és a rántotthús mellől rohantak ki az útra hozzám. A ponton némi csokit tömtem az arcomba (másik lábat nem tudtak adni), így már indultam is tovább az utolsó ám igen eseménydús 6km-re. Először aszfaltos bringaúton futottunk kb 2km-t, itt még egyszer 5:15-öt is mutatott az óra (“40k bmeeeeg”).
Ennek hamar vége szakadt, mert  felfele kanyarodott az erdei ösvény. Életem első 42.2k-s távja egy emelkedő poros erdei ösvényen ért, készültem rá, a tiszteletére futottam kb 10 lépést, de aztán gyorsan abbahagytam. Az erdőből egy széles mezőn fantasztikus látvány, a füzéri vár látképe fogadott, ezt azért meg is örökítettem. Már ott gyanús volt, hogy az a várhegy emlékezetes lesz. Rövid lefele a mezőn, majd kevés aszfalt a faluban. Ezután életem legbizarrabb célegyenese várt. Az utolsó 3.2km-en 200m szintemelkedésen sétálgattunk/kocogtunk felfele  egy szerpentinen a várhegy oldalában. Tomi ott várt az egyik kanyarban, fotózott, akkor nekiindultam futni, a haversrácok röhögve kiabáltak, hogy ne menjek olyan gyorsan, mert szelfiben van, de én már csak a hátam mögé szóltam, hogy sokba’ lesz az neki most :).  végül felkocogtam a várkapuba és hitetlenkedve, boldogan betámolyogtam a kapun. Csippantottam, elvették a chipet, megkérdeztem, hogy tényleg ez a vége??? igen, de (mosoly) az éremért fel kell menni a felső várba. Gabi, ilyet még nem láttál, a maratonnal a lábamban nem tudom hány emeletnyi falépcsőt-sziklába vájt lépcsőt kellett felfele megtennem azért az éremért, tökegyedül. (ld. még: határaim kitolása/levezetés: pár 100m séta). Végül felevickéltem, körülnéztem, sehol egy ismerős, pedig mostmár jó lenne bőgni egyet, végül egy fagerendának elhüppögtem az örömömet és csináltam pár fotót. Mert azért volt miről. Nagyon köszi, hogy elhitetted velem, hogy meg tudom csinálni, és hogy ilyen béna felkészülés mellett nem beszéltél le róla! 
Képek: Belus Tamás, Panoráma Trail
Reklámok

Miskolci Barátság Maraton – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on Updated on

Korán ébredés egy viszonylag nyugis alvás után (versenyek meg utazások előtti „várom már” izgalom), baljósan erős szélhangok odakint. Sebaj, több ruha, jó lesz ez.

Gyors készülődés és reggeli, még egyszer átnéztem a táskám, hogy minden benne van e, cipőm is megvan, óra feltöltve. Terveim szerint 5:20-as km-ek szerepeltek, de ez felülíródott miután megláttam a heti edzéstervemben a versenyre kapott instrukciókat. Rá is kérdeztem Gabinál, hogy nem elírás történt-e? 😀 Nem volt elírás persze.

Tegyem oda magam, munka lesz, a harmadik harmad pedig kemény. Megcéloztam tehát a 3:30-as maraton időt. Ehhez stabilan 5 perc/km-es átlag kell, de inkább gyorsabb (frissítés és egyebek). Ennyin eddig csak félmaratont futottam, de egye fene egyszer élünk! 😀

Megjött a futótársam Csabi is akivel belerángatjuk általában egymást ilyen hülyeségekbe. Útközben még egy fél zacskó pogácsa befigyelt, kell a szénhidrát címszóval.
Megérkezés, rajtszámfelvétel, szél van, néha kicsit esik, fázás, Super Mario póló pont jól jön. Bemelegítő kocogás, gimnasztika, ismerősök, jön a rajt. 10 órakor el is indultunk, a maraton és minimaraton rajt egyszerre. Bemelegedett izomzattal rögtön megvolt a tempó, egyelőre jól tartható, van Flow. A verseny érdekessége, hogy egy 5,25 km-es körön keringenek a futók Miskolc belvárosában. Rajt/Cél zónában nagyobb frissítőállomás (víz, kóla, iso, banán, gumicukor, sós izék, ami kell), illetve víz és szőlőcukor féltávnál. Pofon egyszerűen lehet így számolni mindennel. Tavaly volt itt egy „kalóz” frissítőpont a kettő között. Az egyik helyi kocsmáros mindig nagy szurkolóbulikat szervezett a sörözője elé, és műanyag pohárban osztogatta a söröket a futóknak 😀 Idén zárva volt.

Edzői utasítás volt még a 45 percenként gél, ezt végig sikerült is betartanom az egész verseny alatt. Frissítőpontokon banán, kóla, víz ezek mindig jók, beváltak. 4. körnél megvan a félmaraton még mindig tartva a tempó 5 perccel később kicsit meg is zuhantam, hirtelen gyengeség, meg nem akarok továbbmenni, de kb. 500 méterrel később el is múlt teljesen.

12:00-kor rajtolt a kismaraton és a félmaraton, na innentől tele is volt a pálya futókkal. Még 4 kör. 6. kör vége volt tavaly a mumus, utána jött a szenvedés meg séta és a küzdelem 2 körön keresztül. Vége lett a 6. körnek, de nem jön a „Végem van!!!”, így már kezdtem elhinni, hogy meglehet az a 3:30. De meg ám, ha kell négykézláb fogom megcsinálni! Itt már nagyon akartam. 8. körben kellett is ez az akarás, szerettem volna már ha vége van. Sunyi emelkedők, szembeszél, elég volt már belőle 😀

Utolsó emelkedőn már éreztem a combomban, hogy nagyon nem szeretnék még egyet belőle, ebbe beleraktam még amit lehetett. 3:28:42-vel sikerült célba érnem. Hihetetlen érzés volt, közel 22 percet javítottam a tavalyi időmön. Nem volt séta, volt itt-ott szenvedés, de az benne van. Utána a levezető séta meg kis nyújtás már annyira nem esett jól 😀
Itthon a teljes lábszáras hidegvizes lábfürdő rendesen kihívás volt, de tény, hogy utána jobb volt a lábaim közérzete. Este pedig ahogy kell aludtam mint egy gyerek 😀

Berlin Maraton – Benkő Eszter

Posted on

Schön. Weiter!

Futottam egy maratont.

Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek,  bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.
40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.
A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…
Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta –  szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.
Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂  Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re  becsüli célba érkezését az applikáció.
Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet.  A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13  kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.
A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem.  A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂  Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak.  Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék.  32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább  – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂  A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra.  36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.
A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan.  Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. ❤
Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány  is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂  Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.
A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.
Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”.  Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam. 💕 Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter.  Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul:
Eszter! Schön. Weiter! 
sdr

Április 21-22. hétvégi eremények

Posted on

Mátrabérc Trail

Nagy Krisztina, 8:36:20

Dr. Szabó Sándor, 9:56

Muzsla Trail

Belus Tamás, 2:39:46, 5. hely

Bécs Maraton

Gergelyné Verebes Regina 4:40

Loncsák András 3:50:55

Andor Csilla, 6 km váltóban, 36:00

DebWayRun

Szebenyi Erika, 31:25

VTM Maraton beszámoló – Nagy Locusta Kriszta

Posted on

Sokunknak van bakancslistája, mi az, amit megtennél mielőtt… erről beszélgettem évekkel ezelőtt egy túratárssal és elgondolkodtam rajta. Valahogy bennem maradt az, hogy amíg nem futottál maratont, nem is éltél.

És én szeretek nagyon élni.:) Elkezdtem hát totymorogni tavaly aszfalton. 5-6 km, jajj, de nem jó ez nekem, minek, de szar az egész, most téééényleg kell ez nekem? Elég gyorsan rájöttem, hogy a lelkem nem alkalmas aszfaltos maratonra, egyszerűen nem találom a szépségét, nincs, ami végigvinne. De sebaj, majd másból építkezem. Az erdő, a hegy az én mesterem, tanítóm, kedvesem. Majd ő segít nekem, ahogy a teljesítménytúrákon is szokott.

Mivel sérült, műtött a lábam, előnyösebbnek tűnt szakértő kezekre kell bízni magam, így lettem Gizion. Barát Gabi terelget, és néha elképesztő mennyiségű önbizalmat próbál csepegtetni belém. Jöttek az edzések sorban, és én a lehető legjobban igyekeztem teljesíteni. A személyes találkozás után szintet is léptünk, azt hiszem ugrottunk pár lépcsőt. A téli, magányos, hosszú edzések elég keménynek tűntek, de kellettek. Viszont 30km felett jöttek a bajok folyton. A műtött lábam elfáradt, átterheltem, erre elkezdett fájni a csípőm, és szétesett az egész. A frissítés meg egy katasztrófa. Kukázhattam mindent, amit a túrákon megszoktam.

Ezek után kicsit megszeppenve gondoltam arra, hogy én még sosem futottam olyan hosszút, mint a VTM Maraton. Nagyon hosszú lesz az, ha már 30km felett csak szenvedek, még több mint 1 óra lesz vissza. Nyújtottam előtte, mint a kisangyal, a csípőfájdalom mégse múlt el, így ébredtem a verseny reggelén. A ház alszik, én csendesen kilopódzom, minden összerakva. Tavaly teljesítménytúra bajnokságban indultunk, a csapatpólót veszem fel, ettől mindig könnyebb a lépés. A karszáron rajta az útvonal, a szintmetszet. Száron, a rajtban vár a párom, az Iszkiri100 céljából jött át, hogy megölelgessen, pedig látom milyen fáradt.

Gyűlnek a Gizionok, tombol a Gizionpower. Van 1-2 ismerős, rám csodálkoznak, hogy hát te meg mi a csudit keresel itt?? Neked is, szia. E nélkül is furán érzem magam, a mosdó előtti sorban előttem áll Mag Erika, meg Lubics Szilvi. Hát hová merészeltem én jönni…

Kis ugri-bugri, félig kinn, félig benn, hűvöske van, de elég az a karszár, úgy gondolom. Kértem Gabitól instrukciót, de részletest nem kaptam, hiszen rutinos vagyok. Ja, mint túrázó, de azért futva pöppet más. Belus Tomi később indul, övé a krónikás szerepe, de önként is ezt csinálná. Mi viszont nem fogjuk látni az ő vágtáját. Mielőtt felocsúdnék, el is indulunk, Fru előre megy, szinte tolom, hogy menj, szárnyalj… Mi kicsit hátrébbról indulunk, vinne a tömeg, figyelnem kell, hogy ne vigyenek magukkal. Hátra ugyan nem nézek, de tudom, hogy jön velem Orsi is. Az eleje emelkedős, na itt pláne észnél kell lennem, imádnék lendületből felvágtatni, és ezzel hipergyorsan ki is nyírnám magam. Pláne, mivel abszolút futható ez az emelkedő, de fogom a gyeplőt. Nézelődöm, tegnap erre járt az Iszkirin Karcsi is, rengeteg fagyott lábnyom előttünk, jól haladható a pálya. Macskabükknél rám törnek régi Iszkiris emlékeim, az orrom, erre a tizes zsepi atomjaira esik és hullik szanaszét. Ugrom értük, összeseper, visszatuszkol. Csak tovább. tovább. Meglepően hamar érek Csákányospusztára, ezt a kis kört a Vérkörön kettesben is ebben az irányban csináltuk. Balázs és a gyerekek lepnek meg, alig ismerem meg, koncentrálok, nehogy elcsússzak, várják Orsit. Micsoda buzdítás!

 

A frissítőasztal jókor jött, mondjuk egy gél már lecsúszott, utána küldök egy sós uborkát. Itt is megkapom, hogy jéé hát te mit keresel itt? Mondom: futok. Zseniálisan összetett válasz, ennyire telt.:D nem tökölök sokat, de a só kellett. A Mária-szakadék szokásosan szép, de most nincs idő megcsodálni a barlang száját. Az önkéntes irányítók elképesztőek, itt mindenki annyi, de annyi energiát tesz ebbe, hogy neked már csak futnod kell. Innentől a kéket követjük, várom, hogy tényleg lesz-e mászóka Vitányvárnál, de tiszta a terep, ahogy az Iszkirisek is mondták. Az ereszkedéseknél elhúz az előttem lévő vonat, kímélem a térdem, csípőm, de emelkedőn utolérem őket, még takaréklángon is. Kedvesen hullámzós, a Rockenbauer fát is elmellőzzük, majd a Szarvas kút melletti menedékházikót, ide is emlékek kötnek. Peregnek a km-ek, mennek a lábak, közeledik Várgesztes, vonatozom ezzel a laza bollyal. Itt is a frissítő előtt jóval már letoltam a gélt, itt kólázom. Gyurkó Peti ugrik az izóval, istenem, de fura, hogy az asztal oldalai felcserélődtek. Még kólával a kezemben továbblépek, rossz döntés, majdnem visszaköszön az egész.

A falu végén figyelek, elválik a maraton és az ultra, de vessen magára, aki egy óriási molinót nem vesz észre. Egy srác megerősíti, hogy igen erre, jó az irány. Az eddig követett boly fele még frissít, másik fele ultrás, így megritkul a mezőny. Kb. az út 2/3-nál járunk, jó kis emelkedő kerül a lábam alá, fel Kapberek-pusztához, illetve a sárhelyzet fokozódik, de itt már kevésbé takarékoskodom. Fura, de ennek ellenére nem érzem, hogy végem lenne, talán mert nagyon tudatosan visszább vettem az elejét. Egyáltalán nincs az a szenvedés, mint mikor egyedül futottam a télen. Még beszélgetni is tudok kicsit egy sráccal, aki innentől majdnem végig a nyulam lesz. Az elején elhagytam, de csak azért, mert féltem, hogy leszúr a kalimpáló botjaival, de a tempója éppen jó nekem. A frissítőponton a fiatalok hárman akkora hangzavart csinálnak, hogy egy fél dombbal odébb már hallom őket, és hiába a marasztaló sár, azért csak taposom rendületlenül. Bedöcögök, én biza itt is iszom egy kicsit, és felmarkolok egy kis gumicukrot, hogy majd lenyelem menet közben. Hahhaaa, de kis naiv vagyok. Letuszkolok három szemet kockáztatva közben a fulladásos halált, aztán feladom és elteszem. Tapossuk rendületlenül a dagonyát, kicsit az idegek harca ez. Jön szemben egy srác, azt mondja az utolsó 8km jobb lesz.

Oh, hát addig már nincs is sok. Hoppp, és már zizeg is az órám itt a 30-as km. Azt hittem, nekem itt fog végződni a verseny, de nem, igazából lassan kezdődik.;) valahogy elevickélek a Hallgató-völgyig, de itt már keményebb a talaj, felzárkózom a nyúlra. A frissítőn először át akartam suhanni, de a Halmos Lacival csak váltok pár szót, miközben ismét letolok egy uborkára halmozott sóhegyet.:D A nyulam, és egy üldöző lány közben elment, de ez eddig se zavart. Még 5,6km és lefelé, jobbára aszfalton, csak elcsorgok, mint edzés végén a tárkányi tókörön. Na neee, most tényleg itt bénázok?! Kapjad már magad össze ember! Jó, hát kapom. Nem észvesztő a tempó, de váltottam egyet, kicsit közeledik a lány, és a nyulam. Mi az, hogy!:D Gyanúsan hamar elpereg a km, és jéé tényleg. Bírom én ezt még 4-szer?? Bírjad csak, mert ezért jöttél, futni, nem sajnálkozni és szenvedni. Jó, hát bírom. Elmellőzöm a lányt, a nyulamat, még egy srácot, és hirtelen üres előttem az út. Már csak menni, menni kell, és beérsz. Hopp, itt van a falu széle a jellegzetes emlékművel, utca, éles balos, leesek a fő utcára, keresztezem, majd szembe a templom. Na nee, de messze van, emellett tuti nem mentünk el, és nem is. Közben szembe jönnek az elégedett arcok, tisztán, szárazan, Pelsőczy Attila és társai, és tapsolnak. Nekem?! Hát ki a manónak tapsolnának, de miért?! Tuti valahol be kell fordulnom, és hoppp itt az utca, el ne zúzzak mellette. Lekanyarodom, el sem hiszem ez a célegyenes és futok, csak futok, célkapu és csippantok. Nyakamba akasztják az érmet, kék a szalag, a legszebb szín a négyből, le a dugókával, pénz a kézbe, és lihegve bebotorkálok. Kicsit bambulok, olyan el sem hiszem érzésem van, kólát nekem, de izibe.

Keresem a szememmel Frut, de nem látom, sőt hirtelen egyetlen ismerőst se. Kicsit elveszettnek érzem magam, sehol senki. Most egyek, vagy igyak, vagy csomag… Az órát kicsit később leállítom, úgyis lesz hivatalos idő. Kérek egy kólát, szorongatom, és meglátom a Gizionokat és Tomit, aki egyből lefotóz a kólával.:D tisztára olyan fejem van, mint aki nagyon be van rúgva. Nagyon boldog vagyok. Letottyanok, lüktet a lábam, nyújtsak, egyek, igyak… régi edzőtársakhoz is odaköszönök, jönnek gratulálni, ha érteném mihez. Kérdezik az időm, mit érdekel engem, a helyezés meg pláne. Nagyon nehezen, lassan kikérem a csomagom, Csernus Brigi hozza. Az a Brigi, aki nem ismer, de aki miatt éjszakáztam, hogy kövessem a kis kék fejet a Börzsönyben. Átöltözöm, megmosakszom, olyan lassan, mint egy csiga. Tényleg teljesen berúgott érzésem van. Nem akarom húzni az időt, a félmaratonos fuvarom csak rám várt, nagyon rendes. Hálás vagyok neki, de nem játszom vele, csak alapból becsigultam. Elköszönök mindenkitől, bent és kint, még egy Gizion a pályán, de mennem kell, vagy ott hagynak. Gyorsan visszaérünk, BKV busz is hamar jön, de a végén vár rám 2,5km gyaloglás. Az valami kriminális lassúsággal megy, de a végére kilazul a lábam, volt értelme.

Itthon nagy az öröm, Karcsi már aludt egy rövidet a 100-as után, és elhalmozzuk egymást mesével. Így volt mese volt, talán igaz sem volt.

“Kölesgolyót kellene enned, az szerintem jó a vérhólyagra”

Posted on

VTM maraton – Elek-Belus Fruzsi beszámoló

Ott kezdeném, hogy a testvérem, Belus Tamás hosszas unszolásomnak hála, több éves kihagyást követően újra szerzőtársként fog írni az eredetileg is közös felületünkön, így köszöntse mindenki kitörő örömmel a visszatérését a blogra. Tomi nemcsak kiváló futó, de még írói vénája is van. Nyilván elfogult vagyok az érdemei kapcsán, de most hogy kellő terhet pakoltam rá – mielőtt még összeroppanna az elvárások súlya alatt – vissza is kanyarodok az eredeti témámhoz.

Az elmúlt három hónapban nem sokat írtam, pedig tényleg lett volna miről. Nagyon sokat edzettem, aztán volt egy kisebb boka sérülésem, amitől szabályosan pánikba estem – tekintettel arra, hogy még sosem volt semmilyen sérülésem –, de leginkább a családnak és rengeteg munkának szenteltem minden szabad kapacitásomat. Sokszor úgy érzem, hogy annyira beosztottak a napjaim, hogy nehéz már ebbe az írást is beleszuszakolni, pedig kellene. De aztán egy-egy írás után olyan sok ösztönző és inspiráló üzenetet kapok, hogy mindig új lendületet vesz a dolog. Őszintén remélem, hogy a testvérem akárcsak az edzéseiben, a rendszeres blogolásban is kitartó lesz, talán még kitartóbb is, mint én. A versenynaptárom is teljesen átalakult idén: az első fél éves célversenyem a szívem-csücske-Szentendre-Trail lett volna, de sajnálatos módon egy hete lemondani kényszerültem. Helyette végül a Szeged Maratonra megyek, ami a Rendőr Maraton Európai Bajnokságra az egyik kijelölt válogatóverseny. Így ebben a félévben csak a Vértes Terepmaraton maradt egyedüli terepversenyként, ami edzőversenyként funkcionált volna a Szentendre Trail előtt. De mivel ez utóbbit végül lemondtam, az előbbi létjogosultsága is erősen megkérdőjeleződött. Mivel az edzőm, Barát Gabi tudta, hogy kitörne a parasztgyalázat, ha megpróbálná velem ezt is lemondatni, így végül áldását adta rá.

A bokasérülésemből adódóan a VTM előtt három héttel volt egy óvatosabb edzős hetem, aztán mivel a helyzet nem javult, csak tovább romlott, jött egy teljes hét pihenő, meg egy konzultáció egy ortopéd szakorvossal, röntgennel és ultrahanggal. A vizsgálat eredményeként fény derült a probléma okára: kissé túlterheltem magam. Szerintem nem is az edzések mennyiségével vagy az intenzitással volt a baj, mivel olyan 7-9 órás heteim voltak, hanem az egyéb tényezőkkel (a stresszel, meg a munkával, meg háztartással és még hosszasan sorolhatnám, amihez jött a hideg, meg a sötét). Mivel ráadásul az éppen a szokásos március közepi síelésünk előtt álltunk, kissé be voltam rezelve, hogy milyen kimenetele lesz a dolognak erre a programra, ami szent és sérthetetlen. De úgy tűnt az egy hetes szigorú pihentetés, és Flector-tapaszozás megtette hatását, így őrült módjára síelhettem magam szanaszét a VTM-et megelőző héten. Óvatos futkosások is voltak, már ha bírtam egyáltalán menni, a délutánokra olyan K.O. voltam.

A verseny hetében már csak kisebb, felrázó jellegű edzéseim voltak, és alapvetően felkészültnek éreztem magam a megmérettetésre. Egyedül a bokám maradt meg bennem egy nagy kérdőjelként, hogy vajon fogja-e bírni a 40 km-t, illetve ha igen, nem-e sérülök-e bele ismét a dologba. Ez utóbbit nyilván nem akartam, ezért mindamellett, hogy azt tűztük ki célul, hogy kifutom magam, azt is tudatosítottam magamban, hogy lesérülni nem opció. Tehát a cél az volt, hogy 100 mentális forinttal állok a rajtban, és a verseny során szépen okosan elköltöm (nem pedig elherdálom), hogy a végére semmim ne maradjon.

A Vértes Terepmaratonon már harmadik éve hagyományosan családilag veszünk részt, általában anyukám a minimaratonon fut, a tesómmal pedig a maratoni távon szoktunk vitézkedni. Idén a testvérem anyukámmal együtt a 14.5 km-es távon indult, én a Belusokat egyedül képviseltem a 40 km körüli betétszámon. Hosszas latolgatás után sikerült eldönteni, hogy a fagyosnak tűnő reggelen miben induljak útnak, hogy ne kelljen 2 km után leöltözködni. Szerencsére a lehelet vékony kapri nadrág és a nagyon vékony hosszú ujjú aláöltöző teljesen jó választásnak bizonyult. Cipő gyanánt végül a Salomon Speedcross Pro-ra voksoltam, mivel igencsak saras terepet jósoltak a szervezők. Kutyafuttában vettem a helyszínen pár Hammer gélt, amivel már 1,5 éve igencsak szoros a barátságom, a fél literes kulacsomba ment a víz, meg a Hoka zsákba pár sótabletta, és készen is voltam. Rajszámtartóként az Imóka-féle kabala-szent-gumit használtam most is (ami nemcsak a Spartathlon-t, hanem az UTMB-t is megjárta), nem valami esztétikus, de mindig ad egy kis plusz löketet mentálisan.

Idén, Gabinak jó sok tanítványa, így jó sok edzőtársam vett részt valamelyik távon, tehát a Gizionok népes csapata ellepte a Vértest. Ez egyébként egy példaértékű összetartó közösség, ahol teljesen eltérő célokkal bíró, az egészen kezdőtől a haladóig minden szint képviseli magát, és kiválóan támogatja is egymást. Szóval ment a versenyek előtti szokásos pacsizás / élcelődés / fotózkodás, aztán mire észbe kaptam, már lilult is szám a rajtban. Ahogy szétnéztem, riasztóan sok ruha volt mindenkin, rajtam hozzájuk képest meg igen kevés. Na de a kocka el volt vetve. Kaptam egy búcsú ölelést Tomitól, meg Anyutól, aztán már ki is lőttünk.

Hosszútávos Gizionok – Én, Erényi Tamás, Nagy Kriszta, Gerlai Orsolya

A VTM valahogy mindig összefolyik bennem.  A rajt után azt éreztem, hogy nagyon erősen, koncentráltan futok, tényleg klasszul is ment. A fejemben folyamatosan időről időre ott volt a check-list, amin pipálom ki sorban a tételeket, köztük a legfontosabbat: a bokámat. Mivel az is rendben volt, így teljesen megnyugodtam, és nagyon élveztem a futást. Csak a lábam elé néztem: az előző napon megígért sárból egyelőre nem sok volt, mivel éjszaka megfagyott az egész, így pár km aszfalt után végigfagyott keréknyomokban evickéltünk, ami finoman szólva bokafordító volt. Erre a Hoka Challenger csukám jobb lett volna, de hát nehéz előre megjósolni, hogy mi vár ránk aznap reggel.

Aztán kb. 10 km után kapom az infót az egyik crew-tól, hogy harmadik vagyok. Ez jó, nem szállok el tőle, csak nyugtázom, hogy eddig oké. Fejben összeszedett vagyok, koncentrált, főleg a lefeléken figyelek, mert mostanában őrült módjára tudok downhillezni, és egy ismeretlen terepen azért nem árt némi óvatosság. Pár sráccal futok egy bolyban, rongyolunk lefelé, aztán egyszer csak érzem, hogy valami nem oké, fura női megérzés volt. Egyből csekkolom, hogy van-e szalag, futunk lefelé, várok-várok, de nincs, várok-várok, és még mindig nincs. Ekkor kiáltok előre a többieknek, hogy tuti jó helyen járunk-e. Bizonytalanul megállunk, nyomkodom az órámat, gyorsan behozom a navigációt, és tisztán látszik rajta, hogy lejöttünk az előírt útvonalról. Basszameg. Megyek, mint a birka, mások után, ahelyett hogy figyelnék, nem csak a lábam elé, hanem nézném azokat a fránya szalagokat a fákon. Csanya versenyén csak az igazán bénák (értsd jól: figyelmetlenek) tévednek el, mivel az útvonal úgy fel van díszítve, mint egy rohadt karácsonyfa. Dühös leszek, hogy hogyan szúrhatom el ezt így a 11. km-nél, el sem hiszem, teljesen jellemző. Próbálok gondolkozni, hogy vajon milyen hosszan kavartunk el, de nyilván az adott pillanatban nem tudom. Persze egy jó kis lejtőn futottunk le, így most meredeken mászhatunk is fel. Nem telik bele hosszú időbe, ismét a pályán vagyunk, de míg korábban alig voltunk páran az útvonalon, itt már kész tömeg van. A peloton magába olvasztott. A düh és a csalódottság felváltva kergetőzött bennem percekig, pedig higgadtság kellene most, elő kellene venni az okos helyzet-elemző képességet, hogy mi lehet a jó taktika, de csúnyán felsülök. Nem tudok gondolkozni, nyomom neki, mert nem akarok csalódni magamban. Tudom, hogy meg tudnám csinálni, vagy meg tudtam volna csinálni, nem látom a különbséget, és nem is akarom elengedni. Előzöm sorban az embereket, küzdök. Az első frissítőponton meg sem állok, pedig nincs sok vizem, teljesen kattant vagyok, tudom is, de nem igazán érdekel, dühös önpusztításban zajlanak ezek a percek. Beletelik pár kilométerbe, mire újra tudok normálisan gondolkozni és próbálom értékelni a helyzetet. Semmi gond, nyugtatom magamat, jöjjenek a pozitív gondolatok, meg a mantrák. Megy-a-jobb-megy-a-bal. Hegy-vagyok. És így tovább. A következő lépésként be kell osztani a maradék vizemet, hogy elég legyen a következő pontig. Aztán számba kell venni, hogy mikor jön a következő adag gél, majd jöhet a check-list ellenőrzés: arra jövök rá, hogy fizikailag nagyjából oké vagyok, de mentálisan nyilván már közel sem száz százalékos. Fél táv környékén jön egy nagyobb holtpont: akár ki is állhatnék. Aztán kábé kiröhögöm magam: ha vért hányok is, végig megyek – vicsorgok magamnak – a csalódottságommal pedig megküzdök út közben. Aztán utolérek egy lányt, és mikor mellé érek, ránézek, mondom is hogy, nini Bóla Lia. Nagyon megörülök neki, mert személyesen még sosem találkoztam vele, pedig mikor még nagyon régen elkezdtem a terepfutást, az eredménylistákat nézegetve a neve mindig ott figyelt valahol. Amolyan első élvonalas terepfutó, akire mindig úgy tekintettem, hogy hűha, bár tudnék úgy menni, mint ő. Szóval megtisztelve érzem magam, és kicsit beszélgetünk is, aztán persze mondom neki egy idő után hogy inkább ne, mert noha se neki, se nekem nem célverseny, ma megígértem magamnak hogy nem fogok beszélgetni. Na jó, nem sokat fogok beszélgetni. Aztán elválunk, egy kicsit én megyek elől, aztán a Várgesztesi ponton elhagy, és elrobog a harmadik hely felé. Dobó Katin látom a ponton, hogy valahogy nincs egyben, Pánczél Viki viszont nagyon összeszedett, és látszólag erősen és fitten robog el az ultra távos irányba. Magamat már kicsit sem érzem nagyon okénak, de tudom, hogy egy nagy meredek emelkedő után, már csak lefelé kell futni, és újra Száron leszek. Az odáig vezető úton pedig meglesz a lelki nyugalmam is. A várgesztesi pontot követő meredek emelkedőn a trükk az, hogy nem szabad felfelé nézni, mert a végét úgy érzed, hogy soha nem jön el. Így is teszek, bár izomzatilag kezdek készen lenni: hát igen, kellett nekem hülyére síelni magamat a múlt héten (de nyilván kellett J). Szóval érzem a combjaimat, de a meredek emelkedőt követő lejtősebb részen elégedetten cuppanok bele végre a sárba. Ó jesz, ezt vártam, de jól esik. És már vigyorgok is, nagyon élvezem, és a gondolataim visszakanyarodnak ahhoz, hogy miért is szeretem ezt csinálni: a játék öröméért, a természettel való egybeolvadásért, most éppen az évszakok megéléséért. Még ez a tél végi természet is szép, jó hallgatni, ahogy a cuppog a sár, és amikor egyszer csak bokáig merülök, akkor azt is nagyon tudom élvezni – végre. Na de hogy szeretnék ezt a gyerekeim! De a flow most azért messziről elkerül, viszont azért kiegyenesednek bennem a dolgok szépen lassan, és a végéig becsülettel „küzdök”, noha nem annyira odatevősem azért. A bokám elfáradt, bár nem „fáj”, de azért már felesleges erőltetni is. A végén kibontom a hajam, jó érzés, ahogy lobog. Szárra érve vegyesek az érzéseim, de alapvetően pozitívan és büszkén érek be, ma is tettem valamit magamért, ebből is tanulok, fejlődök, ez is beépül.

 

Tovább Fruzsi blogjára a teljes bejegyzéshez >>

 

MaratonFüred beszámoló – Földi Zsuzsa

Posted on Updated on

Első maratonom, ami nem az első, mert ennél volt már több. Hivatalos maratoni időt szerettem volna, bár a pont maratoni táv annyira nem vonz, nem elég rövid hogy lehessen tempósan menni (illetve én nem vagyok elég gyors hozzá 😀 ), és nem elég hosszú, hogy lehessen lassan futni 🙂 . 60 felett jártam már, volt fél UTT, volt 6 órás futás is, szeretem ezeket a hosszú, még épp nem meghalós tempójú futásokat. Tavaly jött az ötlet, hogy 2018-ban 42 éves leszek, csak kéne egy maraton, legyen már egy hivatalos idő, aztán hagyjuk, futom tovább amit igazán szeretek. Valamikor nyáron találtunk egy szimpatikus versenyt – tavasszal lesz, Balatonnál, kedves névnapján, hát tök jó, menjünk, idő is van felkészülni rá, és gyorsulni is talán, mert akkor már ha hivatalos maraton, legyen meg 4 órán belül, így a nevezést elküldtük. A hosszabb futásokban 4:24 körül volt a maratoni részidőm, sima ügynek gondoltam a 10 hónap alatt 4 órára gyorsulást, én naív 😀
2018. március
Két héttel a verseny előtt kezdődött az ’ennél már nem jöhet rosszabb’ időszak (újra-újra-újra-logisztikázása mindennek, a ’mai napba már az se fér bele, hogy pisilni eljussak’-ra napi plusz három dolog elintézése, ami csúcsosodott a március 15-i hosszú hétvége során a kazán halálában (se melegvíz, se fűtés, helyette masszív hidegfront és hideg vizes zuhanyzás a futások után), a telefonom halálában, és az ’upsz, nincs fuvarunk a rajtba’-n.
Csütörtökön már megvolt Gabitól a terv: Beállni 5:25-re, tartani  amíg bírom, utolsó 2 km-en meg ami a csövön kifér, fussak ahogy csak bírok. Pulzust nem nézhetek, csak táv, eltelt idő, tempó – ennyit mutathat az órám. A mentális felkészülés a verseny hetében abból állt, hogy csütörtök este elgondolkodtam, hogy remélem van tiszta rövid futógatyám, és a klubos póló is tiszta, a cipőmet meg úgyis megtalálom… Péntek délután volt 18 percem pakolni – egy csomó gélt, és ’nagyjából ezeket szoktam vinni futásra’ dolgot belehánytam egy táskába, cipőt a tetejére gyömöszöltem, és reméltem, hogy semmi fontos nem marad itthon (cipő-póló-zokni megvan, óra rajtam, rajtcsomag már a Balcsinál, nagy baj nem lehet)
Végül lett fuvarunk, foglaltunk szállást Füreden (itt volt a befutó), saját autóval ide lementünk péntek este (plusz két óra alvás reggel), és innen vitettük magunkat szombat reggel a rajtba. Rajtcsomagot Eszti elhozta nekünk, hatalmas segítség volt, puszi érte 🙂
Megérkeztünk, a 20 perces átmozgatóra kimentem (hopp, a kesztyű otthon maradt, Gábor odaadta az övét), és el se tévedtem közben :D, nyújtás, aztán  vacsi, tali a reggeli fuvart felajánló Péterrel, hamar fekvés, gyors elalvás, éjjel alig ébredés, hajnali 5-kor kipihenten kelés (nesze neked plusz 2 óra alvás 😀 ).  Reggeli közben az ugyanitt megszáll  futók mondták, hogy rosszul tudjuk, nem a Tagore sétányon lesz a befutó, hanem két km-rel odébb – gyors újratervezés, kocsival odamegyünk, van hely parkolni, Péternek telefon, ide jöjjön értünk. Még örültünk is, ez tök jó, a kocsihoz futunk be, szuperség.
Badacsonytomajba érkezés 8:45-re, iszonyú hideg van, illetve a szél volt, ami hűtött nagyon. Telepakoltam a kajával az övemet, és eszembe jutott, hogy akartam, de a rohanásban elfelejtettem kólát venni és előreküldeni a 30 fölötti frissítőpontokra – sebaj, megoldjuk enélkül, pár gélt bedobtam a 34 km-es pont dobozába, ha esetleg kifogynék, legyen ott nekem saját cucc.
Gizionokkal tali, fotó, kockára fagyás – melegítsünk, avval is melegedünk, közben kiderült, hogy a hírlevélben a tavalyi cél helyét írták, és _tényleg_ a Tagore sétányon van a befutó, pontosan 1800 méterrel a kocsitól 😮 (köszi bsi). Gizionpower működött, Judit fia felajánlotta, hogy ha befutottunk, hívjuk fel, elvisz minket a kocsihoz 🙂
Végre 9:40, rajt. Kényelmes 5:15-5:20 közötti tempó (5:25-öt kért Gabi, de nagyon könnyű volt, beszélgettünk, élveztem), pofaszél, hopp egy emelkedő, pofaszél, még erősebb pofaszél, már megint felfele futunk, az anyját, még mindig felfele, és szél, szél, szél. Jól ment, óra csipog, kajaidő. Zsuzsi szót fogad, tolja magába 20 percenként az isogélt, frissítőponton iszik, fogja vissza magát, hogy ne 5 percessel rohanjon, jó az az 5:20. A szél meg csak fúj, és szembe, szembe, szembe. Fázott a szemem, nagyon fura volt :D. 18-20 között már nagyon utáltam a szelet, és hogy egy km teljesen sík rész nincs, nagyon sokat kivett belőlem, hogy állandóan küzdeni kell. Volt erő, ment jól a futás, próbáltam nem avval foglalkozni, hogy az agyamat kifújja a helyéről, és mindig akkor a legjobban, amikor megint egy következő #&@{} @& emelkedő jön… 20 körül mondtam G-nak, hogy én kicsit visszaveszek, jól állunk az idővel (és amit nem mondtam neki: jól álluk idővel, de kikészülök a széltől, a tempó+szél+emelkedő együtt nagyon sok, valamiben könnyítés kell, mert ezt így nem fogom bírni fejjel).
Utólag visszagondolva, teljesen hülyeség volt, de párszor megjegyeztem G-nak, hogy ’ez kva kemény ez a szél’, ő meg nagyon okosan mondta erre mindig, hogy ’igen, az, de mi keményebbek vagyunk, főleg te, tök jó vagy’ . Végül szétestem fejben L.  Akali után (kb 27. km) megláttam egy újabb rohadt emelkedőt, ami nem csak kicsi sunyi volt, hanem rendesen hegy :D. Megálltam, és azt mondtam hogy nemnemnem, elegem van, nem bírom nézni. Elkezdtem fulladni, elég ijesztő volt, hátat fordítottam az emelkedőnek, leguggoltam, és összeszedtem magam. Itt nem maradhatok, van még hátra bőven, nem olyan sok az a 42, futottam már többet is, legfeljebb lassabban futok felfele, még beleférek a 4 órába, megcsinálom, csak kapjak levegőt. Kurva sok melót beletettem ebbe a 4 órán belüli rohadt 42-be, nem engedem, hogy ne legyen meg. Felkeltem, csekkolás: levegővétel? hááát, fogjuk rá, talán enyhül a bronchusgörcs. Lábak? jól vannak, működnek, erő van. Na, akkor jó lesz ez, menni fog, tessék kocogni, tessék levegőt venni. Felértem, óra jelzi a km-t: lassú, de letojom, 2:29:xx a 27 km, van még 1,5 órám a 15-re,  beleférünk, ha 6 percessel is csinálom végig a maradékot, akkor is, és azért azon belül simán meg kell lennie.
28 után arra gondoltam, a 2/3-a megvan, 14-et lenyomom bárhogy is, csak maradjak 6 perceseken belül. Futhatok, elindulhattam, már csak Zsófi helyett is tolom, ahogy bírom, mennie kell. Ez 32-35 között nem ment, bőven 6 percen kívül futottam, végül az utolsó előtti frissítőponton 34 km-nél lenyúltam egy kólát az egyénik asztaláról, ez segített. Gyomrom középszar, 38-nál mordult egyet a hasam- klassz, ezt izomból benn tartom, nem fér bele bokorlátogatás az időbe, futni kell, semmi mással nem foglalkozunk. Innen végig 6 percen belül ment, de azért féltem  attól, hogy ha 40-hez érek, tolnom kell, úgy éreztem hogy ennél gyorsabban ha ütnek, se fogok tudni futni. 40 körül mondtam Gábornak, hogy kész,  bennem ennyi van, nem bírok gyorsítani, a maradék 2 km-t bekocogom, így is meglesz a sub4 óra, ott rohadjon meg a szél, ahol van, már nem veszi el tőlem a 3-mal kezdődő időt. G mondta hogy oké, de ugye tudom, hogy egyre inkább gyorsítok? 😀 Komolyan, úgy éreztem, hogy lassulok, pedig tényleg mindent beletettem, ami bennem volt. A befutó előtti drukkok, hajrák nagyon jól estek, 500 m-rel a vége előtt ránéztem az órára: ha ezt így tudom tartani 2,5 percig,  3:58-on belül is lehetek akár…  Amikor beértem, nem sok kellett hozzá, hogy elbőgjem magam, hogy a kva életbe, ennek a szarnak is vége lett végre 😀
Kaptunk érmet, cetlit a befutóidővel – W40, pozíció: 1., idő: 3:57:56, legjobb idő 3:57:56. Oké, nem volt sok induló, de akkor is, jól esett látni, hogy előttem addig nem ért be 40+-os nő 😀 (valószínűleg aki utánam jött, annak sem lett jobb ideje, de a weben még nincs fenn hivatalos eredménylista).
Gábor első maratonját futotta, nagyon büszke vagyok rá, tkp lazán lefutotta, és nagyon sokat segített, hogy mellettem volt, klassz volt együtt megcsinálni.
A maraton nem az én távom lesz, de ősszel azért megcsinálom 3:45 körül 😉 Utálom a ’mi lett volna, ha…’ szöveget, de itt szél nélkül biztosan jó pár perccel jobbat tudtam volna menni. Ebben a pályában, evvel a széllel, és az én szél-utálatommal ennyi volt bennem, azt gondolom, nem hagytam benne fél másodpercet sem. Dolgoznom kell még sokat ezen a szél-dolgon, ez nekem nagy mumus, bár már így is sokkal jobb a helyzet, mint egy éve volt.
Így másnap teljesen jól vagyok, alig várom hogy holnap mehessek futni. Semmi izomláz, semmi fájdalom, és már a tegnapi futás emléke is sokat szépült 🙂