Timi rendhagyó beszámolója, nem annyira a futásról.

Nehéz egy olyan futóversenyről beszámolót írni, ahol gyakorlatilag nem futottam. Amikor guide vagyok, és leginkább az vagyok a versenyeken, sosem a saját magamért futok, hanem azért, hogy akit kísérek, elérje saját célját. Nekem ez attól függetlenül kihívás, hogy épp futok-e vagy sem, hiszen arra, akit guideolok, akkor is ugyanúgy oda kell figyelni, ha futunk és akkor is, ha sétálunk. Akkor is, ha épp látássérült és akkor is, ha mondjuk autista vagy futókocsiban tolom. Ebben nincs különbség.

Minden ember, helyzet és verseny egyedi, és az együtt futásnál is nagyobb feladat ráérezni arra, hogy most épp mi lenne a legjobb számára egy adott helyzetben.  Hiszen a cél egy fogyatékkal élő vagy sérült sportolónál általában nem a győzelem vagy a dobogó, hanem hogy teljesítse, amit kitűzött maga elé és méginkább, hogy élvezze, amit csinál. És ezt akkor is nehéz ki- vagy eltalálni, ha beszél, hát még akkor, ha szavakkal nem is tudja kifejezni magát.

Vajon meddig tart a “helyes” motiváció és hol kezdődik az “erőltetés”, illetve meddig szól ez a kísért személyről és mikortól rólam? Mi a siker mércéje ebben az esetben Thomasnak és mi nekem mint guide? És vajon mi anyukájának? Szerintem tök fontos ezekre a kérdésekre még indulás előtt válaszolni. Arra jutottam, hogy Thomasnak az, hogy ha jól érzi magát, anyukájának az, hogy ha a fiának sikerül teljesíteni a távot, nekem pedig az, ha Thomas-t sikerül kicsit kirángatni a komfortzónájából és kihívások elé állítani (ami egy autistánál talán még izgalmasabb feladat), anyukájának pedig megmutatni, hogy Thomas is változik és fejlődik, mint bármelyik másik gyerek (SPOILER ALERT! Szerintem mindhárom cél teljesült – még ha csak az “én” céljaim voltak is kivetítve a többiekre :))

És hogy mi kell ahhoz, hogy valaki jó guide legyen azon kívül, hogy jobb állóképességgel kell rendelkeznie és tudnia kell gyorsabban futnia, mint a kísérni kívánt futó – vagy legyen elég ereje futni ÉS tolni a futókocsit?  Még tanulom, de szerintem nem árt, ha az illető mindenekelőtt türelmes és rugalmas és talán elsősorban elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja, hogy ez most nem róla szól. Sokat gondolkoztam, hogy ez a jó szó-e ide, és hogy én vajon mennyire vagyok alázatos, mert sajnos nem érzem magam kifejezetten annak, de lehet, hogy ha hiányzik a megfelelő mennyiségű alázat, az erős feladattudat is sokat segít – vagy mondjuk a kettő egészséges egyvelege 🙂 Ha úgy fogom fel a guideolást, mint egy olyan feladat, amiben nekem 100%-ot kell nyújtanom, akkor automatikusan következik az, hogy ez a verseny nem rólam szól vagy nem úgy szól rólam, ahogy a többi futóról.

Nyilván nekem könnyebb, mint sok “rendes” futónak, mert sem távolságban, sem tempóban nem tudok amúgy sem nagyot alakítani, meg az igazi versenyszellem is hiányzik belőlem (ok, mondjuk pl a Scrabble-t nagyon komolyan tudom venni),  és nekem valóban az okoz örömet, ha van kivel megosztani (kivéve, ha Scrabble, ott több ty betűs szót ismerek, mint ami A magyar helyesírás szabályai szerint létezik… 🙂 és nyilván, amit kapok cserébe, szavakkal nem kifejezhető (akkor ennyit a Scrabble-ről…).

Thomassal is így indultunk neki, ezekkel az opciókkal, hogy a hangulatától függően

– el sem indulunk

– elindulunk, de félúton kiszállunk

– teljesítjük, de szintidőn kívül (volt nálunk érem, hogy ha nem kapnánk emiatt, Thomasnak akkor is legyen)

(- szintidőn belül teljesítjük –> nem igazán volt reális opció)

És hogy ezt nem előre döntjük el, hanem majd az adott pillanatban kell az esetleg addig felállított tervet megváltoztatni. Végül elindultunk, pár száz métert futottunk, majd séta. Utolsónak indultunk, hogy Thomast ne zavarja a tömeg, így nem csoda, hogy elég hamar senkit nem láttunk magunk körül. Próbáltuk rávenni Thomast (az anyukája futott még velünk), hogy fusson kicsit, de pár lépés után újra sétára váltottunk. A kontrollfutó srácot kértük, hogy azért az erdőben ne szedje össze előlünk a szalagokat 😀

Az erdőben sem lett jobb a helyzet, Thomas alapvetően nehezen kezeli az emelkedőket és a lejtőket. Ideális terepfutó-jelölt 🙂  De rendületlenül gyalogolt, talán felfelé könnyebben, lefelé kicsit óvatosabban, ott előfordult, hogy szembefordultam vele és mindkét kezét megfogva lépdeltünk lefelé (igen, hátrafelé is tudok terepfutni, meg minden irányba is). Nagyobb gyökerek, sziklák és lépcsők előtt kicsit gondolkodott, hogyan is oldja meg, de kis biztatásra szinte folyamatosan tudtunk haladni. És így kb. ez volt végig.

Ugyanúgy “audiovizuálisan” narráltam a környezetet és az eseményeket, mintha látássérülttel futottam volna, a frissítőpontnál még szintidőn belül voltunk. A célba végül is futva érkeztünk, és bár pár perccel kicsúsztunk a szintidőből, kaptunk érmet is, ebédet is, többen jöttek oda hozzánk, hogy minden rendben volt-e, kaptunk-e érmet, hogy ment és hogy Thomas milyen ügyes. Ez nekem is nagyon jó érzés volt, hogy figyeltek ránk 🙂 Thomas anyukája sírva borult a nyakamba (örömében, nyilván). És hogy minek örült?

– hogy az időjárási frontra érzékenyen reagáló, rosszul alvó fia elindult élete eddigi leghosszabb és egyben első terepfutó versenyén a két lábán

– hogy türelmesen végigvárta a sort a wc előtt

– hogy elviselte a zenét és a viszonylag sok embert

– hogy nem adta fel útközben

– hogy egyszer térdre esett, de nem akadt ki

– hogy egyszer nagyon megbotlott, de ügyesen visszanyerte az egyensúlyát

– hogy számára nagyon meredek emelkedőkön és lejtőkön gyalogolt rendületlenül

– hogy a frissítésnél hajlandó volt 3 kocka csokit elfogadni tőlem

– hogy mosolyogva futott be a célba

– hogy ülve ette meg az ebédet

Thomas 12 éves autista, értelmi fogyatékos és mozgássérült, 3 évesen még nem tudott járni, most pedig teljesítette élete első terepfutó versenyét.