UTH Szentendre Trail – Polonkai Évi, beszámoló

Posted on június 5, 2024

Az első terepultráról a beszámoló is ultrahosszú lesz. Sportélettanilag jelentősebb sarokpontokért bátran görgess az “Eddig a Líra” pontig.

Nekem az ez a verseny tavaly Pünkösdkor indult, valamikor fél négy körül, hajnalban, a pilisszentléleki frissítőponton. Olyannyira megszállottja lettem a tavalyi önkénteskedés alatt az UTH indulásnak, hogy idén a verseny- és a mezőny közepén, Pap-rét előtt odaintegettem Györgyi Gábornak:  “láttalak a célban ahogy filmezted az indulásunk”…  Ahogy kimondtam, gyorsan javítottam is, hogy “Akarom mondani a rajtban, a rajtban láttalak!” De belül, mélyen igazából nem szorult javításra ez a mondat: az idei UTH rajthoz állás nekem egyúttal valamiféle megérkezés is volt.

Mi van a rajtvonal előtt?
Béláim, pánik. A pánik első fázisa 2023 végére esett. Ekkor ért el a három hónapja tartó futó depresszióm egy olyan mélypontra, ami segítségért kiáltott. 2024 februárban elkezdődött a Gizion életem, amivel párhuzamosan megszűnt a bánat, boldog edzések és még boldogabb beszámolók következtek, míg nem egyszer csak, a Szentendre Trail-t megelőző harmadik héten…

Beütött a pánik a második felvonása. Kulisszatitkokról fátylat nem lebbentve, Gabi egy harcedzett pszichoterapeutát állva hagyó eszköztárral, hangszínen és hatékonysággal és gyógypedagógust zavarbaejtő türelemmel elhitette velem egy 50 percnél nem rövidebb telefonbeszélgetésben, hogy amiről cirka nyolc éve álmodok, amire egy éve célként gondolok, amiért hónapok óta közösen dolgozunk, az bizony hiszti ide vagy oda, de el fog közelegni. Méghozzá igen hamar, úgyhogy haladjok ütemesen frissítési-, útvonal és mentális tervet írni, de REP 21-ben, vagy különben… A maradék három hétben olyan motivált gizionbeszámoló-, útvonal- és térképmagolás következett, hogy legédesebb álmomból felkeltve is betéve tudtam a szakaszok közti távot, szintemelkedést, főbb nevezetességeket, és hogy hol következik BelusTomi kedvenc lejtője (amúgy a Pap-rét után; megjegyezném, hogy ami engem illet, azt a lejtőt nyugodtan meg is tarthatja magának Tomi – lásd később).
 
Eddig a Líra, innentől a sportszakmai tények

A verseny előtt jól látszott két dolog: egyrészt, hogy papírforma szerint teljesíthető lesz számomra a verseny, másrészt hogy reálisan a középmezőnyben való stabil helytállás lehet az ambícióm. Mivel az érzelmi elköteleződés és az ilyen távon való rutintalanságom egy jó nagy adag terhet tett a vállamra, ezért a felkészülés utolsó két hetét az intenzív mentális tréningre hegyeztem ki. Elkészítettem fejben az útitervem, a mentális itinerem és az egyes szakaszokat felfűztem egy népmesére (ugyanitt: pszichológus jelölt jobb híján magán gyakorol meseterápiát és sportpszichológiát). 

Sikerült olyan szűkre állítani a gondolatok fókuszát, hogy a rajt előtti pillanatokból csak képek, érzések, hangulatok ugranak be. Gabi szemére és az ölelésére egészen tisztán, a karkotő átadására, bemutatkozásra, csapatfotó pillanatára, a kötelező felszerelés ellenőrzésére és a rajt előtti percekre viszont csak egészen homályosan emlékszem. Érdekes állapot ez: egyáltalán nem izgalom, hanem valami szellemi hanyag nemtörődömség. A szokásos hiperéberség alábbhagy, bekapcsol az autopilot és csak egyetlen dologra fókuszál az agy: belül lenni, magammal, és közben kívülről nézni magam, ahogy teszem a dolgom, melegítek, sorban állok, frissíteni kezdek, track-et indítok.

A verseny első harmadában lassan, kifejezetten óvatosan kezdtem. Részben mivel beszorultam a mezőny derekába, részben pedig mert már jópárszor ráfáztam az elfutott versenyekre. Az óvatosságra rátett még egy lapáttal a nyakig érő sár, így Pilisszentlélekig látványra nagyjából úgy haladhattam, mint hobbista beduin a műlesikló bajnokságon – hogy méltánytalanság ne érje a beduinokat: nem a törekvés, hanem a technika frontján voltak hiányosságok.

Ezen a szakaszon volt a legnagyobb szükségem az előre bekészített mentális mankóra. Az Apátkúti-völgyben megpróbált az aurámban lovagolva iramosabb haladásra bírni egy sporttárs. Szegény csaj mit sem tudott róla, hogy hiába lép a sarkamra és hiába előz be majd marad le 200 méterenként aggasztó hangerővel légcserélve, az én arany ökröcském épp csillagvirágokat legelget az égben, úgyhogy én kurvára leszarom, hogy ő pont most épp McLaren versenyautnak képzeli magát (puszilom amúgy, és üzenem, hogy amikor nem futok akkor amúgy egy egész kedves ember is tudok lenni).

Az óvatosság Visegrád előtt kezdett leolvadni rólam, ahol nagysokára megtaláltam a saját ütemem, és egy külföldi sráccal – az epikus nevű Guy Skywalker-rel- tisztelettudó de baráti szándékegységben egymást előzgetve futottunk egy önfeledt, játszós hat-hét kilométeren keresztül. A visegrádi frissítőponton a családom várt, akik egészen Debrecenből utaztak idáig, hogy lássanak – koszosan, büdösen- 18 másodpercig verseny közben. Ez életem leggyorsabb pit stop-ja volt, ugyanis nem akartam, hogy lássák, hogy a három ember összehangolt munkájából kiérzett féltéstől, aggódástól és a büszkeségtől, amit a szemükben láttam olyan sírhatnék tört rám, ami még legalább 35 kilométeren keresztül abszolúte nem volt időszerű. 

Szemben a lejtőkkel, mindkét komolyabb mászás: a Kálvária és a Vörös-kő is kifejezetten kellemes élmény volt – nagyon tanulságosnak éreztem, ahogy a hosszú távokon indulók ünnepélyes csendben, a fájdalommal és a távval szembeni hatalmas tisztelettel meneteltek az Ég felé. Érzésre úgy valahol a Kálvárián érkezhettem meg a versenybe a szívemmel is. 

Rövid ideig élveztem az ajándékba kapott lendületet, mert a nagyon pontosan követett frissítés a Pap-rét előtt kicsivel mégis elégtelennek bizonyult. Napokkal a verseny után jöttem rá az egyik legizgibb tanulságra: az unásig ismételt és gépszerűen követett frissítésem csak 30k körülig működik. Ennél hosszabb versenyeken több szénhidrátot igényel a szervezetem.

Intermezzo
Van egy bizarr bekötése az agyamnak: ha jelentősebb fájdalmat észlel – pl. masszőrnél-, akkor vidámnak ható röhögőgörcsöt küld rám – gondolom bosszúból. Ez már több félreértésnek adott gazdag táptalajt. Lásd, 15 éves koromban, amikor az Igor nevű, 110 kilós orosz import csontkovács paravánja mögé Édesapám az erkölcseim védelmére kelve kivont karddal érkezett, holott épp csak összepisilni készültem magam a kezelés fájdalmától. 

Mint kiderült, az ultrafutás is fáj. Az S+-on lefelé elfogott a visszafojthatatlan, hangosan guruló, véget érni nem akaró nevetés. De olyan hangerővel és olyan göndören gurgulázva, hogy ragadóssá vált, mint a visegrádi sár – köszi a hasonlatot drága sorstársamnak és földimnek Bányai Gyurinak, aki velem volt kénytelen megtenni ezt a szakaszt. Remélem, látjátok magatok előtt a jelenetet, ahogy a két elcsigázott alföldi terepfutó egymás nyomában visítva röhögve fut, gurul, csúszik, szánkázik, bucskázik, kapaszkodik és menetel a megváltásnak hallucinált macskakő felé. A forgalomirányító crew szemében félelem ült. Indokoltan.

A röhögőgörcs környékén visszatért belém az élet meg a tempó és a Skanzentől egyenletes 6:05-6:10 környéki tempóval futottam a belvárosig. Tudtam, csak nem sejtettem, hogy ami ott vár rám, az több mint szép. Többen megírták, megénekelték már előttem. Amit hozzá tudok tenni, az nem sok: minden, amit valaha olvastál vagy hallottál az UTH utolsó másfél kilométeréről, az színigaz. Ömlöttek a könnyeim, nyilván Gabit találtam meg először, akit ugyanúgy mint a Belus tesókat, Árminékat és az összes családtagom szottyosra bőgtem.
Ez a verseny nekem egy hatalmas utazás volt, lélekből lélekig, szakaszos elindulással és euforikus megérkezéssel, aminek az idő ugyan tartozéka, de nem fokmérője. A jegyzőkönyv és a statisztikusok kedvéért legyenek azért számok is: az időm 7:27 perc lett, elfogyott 9 zselé, 0.3 deci izó, fél marék sótabletta, két magnézium, hét liter víz – ebből fél deci amúgy könnyek formájában távozott. A sírás okán természetesen extra sótabletták is elfogyasztásra kerültek. 

És mi van a célvonalon túl?
Két nappal a verseny után tele vagyok kétellyel, haraggal, örömmel. Nagyon összezavaró ám ez a körbeérő verseny nekünk, akik amúgy sírni járunk futni –  copyright by BelusFruzsi, akivel össze is pacsiztunk a verseny alatt párszor. Gabi tekintete mellett a bársonyos hangú “Szervuuusz Évaaaa” lesz a másik központi emlékem erről a versenyről. 
Eléggé összekuszálja a lelket, ha a rajt és a cél ugyanott van, de a célba érve mi magunk már nem ugyanott, pláne nem ugyanazok vagyunk, mint akik elindultak futni. Azt hiszem, nekem ez a második nagy tanulsága ennek a versenynek: nem elég rajthoz állni, elindulni, megküzdeni és beérni. Legalább ekkora meló felkészülni arra, hogy megtanuljuk megismerni és megszeretni azt az embert, aki megérkezik, és akivé a verseny végére válunk. Egy kicsit koszosabb korpuszban egy valamivel egyszerűbb és sokkal könnyebb lélek. Meg egy kupac mosatlan. Ezek közül az egyikre nem voltam felkészülve.

Fotók: terepfutas.hu, Gizionok