Oslo life
17. Mairaton
Május 17. Norvégia nemzeti ünnepe.
Mindenki ünneplőben, felvonulnak, zenélnek, délután pedig hatalmas kerti partikat tartanak.
Idén a járvány miatt másképp alakult.
Az Oslo Maraton szervezői meghirdették a 17. Mairaton virtuális versenyt, az indulók 10 km, félmaraton és maratoni távok közül választhattak.
A Gizionok norvégiai különítménye is becsatlakozott erre az eseményre és a hétvégi edzését mindenki a hozzá legközelebb álló távon teljesítette.
10 km
Orosz Eszter 1:09:14
Hankó-Szilvási Nikolett 54:36
Félmaraton
Horváti Eszter 1:38:18
Maraton
Pataki-Bíró Zsolt 3:54
Gratulerer med dagen Norge!
SpitsbergenMila – Benkő Eszter

Mire a repülő leszállt, az odafentről elénk táruló látvány már rég könnyekig meghatott, és a következő napokban mindez csak tovább fokozódott. A nyári szezon 0. napján érkeztünk, ilyentájt ott 0-10 fok körül alakulhat a hőmérséklet, most mégis -2 fok volt, ami nem ért minket váratlanul, de a szél, ami kísérte, szó szerint komoly arculcsapás volt. Az én amúgy is szenzitív, közép-európai arcbőrömet az első nap kikezdte a metsző szél, a sebesedést elkerülendő a következő napot szinte mindvégig egy orrnyeregig felhúzott csősál takarásában töltöttem, és naponta többször vastagon kentem a shea vajat. Mondjuk hülyeség volt nem bemenni a gyógyszertárba, és kérni valami helyi, spéci, “norvég formulás” cuccot… az UB-ra bezzeg vittem szarvasfaggyút.

A futás előtti este túrázni mentünk a 424 méter magas Platafjelletre amolyan ráhangolódásképp. Mivel a Spitsbergen Marathon helyszíne (egyben a világ legészakibb települése), Longyearbyen a tengerparton fekszik, a magasságkülönbség kiszámításával sok feladat nincs, és mivel túraútvonalak sincsenek, egyszerűen csak torony iránt elindulsz oda, ahova tartasz, hóban, jégen, csúszásgátlóval a lábadon, puskával a hátadon – felkészülve minden eshetőségre. Jól mentek a hirtelen emelkedők, lüktetett bennem az energia. Odafent adóztunk az utókornak, fagyott ujjakkal bár, de beírtuk a nevünket a hegy tetején, egy bőrtáskában őrzött naplóba. Lefelé a guide-tól engedélyt kaptunk rá, hogy lecsússzunk gatyaféken. Először arra gondoltam, a piriformisom nem örülne, aztán meg arra, hogy kit érdekel, talán ez lesz az utolsó alkalmam arra, hogy seggen csússzak le a Spitzbergák egyik ikonikus hegyoldaláról, szóval leültem, és hadd szóljon. Akkor még nem tudtuk, hogy a svéd túravezetőnk, aki kanapét ásott nekünk odafent a hóban, hogy kényelmesen tudjunk teázni, Krisznek komoly vetélytársa lesz másnap a maratonon – mert bár ugyan minket faggatott arról, futunk-e, ő maga csendben hallgatott a saját terveiről, holott sokáig vezette a mezőnyt, és végül 5. helyen ért célba.

Reggeli után felsétáltunk a sportcsarnokba, a 2300 fős településen ugyanis minden van, bölcsőde, óvoda, ált iskola, középsuli, uszoda, sportcsarnok mászófallal, reflektorral megvilágított hokipálya, mozi, miegymás. Az út mentén mindvégig motoros szánok parkoltak. A sorsom ezen a ponton dőlt el. Az eredeti terv év elején még az volt, hogy majd megpróbálok FM PB-t futni, de miután az egyre kritikusabb piriformisom miatt kb. február óta nem tudok normálisan edzeni, ezt a tervet el kellett engedni. Most már, ismerve a pályát egyáltalán nem is bánom, valószínűleg megúsztam egy kudarcot. A rajtszámátvételnél megkérdeztük, válthatok-e távot. A B terv ugyanis az lett, hogy csak 10 kilométeren futok – mindössze az élményért. Magamban közben eldöntöttem, hogy ha nem válthatok, akkor is rajthoz állok. A kérdésemre azt válaszolták, túl késő, de azért rákérdeznek, és végül engedték. Kaptam egy kézzel, filccel, ott helyben színezett rajtszámot, és elkezdődött….
A maraton rajtolt először, de én is futással kezdtem a napot, mert elszámoltam a tervezett szurkolói pontom rajttól mért távolságát, és azt hittem, nem érek oda időben. Aztán meg vagy fél órát vártam a mezőny elejére (biztos a sok napsütés). Nagyon klassz volt szurkolni egy ilyen helyen, általában én voltam az egyetlen a szurkolói ponton, de nem voltam magányos, ott volt nekem az izgatottság, a permanens öröm és látvány, amivel nem tudtam betelni.. Néha egy-két gyerek rázendített, hogy heia-heia, más különösebb nem nagyon történt. Olykor én is szurkoltam norvégül, amikor meg várakoztam, próbáltam mélyre szívni a természeti környezet jelentette csodát. A BSI-től kölcsönzött magyar zászlómat a nagy szélben hirtelen jött ötletek mentén próbáltam ide-oda kifeszíteni. Azok kedvéért, akik nem ismerőseim facebookon, a legkreatívabb megoldásom az lett, hogy a zászló két sarkát rákötöttem a combomra, a harmadikat fogtam, a negyediket meg a szélre bíztam. Krisz nem tudta, hogy van nálam zászló, így jó kis meglepetés volt az első találkozásunk – olyannyira, hogy először azt hitte, találkoztam más magyarokkal, és csak lassan esett le neki, hogy mivel egy nemzetközi versenyeket is ügyező, sporteseményeket szervező cégnél dolgozunk, nem nagy túl bonyolult a raktárból szerezni egy magyar zászlót. A futás jól ment neki, de a szél nagyon kemény volt, a pálya egy részén oldalról kapta, később azt mesélte, ilyenkor többször összeütötte a bokáját. Az útvonal közel fele szembeszélben zajlott. 30 kilométernél – bár nem mondta – már láttam rajta, hogy nagyon megviseli, s bár onnantól el kellett kezdeni készülni a saját futamomra, mindenekelőtt inkább őt vártam a célban. A német fiú, akivel kb. 25 kilométerig együtt futottak, az utolsó harmadban elhúzott, Krisz második helyen ért célba 3:11-es idővel, ami az időjárási körülményeket nézve szerintem állati szuper teljesítmény. Ha nem lett volna rajtam kesztyű, a tíz körmöm lerágtam volna a kettejük célba érése közötti tíz percben, annyira izgultam. Aztán a speakernek el kellett magyarázni, hogy “nem, az nem olasz zászló, és aki alatta fut, az sem olasz, hanem magyar”. Nagyon büszke és boldog voltam. Sok munka, sok átfutott hajnal van ebben az eredményben. Melegváltás volt, amit a rajt/célban megejtettünk. Ő óra.11-kor ért be, én óra.15-kor rajtoltam. Mivel nem volt jól, nem akartam elindulni, de ezt ő nyilván nem hagyta. Átvette a hátizsákom, amelynek nyitott oldalzsebében hűlt már a söre, útravalóul pedig annyit mondott, készüljek fel rá, hogy az útvonal második fele nagyon kemény lesz, majd eldördült a rajtpisztoly. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy ami az ő mércéjével kemény, az nálam a lehetetlen kategória.

Krisz lemaradt a célba érkezésemről, azt mesélte, ismerve az előzményeket és a körülményeket, későbbre várt. No komment… 🙂 Kompenzálásképp jól megölelgetett, és jegesmedvés eseménypólót is kaptam.
Oslo Eco Trail – Pataki-Bíró Zsolt
…
Nos igen ez a három pont ami jelzi azt mennyire nem éreztem magam késznek erre a feladatra.
A téli hótaposás, a tavaszi latyakban fürdés és a március/április meg kicsit a május eleji motivációs válság, nem éppen ad szilárd alapot egy ilyen verseny teljesítéséhez, inkább egy jó nagy pofára esés biztos kiinduló pontja lehet. Magam sem értettem, miért mentek jobban a hajnali futások -15 – -20 fokban, de sokkal jobbak voltak. Lehet a tavaszi fáradtság? De igazából mindegy is. Nem volt 100 Forintom a versenyre. Igazából meg is örültem, mikor azt mondtad, hogy a max pulzus 150 körül legyen, de felette, ha lehet ne.

Nagyon jól jött az utolsó beszélgetésünk, talán Gabi biztatása és bizalma lendített át a ki nem mondott félelmeimen…
- 1
- 2
- …
- 4
- Következő →