maraton

Portó Maraton beszámoló – Földi Zsuzsi

Posted on Updated on

Még az év első felében neveztünk erre a versenyre, és bár úgy voltam vele (főleg Maratonfüred után), hogy a 42,2 az nagyon nem az én távom, de Gizion-buli, meg Portó, és Gábor is jön, jó lesz ez biztosan, legfeljebb azt a szűk 4 órát utálni fogom, amíg futok 😀

Egész évben félretettem magamban azt, hogy novemberben maratont futok, az UB után a szeptemberi 12 órás futásig láttam csak, az az utáni dolgokkal nem nagyon foglalkoztam.

Lement a 12 óra, 6 hét múlva Portó, futottam, amit Gabi kiírt, de valahogy nem ‘éreztem’, hogy jó lesz ott a futás. Amikor neveztem, szerettem volna 3:45 körüli időt futni, vagy legalább 3:50-en belül, de ebben a 6 hétben még a 4 órán belüli teljesítésben sem nagyon tudtam hinni. Gabi szerint menni fog, a PB is (3:57-en belüli 42,2), hát elhittem neki, ő a főnök, biztos igaza van 🙂

Megcéloztam egy 3:55-ön belüli időt, legyen azért valami cél, ne már hogy 10 mp-es javítás legyen, hiszen Füreden legalább 10 percet benne hagytam abban a maratonban. 3:55, az 5:30-5:35 közötti tempó, mennie kell.

Vasárnap volt a futás, pénteken mentünk ki Gáborral, Bettiékkel közös szállásunk volt. Direkt a rajt/cél területéhez közel levő apartmant foglaltunk, hogy verseny előtt és után minél egyszerűbb legyen a ki- és visszajutás (ki tudja, hogy leszünk, mi lesz…).

Péntek este közös vacsi a gizionokkal, másnap városnézés, rajtcsomag felvétele, átmozgató futás az óceán partján, korai vacsora, és korai alvás :).
Reggel korán kelés, szokásos zabkása reggeli, rajtszám az övre, övbe a gélek, soft kulacsba a vizes energiaital (37 után, ha kéne valami extra támogatás 😀 ), és a szokásos ruhák (most a nadrág kompressziós volt),  és egy extra – a #gizionpower karkötő ❤

Tudtuk egész héten, hogy jó eséllyel esőben fogunk futni, a kérdés csak az volt, hogy mikortól fog zuhogni. Reggel már esett-csepegett, kukás zsák magunkra, kb 8-10 perc alatt kisétáltunk a rajthoz, közben ettem egy fél banánt. Gáborral már itthon megbeszéltük, hogy nem futunk együtt, mindketten a saját legjobb tempónkat tartjuk, a célban meg találkozunk. A péntek esti vacsin Mátéval lezsíroztuk, hogy kb hasonló idővel tervezünk beérni, így induljunk együtt, és ha valakinek kell noszogatás, legalább lesz, aki rugdos.

Órának mondtam, hogy 5:25-5:32 közötti tempót kell tartani, sikítson ha nem vagyok a zónában.

A futás előtti délután Gabi számolt, annyit mondott: 3:53. Kérdeztem, hogy plusz a frissítések, erre: “naaa, nincs szüttyögés, iszol, futsz, férjen bele. 3:53” 🙂
Nagyon körözős futó vagyok, így 6 db 7 km-es kört állítottam be az órámon, azt tudtam, hogy 39 perc alatt, illetve azon belül kell futnom a köröket, hogy a 3:53 meglegyen.

Hűvös volt induláskor, eső szitál, hangulat tök jó. Rajt, puszi Gábornak, és fussunk, fussunk 🙂  A tervezetthez képest gyorsabbak lettek az első km-ek, de a pulzus rendben volt, simán beszéltem, jól voltam. Frissítésre a terv szögegyszerű volt: minden 5-ös km-nél egy high5 gél, minden 10-es km-nél egy decás gél, a frissítőpont előtt kb 150-200 méterrel benyomva. Üveges vizet adtak a pontokon, az szuper volt, hogy nem kellett megállni, azt viszont utáltam, hogy rengeteg szemetet termelünk így, de nem foglalkoztam vele sokat – majd holnap, most más a fókusz.

A pálya kialakítása miatt többször is futottak velünk szemben a többiek, tudtunk hajrázni Zsófinak, Gábornak, Gabinak is, egyszer Balázs köszönt rám. Annyira jó volt, hogy hiába nem együtt futunk, egy tempót, de látjuk, hogy megvan és jól van a másik is 🙂

15-nél gyanús lett a hasam, hogy valószínűleg nem úszom meg a budijáratot… 20 km előtt mondtam Máténak, hogy ha van wc a ponton, én oda kiugrom, menjen tovább, majd tali a célban. Budi volt, kettő is, egyikbe bementek, és mintha a másikba is bementek volna, hát én vártam. Aztán gyanús lett, hogy nincs bezárva, kopogtam, benyitottam – szabad 😀 Nem baj, plusz 1 percet tettem a másik kettő mellé, csak hogy tényleg meg kelljen dolgozni azért a PB-ért 😉

Teltek a km-ek, 25 után már azért kicsit koncentrálni kellett, hogy maradjon a kiírt tempó, Gáborral pacsi 26 körül, nagyon jókor jött, hogy pont szembe jött :). 30 után ha éreztem, hogy már eléggé fáradok, akkor mantráztam, hogy 3:53,  meg hogy “férjen bele!”, és egyre sűrűbben pillantottam a karkötőre extra #gizionpower-ért 🙂

35-37 km környékére terveztem, hogy kicsit tolok a tempón, ha van erőm – hát 35-nél nem éreztem, hogy ezt én annyira akarom 😀
Az órám, és körülöttem a többi futó órája is előbb csippantott a km-eknél, mint a kirakott jelzések, 35 körül már úgy számoltam, hogy az órám szerint majdnem 43 lesz a vége, ezért sem kezdtem el tempózni, kicsit féltem, hogy majdnem 8 km-en keresztül nem menne, és nagyon akartam a PB-t (itt szinte biztos volt, hogy meglesz, de nem akartam a végén elszúrni).

37-nél vizezett energiaitalból pár korty, nagy levegő, és akkor hadd szóljon. Nehéz volt, fájt, itt már kezdett nagyon esni az eső, a part mellett a szél is durvult, de valahogy biztos voltam benne, hogy menni fog, ha négykézláb is mászok a befutó után, akkor is. Energiaital, gél, víz, jobb láb, bal láb, esőt letojom, szél nem érdekel, csak haladjunk. Körülöttem sokan sétálnak, aztán macskakő, nagyon csúszik, van egy 15 centis betonszegély, azon futunk többen is libasorban. Többször is előzök, elég fárasztó, de menni kell. A bal combom már utálja az egészet, a bal vádlim is, csak ne görcsöljön be semmi (nagyon a határon volt, úgy éreztem). Örültem, hogy a kompressziós nadrágot vettem fel, itt a végén nagyon sokat segített. Az órám szerinti 42,2 km 3:51:15-nél lett meg, de még több, mint 500 m hátra volt, ezt én 2 perc alatt most nem tudom lefutni, a hivatalos idő nem lesz 3:53, de a magamnak előírt 3:55-ön belüli meglehet, meglesz. A befutó előtt volt egy (utólag visszagondolva nem is annyira) hosszú emelkedő – lehetett vagy 150 méter hosszú is :D, az kegyetlen volt. Aztán mindenféle kapuk, majd a célkapu. 3:54:40, PB pipa, 3:55-ön belüli idő megvan, órám szerint 42,78 km-nél (tervezett átlagtempó 5:30 p/km, ami lett: 5:29 p/km. Wc-járattal együtt. Királyság 🙂 ).

Az eső zuhog, még nem fázom, de hamarosan…

Megkapom a mindenféle befutó dolgokat, érmet, Gábor már benn, ölelés, puszi, gratulálunk egymásnak (ő 3:37-et futott, őrület! 😮 ). Benn van Balázs is, jön Betti, hozott nekem széldzsekit – nem vízálló, de szél ellen legalább véd. Fiúk szétfagyva, siessünk vissza, nyújtás, meleg zuhany, és érjünk vissza Gabi befutójához 🙂

Nagyon-nagyon örültem, hogy ennyire közel volt a szállás, és a száraz ruha, mire visszaértünk, már én is lila voltam – a fiúk meg plusz 15 percet vártak és álltak az esőben…

Tisztába és szárazba tétel után visszamentünk a célba (elázás part 2.), Gabi is megvan, mindenki benn van, és csomó PB lett, mindenki boldog 🙂

Este borospince látogatás, közös vacsora, szuper hangulat – megint, annyira jó dolog Gizionnak lenni 🙂

4,5 napot töltöttünk Portóban, és ez a maraton ‘csak’ egy extra volt ebben a szuper hosszú hétvégében. Annyi energiát adott, és feltöltött a szuper társaság, a közös élmények, hogy biztos vagyok benne, ez is segített abban, hogy ennyire jó verseny legyen ebből a futásból. Végig pont úgy sikerült (budit leszámítva), ahogy terveztem. Nem futottam el, nem hagytam benne a kényszerű megálláson kívül semmit, a fókusz végig nagyon rendben volt, a pulzus utólag megnézve pont ott volt, és pont úgy, ahogy terveztem.

Nem is olyan rossz dolog a maratoni táv, legközelebb 3:45 😉

Köszönöm Gabi a felkészítést, és hogy elhitetted velem, hogy 6 héttel az Optivita után is tudok maratonon PB-t futni 🙂

Reklámok

A Gizionok Portóban jártak:-)

Posted on Updated on

 

 

A képen a következők lehetnek: 10 ember, , köztük Gabi Gizibé Barát, Karlovitz Máté és Balazs Hupka, , mosolygó emberek, ülő emberek, asztal és belső tér

 

 

A képen a következők lehetnek: 7 ember, köztük Földi Zsuzsa, , mosolygó emberek, álló emberek és túra/szabadtéri

 

A képen a következők lehetnek: 5 ember, , mosolygó emberek

A képen a következők lehetnek: ital

A képen a következők lehetnek: 7 ember, köztük Balazs Hupka, , mosolygó emberek, ülő emberek és belső térA képen a következők lehetnek: 13 ember, , köztük Bernadett Cseke, Földi Zsuzsa, Karlovitz Máté, Gabi Gizibé Barát és Balazs Hupka, , mosolygó emberek, álló emberek, égbolt és túra/szabadtéri

Hupka Balázs – Porto Maraton beszámoló

Posted on

A verseny előtt kb 45 perccel értünk oda.  Sorban állásnál nyújtottam egy keveset és a célhoz futás volt a pici bemelegítés.
Esőkabátban terveztem futni, de sokan anélkül voltak, így én is úgy döntöttem. Szerencsére sikerült a 3:45-ös iramfutó mögé beállni az indulás előtt kb. 10 mp-cel.  A rajt után elhagytam az egyik gélt, úgyhogy sokáig azon agyaltam mi legyen. Futottam az iramfutó tempóját, de gyorsnak éreztem az elején, mert az óra 5.05 körülit mutatott. Sajnos 4 km után lemerült, mert rossz töltőt hoztam magammal. 6-7 km körül megelőztem az iramfutót, mert kezdtem bemelegedni és jól éreztem magam. Erika 8 km-nél szurkolt, ami jól esett, de már ott gondoltam, hogy még csak ennyi és jó sok van még hátra.
Óra nem volt, így nem tudtam nézni a tempót, de próbáltam nem túl gyorsan futni. Érzésre nagyjából tudtam tartani az egyenletest. Futottam, előzgettem, előözgettek. Minden frissítőnél vettem vizet, amit lassan a következő pontig ittam meg.
15 km-től kezdtem érezni azért a futást. Szerencsére hűvös volt, és igyekeztem egyéb gondolatokkal elterelni a figyelmem, és csak futottam. 18 km-nél ettem egy gélt, terv szerint (szerencsére volt a frissítő asztalon).
20 km-nél vártam Erikát, de sajnos nem ért oda időben. Fm-nál mondtam magamba fele megvan, de azért már egyre fárasztóbb lett. 27 km-nél megettem a második gélt is. Ott valahol a bal középső lábujjam eléggé fájni, végén ki is derült, hogy vérhólyagos lett. Az kb 3-4 km-ig foglalkoztatott. Közben találkoztam Erikával, meg Mátéval is pacsiztam másodszor. Mentem tovább és veled is összefutottam, ó, hogy ilyen nagy csapattal jöttünk!
Kezdtem egyre jobban fáradni és lassulni. 35-36 km-nél egyre jobban éreztem a combjaim. Ott ettem még egy gélt, közben minden frissitőnél ment az víz, iso és gyümölcs.
Futás közben a combjaimat nyújtottam, ami segített egy 1-2 km-ig, majd kezdtem elölről. 40-41 nél lassan a vádlim is kezdtem érezni. Egyre lassultam és 35-36 km-től már eléggé szenvedtem, vonszoltam magam. Sokat gondolkoztam hogy sétáljak egy kicsit, de végül úgy döntöttem hogy akkor még tovább tart és mentem tovább. Kezdett az esöő is újra esni, de nem zavart, inkább jólesett.
Azzal a tudattal, hogy nemsokára vége mentem-haladtam, de sajnos lassultam és nem bírtam a tempót tartani. Az utolsó emelkedő az cél előtt már rosszul esett, de szerencsére utána vége is lett.

Az idővel így utólag meg vagyok elégedve, akkor főleg a vége miatt, amikor sokat lassultam, kicsit csalódott voltam.

Első maratonom ideje 3:38:49

Még egyszer nagyon sok köszönetet a felkészítésre. 🙂

 

Nem található automatikus leírás.

 

Panoráma Trail – Gerlai Orsi beszámoló

Posted on Updated on

Jajj, hol is kezdjem.
Őrült boldog vagyok, hogy sikerült ezt a versenyt teljesítenem.
Pedig az előjelek korántsem voltak jók. Augusztus óta szívat a szénanátha, erre pedig szeptember végétől rájöttek még a nyamvadt ovis vírusok is, nem tudtam kilábalni igazán egyikből sem, már jött a másik. Rosszul sosem voltam, de mindig bujkált valami  kis genya. Folyamatos dilemmázás és újratervezés volt az edzésekkel kapcsolatban, két hosszú futást ki is hagytam, ez korábban sosem volt rám jellemző. Ahogy közeledett a verseny, egyre távolibbnak éreztem magamtól az egészet, csak a te lelkesedésed volt töretlen, ami ebben az esetben óriási jelentőségű volt, tartotta bennem a lelket, hogy mégis meg tudom csinálni.
Elég nagy kihívást találtam ki a sorsnak: ezzel a 45 kilivel szerettem volna ünnepelni a 40. születésnapom, ami a verseny előtti napra esett. Egyben ez életem eddigi leghosszabb távja is volt. nyár eleje óta álmodoztam róla, különleges, mesebeli helyszín, őszi színek, jajj.
A verseny előtti nap délutánján utaztunk le családostul Erdőbényére a Tomi házába: Döme óriási support volt, mindent elkövetett, hogy nekem csak a futásra kelljen koncentrálnom. A legviccesebb volt, amikor  begyújtott a vaskandallóba, hogy legyen kis romi kandallótűz estére, akkora füst lett belőle, hogy engem egy órán keresztül tört ki a frász, hogy vajon reggel felébredünk-e (gyerekestől) még?? de aztán megtaláltuk a kémény nyitókallantyút, kiszellőztettünk, meg a gyerekeink is hajlandóak voltak odabújni vagy három percre, őrület.
Reggel még mindig hitetlenkedve ébredtem, hogy én ma maratont futok??? Nagyjából sikerült összehoznom  a verseny előtti rutint idegen környezetben is, és már markolhattam is a kapaszkodót az anyósülésen a zempléni szerpentineken, miközben Döme a szokásos gyorshajtást adta elő. De a táj, ahol haladtunk, lenyűgöző volt, itt kezdtem már magamban a sikongatást és tapsikolást…

Boldogkő várának bejárata  volt a rajt, itt fantasztikus kilátás, kisebb szélvihar és rengeteg kőarcú terepfutó fogadott, ezeken mindig jól szórakozom. És ott volt Tomi is. Szelfi.

A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Belus Tamás, , mosolygó emberek, túra/szabadtéri
A bemelegítés alatt volt kocogás felfele, szembeszélben, bokorban pisilés=gimnasztika, csapatverseny rajtjának szurkolás, majd kb 10 perc valódi gimnasztika is. Már itt beütött egy rejtélyes fájdalom a bal lábfejemben, amit addig soha nem tapasztaltam. De elhessegettem, mert olyan sérülés nincs, ami csak verseny napján jelentkezik.

A rajt után közvetlenül hepehupás szekérúton futottunk felfele olyan szembeszélben, hogy alig kaptam levegőt, itt adtam fel az edzői javaslat alapján a 150-155bpm pulzustartományt, jóleszaz 160 alatt is. És a lábam is fájt rendületlenül, úgyhogy ezzel valamit kezdeni kellett, Jobb híján felidéztem, hogy volt már lábfájás verseny közben, ha eléggé figyelek, hogy lazán tartsam a talpam, és a közepére lépjek, akkor elmúlik majd. Segített a szakmai ártalom is, lassan kezdtem észlelni, hogy a fájás a vizuális analóg 10-es skálán 5-6-ről szép lassan csúszik lefele, hamarosan 2-3 lett, majd kb 10k-nál csak 1-es, vagy csak zsibbadt. Jó akkor így futunk.

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, gyalogló emberek, cipők, fa, túra/szabadtéri és természet
Az első 20 kilin azt a szigorú tervet tartottam, hogy szigorúan 160 alatt maradva, csak magamra figyelve haladok. Legnagyobb meglepetésemre működött, szép lassan hagytak le a futók, de egy picit sem érdekelt, örültem, hogy élek, vannak lábaim és kapok levegőt is, és születésnapom van. Gyönyörű erdőben kanyargott az ösvény, eleinte túl sok szint sem volt, csak patakok meg kövek az avar alatt. Tudtam, hogy a koncentráció sok energiát felemészt, igyekeztem a frissítéssel-zselékkel ezt megelőzni. Azt is tudtam már, hogy nekem az első 10 km telik el a legnehezebben.  Ilyenkor még hajlamos lázadozni a szervezet, de egy régi jógaoktatóm szavai: “ne ítélj, csak szemlélődj” jártak a fejemben. Az első ellenőrzőpont Mogyoróskán volt (hát nem cuki?), kalóz frissítőponttal. Ezután kiértünk egy mezőre, ahonnan már látszott Regéc vára: egy nem elhanyagolható magaslatra építették. Az itiner szerint a hegyet körbefutva kellett a várba felérni, majd kifutni innen. Rövid szakaszon az éppen  érkezők és távozók egymással szemben haladtak, ez engem mindig motivál, hogy hajrá, mindjárt én futhatok lefele. A várban nem volt semmilyen ellenőrzőpont, nem értettem, kicsit aggódtam is, hogy benéztem valamit, de mégsem. A valódi EP és frissítő Regécen, a faluban volt már lentebb. Banánt és sós kekszet ettem és már rohantam is tovább. Innen 20km-30km-ig nagyjából folytonos flow-ra emlékszem, nem is csoda, hiszen nagyrészt lejtős terepen haladtunk, az nekem mindig jobban megy. Bár a bokákra nagyon kellett figyelni, mert az avar alatt alattomos kövek rejtőztek, amennyire a bokapara engedte, azért megnyomtam. Innentől sorban jöttem fel futókra, akiket az első szakaszban azt gondoltam, sosem látok többet. Azt hiszem, szépen haladtam, és örvendeztem, hogy a lábaim nem fáradnak. Ilyen hangulatban értem Telkibányára a frissítő- ellenőrző pontra, ahol ráérősen kulacsot töltöttem, banán-sós keksz-szevasztok. Indulhattam újra felfele. Egy hosszabb aszfaltos szakasz következett, és valahogy a környékemen előbb utóbb mindenki sétára váltott velem együtt, mert a sunyin emelkedő aszfaltot még sunyibb, kavicsos dózerút követte. Ezen a tájon, valószínűleg a hosszú ereszkedés miatt is, jó megfájdult a bal combom felső része. Szóval ismét volt min szemlélődni. Azt is észrevettem viszont, hogy ezzel a sétával emelkedőn sem megy a pulzusom 150 fölé, ami azt jelentené, hogy jól kipukkadtam. Na ezt mégsem lehetett hagyni azért, kipróbáltam, hogy futni igazából nem fáj jobban, szóval próbáltam egy felfele kocogást mímelni. Az itt velem haladó futópajtik már a végéig kitartottak, folyamatosan kerülgettük egymást egészen a célegyenesig, amiről később még több szó esik, igen rendhagyó volta miatt. Volt egy fiú-lány páros, akikkel viccelődtünk is, hogy mi bizony fene nagy küzdelemben vagyunk egymással, én mindig hívtam őket, hogy hajrá, a jobbak ti vagytok, ők vissza, hogy na tessék már megint elhúzok mellettük, szóval ez a vicc is termelt némi endorfint. Meg hát magamra ismertem, a vége fele mindig találok magamnak valakit, akivel muszáj megosztanom a viszontagságaimat. Így a 30-39km zegzugos, emelkedő, kanyargós ösvényeken, sziklákat kerülgetve, (még ha nem is szeretek ilyet mondani, mert eldöntöttem, hogy ez nekem sose lesz célom, de) a magammal való megküzdéssel és a határaim kitolásával  telt. Döbbenetes élmény volt, hogy annak ellenére, hogy azt gondoltam, már nagyon elfáradtam, mindig meg tudtam újulni valahogy. Nem volt egy negatív gondolatom sem. Ez nagy változás a tavaszi maratonhoz képest, ahol ezen a szakaszon jórészt jajgattam.
A 39 km-es pontra, Hollóházára egy lejtő vitt, így remek stílben, gazellásan érkeztem, és végre találkoztam a családdal, akik mellesleg ebédeltek az út menti étteremben és a rántotthús mellől rohantak ki az útra hozzám. A ponton némi csokit tömtem az arcomba (másik lábat nem tudtak adni), így már indultam is tovább az utolsó ám igen eseménydús 6km-re. Először aszfaltos bringaúton futottunk kb 2km-t, itt még egyszer 5:15-öt is mutatott az óra (“40k bmeeeeg”).
Ennek hamar vége szakadt, mert  felfele kanyarodott az erdei ösvény. Életem első 42.2k-s távja egy emelkedő poros erdei ösvényen ért, készültem rá, a tiszteletére futottam kb 10 lépést, de aztán gyorsan abbahagytam. Az erdőből egy széles mezőn fantasztikus látvány, a füzéri vár látképe fogadott, ezt azért meg is örökítettem. Már ott gyanús volt, hogy az a várhegy emlékezetes lesz. Rövid lefele a mezőn, majd kevés aszfalt a faluban. Ezután életem legbizarrabb célegyenese várt. Az utolsó 3.2km-en 200m szintemelkedésen sétálgattunk/kocogtunk felfele  egy szerpentinen a várhegy oldalában. Tomi ott várt az egyik kanyarban, fotózott, akkor nekiindultam futni, a haversrácok röhögve kiabáltak, hogy ne menjek olyan gyorsan, mert szelfiben van, de én már csak a hátam mögé szóltam, hogy sokba’ lesz az neki most :).  végül felkocogtam a várkapuba és hitetlenkedve, boldogan betámolyogtam a kapun. Csippantottam, elvették a chipet, megkérdeztem, hogy tényleg ez a vége??? igen, de (mosoly) az éremért fel kell menni a felső várba. Gabi, ilyet még nem láttál, a maratonnal a lábamban nem tudom hány emeletnyi falépcsőt-sziklába vájt lépcsőt kellett felfele megtennem azért az éremért, tökegyedül. (ld. még: határaim kitolása/levezetés: pár 100m séta). Végül felevickéltem, körülnéztem, sehol egy ismerős, pedig mostmár jó lenne bőgni egyet, végül egy fagerendának elhüppögtem az örömömet és csináltam pár fotót. Mert azért volt miről. Nagyon köszi, hogy elhitetted velem, hogy meg tudom csinálni, és hogy ilyen béna felkészülés mellett nem beszéltél le róla! 
Képek: Belus Tamás, Panoráma Trail

Miskolci Barátság Maraton – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on Updated on

Korán ébredés egy viszonylag nyugis alvás után (versenyek meg utazások előtti „várom már” izgalom), baljósan erős szélhangok odakint. Sebaj, több ruha, jó lesz ez.

Gyors készülődés és reggeli, még egyszer átnéztem a táskám, hogy minden benne van e, cipőm is megvan, óra feltöltve. Terveim szerint 5:20-as km-ek szerepeltek, de ez felülíródott miután megláttam a heti edzéstervemben a versenyre kapott instrukciókat. Rá is kérdeztem Gabinál, hogy nem elírás történt-e? 😀 Nem volt elírás persze.

Tegyem oda magam, munka lesz, a harmadik harmad pedig kemény. Megcéloztam tehát a 3:30-as maraton időt. Ehhez stabilan 5 perc/km-es átlag kell, de inkább gyorsabb (frissítés és egyebek). Ennyin eddig csak félmaratont futottam, de egye fene egyszer élünk! 😀

Megjött a futótársam Csabi is akivel belerángatjuk általában egymást ilyen hülyeségekbe. Útközben még egy fél zacskó pogácsa befigyelt, kell a szénhidrát címszóval.
Megérkezés, rajtszámfelvétel, szél van, néha kicsit esik, fázás, Super Mario póló pont jól jön. Bemelegítő kocogás, gimnasztika, ismerősök, jön a rajt. 10 órakor el is indultunk, a maraton és minimaraton rajt egyszerre. Bemelegedett izomzattal rögtön megvolt a tempó, egyelőre jól tartható, van Flow. A verseny érdekessége, hogy egy 5,25 km-es körön keringenek a futók Miskolc belvárosában. Rajt/Cél zónában nagyobb frissítőállomás (víz, kóla, iso, banán, gumicukor, sós izék, ami kell), illetve víz és szőlőcukor féltávnál. Pofon egyszerűen lehet így számolni mindennel. Tavaly volt itt egy „kalóz” frissítőpont a kettő között. Az egyik helyi kocsmáros mindig nagy szurkolóbulikat szervezett a sörözője elé, és műanyag pohárban osztogatta a söröket a futóknak 😀 Idén zárva volt.

Edzői utasítás volt még a 45 percenként gél, ezt végig sikerült is betartanom az egész verseny alatt. Frissítőpontokon banán, kóla, víz ezek mindig jók, beváltak. 4. körnél megvan a félmaraton még mindig tartva a tempó 5 perccel később kicsit meg is zuhantam, hirtelen gyengeség, meg nem akarok továbbmenni, de kb. 500 méterrel később el is múlt teljesen.

12:00-kor rajtolt a kismaraton és a félmaraton, na innentől tele is volt a pálya futókkal. Még 4 kör. 6. kör vége volt tavaly a mumus, utána jött a szenvedés meg séta és a küzdelem 2 körön keresztül. Vége lett a 6. körnek, de nem jön a „Végem van!!!”, így már kezdtem elhinni, hogy meglehet az a 3:30. De meg ám, ha kell négykézláb fogom megcsinálni! Itt már nagyon akartam. 8. körben kellett is ez az akarás, szerettem volna már ha vége van. Sunyi emelkedők, szembeszél, elég volt már belőle 😀

Utolsó emelkedőn már éreztem a combomban, hogy nagyon nem szeretnék még egyet belőle, ebbe beleraktam még amit lehetett. 3:28:42-vel sikerült célba érnem. Hihetetlen érzés volt, közel 22 percet javítottam a tavalyi időmön. Nem volt séta, volt itt-ott szenvedés, de az benne van. Utána a levezető séta meg kis nyújtás már annyira nem esett jól 😀
Itthon a teljes lábszáras hidegvizes lábfürdő rendesen kihívás volt, de tény, hogy utána jobb volt a lábaim közérzete. Este pedig ahogy kell aludtam mint egy gyerek 😀

Berlin Maraton – Benkő Eszter

Posted on

Schön. Weiter!

Futottam egy maratont.

Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek,  bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.
40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.
A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…
Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta –  szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.
Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂  Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re  becsüli célba érkezését az applikáció.
Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet.  A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13  kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.
A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem.  A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂  Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak.  Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék.  32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább  – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂  A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra.  36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.
A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan.  Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. ❤
Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány  is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂  Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.
A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.
Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”.  Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam. 💕 Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter.  Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul:
Eszter! Schön. Weiter! 
sdr

Április 21-22. hétvégi eremények

Posted on

Mátrabérc Trail

Nagy Krisztina, 8:36:20

Dr. Szabó Sándor, 9:56

Muzsla Trail

Belus Tamás, 2:39:46, 5. hely

Bécs Maraton

Gergelyné Verebes Regina 4:40

Loncsák András 3:50:55

Andor Csilla, 6 km váltóban, 36:00

DebWayRun

Szebenyi Erika, 31:25