Futás szempontjából az év viszonylag jól indult: február elején volt egy jóleső, laza edzéses kis Szénás Kör (31 km, 900 m szint) Bonoval, az egyik kutyánkkal, majd márciusban futottam egy saját elvárásaimhoz képest jó időt a Vértes Terepmaratonon, aztán belevetettük magunkat Gabival a júniusi Szentendre trailre készülésbe. Közben eszembe jutott, hogy úgysincsenek terveim őszre, meg lehetne próbálni a nagy Szénás Kört attól függően, hogy mi lesz Szentendrén. Minden jól ment egészen április közepéig. Ekkor elkapott valami légúti betegség, amiből csak 4 hét és két antibiotikum kúra után tudtam kimászni. Viszont az amúgy sem legendásan sok erőm csak nem akart visszatérni, nyöszörgős-rozsdás futásaim voltak. A fő attrakciónak szánt Szentendre trail ennek megfelelően valahol a siralmas és a katasztrofális között sikerült, amire jó nagy lapáttal rátett a kibírhatatlan hőség és az elrontott sóbevitel is. Közel háromnegyed órát kornyadoztam 43 kilométernél, a Vörös-kő utáni lejtő tetején ücsörögve, mire végre szédelegve képes voltam egyáltalán lábra állni és valahogy bevonszolni magam a célba. Sokan mondták, hogy király, hogy nem adtam fel, és beértem, stb. Persze, persze, de… De nem ezért mentem. (Utána heteken keresztül írogattam róla a beszámolómat, mert nem csak a jó dolgokról kell írni, ugye. Egyik nap átolvastam, és rémisztően sok negatív gondolat volt benne, úgyhogy végül kitöröltem a fenébe az egészet. Felejtsük el.) Ez viszont kihozta belőlem a vágyat: a nagy Szénás Kört mégis jó lenne megcsinálni. Ilyen táv nekem még soha nem volt, 40 km fölötti is csak egy, az előbb említett szentendrei horror. Szóval, elég ambiciózusnak tűnt a dolog, még úgy is, hogy nem akartam űridőt menni, csak hogy a futó szintidőbe beleférjek, és így hivatalos teljesítő lehessek én is.

Gabinak félve említettem meg, azt hittem, hülyének fog tartani. Tulajdonképpen tényleg csodálkozott, mert azt hitte, a Piros 85 ötletét dobom be. De az a helyzet, hogy úgy érzem, egyre jobban távolodom a versenyektől. Mentálisan sokkal testhezállóbb egy ilyen csendes, egyéni rettenet, mint egy nagy csinnadrattával kísért rendezvény. Mikor futnám? A szülinapomon, október 24-én. Rábólintott. A rajt dátum később október 23-ra módosult. Haladtunk előre, alakultak a dolgok. Az előrejelzés (ami persze több hétre előre sokkal inkább jóslás-kuruzslás) szép, hűvös őszi időt mondott, 13-15 fokot. A futózsákomat közben eléggé megutáltam, úgyhogy felháborítóan sok pénzért vettem egy nagyon tutit. Leteszteltem, milyen kábé annyi cuccal telepakolva hosszút futni vele, mint majd a Szénáson, és messze felülmúlta az elvárásaimat. Kipróbáltam, hogyan tudom menet közben, külső aksiról tölteni az órámat, mert egyértelmű volt, hogy nem fogja kibírni egy töltéssel. Pöpec ez is. Közben napról napra melegedett a 23-ára jósolt idő. Október 20-án már ott jártunk, hogy aznapra 23 fokot mondtak (végül 26 fok volt). Frankó, már megint meleg lesz… De most nem érdekelt. Nyugodt örömmel vártam, hogy indulhassak, soha egyetlen versenyt nem vártam még ennyire, pláne nem ilyen izgulásmentesen. Kriszta (az egyetlen ember, akivel szinte rendszeresen szoktunk együtt futni – már ahhoz képest rendszeresen, hogy én amúgy soha senkivel) is ellátott pár jótanáccsal főként az útvonal számomra ismeretlen részeivel kapcsolatban. A zsákot napokkal korábban bepakoltam, késznek éreztem magam, fejben is nagyon egyben voltam.

És utolsó nap lebetegedtem. Nem volt komoly, igazából nem tört ki rajtam semmi, de pont annyira megborított, hogy érezhetően elerőtlenedjek, és a pulzusomon is látszódjon, hogy így most nem szabad ennek nekivágni. Egyeztettünk Gabival, semmi gond, kimászom ebből, visszaerősödök, ráedzünk, aztán mehetek. November 23. az új cél, pont egy hónappal a tervezett után. Edzői utasítások betartva: kimásztam, visszaerősödtem, ráedzettem, ahogy kérte. Korai indulást terveztem, hogy ne a végén, dögfáradtan kelljen sokat mennem sötétben. Napkelte 6:59, napnyugta 16:00. Időterv továbbra sem volt, csak annyi, hogy jó lenne beleférni a futó szintidőbe, azaz 13 óra alatt körbeérni. Nem lehetetlen, de se gyors, se erős nem vagyok, szóval azért necces.

Végül eljött november 23., szombat. Kelés hajnalban 3:15-kor, készülődés, átmozgató kutyasétáltatás, Rékától elköszönés (jobban izgult, mint én), majd 5 óra előtt pár perccel ott álltam a rajtban, a solymári művház előtt. 3 fok volt és metsző, fagyos szél. Eszembe jutott, amit sokan kérnek ilyenkor: engedjen át a hegy, az erdő. Tök vicces, hogy mindenki egy picit máshogy éli meg ezeket a dolgokat. Én nem az átengedésre vágyom, hanem a magához ölelésre. Azért megyek terepre, hogy egy kicsit eggyé tudjak válni azzal, amitől a városok elszakítják az embert. Hogy fogadjon be az erdő, engedje meg, hogy nála vendégeskedjek egy kicsit. Mutassa meg a szépségeit, a nehézségeit, izzasszon meg, sározzon össze. Hagyjon nyomot rajtam és bennem. Így indultam neki 5:13-kor.

Most jönne a tipikus futó beszámolós rész az adatpornóval, hogy mikor ettem zselét, mennyit ittam, hol voltam fáradt, mikor volt erőm, melyik szakasz volt könnyű, melyik volt szenvedős. De értelmetlen lenne ennyire belemenni a részletekbe, úgyhogy ez egy anti-beszámoló. Egyrészt mert más számára ennek nincs gyakorlati haszna, másrészt pedig mert ez mind nem fontos. Az a lényeg, hogy elképesztő hangulata volt a Jegenye-völgynek a hajnali koromsötétben. Meg az, hogy milyen volt a napfelkelte a Nagy-Kopaszra tartva, ahol a Csergezán-kilátó tövében éppen ébredezett pár bivakoló természetjáró; meg hogy vigyorogva megöleltem Kriszta nevében a jellegfát a Kutya-hegy után, mert megígértem neki. Hogy a Nagy-Szénásra felérve fülig ért a szám, mert eszembe jutott, amikor nemrég Rékával eljöttünk ide a kutyákkal, és milyen nagyon szerettük azt a napot. Hogy a Szeretet-forrás vizénél semmi nem eshetett volna jobban a soha véget érni nem akaró emelkedőn a Pilis felé. Hogy felvillanyozott a susnyásba bemenekülő rókák és őzek látványa. Ezeket az élményeket viszem haza, nem a kalóriabevitel gyakoriságát. Az egész utat imádtam úgy ahogy volt, egyetlen pillanat sem volt, amikor meg kellett volna állnom pihenni, minden olyan természetesnek és egyértelműnek tűnt. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ne lettek volna nehézségek. 50 km után a lejtők nagy részén csak séta ment, mert elkezdett erősen szúrni a bal térdem. A pilisi gerincút utáni P+ alsó felét átmenetileg nyugodtan át lehetett volna nevezni “18+”-ra, mert hangosan végigkáromkodtam, annyira gonosz szakasz volt. És fájdalmas árat fizetve tapasztaltam meg, hogy a kidörzsölésgátló kenceficék semmit nem érnek, ha az ember elfelejti bekenni magát velük.