maraton

Budapest Maraton – Cser Krisztián

Posted on

Első maraton holtpont nélkül, jó érzéssel, negatív splittel:-)

Budapest Maraton – Takács Gábor beszámoló

Posted on

Mindenféle bevezető nélkül: életem talán legjobb maratoni futása van mögöttem, nem is emlékszem mikor volt akár csak hasonló. A hétvégén megint iramfutó voltam a 36. SPAR Budapest Maratonon, és ismét a négy órás zászlót kaptam meg.

Ami azt illeti, mostanában nagyon rossz passzban voltam. Több olyan esemény is történt körülöttem, ami finoman szólva is lerombolta a motivációm. Nem is nagyon voltak blogbejegyzések, és hát nem is volt igazán miről írni. Aztán múlt héten jött az UB, és a magányos 54km-es éjszakai futás kezdett egy picit kirángatni a gödörből. Kezdtem meglátni a fényt az alagút végén, és hirtelen nagyon vágytam rá hogy ott álljak a maraton rajtjánál, hátamon a négy órás zászlóval.

De idén picit más volt minden. Részben a hangulatom miatt, részben azért, mert az idei UB jóval keményebbre sikeredett mint tavaly, és egy hét alatt nem igazán sikerült regenerálódnom. Volt ugyan pár recovery edzés meg masszázs, hengerezés a héten, de a masszív combfájdalom nem múlt el, csak enyhült. Sebaj, ez nem fog hátráltatni, gondoltam.

Reggel igazi, hamisítatlan késő őszi időjárás fogadott. Szemerkélő eső és mindössze 6 (!) fok. Még otthon, reggeli közben ahogy olvasgattam az első maratonos csoport bejegyzéseit, jött szembe egy poszt, hogy valaki a hideg és az eső miatt inkább kihagyja a versenyt. Páran visszaírtunk, hogy az időjárás miatt ugyan el ne engedje, jobb lesz minden, csak elindulni nehéz. Utólag kiderült, hatottunk rá, mégis futott, és be is fejezte a versenyt. Ez annyira jó érzés – még el sem indultunk, de máris sikerült segíteni valakinek hogy elég erős legyen legyőzni önmagát!

244940753_10217251705279383_7992848646395553931_n.jpeg

7:45-kor találkoztunk a többiekkel, idén Sperka Tamás lett az iramfutó társam. Gyors pacsi, némi logisztika, és már jött is az idő, úgyhogy beálltunk a rajtzónánkba. Ahogy tavaly is, most is finoman lassulóra terveztük a tempót: 5:30-5:35-ös tempóval indítva, a végén pedig 5:50-re lassulva. Így minél több futót tudunk magunk mellett, vagy inkább magunk előtt tartani. Ehhez segítségünkre volt a kapott iramtáblázat, amit őszintén szólva végül nem nagyon használtunk. Azaz mégis: a másik oldalára felvéstem hol lesznek a frissítőálomások, így időben hátra tudtunk szólni a többieknek. Aki zselével frissít, kritikus fontosságú hogy közvetlenül a gél elfogyasztása után igyon rá. Így az állomások előtt marad ideje mindenkinek elővenni, kibontani a zselét, és szép kényelmesen elnyammogni.

Ha már frissítőpontok: Tominak volt a zsákjában minden földi jó, én viszont nem vittem magammal semmit, csak pár gélt. Így aztán abban maradtunk, a frissítőállomásoknál ő megy tovább a tervezett tempóban, én pedig hátramaradok és hajtom a lemaradókat, és közben én is tudok inni. Ez a stratégia aztán tök jól bevált. Az asztaloknál alig akadt valaki aki megállt volna, működött az “italt elvesz, tovább megy, menet közben elkortyol, fut tovább!” óbégatásom. Vagy csak egyszerűen ennyire jók voltak a futóink – utólag inkább erre gondolok.

Mert hogy nagyon jók voltak, az nem kérdés. Tavaly félmaraton környékén már egyre-másra találkoztunk belesétálókkal, bár már akkor is kevesebben voltak mint előtte gondoltam volna. De idén… őszintén mondom, ennyire felkészült, ennyire szívós, kitartó futókkal a négy órás mezőnyben még nem találkoztam! Volt aki már az elején csatlakozott hozzánk, volt aki előttünk indult és utolértük, aztán végül velünk maradt és a végén indított egy hajrát. Ejha, azért ez elég komoly munka! Volt egy srác, valahol 22km körül megkérdezte tőlünk, nekünk is fáj-e a talpunk. Próbáltuk poénnal elütni a dolgot (“Melyik választól éreznéd magad jobban?”), de látszott rajta hogy tényleg nagyon fáj. Igyekeztünk motiválni, szóval tartani, bármi csak ne a saját kínjaival legyen elfoglalva. És hát az az igazság, hogy igen jól csinálta: szép csendben futott tovább. Legyőzte a fájdalmat, túllendült a fejben gyökeredző gyengeségen. 30-nál csendben megjegyezte, ennél többet még életében nem futott egyben. Az igen, most pedig épp egy négy órás maratonon dolgozik, le a kalappal! És velünk maradt majdnem végig, aztán valahol 41km körül szépen indított ő is egy hajrát.

245167265_7033430596683217_1439742570641604015_n.jpeg

Sokáig futottunk együtt egy izraeli sráccal, 26km körül mondta hogy már kezdi érezni a lábait, kétséges a négy óra. De aztán egyre messzebb tűnt fel a kék trikója, egyre jobban lehagyott bennünket. A Margit-sziget után végleg elvesztettem szem elől, saccra olyan 3:54 körül érhetett be. Nem sokkal később utolértük két honfitársát, de ők aztán lassan lemaradtak tőlünk.

Anna azzal lepett meg bennünket, hogy valahol 24km környékén olyan nyugodt, hétköznapi hangon válaszolt a “hogy bírod?” kérdésre, mintha épp nem egy maratont futna, hanem egy presszó teraszán forró csokit szürcsölgetne. Komolyan elámultam, volt egy olyan érzésem hogy ha valaki, hát ő tuti stabilan be fog érni négy órán belül. Elárulom: beért, ő is elhajrázott a végén.

Erika azzal lopta be magát a szívünkbe, hogy amikor a szurkolói menet közben kávéval meg minden más földi jóval kínálták, lihegve de mosolyogva visszautasított mindent. Ha jól rémlik, valahol épp az Árpád-híd környékén jártunk. Tominak több se kellett, picit szívni kezdte Erika vérét: “Csak úgy eldobod a kávét? Minket meg sem kérdezel???” Jókor jöttek ezek a kis poénok, segítettek megőrizni az általános jókedvet, segített hogy ne az égő, fájó izmokra gondoljanak a futóink.

És ha már fájó izmok: idén bizony én is megvívtam a magam kis csatáját magam ellen. Ahogy írtam az elején, az UB elég erősre sikerült, így aztán még 10km-nél sem tartottunk, amikor a combizmaim elkezdtek lázadozni. Hamarosan annyira fájtak, mint egy hete valahol maraton környékén. De ha akkor újjá tudtam éledni, ha akkor le tudtam győzni, mi több, gyorsulni, akkor most sem fogom hagyni hogy tönkretegye ezt a csodás versenyt. Igyekeztem elnyomni, figyelmen kívül hagyni hogy fáj, és nem mutatni belőle semmit. Elég hiteltelen lett volna az iramfutó, ahogy sántikálva motivál másokat… Végül túllendültem rajta, és ezt – őszintén mondom – a körülöttünk futóknak köszönhetem. A fájdalom miatt még inkább át tudtam élni a kínjaikat, hogy mennyire nehéz, és sokkal kevésbé engedtem el bárkit. Volt egy norvég-magyar srác, nagyon szenvedett a görcsök miatt a lábaiban. 41km környékén jártunk, volt egy olyan érzésem hogy ha megállok vele, nem fogok tudni elindulni. Aztán amikor megállt, én is megálltam, mondtam neki hogy nem engedem hogy itt elhagyja magát, ennek a négy órának meg kell lennie. És csodák csodája (akarom mondani, a bennünk lakozó elszántságnak köszönhetően) futni kezdtünk tovább. Nekem vissza kellett érnem a csoporthoz, nem tudom hogy végül sikerült-e neki, de nagyon remélem hogy igen.

Pár méterrel később egy amerikai srácot értünk utol, bőven 41km-en túl. Sétált. Ahogy meglátott bennünket és a négy órás zászlót, fájdalmasan vigyorogni kezdett, és kocogni kezdett velünk. Mondtam neki hogy nagyjából egyharmad mérföld lehet hátra, ne most engedje el. Igyekeztem beszéltetni, elterelni a figyelmét a problémákról. Szerintem futás után biztos mesélt arról az őrült iramfutóról, aki nem hagyta szép csendben szenvedni, hanem inkább valami szimulátoros repülésről hadovált Texas felett a maratoni célegyenesben. De mégis: futott (lehet hogy előlem, de akkor is futott, egészen a célig).

Balázst is valahol a vége felé csíptük el, ő is eléggé készen volt már. Sajnos ő alaposan elfutotta az elejét, de anyira közel volt már a befutó (40 körül jártunk), hogy egyszerűen nem hagyhattuk ott. A motiválás nála is működött, fejben engedte el a versenyt, de a teste aztán szépen engedelmeskedett, és onnan már végig futott velünk.

245033752_6317509721653069_5394347778533138420_n.jpeg

Még valahol 34-35km környékén a csoportunk kezdett hígulni, főleg a frissítőpontoknál. És ahogy tavaly is, most is inkább az volt a jellemző hogy kezdtek elhagyni bennünket a srácok, nem pedig leszakadni. 39-nél még 50 másodperccel a célidő előtt jártunk, és ez fontos volt azok miatt, akik ennyivel előttünk indultak el, de aztán velünk futottak végig. Így nekik is meglehetett a vágyott négy órás célidő. Mi pedig Tomival elkezdtünk lassulni, a célegyenesben próbáltunk a mögöttünk jövőket még motiválni, buzdítani. Az utolsó 100 méteren szerintem többet futottunk hátrafelé mint előre, de a végén csak sikerült behozni még 6-8 futót négy óra alá.

Ahogy beértünk a célba, Kocsis Árpi mosolyogva integetett nekünk, Attila a hajszál pontos négy órát emlegette, én örömömben bemutattam egy bakkecske szökellést, a következő pillanatban pedig Barát Gabi ölelt meg, és akasztotta nyakamba a befutóérmet. Komolyan mondom, ez annyira jó érzés volt, annyira meghatódtam, mint… nem is tudom, a BSzM befutóján éreztem hasonlót tavaly. Tomival pacsiztunk egyet, aztán a következő öt percet a négy órás maratonistákkal töltöttük. Ezek a pillanatok többet jelentenek nekem, mintha izomból, végig határon futottam volna egy PB-t maratonon. Fantasztikus érzés hogy erőt tudtam adni másoknak, hogy részese lehettem a sikerüknek, és általunk, belőlük erőt merítettem és magam mögött tudtam hagyni testi-lelki fájdalmaim.

Srácok, fiúk-lányok… megnyertétek nekem ezt a versenyt. Fantasztikusak voltatok egytől egyig, akár sikerült a négy órás befutó, akár nem. De mindannyian maratoni futók vagytok, volt aki most lett azzá, és volt aki javított az idején, nem is keveset. Ezúton szeretnék fejet hajtani mindannyiótok előtt!

Budapest Maraton – Szőnyi Gábor beszámoló

Posted on

SPARtól SPARig

Nem hiszem, hogy sokatoknak meglepetést okozok azzal, hogy itt nem a hétvégi nagybevásárlás logisztikai kihívásairól lesz szó. Illetve nem is egy új, városi instant körről, ahol Spar üzletek között lehet futkározni (megj.: lehet hamarosan lesz ilyen, a Spuri futóboltok között már van Spuri Kör).

A címválasztás a tavalyi és idei SPAR Budapest maratonra, illetve a kettő között eltelt időszakra utal.

Gabit a tavalyi verseny után kerestem meg, és a közös munkát végül 2020 novemberében kezdtük el.

Most, hogy túl vagyunk a hétvégi 2021-es SPAR maratonon, gondoltam tartok egy kis visszatekintést, magamnak is, erre a közel egy éves időszakra.

Rólam bevezetésként annyit, hogy 2000 környékén futottam pár Vivicittát illetve egy (akkor még ilyen néven futó) Nike félmaratont. Aztán jött egy jó nagy szünet, és kb. 3 éve kezdtem újra rendszeresen futkározni. Az újrakezdés után egyre jobban beszippantott ez a világ, a sorozatban teljesített félmaratonok után tavaly tavaszra került célkeresztbe az első maraton teljesítése. Arra még egy kevésbé személyre szabott edzéstervvel készültem fel. Végül sikerült célba érni, a 4:30-as első teljesítésnek nagyon örültem. Az a futás a BSzM betétszáma volt, a Balaton északi partján; első maratonnak talán nem volt ideális pálya-választás, de én nagyon szeretem és jól ismerem azt a környéket. Ezután jött a tavalyi SPAR, amire a nyáron egyedül készültem, 4:11-es idővel sikerült teljesíteni (annyit azért érdemes hozzátenni az idő-javítás kapcsán, hogy a balatoni kevésbé sík pálya, meg persze az elsőből mindig sokat tanul az ember, mit csináljon máshogy). Ezután kerestem meg Gabit, és a várólistáról novemberre sikerült bekerülni a futói közé. Szerettem volna egy szakértő irányítása mellett edződni, fejlődni és főleg tudatosságot vinni a futásaimba. Amellett, hogy az oldala és az ott megosztott történetek is szimpatikusak voltak, Spenót révén közvetlen pozitív referenciát is kaptam. Én az a típus vagyok, aki ha valamire „rákattan”, annak szeretek elmélyedni (elveszni? ha a páromat kérdeznétek) a részleteiben, utána olvasni, szöszölni  az ilyen-olyan apró összetevőivel. A futás elsőre egyszerűnek tűnik (kell egy cipő és kész), aztán azért hamar kiderül, hogy vannak itt további fontos részletek (fokozatosság, konzisztencia, erősítés, regeneráció fontossága, frissítés „tudománya”, pulzus-zónák … stb.). Mindezek után (vagy már előtt) aztán hamar világossá válik, hogy a fejlődéshez az edzések megfelelő struktúrája, egymásra épülése, adaptálása a célokhoz és aktuális állapothoz szintén elengedhetetlen. Ez volt az a pont, ahol már nem akartam „kontárkodni”, magamtól megfejteni, mi hogy lenne jó, aztán meg csodálkozni, ha nem jönnek az eredmények. És persze milyen menőn hangzik, hogy „Az edzőm ezt meg azt a futást, feladatot írta ki a hétre”. Szóval ezért kerestem meg Gabit. Első online beszélgetésünk azért is jó volt, mert ki kellett mondanom miért futok, mik a céljaim, mit szeretnék elérni. Ezt nem mindig olyan könnyű az embernek megfogalmazni saját magának. De itt nem volt választás 🙂

A beszélgetés után jött az első közös hetünk, aminek a vasárnapi hosszú futásán majdnem kiköptem a tüdőm. Igen, az elején még be kellett lőni a zónákat, illetve nekem is meg kellett szokni/tanulni, hogy adjak visszajelzést, illetve azt és úgy fussam, ami elő van írva. Szóval befigyelt egy külső kontrol, ami azért nagyon jót tett. Jöttek a finomabbnál finomabb edzések, a fokozó mai napig a kedvencem (tényleg, nem viccelek :-)). Szépen emelkedtek a heti km-ek, és azt vettem észre, hogy adott futásokat egyre gyorsabban teljesítem, szóval tényleg elindult valami, működött a rendszer.

A Facebook-on nem vagyok fent, így szerintem mindenféle klassz gizionos infókból meg történésekből jól kimaradok. De azért egyre inkább kezdtem, kezdem magamat a körön belül érezni. Első személyes Gizion élményem a februári Szénás kör volt, ahol többetekkel találkozhattam, illetve a kis kört együtt futottuk páran. Itt kiderült, hogy kicsi a világ, egy (mostanra sajna csak volt) kollégám, Tamás is Gabi tanítványa. Zsuzsiról, aki az évfolyamtársam volt az egyetemen, már régebb óta tudtam, hogy Gizion. Éljen, vannak futó ismerőseim, akikkel lehet erről (is) beszélgetni.

Az edzésekkel szépen haladtunk. A terv az volt, hogy újra megfutom, már idén tavasszal, a MaratonFüredet. Jó összehasonlítás lett volna az első maratonhoz képest. Aztán a versenyt szépen elvitte a járvány, így maradt egy „virtuális” teljesítés. A „versenyt” megelőző időszakban, hónapokban, kb. egy edzést se hagytam ki, nem volt semmi betegség, sérülés, tényleg mindent meg tudtam futni, amit kaptam. Azt nem mondom, hogy mindig mindegyikhez volt is kedvem, de tényleg nagyon motivált a cél (akkor még a 4 órán belülre kerülés). Amikor Gabi a tervezett futás előtt megírta a célidőt, azért jól kikerekedett a szemem. Nekem nagy kihívásnak (finoman fogalmazok most) tűnt a célidőhöz tartozó tempó, pláne hogy egyedül futottam, a verseny hangulata nélkül. De hát ő az edző, nekem csak végre kell hajtani. És így is lett, annyira jól ment, szuper happy voltam, a 3:45-öt, amit a végén mutatott az órám, egyáltalán nem gondoltam előtte reálisnak.   De az egészben a legjobb nem is a végső idő volt, hanem ahogy a futás alakult. A Gabitól kapott zóna, pontosabban zónák tökéletesnek bizonyultak, és annyira jó érzés volt, hogy maradt erő gyorsítani az utolsó km-ekre. Ez meggyőző visszaigazolása volt annak, hogy jó úton járunk. 

A „verseny” után újra beszéltünk Gabival, megfogalmazódott, hogy szeretném megnézni magamat egy 6 órás versenyen, aztán pedig a fő cél az őszi SPAR. Toltuk tovább az edzéseket, itt már sajna kevésbé volt zökkenőmentes minden. Voltak ugye oltások miatti kihagyások, aztán egy szerencsére csak pár napos combhajlító húzódás, aztán nyár végén egy kanapé-cipelés miatti hát-valami, amivel szintén nem tudtam futni pár napig.

Suhanj!6, fotó: Abai Róbert

De még menet közben augusztusban megvolt a hatórás elsőbálozás a Suhanj!-on. Erről csupa klassz dolog jut eszembe, ahogy most visszagondolok rá. Először is végre személyesen találkozhattunk Gabival. Aztán nagyon örültem, mert ott voltatok páran még Gizionok, jó volt az oldalról már ismerős nevekhez arcot társítani. És a „verseny” hangulata, nagyon nagyon klassz volt. Sokan írtatok már itt a Suhanj!-ról, én nem nagyon tudok ehhez újat, többet hozzátenni, csak annyit, hogy tényleg ez másmilyen verseny, nagyon felemelő volt ott körözni. És Gabi, újra csak köszönöm a hat órán keresztüli frissítést, bíztatást, annyira sokat számított.

Aztán tovább erősödött bennem a Gizion identitás Gabi nyárvégi összejövetelén, klassz volt Veletek találkozni, futásról meg nemfutásról beszélgetni, mindeközben jókat enni J.

Suhanj! után ráfordultunk az őszi célversenyre. Ahogy előbb írtam, aug. végén befigyelt egy kis hátbaj, illetve valahogy úgy alakultak a napok, hogy a korábbi szuperfegyelmezett felkészülést nem tudtam teljesen hozni, a futások megvoltak, de néha másik napon, mint amire ki volt írva. Bennem is nagy kérdőjel volt, hogy hogy fog sikerülni. Azt tudtam, hogy 5 percesekben nem tudok még végigtolni egy maratont; a reálitás talán valahol 3:37 – 3:40 körül volt. De azért voltak kétségeim, nem éreztem magam túl jó formában az utóbbi időben.

Eljött végül a múlt hét vasárnap, újra maraton, újra igazi verseny (idén még csak a második, Suhanj!, és ez), éljen! Az időjárás a szakértők szerint ideális volt. Melegem nem volt, az biztos. Néhol volt egy kis szembeszél, de nem volt vészes. Ez mind rendben volt, ami engem kicsit zavart, az a start előtti (ácsorgáshoz) hideg meg eső volt. Már futófelszerelésben leadtam a ruhatárba fél órával a start előtt a cuccaimat, és a rajtig, bár próbáltam melegíteni, meg mozogni, azért a hideg, esős idő nem esett annyira jól.

Cserta Balu, Korányi Balázs, Takács Gabi 4 órás iramfutó, Szőnyi Gabi, Csathó Timi, Barát Gabi, Cser Krisztián, Lupus 5 órás iramfutó, Jánowszky Zoli

Egy kis Gizionos találka, csoportfotó, aztán 9-kor ellőtték a startot. Szeretek a rakparton, meg hidakon, meg a Margit-szigeten futni. Szóval nekem ez az útvonal – ami idén azért kicsit más volt, mint a tavalyi – bejön. Illetve az ismerős környék segíti a tervezést, ami nekem plusz magabiztosságot ad. Szeretem kontrol alatt tartani mikor hol mi fog történni (ebből biztos kell majd engednem, hosszútávon nem lehet mindig mindenre így készülni, tudom J). „Hazai pályán” könnyű kitalálni pl. hova küldjek előre egyéni frissítést, illetve a családdal is egyszerűbb leszervezni a találkákat. Idén két ilyen családi randi volt, most is segítettek a frissítésben. A frissítés volt a gyakorlati „haszna”, de sokkal inkább számított a biztatás része, az a pár másodperc annyira jó volt, amikor a gyerekek mosolyogva drukkoltak, tényleg erőt adott. A futás az első felében kifejezetten jól ment, könnyednek éreztem a tempót, mentek a lábak, ment a frissítés. Nincs túl sok konkrét emlékem, a fülemben szólt egy beszélgetős podcast (hosszú edzéseken is ezt szoktam), minden ok volt. Először a 3:45-ös iramfutókkal terveztem együtt futni, de kb. már az elejétől ennél gyorsabb volt a tempóm. Gabi relatív magas zónát írt ki, de zónán belül voltam, könnyed volt, minden Hawaii, ezt éreztem. Aztán a második felében elkezdtem picit lassulni, kezdett kevésbé magától értetődő lenni, hogy itt ez ma jól sikerül. Persze nem csodálkoztam, ez mégiscsak egy maraton, tudtam, hogy nem lesz küzdelem-mentes. Toltam, toltam, kicsit nehézkesebben, kicsit lassabban, de azért haladtam.

Családi frissítőpont Óbudán:-)
fotó: BSI

A frissítés is kicsit nagyobb kihívás lett, de nem volt mese, tudtam, hogy meg kell enni azt a gélt, meg kell inni azt a vizet, iso-t. Idén keveset futottunk a pesti oldalon, pont úgy jött ki, hogy az a rész 32 km körül volt nekem a legnehezebb. Aztán az Árpád-híd után ráfordultunk a hosszú (= 7km-es) „célegyenesre”. Egy gyors, második randi a családdal, és suhanunk tovább. Na jó, ez minden volt, csak nem suhanás. Kezdtem igazán szenvedni. Próbáltam pörgetni a lábakat, a pulzus kicsit feljebb is ment, a tempó azonban nem nagyon változott. Annak azért örültem, hogy lefelé se változott, szóval kicsit lassabban, mint az első felében, de azért haladtam, kb. azonos tempóval. Útközben befigyelt még egy meglepetés ismerős, a drukkolása újra átlendített egy holtponton. Jöttek a hidak szép sorban, már számoltam őket, Árpád, Margit, Lánc, Erzsébet, Szabadság, na végre, nagy nehezen eljött a Petőfi. És innen már tényleg a cél. Az utolsó km-t sikerült rendesen megfutni, és végül egy „kis PB-vel” célba érni. 3:41:40, örültem neki. Nem kezdődött 3:3x-el, de azért kis PB is PB.  Ahogy Gabi is írta „nehogy a kardunkba dőljünk egy maratoni PB-től :-)”. Nem is, tényleg örültem.

Maraton, 6 órás, Szénás kör, meglátjuk, mi jön még. Nagyon örülök annak, ahova ezalatt az egy év alatt eljutottunk, szóval folytassuk Gabi. Nagyon köszönöm az eddigieket.

És ami fontos, hogy továbbra is szeretek futni. A futásról agyalni, olvasni, a futással kapcsolatos dolgokkal foglalkozni (a párom hozzátehetné, joggal, hogy a futásra költeni). De ha ezt mind lecsupaszítjuk, szeretem a mozgást, az edzések közbeni meg persze edzés utáni érzéseket. Szóval nem csak a körítést és a célt, hanem az utat is.