Month: június 2024
Swiss Canyon Trail 51k – Gajdos Imre, beszámoló
Újra a Jurában
A márciusi terepmaraton után ismét a Jura hegységben találtam magam. Ezúttal viszont nem az északi részen, hanem valamivel délebbre, a Neuchâtel-i tó közelében. Ha legutóbb a kávéfőzőt említettem, mint a környék emblematikusan fontos márkáját, akkor most semmiképp sem szabad kifelejteni az abszintot, a zöld tündért, amit a 18. században ezen a környéken találtak ki. Ezért viselte verseny is még indulásakor 1994-ben a Trail de l’Absinthe nevet. Nevezni 16, 31, 51, 81 és 111 km-es távokra lehet. Nagy előnye, hogy tőlünk mindössze 70 perc autózásra van.
Az 51k-ás távhoz a honlap szerint 2632m szint társul (nálam a Garmin 235-ös 2112-őt hozott ki), legmagasabb pontja a Le Soliat 1463, a legalacsonyabb 715 méteres.
A márciusi futáshoz hasonlítva a felkészülés sokkal jobban sikerült, de ezt még azért lehet fokozni. 6 hét betegség és sérülés nélkül, miközben gyakorlatilag minden Gabi által előírt feladatot sikerült megcsinálni. Sokat terepeztem, így bár tudtam, hogy ott a Jurában nehezebb lesz a terep, de érezhető fejlődést tapasztaltam emelkedőn felfelé futásban.
A versenyt megelőző napon Pasta-party volt a versenyközpontban, így a gyerekekkel együtt elmentünk Couvet-be, felvenni a rajtszámot, egy kicsit megnézni, hogy mi hol van, meg persze megvacsorázni.
Másnap reggel 4:30-kor kelés, érkezés a helyszínre olyan 6:40 körül, start 7:15-kor.
Az időjárásra nem lehetett panaszom. Reggel 12 fok, erős köd, és napközben sem volt igazán sok napsütés. Talán csak egyszer éreztem azt, hogy kicsit meleg van. Mivel az elmúlt hetekben rengeteget esett, így jól felázott a pálya mindenhol. De legalább a verseny napján nem esett.
Szóval elindultunk 7:15-kor. Kicsit hátul voltam a startnál, de mivel az első 3.5 km lapos volt és még nem erdei ösvényen ment, így tudtam a saját tempómban futni. A 4. km-től kezdett el emelkedni és a következő 3 km-en kb. 390 m szint jött össze, így értünk 1010 méterre.
Ezután 5 km-en keresztül le ugyanennyi szint. Jól lehetett csapatni, többnyire széles, murvás, helyenként aszfaltos út. Eddigre már eléggé szétnyúlt a mezőny, úgyhogy mindenkinek volt elég helye. A 9. km-nél egy parasztgazdaság mellett futottunk el. Ahogy mentem a legelő mellet, akkor vettem észre, hogy egy termetes boci jön le a lejtőn jobb kéz felől és szeretne átkelni az úton. Miközben mindketten a magunk szemszögéből nézve előre haladtunk, világossá vált, hogy amennyiben valaki nem tesz kitérő manővert, akkor komoly ütközésre számíthatunk. Képzavarral élve pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán annak ellenére, hogy zenész vagyok és nem lehet megvádolni azzal, hogy a fizika avatatlan doktora lennék, gyorsan beláttam, hogy ha szeretném lefutni a még hátralévő 43 km-t, akkor jobb lesz ha megállok és abban reménykedve, hogy újdonsült kérődző barátom nem változtat futása irányán, akkor komolyabb gond nélkül mehetek tovább. Így is történt, a boci tovafutott. Meg aztán én is, miközben futótásaimmal együtt jót derültünk az eseményen. Jobban belegondolva, jobbról jött és valószínűleg számolt a jobbkézszabállyal. 😃
Így érkeztünk meg a 12. km-nél lévő első frissítőponthoz. Becsülettel megittam a start óta fél liter izót, így most utántöltöttem meg ittam egy kis húslevest meg bevettem egy sótablettát és már mentem is tovább.
A következő bő 5 km alatt 700 métert szint jött össze és így értünk fel a Le Soliat nevű 1463-as csúcsra. Igazából nem csúcs, csak egy fennsík, szép kilátással. Ezen a szakaszon, -látva sokakat- kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet érdemes lenne valamikor kipróbálni a botozást. Gyorsabbak ugyan nem voltak a körülöttem lévők, de lehet, hogy kevésbé fárasztó így felfelé menni.
A következő kb. 10 km végig lejtett, jó lehetett haladni, már-már kezdett elegem lenni a lejtőből. Közben újabb frissítőpont, kis szárított hús meg szerintem 6 hónapot érlelt Gruyère sajt. Az izót ismét utántöltöttem. Magamban barack/hányás izűnek kereszteltem el ezt a Sponser izót, de igazából annyira bejött az íze, hogy még hazafelé a kocsiban is azt iszogattam. Ja, meg kóla. Nem tudom miért, de nagyon kívántam is meg jól is esett. Volt, aki a soft kulacsba is azt töltött. Én ezt inkább nem próbáltam ki, így verseny közben.
Szóval így mentek a dolgok, amikor is a 32. km körül újra elkezdett emelkedni a talaj. 3 km-en olyan 300 m. És itt jött az, ami számomra a verseny -utólag legalábbis- legérdekesebb és számomra legújabb része volt. Az az érzés ugyanis, hogy ez így most nekem elég is lenne. Hogy miért is nem a 31k-ra neveztem? Hogy most mit csinálok a következő 20 km-rel? Ha gyaloglok végig, akkor az kb. 5 óra. Kicsit sok. Jó lenne mindenestül 7 óra alatt beérni a célba, mert akkor még találkozok Mónival az ő rajtja előtt, meg el tudom hozni Lilikét a szülinapi zsúrból. Egyszerűbb lenne az élet, ha futnék. De ez most kemény. De amúgy mit is vártam? Hogy mosolyogva szaladgálok hegyek-dombok között, miközben a lágy szellő cirógatja az arcomat és pillangók (nem tehenek) keresztezik az utamat, úgy hogy a fáradtság még csak meg sem környékez? Valahogy sokáig az a (hamis) kép volt bennem a futással kapcsolatban, hogy az idővel könnyű lesz. Most kellett vele szembesülnöm, hogy ez baromság. Sosem könnyű. És nem is azért csinálom, hogy könnyű legyen. Pont, mint egy zenemű előadása. Ahogy itt monják: kein Sonntagsspaziergang. Nem akarok itt túlzottan nagy szavakat használni, de: bele kell kicsit halni. Egy Bach prelúdiumba és egy maratonba is. Vagy egy fokozóba vagy csucsagba.
Szóval ezek jártak a fejemben. Azt számolgattam, ha futok, azzal már minden km-en olyan 5-6 percet nyerek. Azért az nem kevés. Úgyhogy nem sok gondolkodás után újra nekivágtam és ezután már minden rendben volt.
Sok minden említésre méltó már valóban nem történt a maradék 20 km-en. Talán még annyi, hogy a maratoni távnál örömmel vettem észre, hogy a márciusi terepmaraton idejét sikerült 15 perccel megjavítani. És hát mégiscsak most jöttek életemben először a maraton fölötti km-ek.
Ahol meg sok tanulnivalót látok, az a lefelé futás ösvényen, kanyarban, sziklás terepen. Ott azért jó néhányan lehagytak. Nagy szemekkel néztem, hogy -számomra – veszélyesnek tűnő terepen úgy csapatnak le egyesek, mint valami kőszáli kecskék. Próbálkoztam én is, de nem hiszem, hogy jelentősen gyorsabb lettem volna, mint amúgy.
Szóval ez volt a Swiss Canyon Trail, amit mindenkinek szívesen ajánlok, akár felkészülés vagy célverseny gyanánt is. Végül 6 óra 47 perc alatt sikerült beérni, így elkaptam Móni rajtját és Lilikét is elhoztam a zsúrból. Minden kerek lett a végére. Áll még az előző beszámolóm végén tett ajánlat. 😉
Mozart40 – Zsubrits Gábor, beszámoló
Az egész egy tévedésből indult, mikor valaki hozzászólt egy VTM fényképem alá, hogy “Mozart100-on találkozunk”. Jeleztem, hogy ez téves lesz, én ehhez még kicsi vagyok, de ekkor Gabi feldobta a labdát, hogy “Maraton?”. Én pedig nem sok gondolkodás után lecsaptam azt, innentől volt 1 évem felkészülni rá. Közben megtörtént a nevezés, szállásfoglalás, a családi egyeztetés ki jön velem, ki marad itthon segíteni a gyerekek körül.
A verseny előtt szokásoshoz képest sűrűbben alakultak a dolgok, áprilisban VTM maratoni táv, májusban Visegrád Trail, és rá kéthétre következett a Mozart maraton. Mivel előtte ilyen versenyen még nem vettem részt és voltak bennem kérdések, Belus Tomitól kaptam online segítséget, aki a kérdéseimen kívül még egy gyors pályaismertetőt is tartott ellátva sok-sok hasznos tanáccsal és tippel. A verseny előtti héten az időjárási előrejelzést nézve sok jót nem ígért és most sajnos ebben nem is tévedett. Már csütörtökön megérkeztem Salzburgba, és rá 1 órára beborult, majd szombat estig gyakorlatilag folyamatosan esett. Pénteken rajtcsomagátvétel, megkerestem a célt, kis városnézés és korai fekvés.
Reggel szakadó esőre sikerült ébredni, gyors reggeli pakolás és irány St. Gilgen, ahonnan a verseny indult. Próbáltam minél előbbre furakodni magam a rajtban, hogy ne ragadjak be mindjárt az első emelkedőn, de ez csak részben sikerült, ezért az indulás után amennyit lehetett még előztem, ami jó döntésnek tűnt, mert így az első emelkedőre való mászáskor egyáltalán nem ragadtam be, folyamatosan jó tempóban tudtam haladni, miközben mögöttem hallottam az elégedetlenkedőket, akik nem tudtak előzni. Az eső ellenére jól tudtam haladni, pulzus rendben, az útvonal sem volt nagyon felázva, és tudtam innen egy hosszabb lejtős és széles aszfaltos rész visz egészen a Fuschl am See-ig, az első frissítőpontig. Számomra meglepően nagy tömeg fogadja a futókat, még a nevem is hallom, ahogy bemondják az érkezésem. Gyorsan felszedem a szokásos dolgokat az asztalról és haladok is tovább, közben rágcsálva őket, minél előbb futásra váltva.
A tó partján haladunk, a tempóm továbbra is jó, sikerült előznöm is pár embert. A tavat elhagyva szinte teljesen nyílt terepen haladok, kisebb-nagyobb emelkedőkkel, amit lehet azt futva teszem meg, az emelkedőkön kicsit óvatosabban, hiszen még messze a vége. Itt most annyira nem bánom, hogy felhős van és esik az eső, nem vagyok benne biztos, hogy a tűző napon jól esne itt most futnom. Itt egy ideig próbáltam kerülgetni a a tócsákat, de aztán ezt a részét feladtam, a közel 2 óra futás után már mindenhol is vizes voltam a folyamatos eső miatt. Így értem el a következő frissítőpontig Hof-ba, ahol feltankoltam, gyors egészségügyi kényszerszünet és rohantam is tovább. Az órán mutatott idő pedig nagyon bíztató volt a továbbiakra nézve. Innentől nemcsak az útvonal lett egyre nehezebb, hanem a folyamatos eső miatt a körülmények is. A mászással még annyira nem akadt gondom, de a lejtők alaposan próbára tettek, hogy talpon tudjak valami módon maradni, előttem folyamatosan megcsúsztak vagy estek-keltek a futók. Persze voltak nálam sokkal bátrabbak és vakmerőbbek, akik mintha szárazon lennének és ilyenkor is rohantak lefelé a domboldalon. Az erdőből kiérve egy újabb legelő mellett haladtam el, ezeknél külön kihívás volt, mikor a szél a villanypásztort félém fújta, miközben a sáros úton pedig elkezdtem mindeközben feléje csúszni. Gyanítom a verseny ideje alatt nem volt bekapcsolva, legalábbis akkor szerettem ezt feltételezni. Majd innen újra bevetettük magunkat az erdőbe és jöhetett az újabb mászás és csúszkálás a lejtőkön. Itt már egyre jobban éreztette a hatását a sok eső, ami mintha közben újra még jobban rákezdett volna. A pulzust itt már elengedtem, egyszerűen nem tudtam figyelni rá, annyira elvonta a fókuszt a sáros útvonalon történő haladás, de ahol lehetett próbáltam futva a legtöbbet kihozni magamból. Itt egyre több megduzzadt patakkal találkoztam, ami normál esetben egy kisebb ugrás lenne, de most bokáig ért a víz és érezhetően erős sodrása volt.
A legextrémebb számomra az volt, mikor az utat szintén egy megáradt patak keresztezte, de a túloldalt nem folytatódott, hanem a patakban kellett tovább haladni, és egy pár méter után egy balos kanyarral folytatni “szárazon”. Nekem a versenynek ez a szakasza volt a legnehezebb, és a legnagyobb kihívást jelentő, mivel hiába több évnyi teljesítménytúrázás és terepfutás, ilyen körülményekkel nem igazán találkoztam azelőtt. Így érkeztem el a Nockstein előtti frissítőponthoz. Ezeket a frissítéseket próbálom minél gyorsabban letudni, de most kellett egy pár pillanat pihi és nyugalom és elnézve a többieket ugyanúgy érezhettük magunkat. Utántöltöttem a kulacsom, és nekiindultam a verseny legmagasabb pontjának. Valamiért ettől tartottam a legjobban, magasan is van, a táv utolsó negyedében, amire úgy gondoltam már kiadósan el leszek fáradva, de ennek ellenére jó tempóban és megállás nélkül felértem a tetejére. Ilyenkor mindig bennem van, hogy csak ne én legyek az, aki feltartja az egész mezőnyt, de erről most szó sem volt, ráálltam az előttem lévő tempójára és vitt magával egyenesen fel. Lehet a kilátás szép onnan, de most a párás felhős és ködös időben semmi nem látszódott, meg nem is volt akkor hozzá hangulatom. Itt eszembe jutott az újabb jótanács, hogy lefelé óvatosan, mert sokan esnek itt el. Eszembe sem jutott sietni, itt voltak szerintem a legsárosabb részek és egyszer sikerült is majdnem nekem is esni, de még előtte megkapaszkodtam, hogy földet értem volna. Minden igyekezetem ellenére itt többször is sikerült rosszul lépnem, amit a bokám nem vett jó néven. Aztán odaértem a lépcsőkhöz, amiket hallomásból már ismertem. A kapott tippek közül ez volt a leghasznosabb, sosem gondoltam volna, hogy egy jó technikával elkapva a ritmust ennyire gyorsan le lehet érni ennyi lépcsőn. Csak úgy suhantam el a mögöttem lévőktől.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor felbukkantak az első házak és beértem Salzburgba, de még túl kellett lenni a Kapuzinerberg-en. Itt előzetesen arra számítottam, hogy az utolsó tartalékaimat fogom elhasználni, ettől függetlenül, ha nem is esett már jól próbáltam minél előbb túl lenni rajta. Itt a lépcsőzés már nem is zavart, mert legalább nem csúszott a sártól felfelé, így csak tettem a lábaimat egymás után sorba, nem kellett azon gondolkodnom hova lépek. Felérve nagy levegőt vettem és meg sem álltam a célig. Óvatos lejtőzés, újabb lépcsők, de innen már láttam a hidat, ahol át fogok haladni és a templom előtti teret ez még adott annyi pluszt, hogy a városon keresztül is futóhoz hasonló mozgásban haladjak. Azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer a szombat délutáni salzburgi csúcsforgalmat miattam állítja meg két rendőr, hogy megállás nélkül átkelhessek a zebrán. Innen már jól ismertem az utat, elhaladtam a sátor mellett, ahol előzőnap felvettem a rajtszámomat, mindenhol szurkoló tapsoló emberek, akik az utolsó métereken is biztatnak. Egy balos kanyar, szembenállok a céllal és átfutok rajta. Nyakamba akasztja egy szervező a befutóérmet és ezzel az idei első nagy kihívás teljesítve.
A versenyt végül nem mindennapi körülmények között 5 óra 31 perc alatt teljesítettem ez a 748 indulóból a 313. helyet jelentette végül. Fejben végig nagyon magabiztos és koncentrált voltam, és emiatt csak úgy repült az idő és a kilométerek. A frissítés – ami nálam néha elég szűk keresztmetszet – jól összejött. Soha nem éreztem hiányát semminek, a hideg és hogy teljesen el voltam ázva, emiatt gyakorlatilag észre se vettem vesztek-e bármi folyadékot, ennek ellenére próbáltam folyamatosan ezt is észben tartani, hogy igyak rendszeresen. Egy valóban különleges élmény volt ez a közel 40 kilométer, és már a célba érve sejtettem, amit azóta biztosra veszek, hogy ide még visszatérek, de ehhez nem kell már egy véletlen komment sem egyik képemhez se.
Külön köszönöm Belus Tamásnak a segítséget és a tippeket, nagy-nagy segítség volt ez végig.
UTH Szentendre Trail – Polonkai Évi, beszámoló
Az első terepultráról a beszámoló is ultrahosszú lesz. Sportélettanilag jelentősebb sarokpontokért bátran görgess az “Eddig a Líra” pontig.
Nekem az ez a verseny tavaly Pünkösdkor indult, valamikor fél négy körül, hajnalban, a pilisszentléleki frissítőponton. Olyannyira megszállottja lettem a tavalyi önkénteskedés alatt az UTH indulásnak, hogy idén a verseny- és a mezőny közepén, Pap-rét előtt odaintegettem Györgyi Gábornak: “láttalak a célban ahogy filmezted az indulásunk”… Ahogy kimondtam, gyorsan javítottam is, hogy “Akarom mondani a rajtban, a rajtban láttalak!” De belül, mélyen igazából nem szorult javításra ez a mondat: az idei UTH rajthoz állás nekem egyúttal valamiféle megérkezés is volt.
Mi van a rajtvonal előtt?
Béláim, pánik. A pánik első fázisa 2023 végére esett. Ekkor ért el a három hónapja tartó futó depresszióm egy olyan mélypontra, ami segítségért kiáltott. 2024 februárban elkezdődött a Gizion életem, amivel párhuzamosan megszűnt a bánat, boldog edzések és még boldogabb beszámolók következtek, míg nem egyszer csak, a Szentendre Trail-t megelőző harmadik héten…
Beütött a pánik a második felvonása. Kulisszatitkokról fátylat nem lebbentve, Gabi egy harcedzett pszichoterapeutát állva hagyó eszköztárral, hangszínen és hatékonysággal és gyógypedagógust zavarbaejtő türelemmel elhitette velem egy 50 percnél nem rövidebb telefonbeszélgetésben, hogy amiről cirka nyolc éve álmodok, amire egy éve célként gondolok, amiért hónapok óta közösen dolgozunk, az bizony hiszti ide vagy oda, de el fog közelegni. Méghozzá igen hamar, úgyhogy haladjok ütemesen frissítési-, útvonal és mentális tervet írni, de REP 21-ben, vagy különben… A maradék három hétben olyan motivált gizionbeszámoló-, útvonal- és térképmagolás következett, hogy legédesebb álmomból felkeltve is betéve tudtam a szakaszok közti távot, szintemelkedést, főbb nevezetességeket, és hogy hol következik BelusTomi kedvenc lejtője (amúgy a Pap-rét után; megjegyezném, hogy ami engem illet, azt a lejtőt nyugodtan meg is tarthatja magának Tomi – lásd később).
Eddig a Líra, innentől a sportszakmai tények
A verseny előtt jól látszott két dolog: egyrészt, hogy papírforma szerint teljesíthető lesz számomra a verseny, másrészt hogy reálisan a középmezőnyben való stabil helytállás lehet az ambícióm. Mivel az érzelmi elköteleződés és az ilyen távon való rutintalanságom egy jó nagy adag terhet tett a vállamra, ezért a felkészülés utolsó két hetét az intenzív mentális tréningre hegyeztem ki. Elkészítettem fejben az útitervem, a mentális itinerem és az egyes szakaszokat felfűztem egy népmesére (ugyanitt: pszichológus jelölt jobb híján magán gyakorol meseterápiát és sportpszichológiát).
Sikerült olyan szűkre állítani a gondolatok fókuszát, hogy a rajt előtti pillanatokból csak képek, érzések, hangulatok ugranak be. Gabi szemére és az ölelésére egészen tisztán, a karkotő átadására, bemutatkozásra, csapatfotó pillanatára, a kötelező felszerelés ellenőrzésére és a rajt előtti percekre viszont csak egészen homályosan emlékszem. Érdekes állapot ez: egyáltalán nem izgalom, hanem valami szellemi hanyag nemtörődömség. A szokásos hiperéberség alábbhagy, bekapcsol az autopilot és csak egyetlen dologra fókuszál az agy: belül lenni, magammal, és közben kívülről nézni magam, ahogy teszem a dolgom, melegítek, sorban állok, frissíteni kezdek, track-et indítok.
A verseny első harmadában lassan, kifejezetten óvatosan kezdtem. Részben mivel beszorultam a mezőny derekába, részben pedig mert már jópárszor ráfáztam az elfutott versenyekre. Az óvatosságra rátett még egy lapáttal a nyakig érő sár, így Pilisszentlélekig látványra nagyjából úgy haladhattam, mint hobbista beduin a műlesikló bajnokságon – hogy méltánytalanság ne érje a beduinokat: nem a törekvés, hanem a technika frontján voltak hiányosságok.
Ezen a szakaszon volt a legnagyobb szükségem az előre bekészített mentális mankóra. Az Apátkúti-völgyben megpróbált az aurámban lovagolva iramosabb haladásra bírni egy sporttárs. Szegény csaj mit sem tudott róla, hogy hiába lép a sarkamra és hiába előz be majd marad le 200 méterenként aggasztó hangerővel légcserélve, az én arany ökröcském épp csillagvirágokat legelget az égben, úgyhogy én kurvára leszarom, hogy ő pont most épp McLaren versenyautnak képzeli magát (puszilom amúgy, és üzenem, hogy amikor nem futok akkor amúgy egy egész kedves ember is tudok lenni).
Az óvatosság Visegrád előtt kezdett leolvadni rólam, ahol nagysokára megtaláltam a saját ütemem, és egy külföldi sráccal – az epikus nevű Guy Skywalker-rel- tisztelettudó de baráti szándékegységben egymást előzgetve futottunk egy önfeledt, játszós hat-hét kilométeren keresztül. A visegrádi frissítőponton a családom várt, akik egészen Debrecenből utaztak idáig, hogy lássanak – koszosan, büdösen- 18 másodpercig verseny közben. Ez életem leggyorsabb pit stop-ja volt, ugyanis nem akartam, hogy lássák, hogy a három ember összehangolt munkájából kiérzett féltéstől, aggódástól és a büszkeségtől, amit a szemükben láttam olyan sírhatnék tört rám, ami még legalább 35 kilométeren keresztül abszolúte nem volt időszerű.
Szemben a lejtőkkel, mindkét komolyabb mászás: a Kálvária és a Vörös-kő is kifejezetten kellemes élmény volt – nagyon tanulságosnak éreztem, ahogy a hosszú távokon indulók ünnepélyes csendben, a fájdalommal és a távval szembeni hatalmas tisztelettel meneteltek az Ég felé. Érzésre úgy valahol a Kálvárián érkezhettem meg a versenybe a szívemmel is.
Rövid ideig élveztem az ajándékba kapott lendületet, mert a nagyon pontosan követett frissítés a Pap-rét előtt kicsivel mégis elégtelennek bizonyult. Napokkal a verseny után jöttem rá az egyik legizgibb tanulságra: az unásig ismételt és gépszerűen követett frissítésem csak 30k körülig működik. Ennél hosszabb versenyeken több szénhidrátot igényel a szervezetem.
Intermezzo
Van egy bizarr bekötése az agyamnak: ha jelentősebb fájdalmat észlel – pl. masszőrnél-, akkor vidámnak ható röhögőgörcsöt küld rám – gondolom bosszúból. Ez már több félreértésnek adott gazdag táptalajt. Lásd, 15 éves koromban, amikor az Igor nevű, 110 kilós orosz import csontkovács paravánja mögé Édesapám az erkölcseim védelmére kelve kivont karddal érkezett, holott épp csak összepisilni készültem magam a kezelés fájdalmától.
Mint kiderült, az ultrafutás is fáj. Az S+-on lefelé elfogott a visszafojthatatlan, hangosan guruló, véget érni nem akaró nevetés. De olyan hangerővel és olyan göndören gurgulázva, hogy ragadóssá vált, mint a visegrádi sár – köszi a hasonlatot drága sorstársamnak és földimnek Bányai Gyurinak, aki velem volt kénytelen megtenni ezt a szakaszt. Remélem, látjátok magatok előtt a jelenetet, ahogy a két elcsigázott alföldi terepfutó egymás nyomában visítva röhögve fut, gurul, csúszik, szánkázik, bucskázik, kapaszkodik és menetel a megváltásnak hallucinált macskakő felé. A forgalomirányító crew szemében félelem ült. Indokoltan.
A röhögőgörcs környékén visszatért belém az élet meg a tempó és a Skanzentől egyenletes 6:05-6:10 környéki tempóval futottam a belvárosig. Tudtam, csak nem sejtettem, hogy ami ott vár rám, az több mint szép. Többen megírták, megénekelték már előttem. Amit hozzá tudok tenni, az nem sok: minden, amit valaha olvastál vagy hallottál az UTH utolsó másfél kilométeréről, az színigaz. Ömlöttek a könnyeim, nyilván Gabit találtam meg először, akit ugyanúgy mint a Belus tesókat, Árminékat és az összes családtagom szottyosra bőgtem.
Ez a verseny nekem egy hatalmas utazás volt, lélekből lélekig, szakaszos elindulással és euforikus megérkezéssel, aminek az idő ugyan tartozéka, de nem fokmérője. A jegyzőkönyv és a statisztikusok kedvéért legyenek azért számok is: az időm 7:27 perc lett, elfogyott 9 zselé, 0.3 deci izó, fél marék sótabletta, két magnézium, hét liter víz – ebből fél deci amúgy könnyek formájában távozott. A sírás okán természetesen extra sótabletták is elfogyasztásra kerültek.
És mi van a célvonalon túl?
Két nappal a verseny után tele vagyok kétellyel, haraggal, örömmel. Nagyon összezavaró ám ez a körbeérő verseny nekünk, akik amúgy sírni járunk futni – copyright by BelusFruzsi, akivel össze is pacsiztunk a verseny alatt párszor. Gabi tekintete mellett a bársonyos hangú “Szervuuusz Évaaaa” lesz a másik központi emlékem erről a versenyről.
Eléggé összekuszálja a lelket, ha a rajt és a cél ugyanott van, de a célba érve mi magunk már nem ugyanott, pláne nem ugyanazok vagyunk, mint akik elindultak futni. Azt hiszem, nekem ez a második nagy tanulsága ennek a versenynek: nem elég rajthoz állni, elindulni, megküzdeni és beérni. Legalább ekkora meló felkészülni arra, hogy megtanuljuk megismerni és megszeretni azt az embert, aki megérkezik, és akivé a verseny végére válunk. Egy kicsit koszosabb korpuszban egy valamivel egyszerűbb és sokkal könnyebb lélek. Meg egy kupac mosatlan. Ezek közül az egyikre nem voltam felkészülve.
Fotók: terepfutas.hu, Gizionok
baratrunning.com 