VTM

VTM Feles (FÉL!!!:-)) – Nagy Locusta Kriszta beszámolója

Posted on

Fél. Érted, nem egész csak fél.
Alapból a maratonra terveztem nevezni a VTM-en a tavalyi, klassz élmények (lásd első maratonom) után. De elengedtem Gabi tanácsára, mert a FunRunnal és a Pilis Vertikállal már sok lett volna. Aztán ez a kettő ugrott, maradt nekem a Fél. Furán álltam hozzá. Fél, nem egész. Kényelmetlen gondolataim voltak. Ahhoz hosszú, hogy izomból kretén módra végignyomjam, mint a 10 km-t, de ahhoz rövid, hogy végig botorkáljam és alibizzek. Kényelmetlen táv. Olyan Fél. Bár nem tudom minek nyiffogtam ezt magamban, mikor tavaly épp arra is gondoltam, hogy néha futni is kellene, nemcsak alibizni, meg botorkálni. Ha már mások azt mondják futó IS vagyok…:D elvárások… hagyjuk. Szóval jó lenne ezt nem elcseszni, úgy kivételesen. Néha már mintha figyelném is a pulzusomat, de ezt még gyakorolni kell. Meg valami splitet is emlegetett néha valaki, valahol, de eszik-e vagy isszák… Hát jó. Lássuk mi lesz ebből. Elvárásom is lenne magammal szemben az a szub2óra nem volna rossz. Elmegyek 2* is bellezni előtte héten, de pénteken már csak ’okosba’ kímélnek. Szombaton szokás szerint meló, kösszi VTM, hogy te vasárnap vagy.
Minden fáradtság ellenére nagyon keveset aludtam. Egyszerűen féltem, hogy elalszom. Meg picit rástresszeltem erre a távra. Fél. Érted, Fél. Akkor hogy is kell itt menni?? Csak az motoszkált bennem, hogy ez egy kényelmetlen táv, itt futni kell, futók vannak, gyors pálya a Vértes. Nincs Sombokor, meg Gabi halála alibizni. Tudom, lépjek ki a komfortból, ilyen okosságokat könnyű mondani. Az első 10-eske ésszel, van hozzá pulzus is, aztán kicsit nyomjuk még, aztán ami maradt lőjük el a legvégén. Ok, ez menni fog. Ahamm… majdnem.

Gizionok a rajtban (Tapír csak boomolt:-))
Nagyon szurkoltam a Berta Lacinak a maratonon, vittem neki a VTM-es karszáram hátha. Reggel nagyon kedvesen felkapott a Borároson. Nincs tisztában az erejével, alábecsüli ez egyértelmű. 5 óra, hát persze. Már ha szalonnázni is akar valahol. Mondtam neki, hogy 4.25-30 kb, és ezt még élvezni is fogja, és még én is sokat mondtam a végéhez képest. Jó lett volna többet aludni, éreztem, de ideges voltam, izgultam. Az segített, hogy hamar leértünk, hangolódás ment. Eszter egy szuper csaj, dumáltunk többet, és megismertem Tapírt személyesen, meg az Antal Csabit. Sörös gélt megkaptam tőle, azt tettem be vésznek. nem használtam. Vékonyan öltöztem, nem sok csajon láttam futószoknyát, de én nem fogok fázni. Tavaly azt gondoltam, hogy milyen menő már. Későbbi kép alapján: nem, nem az. A Kazinczys póló rajtam, igen ez az én világom. Jajj, ez a sok kötelező, anyám hova tuszkoljam… Még a rajtba is elmotyóztam a futózsákom, de nem. NEM akarok futózsákot, minek?! Fru egyetért velem, erre a távra minek?! Na jó, de akkor, mibe? Hát előkapom a 3Eur fáintos kínai pántos neoprén övecskét, és beletuszkolok mindent, pohár már alig fért. De úgyis max azt fogom kivenni. A frissítők elosztása ideális, kb. minden távon az, és Gizionokat tartalmaz.

Gizion lányok a rajtban
Bemelegítettem (gimnasztika és futás is), ahogy a nagykönyv és Gabi megírta (nocsak, nocsak), közben annyi pacsit osztottam, hogy elkopott a tenyerem. Idén senki nem kérdezte meg mit keresek itt, meg hát te?! Ténfergés a rajtban, Enikővel pacsi, helló, szia, hajrá. Keresem a helyem. Nem akarok hátul ragadni, de elölről meg nagyzolás. Eszter: nem, nem az, legyünk előrébb, OK. Eldobban a rajt, oh akkor most menni, menni. Már az eleje emelkedik, Enikőt látom még vagy 3 percig és többet se. Nem tudnak most elsodorni, a saját mércém szerint fogok menni. Az aszfalt vége 1,75 km. De jó lesz ezt tudni a végén! A pálya vonalvezetése több mint ideális, az első 6-7 km-en ellövi az összes puskaporát, utána már csak lefele kell gurulni.
A Minimaraton elágazóban Kékdroid dugókázik, jééé, de jóó, helló! Ő sem kérdezte meg mit keresek itt. Tovább, tovább. Előttem egy Primaverás pólóban valaki, kiszúrtam, mint nyulat, azért az a verseny… az már valami. Mennyire más ez az egész VTM, mint tavaly. Az időjárás, a terep, a hangulat, a tempó, a táv… Nem mondanám kényelmetlennek a tempót, sőt néha visszább is veszek, de így is fixen feljebb vagyok 5-7 ütéssel. Az baj?? Lövésem sincs, de nem merem még ennél is jobban feszíteni a húrt, csúnya pofára esés is lehet ebből, azt hiszem. Ha már most feljebb vagyok, akkor később már 15-tel leszek feljebb? Miért nem maradtam a kötögetésnél inkább?! Épületes. A Mária-szakadék előtt elfordulunk (kicsit sajnálom), Tündéék irányítanak. Az előttem menők zihálnak, én artikuláltam megköszönöm, szuper, hogy itt vannak. Úgy érzem beszélgetni is tudnék, és kedvem is lenne. Leereszkedünk Kapberek-pusztára a lefelét tolnom kell, tapossák a sarkam, eszembe jut újra: nem, ez határozottan nem kényelmes. Nekem. Rajtam kívül mindenki szab lefelé, mint az őrült. Andrew fotóz, 2 mondatot váltunk is.

Roppant előnyös szerelésben
Kb. elpergett az első 10-es, Kapberek-puszta, helló Zsotyek, bocs mennem kell, most kezdődik a még melósabb rész. Meg se állok. Hopp, ez volt a frissítő, talán nem ártott volna inni. Hmm, már mindegy, majd a következőnél, hiszen csak 5km. Menjünk, menjünk, picit feljebb csúszhatok az ütésekkel. Két sráccal megyünk hasonló tempót, nekik ez látványosan nyugis tempó, nekem már a piros mező alján a mutató, de még viselhető. A pulzuson, távon kívül nem nézek én semmit, mit érdekel engem most az idő. Tavaly itt a maratonon eléggé vergődtem már, most egészen más érzések bennem, de azért csak jöhetne az a frissítő. Persze előtte fotós újra, próbálom magam összekapni ilyenkor, de közben röhögök is magamon. Nem bál ez.
Hiába vártam a frissítőt, majdnem továbblépek minden nélkül, de aztán mégse. Csak egy pohár vizet, kapom is, fuldoklom tőle. Hanga csokit is ajánl, de nekem nem kell semmi, csak menni, menni… ennyit a sör ízű gélről. A pohárral vacakolok, meg az övvel, a fene esne ebbe a sok kötelező motyóba, meg a kicsi övbe, miközben totyogok már az aszfalton lefelé. Előttem egy kecses fiatal lány fut, álomszép, könnyed léptekkel. Oh, de gyönyörű, én is így szeretnék… De én nem ilyen vagyok, ha én lépek, akkor azt a mikroföldrengést az állatok is érzik, hallják: dübb-dübb. Egy ideig Brünhildának éreztem magam, mostanság inkább Hulknak. Egy rotációs kapa megirigyelhet, olyan mélyen szántóak a gondolataim, de közben felveszem újra a fonalat.
Aszfalt haladós, gurulós lefele, már csak egy jó 5-ös, mi az: semmi. Na neee, az még valami, negyed táv. Kanyargás, itt térünk jobbra le a földútra. A srácok kicsit előttem, húznak még, de már nem az igazi. Mintha rövidebb lett volna idefele jövet, ami nonszensz, de érzetre ez az igazság. Hol van már az a kereszt, meg az aszfalt?! Az óra most már irreálisan magas pulzust mutat, ha igaz lenne, akkor Istennel beszélgetnék, szóval innentől ez mindegy is. Végre… aszfalt, akkor 1,75 km még. Mit is mondott Gabi, az utolsó km-t ami a csövön kifér?! Na, de már így is pusztulok, áh ennyi ez, nincs bennem több. Bringás kísér valakit előttem, rendőrautó szemben velünk totymorog. Mennyi utca, és aszfalt, nyúlnak az utcák, a tér-idő kontinuum valami egészen furán van itt… ahol keresztezzük a főutcát fentről, mellém esik egy lány, utolért, hajrázik. Hát ez mi?! Megelőzhettek volna báármikor az elmúlt km-eken, de most?! Nem képzeled? Még 950 m van. Na neee, itt nem! Itt, nincs az az isten, hogy megelőzzenek, ha beledöglök is! Nem is tudom honnan, még elővakarom az utolsó csepp gumibogyó-szörpöt és zúzok, ahogy csak bírok. Nem nézelődöm hátra, csak próbálom hallani a lépteit, igen még megvan, de gyengül. De lehet, hogy mégse… rendületlenül puffogtatom a nemlétező puskaporom, megy ez ecsém, megy ez… gőzmozdony ha elindul, utamba ne állj, jajj neked… már nem érdekel jön-e vagy sem, már csak a cél érdekel. Lezúziusz balra, ott már a jobbos, vigyázat jövök! Cserta Balázs, max biccentek, Orsika szurkol, gondolatban sem állok le pacsizni, és itt a kapu… ennyi volt… hova hányhatok?! Nem esek össze, megütném a szoknyából kilógó valagamat, alig bírom levenni a dugókát, 5 ezrest elszóróm, magam vagyok a megtestesült szerencsétlenség. Ennyi volt. Ma ennyi volt bennem, és ettől boldog vagyok. Kezet rázok a befutó ’nyulammal’, megfuttattál rendesen!:D

Gizionok örülnek, nyújtanak
Egyetlen porcikám sem kívánja, de elkocogok levezetni, el a néptelen kis utcáig, ahol, amikor senki nem látja, hangosan felnevetek. Magamon? Túléltem? Vagy csak az endorfin? Túléltem. Szub2óra is meglett ippen 1:57. Még a kocogást is nehéznek érzem, hogy a manóban voltam képes az előbb úgy rohanni? Valószínűleg lefelé segített a gravitáció. Bemegyek a csarnokba, ismét elveszettnek érzem magam, üres tekintettel felvenném a csomagom, Bobek úgy szalad érte, mint akit megcsípett a darázs. Amint bírok, nekiállok nyújtani is, bár nem ez lesz életem legjobban sikerültje. Közben telebeszélik ismerősök a fejem a Szimplával, nesze neked elvesztem. Relatív sokat kellett várnom, mire enni tudtam, de sebaj, a többiek később jönnek. A Berta Laci első maratonjáról, oh az a fej már láttam ilyet valahol… tele volt neki tanulsággal, Csabi is harcosan, Fru óriási mosollyal. Mese-mese a sok-sok várás után iszom a szavaikat, bár néha nehéz koncentrálnom. Tájékoztatom az érdeklődő Gizionokat, hogy mindenki megjött, és várom a soromat. Bükki farkas, Eszter is megérkezik kis eltévedés után (na azt, hogy?) örülünk egymásnak is, a futásnak is. Ülepszik az élmény, de még fog is. A sok Gizion, a színes kavalkád, most nem kérdezték, mit keresel itt, Bobek és minden Crew munkája, Mag Erika is beszélgetett velem… mi a manó… annyira más volt ez. Hazafele az eső is áztatósan rákezdett, de jó, hogy a futáshoz csodaszép idő jutott. Laci a legnagyobb lovag, hazavisz minket házig, pedig engem a világ végére kell, és mégis.
Másnap a vérem rendesen tele még mindig számos vegyi anyaggal, pörög-forog velem a világ, csak futólépésben bírok közlekedni, és most azonnal megváltom a világot. Kétszer. Egymás után. Most. Azonnal. Kedden próbáltam egy állati könnyűt futni, ebből az lett, hogy körbe-körbe rohangáltam eufóriában, mint egy mérgezett egér, de legalább relatív gyorsan. Nesze neked könnyű átmozgató. Sokadszor is megállapítom, hogy a futás drog. A keményebbik fajtából, és egész hosszan tart a hatása. Jó lesz ezzel vigyázni.
Kb negyednapra a világ is kiegyenesedett. Már nem is bánom, hogy Fél lett.
Fél, ami nekem így volt Egész.
Jövőre is VTM. Valamilyen távon.

VTM beszámoló – Benkő Eszti

Posted on Updated on

 

Jó volt. Szerintem nagyjából sikerült megcsinálni, amit írtál. Ahogy Balázs Strava bejegyzését elnéztem, a végén egész jó időket mentünk.

Most az egyszer próbáltam taktikus lenni, és egész jól bejött. Egyrészt a mezőny első harmadában rajtoltam, hogy ne kelljen kerülgetéssel múlatni az időt, az nálam nagyon gyorsan tizedeli a mentális pluszt.

Mondtam Krisztának (Balázst a rajt előtt elvesztettük), álljunk már előrébb, szerénykedett, hogy ő nem bírja azt a tempót, majd az első 30 méteren otthagyott, pedig mentem a mezőnnyel. 😀

Az első 4 kiliben 100 méter szint volt, ott még lehetett menni, próbáltam helyezkedni, viszonylag jó pozíciót szerezni – hogy a mászós szakaszt már jó helyről kezdhessem, hátha sikerül megőrizni belőle valamit az utolsó 7 kilin.

Közben azért féltem is, hogy elfutom. A szopatós 2 kilit meg sem próbáltam kikocogni. Miután kaptam újra levegőt, kezdtem épp nyugtázni magamban, hogy most jön akkor, amit utálok, jön mögülem a nép mindjárt, és otthagy a lejtőn a picsába, úgy is lett. Csak, hogy rögtön lealázva érezzem magam, elment mellettem egy 11 éves atléta kislány. 🙂

Aztán hallottam a következő lépteit közeledni, aki egyszer csak megszólalt: “kurva sok melóm van abban, hogy utolérjelek”… Megjött Balázs. 🙂 Kicsit dumcsiztunk. Aztán mondtam, menjen, száguldjon tovább nyugodtan, ha lassúnak érez, de maradt. Tök örültem neki. 🙂 Végre volt futótársam. Az utolsó pár kilin már nem beszélgettünk (én nem tudtam volna), de tök jó volt, hogy ott volt..

Valamikor, valahol ott elment még 2 csaj, az egyiket a frissítőpontnál, 10 kilinél megfogtuk – őt sikerült is mögöttünk tartani. A másik végig látótávolságon belül volt, de már nem tudtuk visszaelőzni. A 11 éves kislánnyal végig kerülgettük egymást, de a végét ő bírta jobban, jól otthagyott minket. Az utolsó kilin elkezdett közeledni egy csaj, padlizsán színű gatyája volt, őt meg lehetett volna fogni, de én nem mertem előhozakodni vele, fogalmam sem volt, milyen tempót megyünk, de féltem, hogy meghalok, ha még ráteszünk. A célban megbeszéltük, hogy Balázs is gondolt rá, de nem mert előjönni vele. 🙂 Amikor kiírták a helyezésem, akkor azért ezt bántam kicsit, hogy nem próbáltuk meg.

Összességében részemről nagyjából versenytempóban ment a cucc – bár tanácstalan is voltam egy kicsit, hogy vajon milyen tempóban tudok én terepen 15 kilit végigfutni. Ha nagyobb tétje van, még egy lapáttal rá lehetett volna tenni, egy nagyon pici maradt benne, de ezt nyilván csak utólag érzem így, hiszen hányni nem akartam a célban.;-) Amúgy végig volt bennem némi félsz az ismeretlentől, meg attól, hogy nem bírom végig.  11 kili körül egy rövid ideig  azt éreztem, sok a tempó, elkezdett fogyni az energia, kicsit ráparáztam, de nem szóltam (amit nem mondasz ki, nincs is), mentünk, aztán ráfordultunk egy kisebb ösvényre, ott próbáltam lassítani kicsit. Nem tudom, lassultunk-e vagy csak elkezdett lejteni, de jobb lett.

Az utolsó alkalom, amikor ránéztem az órára, az kb. 4 kilinél volt. A többi érzésből ment. Az az utolsó kili meglepően gyors lett. Öröm, boldogság. 🙂

VTM beszámoló – Cserta Balázs

Posted on

Szombat este jött hozzám aludni Antal Csabi. Szegénynek elég sokat kellett várni rám mire előkerültem a színházból. Bocsi! Még egy kicsit dolgoztunk a speciális frissítésünkön, beszélgettünk és mentünk aludni. Reggel negyed 9 körülre értünk a versenyközponthoz.Találkoztunk Berta Lacival, Krisztával, Fruzsival, Eszterrel, Tapírral, Enikővel. Csináltunk pár közös képet és hirtelen 9 óra lett és elrajtolt a két hosszabb táv.

Én is átöltöztem, ettem pár falatot, ruhatáraztam, majd Eszterrel elmentünk kocogni pár percet. Mosdó és beálltam a rajtba. Megbeszéltük, ha együtt kényelmes akkor futunk együtt. Még Eszter bement rajt előtt a csarnokba és el is kerültük egymást. Vártam rá, nehogy lekésse a rajtot, de mint később kiderült Ő már előrébb volt. Addig kerestem míg mindenki elindult és az utolsó pár emberrel én is elrajtoltam. A településen belül próbáltam lassan kezdeni, csak a nagyon lassúakat előzni. Közben fejben összeraktam, hogy Eszter előttem van, ezért motiváció gyanánt elhatároztam, hogy megpróbálom beérni.  Ez 40 percembe és a mezőny 2/3-nak  előzésével sikerült. Amint az erdőbe kerültünk nem értem miért, de irgalmatlanul erősnek éreztem magam, pedig Erdőbénye óta szintet csak lifttel tettem meg. Előztem és futottam felfelé. Lépésről lépésre magabiztosabb lettem. Amint lefordultunk az aszfaltról tudtam, hogy innen tempósan sétálni fogok a csúcsig, mert másnak ott nem láttam értelmét. Ezt is tettem és cserébe csak az orromon és számon kellett levegőt vennem, sehol máshol. 🙂

Közben ettem egy zselét és ittam, kivételesen időben és nem akkor amikor már jelez a testem. A lejtőre érkezve értem be Esztert és innen végig pont tökéletes volt. Az utolsó 4-5 kili lejtő volt szinte végig. Szinte 1x sem néztem meg az órámat, tempót, pulzust, időt végig nem számolgattam. Semmi stressz nem volt, ezért idén ez már a 2. örömfutásom. A tavalyinál 1 perccel lett jobb, de az érzés megfizethetetlen.

Nagyon gratulálok minden Gizionnak, Tapírnak a 2. helyéért! Jó volt mindenkit látni és együtt futni! Verseny után még hazaugrottam Kláriért, mert a rajongói várták! A titkára pedig intézte, hogy rajonghassanak érte!:)

VTM beszámoló – Berta Laci

Posted on

Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy pocsékul aludtam, este csak 11-kor kerültem ágyba, hajnal 3-kor felébredtem arra, hogy a viharos szél rázza az ablakunkat reluxástól, a nálunk vendégeskedő kutya pedig fel-alá járkál a lakásban. Szóval, onnantól alig aludtam. Aztán amikor 5-kor felkeltem, azt vettem észre, hogy fáj a jobb combom (a négyfejű izom). Soha nem éreztem még ilyet, még most sem tudom, mi volt ez. Emiatt nem is voltam túl jó hangulatban, ezen szerencsére sokat javított, hogy Krisztát felvettem a Boráros téren, és együtt mentünk Szárra, útközben tök jót dumálva. A rajt előtt Gizion-találkozó: Eszter (+ Tapír), Balázs, plusz akikkel eddig még nem találkoztam élőben: Fruzsi, Antal Csabi és a crew-zó Zsotyek. Oldották a hangulatot, tök jó volt. Kérdezték, mit tervezek, há’mondom a fene se tudja, sose futottam még 31-nél többet se terepen, se síkon. 5 órán belül kéne mindenképpen, de 4:45-ön belülivel már boldog lennék, 4:50-re pedig van is egy nagyon óvatos kábé időtervem pontról pontra. Kriszta az elmebetegeket megnyugtató orvosok mosolyával az arcán kertelés nélkül lehülyéz, és bemondja a 4 és fél órát. Ráhagyom. Sose vitázz egy vegyésszel, mert nem tudhatod, mikor fogja ő keverni neked az izót egy frissítőponton… Felcsaptam a minionos csősálamat fejpántnak, #gizionpower karkotő az óra mellé, minden kulacs tele, elmentem rendesen bemelegíteni, aztán az utolsó pillanatban beálltam a rajtba.

 

Elindultunk, sokat előztem, jól ment, de utólag visszagondolva talán túl jól is. Értsd: esélyes, hogy elfutottam, de erről majd később. Valahol 8-9 km környékén utolértem az ultrázó Fruzsit, megbeszéltük, hogy mindketten jól vagyunk, és piszok jó időnk van. Első frissítőpont 12 km-nél, párszáz méterrel előtte bement az első zselé, a ponton kulacstöltés, nem tökörésztem, mentem is tovább. A terv 1:35 volt idáig, 1:18 lett a valóság. Pontról ki, Csabi rámköszön, aztán elhúz mellettem ultrázni. Úgy 14-15 km környékén elmúlt az éjszaka óta tartó combfájásom, és kb onnantól futottam jó intenzitáson. Nem emlékszem pontosan, de valamikor 19-20 km környékén bement egy újabb zselé, aztán kicsivel 23 km után jött a várgesztesi frissítőpont (terv: 2:55, valóság: 2:30). Kulacstöltés, minimál olíva, pici banán, kis szelet alma, Fruzsitól elköszönés (itt vált el egymástól a maraton és az ultra), aztán mentem tovább.

 

Az innen kivezető emelkedőn viszont jött egy hülye gyomorprobléma, amit nehezen tudok leírni, hogy mi volt. Nem volt hányingerem, de úgy éreztem, segítene, ha kijönne. Olyan volt, mintha leállt volna az emésztésem: ami bekerült, az se lefelé, se fölfelé nem tud távozni, felszívódni pedig nem hajlandó 🙂 Ez az emelkedőn még nem zavart, jól tudtam nyomni, de felérve belassított annyira, hogy 25-től többször is bele kellett gyalogolnom. Úgy éreztem, elment az erőm, kajálni viszont nem bírtam. Volt nálam sós mandula, ettem 2-3 szemet, hátha segít. Jólesett, de nagy csodát azért nem tett. Azzal próbáltam stuffolni magamat, hogy oké, sétáljunk; sétálni tudok, akkor próbáljunk meg nagyon lassan kocogni is; oké, megy a lassú koc, akkor próbálkozhatnék egy kis futással is akár, ha már egyszer ezért jöttem… Aztán a rövid futás után visszaváltás sétára, és újraindult a rituálé. Ezzel a váltakozó mozgással valahogy elmásztam a kapberek-pusztai pontig (28 km, terv: 3:35, valóság: 3:11), amit úgy vártam, mint a Messiást. Mondjuk, nem tudom, mit vártam tőle, hiszen folyadékom volt, kajám volt, a gyomorom meg kuka, szóval mindegy. A ponton Zsotyek kiáltott nekem egy “Gizion power!”-t, én meg nem is tudom, miért nem nála csippantottam. Túl messze volt (kerülnöm kellett volna kb nyolcvan centit), nekem meg nem volt ehhez elegendő agyműködésem. Sajnáltam is utólag, hülyén jöhetett ki a dolog. Mindegy, csippantottam a kollégájánál, illetve odatartottam a dugóka helyett kapott lapkát a leolvasóhoz, de semmi… “Lassan olvassa be, de jövök veled”, mondja a pontőr, há’mondom tündér vagy, de nem sietek sehova, egész ráérek itt elhalálozás közben, szóval akár meg is állhatok arra a pár másodpercre. Utána ismét gyors kulacstöltés, három korty jéghideg víz (amúgy végig csak izót ittam), aztán kivánszorogtam a pontról.

 

Kifelé menet megtaláltam a zsebemben a párom által előző este odarejtett kis cetlit. Ennyi volt rajta: “Drukkolok, szeretlek! <3” Hála a jó égnek egyik sem volt új infó, de akkor és ott semmi nem jöhetett volna ennél jobban 🙂 Úgy voltam, hogy akkor már egyiket se csinálja hiába, tán kéne futni is egy kicsit, öcsémishaddlássa. Ez egész jól ment úgy 3 km-en keresztül, amikor is újra beszakadtam, sétára kellett váltani. Innentől 2,5 km szenvedős séta-kocogás váltogató volt, bármennyire is csak lejtőzni kellett volna. Minden mindegy alapon betoltam egy zselét: ha meg tudom emészteni, akkor csak nyerhetek rajta, ha meg nem, akkor legalább végre kihányom, és attól leszek jobban. Valami elkezdett alakulni, mert ment a lassú kocogás, szépen be is vonszoltam magam az utolsó, hallgató-völgyi frissítőpontra (33,5 km, a Terv: 4:10, az Élet: 3:51). Ismét minimál olíva, kis darab banán, folyadékom volt rengeteg, szóval elköszöntem.

 

Ránéztem az órámra, és láttam, hogy jócskán a tervezett időn belül vagyok, szűk 6 km van hátra, talán még a 4:30-4:35 is összejöhet. Úgyhogy elkezdtem futni… még egyszer mondom: FUTNI. Fogalmam sincs, mi történt. Megemésztettem a zselét, vagy nem tudom, de újra ment fel a pulzus rendesen, gyorsultam. Uramisten, van erőm újra, miért nem jött ez előbb, akkor ezt most megtolom, ahogy csak tudom, lehagytam 4-5 embert, hopp, 5:18 lett ez a km, de a francba, van még 4, az előbb is csak 2-3 km-t bírtam, azt is jóval kisebb tempóban, nem fog ez menni, 5:09 a következő kili, nem a francokat nem, ezért jöttem, szétcsapni magam, konkrétan gyorsulok, sorra hagyom le az embereket, többjük csak sétál, én meg itt futok, baj lesz ebből, “úgy fusd meg, hogy ne maradjon benne semmi több, ne legyen tartalék”, hát jól van, Gabi, te mondtad, akkor üveghangot neki, egek, lehet, hogy beérek 4 óra 20 percen belül, 4:53 lett a 37. kilométer, úristen, mi van, ha szűk kettővel a vége előtt megint beszakadok, de nem fogok, rohadjak meg, haljak meg és temessenek el itt a szári templom mellett, de én nem lassítok, “fizikailag gyorsabban fejlődsz, mint mentálisan… hidd el, hogy már itt tartasz”, ezt is te mondtad, Gabi, akkor én ezt most engedelmeddel elhiszem, 4:58 a 38. km, na ne, négy-ötvennyolc 38 km-nél 900 méter szint után nekem, aki még aszfaltos maratont se futott, már csak kb 800 méter, 4 óra 15 perc, nem hiszem el, meglesz a négyhúsz, szurkolnak az út mellett a már beért futók, bal kanyar lefelé, jobb kanyar a csarnok felé, ott a cél, most oda fog érni Sir Lancelot ahhoz a nyüves várhoz, bezuhanok (de nem szúrom le az ott talált embereket), csippantok, lenyomom az órát. 4:19:09, 6:41-es átlag, alig hiszem el. A célban Eszter elkészíti rólam életem legborzasztóbb fotóját (nem rajta múlt, ő mindent megtett :D), pár percet udvarlok Balázs imádnivaló Klári vizslájának, aztán átadom magam az afterpartynak (nyújtás, kajálás, “meséljmár!”, tusolás). Krisztával megvárjuk Fruzsit, mert ő is velünk jön hazafelé, közben beér Csabi is, és kiderül, hogy gyakorlatilag minden Gizion tök jót ment a maga távján.

 

A verseny óta eltelt két napban folyamatosan hullámzó érzéseim voltak, de úgy érzem, sikerült ezeket lecsillapítani, és megtalálni a nyugalmi állapotot. A negatív érzések érthetően a beszakadásos rész miatt vannak, voltak. Még rá kell jönnöm, mi okozta: túl ritkán ettem zselét, vagy nem kellett volna gyümölcsökkel kevernem azon a két ponton, vagy elfutottam az elejét, mármint az első 23-24 km-t, abból is a kezdő 14-et, nem tudom. De lesz időm megemészteni (ez itt most elég stílusos :D), és remélem, sikerül is okulni belőle. De megmondom, mit tanultam máris ezen a VTM-en. Először is, hogy képes vagyok rá, és sokkal jobb idő alatt, mint hittem – hello szubnégytíz 2020-ban! Másodszor azt, hogy amikor mindenem a megállást követeli, akkor is képes vagyok továbbmenni, és így kivárni, hogy helyrejöjjenek a dolgok. Végül pedig azt, hogy vannak körülöttem emberek, akik sokkal jobban hisznek bennem, mint én magamban. Ilyen a párom, és ilyen vagy te is. Fogadni mernék rá, hogy kábé ilyen célidőt tippelhettél nekem (párom 4:30-at), de legalábbis biztosan közelebb voltál vele a valósághoz, mint én az enyémmel.

 

Ez egy iszonyú kemény munka volt. Hehe, ezt most biztos félreértetted, szóval tisztázzuk: nem, nem az én munkámra gondoltam 🙂 Persze, egyértelműen kellett ehhez, hogy mindig megcsináljam pontosan azt, amit kiírtál, kellett, hogy olyan szintes útvonalakat tervezzek magamnak, hogy néha belerottyanjak, semmiképpen sem akarom elbagatellizálni, de ezeknek a fontosságából semmit le nem vonva is azt kell mondanom, hogy ez volt a munka gépies része. Az, hogy a kezdeti nyűgjeim, itt-ott fájó térdem, combhajlítóm mellett rájöttél, hogyan tudsz sérülésmentesen fejleszteni, na, az előtt le a kalappal. Rohadt büszke vagyok az edzőmre, és nagyon boldog vagyok, hogy a tanítványa lehetek 🙂 Köszönöm, Gabi, imádlak! (megj..: én is! ❤ )

VTM Mini beszámoló – Belus Tamás

Posted on Updated on

Beszámolót írni a verseny másnapján a legjobb. Az élmények még kellően frissek, de pont elég idő telt már el ahhoz, hogy tisztuljanak az adrenalin okozta torzulások. Na erről már lemaradtam sajnos, de annyi baj legyen, ez a verseny úgyis olyan rövid volt…De ahogy szoktam, visszalépek kettőt hármat, hogy jobban megértsétek miért úgy ment ez most, ahogy…
Barát Gabival, az edzőmmel már tavaly év végén egyeztettünk az idei versenyekről. Én azt kértem, hogy a tavaszi célverseny előtt (ez most is az UTH) a Bükki Hardra, a VTM ultrára és a Mátrabérc Trailre is nevezhessek. A Hardra áldását is adta a főni, de a VTM-en és a Mátrában is csupán a legrövidebb táv fért bele Gabi alapozó-gyorsító-formaidőzítő terveibe. Mivel sokkal jobban bízok Gabi tudásában, mint a saját hirtelen ötleteimben, ezért versenyéhségemet elnyomva a VTM-en a 14,4 km-es minimaratonra neveztem. A Hard idén még a szokásosnál is hardabb volt, a pálya az útvonal rövidítése ellenére is nagyon kemény lett, sok helyen combközépig érő hó, végtelennek tetsző frusztráló csetlés botlás, a Bükk idén tényleg a legdurvább arcát mutatta. És milyen jó is volt ez így. 🙂 Aki ott volt, ezt biztosan nem fogja elfelejteni. Nagyon vártam ezt a versenyt, tulajdonképpen egész télen erre készültem. Oda is tettem magamat, úgy mentem mintha nem lenne holnap, és bár az utolsó elágazásnál még a hetedik helyen mentem, a saját figyelmetlenségem és a legrövidebb táv pár kint maradt szalagja miatt végül én mégiscsak 65 km-t mentem (Fruzsi: az eltévedés egyfajta Belus sajátosság, hehe). Szerintem életemben nem káromkodtam még akkorát, mint amikor rájöttem, hogy a falu, ahol vagyok nem Felsőtárkány, hanem kibaszottul Noszvaj. Így lett a plusz 40 perc miatt a 7. helyből 12. Akkor és ott persze dühös voltam magamra, de már más szemmel látom ezt is. A munkát elvégeztem, végigküzdöttem becsülettel a versenyt, mindenemet beleraktam abba a futásba, a türelmesen végigkocogott alapozást, a sok végigizzadt konditermi edzést, és az elmúlt közel 10 év minden rutinját. Szükség is volt rá. És az érzés, hogy olyan futók között (és most tényleg közöttük, nem csak utánuk) versenyezhettem, mint…áhh de nem is sorolom. Durva… 🙂 Ennyit a Hardról, sajnálom, hogy nem írtam róla egy rendes beszámolót, mentségemre sokáig nem voltam ennyire elnéző a dolog miatt magammal. Meg aztán ez tényleg olyan kemény volt a hirtelen jött eszement sok hóval, hogy az embernek nem volt kedve még egyszer végigélnie a dolgot írás közben.
A következő tavaszi erőpróba három hét múlva jött. Várt a Vértes, amire hagyományosan anyuval és Fruzsival együtt megyünk, igazi családi buli. Soha nem futottam még versenyen 21 km-nél kevesebbet, úgyhogy valahogy nem tudott felizgatni ez a futás túlzottan. Igazából csak pár nappal a verseny előtt kezdett annyira érdekelni dolog, hogy komolyan foglalkozzak vele. Megnéztem a nevezőket is, de Pelsőczi Attin, és a tavalyi győztes Bakonyi Andráson kívül senkinek a neve nem volt ismerős. Nyilván ennek a távnak is megvan a saját mezőnye, pár rövid távú specialistával, de a résztvevők döntő többsége inkább azért választhatta ezt a távot, mert ebben érzi magát komfortosnak. Nagyon jó formában vagyok, sorra döntöm a PB-im távtól függetlenül, és a gyors edzéseim is egész jól sikerülnek mostanában, ezért a 3-6 hely közé vártam magam hozzávetőleg. Még decemberben mentem egy egész jót egy szintesebb zempléni 21k-n, az ottani 4:50-es tempóm volt az egyedüli mankó, amire támaszkodhattam. Ez egy rövidebb táv, a szint is kevesebb, ezért 4.35-4:40-es tempót gondoltam reálisnak, ami nagyjából 1:07-1:08-as idő. Ezzel már biztosan elégedett lettem volna.
Már előző nap fent aludtunk, hogy mégse kelljen 4-kor kelnem (ami az óraátállítás miatt igazából 3, brrrr). Reggel minden flottul ment, teljesen időben érkeztünk meg Szárra, Anita (Szimandl) is velünk jött, úgyhogy útközben repkedtek a sztorik, jó volt a hangulat. Az én rajtom csak 10-kor volt, úgyhogy hozzá is láthattam az önként vállalt fotózós-facebookozós feladatomnak, szépen végigfényképeztem az érkező hosszú távos Gizionokat, repkedtek a szelfik, olyan gyorsan elrohant a hosszúsok rajtjáig az az egy óra…Végre találkoztam Erényi Tomival, Orsiékat mindig egy élmény látni, Krixtike (bocsi Kriszta) már a rajt előtt is el volt varázsolva, meg egyébként is zsongott zúgott a terem a sok izgatott futótól. Klassz volt nagyon. Aztán eljött a rajt, erre meglátom Orsit melegítőben meg edzőcipőben. Mondom b+ mi a franc van, nem fut vagy mi?? Mennék oda, hogy kifaggassam, erre meglátom mellette az Orsit, nem is hittem a szememnek!! Ő és az eddig titkolt ikertesója tényleg mint két tojás. Már számol vissza a szpíker, Fruzsi meg még csak most tolakszik előre, nem lesz ez így jó…És kettő és egy, kilőtt a hosszúak mezőnye, 10 másodperc múlva már csak a hűlt helyük volt a rajtban.

 

Lassan lustán elindultak dolgukra az otthagyott barátok, családtagok, és a két rövid táv mezőnye. Igyekszem nem úgy érezni magam, mint aki kimarad valami iszonyat jó buliból, de nem nagyon sikerült. Furcsa érzés ez, ott lenne a helyem Fruzsival, Orsival, meg a többiekkel. Sőt, az elején kellene lennem annak ez elszánt kis csapatnak a kanyarban, ott valahol a zöld mecsekes mezek között. Aztán befordultak a sarkon, elhalkultak a hajrák, a szpíker sem mond semmit, lassan készülnöm kellene. Bent a csarnokban megint beindul a pezsgés, megjön Piroska és Kati, Balázzsal is összefutottunk már. Anita közben már crew-s pólóban az asztal mögött pakolja a csomagokat, elég volt egy pillanatra elbambulnia és Bobek máris munkára fogta. 🙂Balázzsal készülődünk, anyu is valahol a közelben szöszmötöl, gépiesen csinálom a dolgokat, tűzöm a rajtszámot, tépelődök a ruhán, látszólag minden oké, de valahogy mégsem tudok felpörögni. Már 9:40 amikor végre elindulok melegíteni, nem állok jól ,basszus még nincs vizem, wc-re is jó lenne menni, le kell vennem egy réteget mert melegem van. Nem, inkább vissza veszem, de ahhh nem kell az. Marad a hosszú nadrág, a vékony aláöltözet és a póló. Vigyek gélt? Minek?? 15 km-re pfffff. De várjál edzésre is szoktam. Na jó, veszek egy Hammert a standnál, de közben már a hangos mondogatja hogy egy perc a rajtig. Rohanok ki, pont úgy tolakszom előre, mint Fruzsi egy órája, indítom az órát, persze a rohadt GPS-eket megint nem látja a nyomorult. És egy…indul a csapat, a GPS-ek bekaphatják, kilövök az elejével. A melegítés teljesen rendben volt, simán elindulok 4 percen belüli tempóval, előttem vagy 15-20 futó. A kanyar utáni kis emelkedő máris megfogja az elől lévők felét, mire átérünk a főúton, már csak 6-7 ember van előttem. Hogy ezek közül ki melyik távon van? Fogalmam sincs. Büki Ádámról tudom, hogy ő a félmaratonon fut, de a másik 5 srác?? Aztán felismerem a Bakonyi Andrist, na ő minis, próbálom felvenni a tempóját, de lassan húz el tőlem. Tovább nem gyorsíthatok, így is 4 perces a tempó és kicsit emelkedik is az út. Martyin Lászlót viszont megfogom. Ő lesz majd a harmadik, de itt én erre egy forintot sem tennék. Úgy fújtat, mint aki menten belegyalogol a futásba, lazán ellépek mellette, és egyúttal el is temetem magamban a srácot. Hát…ezt csúnyán benéztem, csak 2 percet kap majd tőlem, és végig nagyon szépen jött. Elől Attila és Ádám már alig látszik, mögötte egy akkora darab srác, mint egy hegyomlás. Persze túlzok, de Ádámhoz képest Lukácsi Levente tényleg egy óriásnak hat, ehhez képest meglepően lazán és nagyon komoly tempóban tapad az elsőre. Én viszont lassan felérek a Bakonyi Andrisra, kezdődik az emelkedő, na most jött el az én időm. Nem csináltam komoly stratégiát. Egyrészt mert tényleg nem vagyok ehhez elég otthonos ezen a távon, másrészt meg Gabi is megmondta, az elejét keményen, az emelkedőt maxon, a lejtőn meg mehet üveghangig. Na, szóval jöhet a max, száll is el a pulzus de leszarom, ez a 4 km az ÉN VERSENYEM, lefelé nincs az az isten, hogy ez a két nálam alacsonyabb srác úgy menjen, mint én a hosszú lábaimmal.

“Kezd maxon és fokozd” (forrás: Terepfutás.hu)

Szóval teljes gáz, taposok, szívom fújom a levegőt. Perceken belül megvan az András, ellépek mellette, ő átszól biztatóan, hogy most már én vagyok a második, elől a piros pólós srác a félmaratonon van. Na mondom akkor kapjuk össze magunkat mert mi vagyunk a dobogó. Ő mond valamit arról, hogy ésszel kell itt menni, mert most jön a szar rész. Több sem kellett, ha lehet ilyet, akkor még rátettem egy lapáttal, és elkezdtem lassan leszakítani magamról. Pár perc múlva visszanéztem egy pillára, kábé 150 m előnyöm volt már az emelkedőn, szóval végülis egy bő perc. Viszont meglepődve láttam, hogy az általam lesajnált Martyin Laci kezd felérni Andrásra. Nekem közben már a torkomban dobogott a szívem, egy pár másodpercre bele is gyalogoltam egy részen. Lehet, hogy túltoltam? Mindegy már, ott elől látszik is a két táv elágazása, onnan már szinte csak lefelé megyünk majd. Gyors csippantás, mondják, hogy negyedik vagy, nem tudtam, hogy ez poén, még ki is javítottam őket. Ééééés most irány lefelé. Kezdeném a csapatást, de teljesen beálltak a combjaim, mi lesz ebből basszus? De aztán egy fél perc kábé és újra dolgozni kezdtek a futóművek, elengedtem bátran a súlyom. Itt kezdtem bosszankodni a cipőválasztás miatt. Nem úgy volt, hogy sár lesz???? Nem kellett volna ide a Speedcross, a Hokában benne maradt egy bő perc de az is lehet, hogy több. 1-2 km és kint is voltunk az erdészeti aszfalton, ott kellett volna csak igazán a Hoka! Nem látszottak már a srácok mögöttem, a frissítőponton hátra is pillantottam csippantás után, de sehol senki. Attila már egy másik dimenzióban kábé, őt nem lehet befogni, de már csak 5 km, ezt letolom izomból, ha már mára csak ennyi a távom. Az aszfalt nem esett jól, utána a rövid erdős részen szinte örültem annak a kicsit sárnak, amit a mezőny az odaúton csinált. Legalább dolgozik kicsit a Speedcross. Mariann adja az infót, hogy Attila előttem kábé 7 percre, húú mondom, akkor lehet bejövök 1:05 alá, ez azért csikolt kicsit, úgyhogy visszatettem négyesbe és gázt! Lefelé a faluban már jött a vigyor, mint mostanában mindig (kivéve a Hardon, ott kurvára nem vigyorogtam). Előttem már ott kígyózott az út szélén a rengeteg autó, még két kanyar, és már ott a csarnok! Attila jön szemből, már levezet a lelkem. Nyújtja a kezét, laza pacsi, célegyenes. Éljenez a crew, valaki kolompol, beesek a célba, egy csippantás és ennyi volt. 1:04.27. második hely. Valljuk be , ezért jöttem én ma ide. Megvárom a harmadikat, és a László az! Beszélünk pár szót, basszus mondom azt hittem elpusztulsz úgy fújtattál! Én így szoktam, mondja ő. Bent a csarnokban csak pár ember, nézek körbe kurva büszkén. Készülnek rólam a képek, persze Csanya bele trollkodik, de ennek most még örülök is. Elmesélem neki, hogy mennyire megragadt bennem, hogy tavaly Koltai Dani azt mondta, hogy régóta szeretett volna felállni Csanya dobogójára. Hát én is.:-)

Tovább a teljes bejegyzéshez >>

VTM Mini, beszámoló – Törköly Piroska

Posted on

Viszonylag jól aludtam, az óraátállítás sem izgatott nagyon. Erre jó, ha a gyerek felvételizik előző nap, nem volt időm izgulni 🙂

Onik jött értem és fuvarozott, ezer köszönet érte. amikor kiszálltunk a kocsiból, majd befagyott a seggem, de maradtam a capri gatyánál, viszont a pólóra ráhúztam egy szédzsekit. Haha, vehettem is le a rajt után nem sokkal – ahogyan már a faluban a kesztyűt és a sapkát is 😀

Életem első terepversenye, sok fogalmam nem volt, hogy mi vár rám. Aszonták 6-ig emelkedő, gondoltam oké. Aszonták nagy sár, gondoltam, hogy akkor megnézzük mit tud a szipiszupi cipő, ami eddig csak havat látott, sarat még nem. Az elejét próbáltam nem izgulásból elsietni, aztán mivel az volt az ukáz, hogy ne legyen komfortos, nem is volt 😀
Az emelkedő, bazz, beszorultam egy kis csapatba, de őszintén szólva nem bántam (pulzus 190 körül), ha akartam volna, se tudtam volna gyorsabban menni, így viszont nem volt pofám lemaradni.

Aztán a csapat kivétel nélkül elhúzott jobbra a félmaraton irányába, picit izgultam is, hogy én most itt egyedül vagyok a vadonban, muhaha.

Aztán lefelé próbáltam nem kitörni a bokám, nem seggre ülni a köveken és ahol lehetett, ott küldeni neki. Eredetileg azt hittem, hogy olyan 2 óra alatt érek be, szóval egy isogél lecsúszott olyan 45 perc körül, de utána láttam, hogy kb felesleges még egy, ezért nem szuttyogtam ezzel.
Asszem kimaxoltam a “komoly, odatevős” utasítást, az átlag pulzus 185, a tempó pedig 6:47, volt 5 perces kilim is, ami nekem igen nagy szám 🙂

Szóval kivételesen elégedett vagyok, a combjaim viszont kevésbé szeretnek most, nem szokták a szántást:)

VTM ultra beszámoló – Erényi Tamás

Posted on

 

Könnyű tervvel indultam neki a versenynek, 23 km-ig könnyen békésen, pulzuskontrollal, rákövetkező 16-17 km a megmaradt erő függvényében, ha megy akkor gyorsabban a ha nem akkor kényelmesen. Ebben a szakaszban van az utolsó hosszabb emelkedő is. A záró bő 10 km lejtőjén lendületesen szerettem volna futni.


Az elképzelések szerint indult a verseny, kényelmesen haladtam figyeltem a pulzust, küzdöttem a változatos talajviszonyokkal, fagyott sár, hó, ragadós sár, csúszós sár, szerencsére akadt futható talaj is 🙂.
A frissítés a szokásos volt kb, 45 percenként gél + víz, néha egy szelet alma. 23 után vált szét a maraton és az ultra útvonala, innen megritkult a mezőny. Bolyok nem alakultak ki, mindenki a saját tempóját futotta.

Vérteskoznma után van pár km betonút, itt úgy véltem, hogy mehet, volt 5:30-as km is, de még mindig kényelmesen pulzuskontrollt betartva. Jó ötletnek tűnt egy kis előnyt gyűjteni. Amint letértünk a betonról (33 km) éreztem, hogy kifogyott az energia, eléheztem. Pont akkorra volt beütemezve a következő frissítés, így gondoltam semmi gond, kaja és irány tovább. Hát nem. OK, akkor legyen még egy gél. Aztán még egy. 30 percen belül 3 ( jó ebből egy izogél), ilyen se volt még. Sajnos ez a szakasz pont egybeesett a hosszú emelkedővel, így elég sok időt vesztettem. A rákövetkező hosszú lejtő sem hozta el a feltámadást, nem találtam magamra, az utolsó kb. 3 km-t leszámítva vánszorgás volt csak. 6:23 lett a vége. Kb 20 perc maradt benne.
Az eléhezés szerintem a nem a verseny közbeni frissítésből eredt, zűrös volt a múlt hét, inkább ott keresendő az ok.
Azt viszont sajnálom, hogy a lejtőt nem tudtam kihasználni, valószínűleg többet kell edzeni 🙂 Végül is, van még szűk két hónap az UTH-ig:-)