24 órás futás

Belgrád, 24 óra versenybeszámoló – Veress Béla

Posted on

Március elejéhez képest – leérkezve Belgrádba – máris meglepett a meleg. 21 C fok volt a verseny előtti napon és tűzött a nap. Miközben itthon 12-14 fokok voltak és csak hosszúban edzettem. A pálya útvonala az gyönyörű volt, egy kis szigeten bringa és gyalogutak keresztezték egymást. Mellettünk a Duna holtága és csodálatos kilátás a városra. Átvettük a rajtszámokat és – ami meglepett, hogy – utána karon fogott egy fiatal orvosi gárda és bevittek orvosi sátorba vizsgálatra. És mértek nálam egy 220/110-es vérnyomást, amire azt mondták, hogy nem állhatok rajthoz másnap, ha rajtuk múlik. Ledöbbentem. Gondolkodtam hogy akkor most szédülnöm kellene, vagy fájnia kellene a fejemnek, vagy kómában lenni, stb. ilyen magas vérnyomás esetén. Na ekkor szerintem tényleg felment a vérnyomásom és tört angolsággal “küldtem” el a francba őket. “Jó ,akkor holnap reggel a rajt előtt újból megnézzük” közölték erre. Aztán kiderült,hogy a többieknél is magas volt a vérnyomás (10 futóból 9-nél). Volt egy futó (pont az a román srác aki első lett), akihez mentőt akartak hívni:-) Másnap reggel nem keveredtem be a dokik elé, sőt senki nem ment be az orvosi sátorba a futók közül:-)

Elrajtoltunk. A teljes mezőny egyszerre indult (50km, 100km, 6h, 12h, 24h). Reggel 8 kor volt a rajt, aminek örültem, mert nem kellett belefutni egy másik nappalba túlzottan. Aztán jött a feketeleves. A pálya 50%-a egy turisták, kutyát sétáltatók, görkorizók, babakocsit toló emberek által használt gyalogút volt. Ráadásul éttermek előtt vitt el. Mi azt hittük előző nap,hogy azt majd szalaggal elkerítik a futók részére. Hát nem . Ez a gyalogút már pusztán az átlagemberektől tele volt dél környékére. Hihetetlenül zsúfolt volt. Kerülgetnünk és lökdösődnünk kellett. Hihetetlen volt, hogy egy 6 órás OB-t és egy 24 órás OB-t ráengednek egy biztosítatlan pályára. A szerbeknél ezek szerint mégis. A sétálgató embereket sem érdekelt különösebben, hogy oldalra húzódjanak legalább. Nem. Teljesen közömbösen nézték, hogy bokatörő mutatványokkal szlalomoztunk köztük.

A futás számomra az első 8-10 órában szinte zökkenőmentesen ment. Nem volt holtpontom, rendesen ettem-ittam. Egyedül a nagyon erős napsütés zavart, mert tényleg annyira “égetett”, hogy le is égett az arcom.
Aztán kora estére letisztult a gyalogút is és lehetett haladni. Lefújták a 6h-t aztán a 12h-t és már csak a 24 órás mezőny maradt a pályán. Én nem néztem semmi eredményt, azt sem tudtam, hogy hány kilim van. Csak daráltam. Ráadásul a chipes időmérés is kezdetleges volt és nem volt külső monitor, amin láttam volna magamat. Csak futottam bele a vak világba:-)

13-14. óra között kezdtem belassulni, visszalassulni 6:10 közelire. Egyszer sem álltam meg. Sétálni is legfeljebb 30 m-t, amíg frissítettem. A 16-19. óra között volt a legrosszabb. 6:30 és 6:50 közötti kiliket tudtam menni. Már szinte csak 4 óra volt hátra a versenyből és matekozni kezdtem. Ha nem szedem össze magam akkor nem lesz meg a “B” szint sem, legfeljebb 200 km körül teljesítek. De nem ezért jöttem. Eszembe jutott az a közel fél év, amit edzettem, készültem erre a versenyre. Az a sok belefektetett energia. Akkor összeszorított fogakkal, gélekkel, kávészemekkel elkezdtem futni. Először csak 5:30-akkal aztán 2 órán keresztül 5:00 – 5:10-ekkel daráltam.

Szörnyen fájt. De felülírtam az agyamat, mert tudtam, hogy ha most nem sikerül, akkor utána sokkal rosszabb lesz. Rám tapadtak a román futók és le sem akartak szakadni rólam, mivel tudták, hogy közel vagyok az ő bajnokjelöltjükhöz. Így telt el az utolsó 2-3 óra. Aztán amikor utoljára kimentem a chipszőnyegről (vége előtt 7 perccel) megkönnyebbültem. Akkor már csak szabadon gördültem és visszagondoltam arra az utolsó kb. 4 órányi sprintre. Megvan. Megcsináltam azt amiért jöttem.

1. Daniel Trusca 231,72 km
2. Veress Béla 229,72 km
3. Zahorán János 211,71 km

Eredmények

This entry was posted in beszámoló and tagged , , .

Optivita 24 óra beszámoló, Evetovics Milán

Posted on

Na hát  ezen a versenyen is túl vagyok és elég vegyesek az érzéseim, de kezdem az elején:
Este átbeszéltük a versenyt.  22:30-kor lefeküdtem, viszont éjjel 2-kor felébredtem, és utána olyan volt mintha a 6-os ébresztőig nem aludtam volna vissza (vagy csak nagyon felületesen aludtam).
8:30-ra ott voltunk kipakoltunk, még egy kicsit kiültem a partra gondolkodni, aztán átöltöztem, megettem az utolsó verseny előtti frissítést, még bandáztunk egy kicsit, és nemsokára már dördült is a rajtpisztoly.
A verseny első szakaszát, ahogy előző nap beszéltük, megkerestem a kényelmes tempót, és azt próbáltam minél tovább vinni. Az első 6 óra gördülékenyen ment is. 5 és fél óránál volt egy kisebb törés, de utána azt helyre tettem elég hamar. A 6 órát 60,5 kilivel abszolváltam és abszolút jó volt a hangulatom is.
Az időjárás kegyes volt hozzánk, viszont elszámoltam magam, mivel nagyon becsapós volt. Tűzött a nap és fújt a szél, ezért a meleget nem lehetett érezni. Ezért vagy egy kicsit kevesebbet frissítettem, vagy a sókból vettem be kevesebbet, de minden esetre úgy 70 kilinél jött egy elég nagy megtorpanásom. Noha jobb lett volna, ha ez később következik be, nem estem kétségbe, és megpróbáltam megtalálni azt a lassabb tempót, amivel tovább tudok haladni. Kellett 1-másfél óra, de végül is vissza találtam magamra, és egy egész jó futó tempót találtam, amitől nem éreztem, hogy közbe fogynék, de ugyanakkor haladtam is vele.
12 órára összehoztam 108,5 kilit. Ezzel úgy voltam, hogy jobbat szerettem volna, de a lényeg majd úgy is az éjszaka jól megfutása lesz. Örültem is, hogy végre leürült a pálya, és hogy kellemes hűvös szél fújt. Este 9 kor megittam az első Red Bullomat, a következő 2 órában fokozatosan lassultam éreztem, hogy jön ki rajtam az álmosság 12-kor benyomtam a következő adag Red Bullt, hátha az segít az álmosságon, nem segített, viszont összeakadtam Káldi Petivel és végre nem voltam egyedül a nyomorommal, hanem beszélhettem egy kicsit hangosan és eltereltem a figyelmemet arról, mennyire fáradt vagyok, futottunk vele együtt 3 kört én utána még 2-3-at egyedül. Jó volt, éreztem, hogy a futástól kicsit felpörgött a szervezetem. Aztán újra jött a fáradtság próbáltam ellenállni, tempósan sétálni, megpróbáltam megindulni, de nem akart menni. A fejem egyre jobban húzott, nem egyszer mentem keresztbe a pályán. Nem értettem a dolgot, mert még 2 óra sem volt, azt reméltem hogy 3-4-ig nem kell majd ilyennel küzdenem, viszont úgy voltam vele, hogy megpróbálom elejét venni a nagyobb gondnak, és lefekszem most 10 percre, hátha ezzel megoldódik a problémám és futhatok tovább.
A kör végén megittam a 3. Red Bullomat és lefeküdtem 10 percre. Felálltam és gondoltam sétálok még egy kört, hogy addig feleszméljek és onnan futok/kocogok. Viszont az egy kör alatt nem hogy jobb lett, hanem még rosszabbodott az állapotom. Botladoztam, a szememet nem tudtam nyitva tartani. Kell még egyszer 10 perc és az majd rendbe rak. Hát, ha rendbe nem is rakott, legalább már csak minden 300 méternél akartam leszédülni a pályáról.
Úgy voltam vele, hogy megpróbálom erőltetni, taposok, mert egyszer csak elmúlik és tudok kezdeni magammal valamit. Próbáltam pofozgatni magam, hátha attól kicsit felpezsdül a vérem, rázogattam a fejemet, hangosan beszéltem/énekeltem, de semelyik trükk nem segített. Így aztán 2-3 kör múlva (1 óra alatt haladtam ennyit), még egyszer lefeküdtem 10 percre, ezúttal a meleg kocsiba. Így végre valahára elmúlt a szédülésem, és nem akartam leesni a pályáról, de agyban még mindig nem tudtam odáig elérni, hogy a futásra rávegyem magam. A sötétség teljesen összetört és szétzúzott bennem mindent, ami hozzá segített volna, hogy legyűrjem magamban a fáradtságot.
5 óra múlt amikor beszéltem Hankával telefonon. Egy kicsit helyrezökentett lelkileg is, és mikor letettem a telefont végre megjelentek az ég alján az első piros színek.
A frissítőhöz érve kértem egy kávét, és ettem hozzá egy csokit. Sétáltam még egy kört, addigra már egész világos lett. A kör végén kiropogtattam a hátamat, kilazítottam egy kicsit a lábaimat, felálltam és elkezdtem futni.
6 percen picit kívüli kilik, ahogy világosodott úgy tért vissza az élet/futás kedvem.
A következő 45 percet lefutom és meglátjuk mi lesz nem tervezgetek/nem számolgatok. 154 kili és még 3 óra van hátra. Na mondom, ha fegyelmezetten lefutom a következő órát és továbbra sem futom el magam, akkor ott van az a szép 180 kili, ami olyan szép célnak néz ki, pláne egy ilyen éjszaka után.
Mindig csak az előttem álló körre figyeltem és nem hagytam, hogy elvigyenek az érzelmeim. Nyomtam a géleket, hogy meglegyen az energia utánpótlás. 1 óra 57 perc volt hátra amikor 163 kilométert mutatott a  körszámláló. A 180-hoz 17 kili kell, ha visszább is veszem a tempót, akkor is meglehet. Ekkor azonban a következő 4 körben 2x kellett kiállnom wc-re, amivel összesen legalább 10-14 perc elment. Egy kicsit elszomorodtam, hogy miért pont ilyenkor jönnek be ezek a hülye dolgok, úgy voltam vele, akkor most már úgysem lesz meg a 180, akkor séta és kocogás a végéig. Viszont közben újra számoltam a dolgot és rájöttem,hogy a 12 kilire van 1 óra 5 percem. Oké-oké, már nem most kezdtem a versenyt, de az izomzatomnak tulajdonképpen nincs semmi baja, futóképes vagyok, és hát erre a tempóra tulajdonképpen én képes vagyok.
A következő kört tesztként futottam, hogy lássam milyen tempóra vagyok képes. 5:30-as kili. 58-59 perc és maradt hátra 11 kili. Azt mondtam magamban, mit veszíthetek, ha meg sem próbálom, akkor biztos nem sikerül. Így aztán kiszórtam az összes maradék fókusz forintot a földre és tempót váltottam 5:20-as kilikre. Azt hiszem 3 vagy 4 körig ment, amikor el kezdett visszaesni a tempóm és éreztem, hogy ez ma nem fog összejönni. Azért még amit tudtam kihoztam a  maradék időből és 178,3 kilit mentem, ami részemről abszolút PB, mert az UB-n is csak 175-176 kilit mentem eddig.
A verseny időjárás szempontjából közel ideális volt, a pálya ideális volt, a frissítésemet szerintem 90% fölött hoztam, a hátamon még fogok tudni javítani, de nagyjából rendben volt. A cipőm fenomenális volt. 1 pici vízhólyag, meg egy vér, de mindkettő olyan helyen, ami nem zavart a futásban. A lábaim egyáltalán nem görcsöltek egy picit sem.
PB-t futottam, 12 kilométert javítottam a tavalyi eredményemen, és mégis azt gondolom, hogy szarul csináltam ezt a versenyt, mert pont azt, amire előre készültem, és amit tudtam, hogy meg kell csinálnom az éjszakát rendesen, azt sikerült elb.sznom. Az, hogy 4 óra 15 perc alatt 12-13 kilométert sikerült összehoznom, szerintem szégyenletes, ezt meg kell tanulnom megoldani a jövőre nézve, mert enélkül nem lehetnek nagy álmaim.
Ami miatt még szarul érzem magam egy picit az az, hogy úgy gondoltam, ha összejönne a 200, akkor beadnám a Spartathlon sorsolásra, mert nálam a 200 jelenti azt, hogy áttörtem magamban egy határt és fejben és testben készen állok, hogy 1 év alatt felkészüljek rá, ha kisorsolnának. A 180 kili ugyan Spartathlon sorsolást ért volna, de meg sem fordult a fejembe, hogy beadjam, viszont valamiért mégis büszkeséggel töltött volna el, hogy tudtam egy sorsolási szintet futni. Legalább, most így lesz motivációm a következő évre is.
A felkészítésed köszönöm, mert nélküled, mint ahogy máskor sem, nem tudtam volna ilyen teljesítményt nyújtani és csak remélni tudom, hogy a legközelebbi versenyen jobban meg tudom hálálni a belém fektetett időt/energiát.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Földi Zsuzsa, , mosolygó emberek, álló emberek, rövidnadrág, túra/szabadtéri és természet
Földi Zsuzsival a rajt előtt

This entry was posted in beszámoló and tagged , .

Sárvár, egyéni csúcs, OB 3. – Hanka beszámolója a 24 órás OB-ról

Posted on Updated on

Hanka_go24 óra futás, 187,89 kilométeres új egyéni csúcs, országos bajnoki 3. helyezés, korosztályos 1. helyezés. 14 kilométeres javítás a tavalyihoz képest. Életem eddigi legnehezebb versenye volt. És akkor most már talán el is tudom rendesen kezdeni az írást.

A sárvári futás már évek óta nem marad ki a programból, a szívem csücske, 5 éve voltunk először, 4 éve ott futottam az első ultrámat, szeretem, jó ott lenni. A 24 órás futás pedig az UB felkészülés számomra fontos része, erőfelmérő, tapasztalatszerző verseny volt tavaly, idén már ennél picit komolyabban vettem, szerettem volna egy jót futni. Az edzések jól mentek, a székesfehérvári 12 órás verseny is, idén a bokámat sem sikerült szétvernem, minden jól alakult. Persze nem én lennék, ha nem történt volna mégis valami: a Vivicittán a 10 kilométeres iramfutáson elestem, lehorzsoltam a térdem és csúnyán bevertem a csontot is, aztán sikerült eléggé megfáznom, pihenni sem tudtam túl sokat a verseny hetében, mert Milcsi betegeskedett, így otthon voltam vele és úgy dolgoztam. Persze semmi nem tántoríthatott el a versenytől, kúráltam magam, ahogy lehetett, a takonykórom kissé javult, de nem lettem 100 százalékos.

Pénteken szokás szerint jött Anyukám, hogy átvegye Milcsit a hétvégére (addigra ő meggyógyult), és mi Milánnal el tudjunk menni Sárvárra, a mi kellemes wellness hétvégénkre. Szokás szerint a Rozmann panzióban szálltunk meg, ugyanazt a szobát kaptuk, mint 4 évvel ezelőtt. A tésztapartin jött a szokásos bandázás, krumplis tészta, utána még egy plusz vacsora, csak a rend kedvéért, aztán lehetőség szerint pihenés. Egészen jól aludtam, de éreztem, hogy azért elég fáradt vagyok (mondjuk ez kb. 3 éve folyamatosan így van, azóta nem tudtam magam tisztességesen kialudni). Reggeli a szokásos helyen, kávé, készülődés, ahogy mindig.

A Márton Team-hez cuccoltunk le, mert a társaságban mindig van valaki, aki nekünk is tud picit segíteni a frissítésben, Attila és Kinga a saját csapata mellett minket is mindig istápol, ha szükségünk van rá. Most az Ironteam-ből Barnabás és Jutka is ott voltak, és Csákány Kriszta is, aki Blue-nak jött segíteni, de azonnal mondta, hogy ránk is figyel, csak szóljunk, mit kell segíteni. Nicol is jelezte, hogy ha bármiben tud segíteni, csak szóljunk, ott vannak ők is. Szóval egy szép nagy frissítőcsapat vett minket körbe, és megint megbizonyosodtam róla, hogy nagyon nagy szükség van a munkájukra és a támogatásukra, mert sokkal könnyebb úgy futni, ha van segítség.

Az idő melegnek ígérkezett, így az utolsó pillanatban – a rajt előtt 2 perccel – ujjatlan trikót vettem a póló helyett. Idén még nem volt rajtam ujjatlan, rövidnadrág is csak háromszor, szóval a melegre nem nagyon tudtam az edzéseken készülni. Elrajtoltunk, az első kör kényelmesen telt, a lényeges esemény az volt, hogy rájöttem, rosszul állítottam be az órámat (gyengére hagytam a GPS jelet), így nem fog rendesen mérni, igazából nem lesz sok értelme viselni, mert a GPS jel pontatlansága miatt sokkal kevesebbnek méri a távot, legfeljebb a pulzusom tudom rajta figyelni. Hamar elkezdtem a frissítést, igyekeztem sokat inni, hogy ebből ne legyen baj, és az időközben kirakott hideg vizes vödrökből elkezdtem magam locsolni, hűteni. Tudtam, hogy más esélyem nincs a meleg legyőzésére, csak ha hűtöm magam. A tempót nem erőltettem, 6 percen belül futottam, gyorsítani nem akartam. Teltek a körök, ha volt kivel, akkor beszélgettem, hiszen együtt futni könnyebb, és még az idő is gyorsabban telik. (Persze nem telik gyorsabban, csak szeretnénk, ha így lenne.) Nicol szólt, hogy kezd pirulni a vállam, be kéne kenni, ezt gyorsan le is rendeztem az asztalunknál, bekentek, mentem tovább.

Kb. 1 óra után felvettem az mp3 lejátszómat a dobozomból és elkezdtem zenét hallgatni. Érzésre egész jól haladtam, nem volt különösebb gond a melegen kívül, de hát mindenkinek ugyanilyen meleg volt, úgyhogy nem panaszkodtam. Milánnal is haladtunk együtt kicsit, mondta, hogy megint fáj a térde, amivel a verseny előtt sokáig szenvedett, ez így nem lesz jó, valószínűleg ki fog állni. 2 óránál sajnos tényleg ki is állt, nem örültem neki, sajnáltam, de okos döntést hozott a saját érdekében. A helyzetben persze pozitívumot is találtam: segíteni tud nekem a frissítésben, illetve tud aludni éjszaka, így pihentebben haza tud vezetni, mintha végig futott volna. Milán kb. 5 perccel a kiállása után már szerepet is váltott, nem a sebeit nyalogatta, hanem azonnal teljes figyelemmel fordult felém, és nézte, miben tud segíteni, hogy minél jobban tudjak futni. Közben az órám elkezdett elég magas pulzusértékeket mutogatni, úgyhogy fogtam és letettem a pánttal együtt, hagyjon engem békén, meleg van, persze, hogy magas a pulzusom, nehezen fog lejjebb menni, nem idegesítem magam ezzel, inkább ne is lássam. Aztán a cipőben kezdett el nagyon melege lenni a lábamnak, azt pedig utálom, úgy éreztem magam, mint akit bedunsztoltak, kértem Milánt, hogy vegye elő a Hoka Cliftont, a Valort le fogom venni. Gyorsan cipőt cseréltem, és már jól szellőző lábbal futottam tovább, egy fokkal máris jobb volt. Folyamatosan ittam, locsoltam a fejem vízzel, vizeztem a sapkám, a topom, de még a nadrágomból is csurgott a hideg víz, Jocival meg is beszéltük egyszer, hogy ő is bepisilt, meg én is – vagy legalábbis úgy nézünk ki. Mindenki harcolt a meleg ellen, ment a pancsolás, hűtés, Dóri és Nicol is adott jeget, Milán a törölközővel hűtött. Meg is állapítottam, hogy ha most nem kapok tüdőgyulladást, akkor soha. A pálya széléről folyamatosan jöttek a biztatások, és persze a futók között is. Teltek az órák, gyűltek a kilométerek, kb. 6  perces átlagot tartottam elég sokáig. Ittam, vécéztem, próbáltam eszegetni, de nem nagyon kívántam semmit, a gyomrom nem volt túlzottan befogadóképes állapotban, és sajnos a központi frissítőasztalról hiányoztak azok a dolgok, amiket mindig csipegetni szoktam, úgy mint ropi, sós perec, vajas kenyérke, barackkonzerv – ezeket mi nem hozunk, mert eddig mindig voltak. Azért benyomtam időnként egy-egy gélt, ettem pár falat kókuszrudat, Kriszta belém tukmált egy kis ananászkonzervet meg a levét. Haladtam, zenéltem, vizeskedtem, hűtöttem magam. Ha volt kivel futni, annak örültem, Lubics Gyurival akadtunk össze többször és futottunk együtt egészen jó tempóban, Igorral is mentünk közösen, egy-egy szakaszra Márton Attila is becsatlakozott, ezek az együtt futások mindig “rántottak” rajtam egyet és jobban haladtam. A szurkolók aranyosak voltak, jöttek a biztatások, különösen Lubics Szilvitől esett jól, amikor hajrázott és mondta, hogy szépen mozgok.

Az első 6 óra elég gyorsan eltelt, ezt onnan vettem észre, hogy a 6 órás futók szépen megálltak, egy kör remekül eltelt azzal, hogy sorra gratuláltam mindegyiküknek – persze futás közben -, pacsiztunk, Dórit megölelgettem. A verseny negyede eltelt, mondjuk erre nem szabad gondolni, de hát ez az igazság. A női versenyben ekkor már stabilan a 3. helyen álltam Viki és Évi mögött, mint ahogyan arra előzetesen számítottam. Talán nem tűnik elbizakodottnak, de azt gondoltam, hogy nekem ebben a mezőnyben a 3. helyet meg kell tudnom szerezni, és minden nehézség alkalmával ez is bevillant, hogy ezt a lehetőséget nem szabad hagynom elúszni. A legjobbjaink a VB miatt most nem jöttek az országos bajnokságra, Szilvi, Edit és Kriszta segítőként voltak most jelen, így itt volt a nagy lehetőség, hogy legalább egy OB bronzérmet szerezhessek. Tudom, hogy nem ezért futunk, én sem ezért csinálom, de ez igenis elég motiváló dolog. És Milcsitől is úgy köszöntem el, hogy megígértem neki, viszek haza egy serleget. Ez szintén motiváló volt.

Tovább Hanka blogjára a teljes beszámolóért

This entry was posted in beszámoló and tagged , , , .