UBTrail
UB Trail, 39 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Tavaly ez volt az első ilyen hosszabb távom, és annak sikerén felbuzdulva nem volt kérdés, hogy idén is ezen a távon fogok indulni, egy jobb eredmény reményében. Egy év készültség után, kíváncsian vártam a rajtot és Gabi által korábban minden jó tanáccsal ellátva léptem be a rajtzónába. Illetve már oda is futva érkeztem, mert a rajt előtti kötelező felszerelés ellenőrzésen kiderült, hogy a bankkártyámat sikerült elraknom a személyigazolvány helyett. Gyors sprint oda-vissza a kocsihoz és pár perc múlva indulhattam is a mezőnnyel.
A megadott pulzustartományt az elején kicsit erősnek éreztem, de ahogy lassan hozzászoktam és találtam a mezőnyben megfelelő húzóembert már annyira nem okozott gondot. Szeretek így versenyezni, húzatni magam másokkal. Főként azért, mivel ezeken a távokon nincs meg az a nagy rutin még és sok energiát spórolok (itt most főleg az útvonal figyelésre, a tempótartásra gondolok, hogy nem kell az órát lesegetnem, stb.) Nyilván, ha belassul és lemarad a követett versenyző, azt már azért nem követem le. Tavalyról egész sok részlet a fejemben volt az útvonallal kapcsolatban, tudtam hol jönnek a nehezebb részek, és ez nagyon jól jött.
Az első felét tavalyhoz képest kicsit keményebbnek éreztem, meg sokkal jobban meg is voltam már izzadva, de a melegebb idő miatt a folyadékpótlásra most még jobban figyeltem. Haladtam az előírtaknak megfelelően, de próbáltam spórolni is amennyire lehet a második felére. A frissítőpontokon a meleg miatt mindig tele töltöttem a kulacsot, és vettem is magamhoz szilárdat is. De erre menet közben is nagyon ügyeltem, hogy ne fogyjak el ilyen téren a verseny közben. Főleg a nyílt részeken éreztem nehezebbnek, de amint beértem az árnyékos erdőbe új erőre kaptam. Itt több futót sikerült megelőznöm, vagy lehagynom, akik addig mögöttem voltak. A féltávot és visszafordulást jelentő frissítőpontot most nagyon vártam. Odafelé szerintem nehezebb a pálya, mert mintha az egészben lenne egy kis sunyi emelkedés, de visszafelé ez lejtővé alakul szerencsére. 18-20 kilométer környékén megvolt a szokásos energiaátállás”, szinte méter pontosan ott kezdődött, mint tavaly. Nem lepett meg, annyira ki sem zökkentett próbáltam minél jobban tovább haladni. Illetve tudtam, hogy itt jön a kedvenc részem, szűk ösvényes, árnyékos lejtő az erdőben végig fák alatt. Ezt a részt próbáltam minél tempósabban megfutni, mert szerettem volna tartani magamat a mezőnyben nem visszaesni, mivel akiket korábban megelőztem újra közeledtek rám. Ezen a részen amúgy fordult a helyzet, mert én húztam magammal azt, aki nekem segített az elején. Végül ő nem sokkal ezután elment előttem, és többet nem is láttam. Itt még 30 kilométerig jól álltam, még örültem is, hogy 3 óra 4 percet mutat az óra, mert nagy esélyem volt így 4 óra alatt beérni. Viszont innentől kezdődtek a gondok, szép lassan csökkent a tempóm és kezdtem érezni némi fáradtságot. Ezután volt pár kilométer ahol nagyon megzuhantam fejben, pedig nem szokott ilyen lenni. Itt aztán minden eszembe jutott, a “hol rontottam el az egészet” érzéstől, a “lehet nem is fog ez ma sikerülni” érzésig.
A futás is egyre nehezebben ment, hasonlított ahhoz, mint mikor évekkel ezelőtt a napon sikerült túl melegednem és csak sétálni tudtam de futni már nem igazán. De azon kívül, hogy most is a futás egyre nehezebb és kellemetlenebb volt, enni, inni tudtam, rosszul nem éreztem magam, és a séta jól ment, csak a futás nem. Innentől már csak azt vártam, érjek már be és mehessek haza. Ilyenkor próbálok mindig rövidebb célokban gondolkodni, frissítőpontról frissítőpontra haladni és az utolsó után megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már csak a cél van hátra. Az utolsó frissítőponton sikerült rendezni a gondolatokat is és hol futva hol gyalogolva folytattam. Ezen a szakaszon többen visszaelőztek, akiket korábban lehagytam. Belül rosszul esett látni elmenni őket, de a futás már nem ment igazán. (meg őszintén megmondva a kedvem sem volt meg hozzá, hogy utánuk menjek abban a pillantban).
A végén nagyon számoltam vissza a métereket és segített, hogy hallottam a bemondót is messziről. De végül stílusosan futva estem be a célba, 4 óra 16 perc után, amivel a középmezőny közepét sikerült elcsípni. Nem akarom teljesen a melegre fogni, de biztos közrejátszott az is, hogy a végére így kifacsart a verseny, de nemcsak engem ,a körülöttem versenyzőkön is látszott, mennyire meg vannak viselve. Régen voltam ilyen fáradt, mikor beértem. Az UB Trail után napokig még azon jártak a gondolataim, mit lehetett volna másként csinálni. Nem volt életem versenye, de tanultam belőle és fejben nagyon megerősített, kétség sem férhetett hozzá, hogy a következő edzésbe még nagyobb lendülettel vágtam bele.
UB Trail, 40 km – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az előző évben a munkahelyi csapat tagjaként vettem részt a rendezvényen, és már azután elhatároztam, hogy idén egyéniben és a 40 km-es távon fogok indulni. Általában Gabival közösen megbeszéljük a jövő évi terveket és versenyeket, de most vettem a bátorságot és neveztem….majd szóltam neki, mit tettem. Így meg is lett az év második felének a nagy kihívása, de biztos voltam benne, hogy alapos felkészítést kapok majd, és ebben nem is csalódtam 😀
A versenyig túl voltam már egy számomra jól sikerült Visegrád Trail-en, egy kőszegi Írott-kő körön és kis Szénás körön is, de ilyen messzi távra még nem merészkedtem, és nem igazán tudtam 30 kilométer felett, hogyan is fogom bírni.
Ami nagy változás volt az évben, hogy egy hónappal a verseny előtt váltottunk pulzuskontrollos edzésekre. Próbáltam addig minél jobban kiismerni ezt a dolgot, és hogy minél rutinosabbnak érezzem magam benne a versenyen is. Ami hamar feltűnt, és számomra a legpozitívabb dolog benne, hogy habár korlátok közé vagyok szorítva, de pont emiatt egy nagy problémámat oldott meg. Méghozzá, hogy elfussam a versenyek első felét, amit rendszerint meg is teszek. Pont emiatt még jobban vártam a rajtot, és lássam mit tudok igazi versenykörülmények között.
Előtte héten terveim között szerepelt, hogy tisztességesen felkészülök és kialszom magam, de ezt az utóbbit egy nap sem sikerült igazán teljesíteni. A távval, emelkedőkkel és frissítőpontokkal is csak az előtte nap este tudtam barátkozni. Szerencsére egyiknek sem éreztem a hiányát a verseny alatt, illetve kaptam egy hosszú és hasznos leírást Gabitól, mire és hogyan figyeljek.
A versenyre fél órával rajt előtt sikerült odaérni, gyors öltözés, futótáska pakolás, sor kivárása a mosdó előtt, és már álltam is be a rajtzónába a felszerelés ellenőrzés után, ahol én voltam az egyedüli, aki percekkel rajt előtt még a telefonjáról töltötte át az órájára az adatokat 😀 A rajt utáni 5-6 kilométert még bemelegítésnek éreztem, próbáltam megtalálni a megfelelő tempót a pulzusszámhoz, és ebben segített hogy az előttem futók is hasonló tempót mentek, mint nekem kellett így csak egyszerűen követtem őket. Közben a megbeszéltek szerint 30-40 percenként frissítettem, és a frissítőpontokon is igyekeztem mindig valamit magamhoz venni. A második ilyen pont után értem be a számomra legélvezetesebb részére a távnak, és itt érzésre is nagyon jól ment nagyon elkaptam ritmust, továbbra is belátható távolságban voltak a többiek, akik húztak magukkal egészen a féltávnál lévő pontig. Bármennyire is próbáltam figyelni a megfelelő frissítésre 15 kilométer környékén hirtelen megéheztem és még a gyomrom is korgott. Kénytelen voltam sétára fogni, kicsit többet enni és közben reménykedtem, hogy nem fog romlani a helyzet. Féltávhoz 2 órán belül érkeztem, itt gyorsan utántöltöttem a kulacsom és fordultam is vissza, hogy ugyanazon az útvonalon visszamenjek a célig. Mivel hamar, már az elején, szétszóródott a mezőny, és közben hol utolértek, hol én értem be a különböző csapatok versenyzőit, fogalmam sem volt hányadik lehetek, így örömmel láttam, hogy még elég sok Gella Trail-es futó jön szembe.
A fordulás után ért a versenyen az egyetlen kisebb holtpont, amit nem is értettem, mert addig igazi örömfutásnak éltem meg a távot. Tudtam, hogy 1-2 kilométer és túl leszek rajta, de legszívesebben sétáltam volna a célig. Sikerült erőt venni magamon és ha lassabban is, de futva haladtam. Emiatt viszont leszakadtam az addig követett 2 versenyzőtől, és így volt egy hosszabb 7-8 kilométeres futásom teljesen egyedül. Habár tudtam, hogy ugyanazon az útvonalon kell visszamenni, de folyamatosan bennem volt, hogy mi van ha mégsem. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor láttam a következő frissítőpontnál az addigi futótársakat, akikkel ezután már szinte a célig hajtottuk egymást. Az utolsó 8 kilométeren éreztem, hogy szép lassan fogy az addigi lendület, és fáradnak a lábaim, így a tempóm is egyre lassul, de próbáltam tartani magam, amennyire a pulzustartomány is engedte.
A cél előtti frissítőpontról már nagyon nehezen sikerült tovább indulni, de ahogy elnéztem a többieket nemcsak nekem, voltak már problémáim. Itt már egyre többször sétáltam bele, nehéz volt motiváltnak is maradni, szívesen engedtem volna el az egészet és sétáltam volna be a célig. Annak ellenére, hogy azt a tanácsot kaptam ne foglalkozzak az idővel, itt megnéztem mégis hogyan állok, láttam, hogy 3 kilométerre van kb. 20 percem, és akkor meglehet a 4 órán belüli teljesítés. Ez adott egy kis löketet, de sajnos már nem tartott ki a célig, pedig a rendezvény bemondóját is egyre hangosabban halottam, tudtam közeledek már. A célba ettől függetlenül futva érkeztem vissza 4:02:53-as idővel, ami abszolút 15.helyet ért a 41-ből.
Összességben nagyon jó versenyt futottam, az a pár apró kellemetlenség sem viselt meg annyira, a pulzuskontroll megint jól működött, enélkül biztos elfutottam volna az elejét, és már sokkal előbb elfogyott volna minden erőm. A pálya nagyon jól futható volt, alapvetően azért is ezt a versenyt választottam, mert a távban számomra volt kihívás, viszont terep ellenére nem voltak leküzdhetetlen emelkedők benne. A mezőnyben én hátrébb vártam magamat, de annak ellenére, hogy hamar szétszakadtunk hárman szinte egész úton kerülgettük egymást, hol én voltam elől, hol csak a sor végén, végig élveztem ezt a részét is.
Hogy mennyire is tetszett? Most is az elsők között neveztem a jövő évi versenyre….és erről most Gabi is tudott XD
UB Trail, 40 km – Palkovics-Szabó Nóri, beszámoló
Szoktam beszámolókat olvasni, irigykedve és hitetlenkedve, hogy ezt így hogy? Akik ilyesmit írnak, biztos feketeövesek, az én fehér övemen meg csak egy citromsárga csík van, az is szaggatott. De talán az írással kompenzálom.
Januárban vakmerőségből neveztem az UB Trail Gella nevű negyvenes távjára, önbizalmam két maratonból és pár hegyi futásból volt. A hegy valahogy elkapott. Síelni nincs pénzem, a tájfutáshoz figyelmem, de egy erdei úton felfelé haladni hétköznap koraeste számomra az elérhető luxus, az énidő illatokkal és tájképpel sűrítve. És az erdőben kicsit úgy érzem, Saci is ott van.
Májustól Gabival készülök, ami a legjobb döntésem volt, döntés a futás mellett. Én ehhez nem értek, olaszul se a tévéből tanultam, negyvenkét évesen nem maratonkázunk többet egyedül, mert mindig fájni fog valamim, ami miatt nem tudok futni. Azt mondta, szól, ha inkább ne induljak ezen a távon. Én meg magamban azt, hogy akkor én meg úgy csinálom, hogy ne mondja, hogy ne. Nem mondta. Pedig a feladatos csütörtök mindig nehézkesen indul, mit játszom el a futót a dunaparton, biztos kiröhögnek, amúgy is van jobb dolgom. Pedig nincs.
A rajt reggelén is érthetetlen volt, mit keresek Csopakon, miért állok be negyven futó mellé bekészített utolsó befutónak. Aztán a szpíker elmondta, akik itt állnak, megdolgoztak érte. Akkor kinéztem a férjemre, és úgy éreztem, minden futással töltött perc meg van bocsátva. Repült velem az őszi erdő, szépen elhagyott majdnem mindenki, így két kilométernél megkávéztam. Ami a koffeintabletta elfogyasztását jelenti. Egy jó beszámolóba kell evős-ivós rész a gondosan megtervezett frissítésről. Az én frissítésem az ébrenmaradásról szólt. Esti/éjszakai futó vagyok, a reggel nekem akadályfutás. Az első, veszprémfajszi pontig lassan megérkeztem a versenyre. Onnan egy kilencszeres ironwomannel mentem egy darabig, nyilván nem frusztrált a társaság. De. Aztán fel a fordítóig már magányosan. Nagyobb szintekre készültem, itt inkább hosszú aligemelkedők voltak, ahol a hegyet nem éreztem, csak azt, hogy nem haladok. És hogy minden kavicsot érzek, mert mindegyik ugyanazt az akupunktúrás pontot nyomja, amitől a lábujjam leszakad. Ennyit a terepcipőről. Felejtsük el, legközelebb jó lesz az aszfaltos. Persze szembe már jöttek az elsők. Vajon mit gondolnak rólam? A negyedik szembejövőnél már nem érdekelt, végülis befizettem a versenyt, majd megvár a sztaff.
A fordító után jött a lanka lefelé, ezzel együtt a medencefájdalom 20 és 30 km között. De legalább a lábujjamat felülírta. A Koloska-völgy előtt már előztem, onnan teljesen nyugodtan ment minden. Kiolvadtak a kellemetlenségek, megnéztem az órámat, basszus, a férjem lemarad a befutóról, mindegy, majd veszek egy nagyon menő ubés kapucnis pulcsit aranyárban, csakhogy meg ne fázzak. Az utolsó két kilométeren egy fickóval kerülgettük egymást, megköszöntem, hogy rámfütyült, mikor letértem az útvonalról. Ő ért be előbb, de így én együtt futhattam be a férjemmel, aki velem együtt ért a versenyközpontba.
4:39 lett a vége, negyedik lettem a kilenc nő között, teljesen abszurd, hogy nem én kapcsoltam le a lámpát Csopakon. De nem én voltam, és akkor ezek szerint ez jó kis futás volt.
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 