Latest Event Updates

Suhanj!6 – Belus Fruzsi, beszámoló

Posted on

Szóval jó lenne sallangmentesen futni. Csak úgy odaállni és egyszerűen hat óra alatt őszintére futni magam. Hiányzik az az érzés, amikor olyan egyszerűen működnek a dolgok, mint amilyen például a levegővétel. Beszív, kifúj, a levegő folyamatos áramlása dolgozik bennem. Ugyanezt kellene tennie a lábaimnak, megy a bal, megy a jobb, folytonos ritmusban, anélkül, hogy gondolkodnom kellene különösebben. Hogy túl kellene agyalnom. A pillanat, amikor a fejemben cikázó gondolatok előbb foszlányokká csitulnak, aztán egyszer csak a belső monológ elhallgat, a tökéletesen egyszerű állapot, csak az aszfalthoz ütődő lépteim zaja veri fel az éjszakát. Ritkán él meg ilyesmit az ember, ha meg elkapja ezt a pillanatot, onnantól évekig felidézi, dédelgeti, töltekezik belőle és folyton keresi ugyanazt.

Ha nem futnék, akkor énekelnék megint, ha pedig ahhoz sem lenne kedvem, akkor valami egyebet csinálnék. Ennyi évvel a hátam mögött tudom, hogy akkor sem lennék elveszett ember, ha nem futhatnék, de mindenképpen kevesebb, vagyis inkább csak más. Kilométer-hiányos. De itt a két jó lábam, amit használhatok, a vele együtt járó felelősség, hogy jóra is használhatom. A lábak, amelyek hozzám tartoznak. Ha rájuk nézek, azt gondolom, hogy férfi lábak, mert a sok izomtól olyan robosztusnak hatnak. Nem érzem, hogy különösképpen csinosak lennének, de már nem zavar, mert erősek, ez az én szuper-erőm, nem a külcsín, hanem a belbecs. És az hogy ezt ki látja, kicsit sem érdekel. Elég, ha én tudom, az esztétikum meg csak amolyan mellékzönge. Vannak napok, amikor kifejezetten, amolyan szabályosnak ható módon szépnek is látom magam, olyankor én vagyok a Palvin Barbik netovábbja. Ezek a gondoltatok kavarogtak bennem a Suhanj!6 verseny hetében. Egy verseny, ami tökéletesen idegen, mivel se nem terep, se nem igazán hosszú, mégis az éjféli rajtjával, meg az egy kilométeren oda-visszázós jellegével folyton izgatja a fantáziámat. Hat órát futni milyen már? Első blikkre azt gondolom, hogy nem lehet annyira komplex, futottam már 14 órát is egyben. De mégis nem olyan egyszerű eltalálni a megfelelő tempót, az éjféli rajt meg annyira bioritmus-idegen, alvás nélkül futkosni az éjszakában egy fejlámpával a hozzád hasonló elszántakkal. Az együtt-szenvedés csodálatosan összetett érzése. Szürreálisnak hat, egyszer már próbáltam, akkor 64 km ment, most vajon mennyit tudnék?

Kedden reggel fájós torokkal ébredtem. Az első gondolatom az volt, hogy miért nem akarok futni a hétvégén? Nem érzem, hogy félnék a kudarctól, nincsenek bennem extrém elvárások, de mégis lehet, hogy a tudatalattim dolgozik és nem akarja, hogy a rajtvonalhoz álljak. Helló önszabotázs? Miután ezeket tisztáztam magamban, logikus gondolatmenetet követően megállapítottam, hogy ez bizony allergia (egyszerűen nem lehet más), ehhez mérten igyekeztem megcsinálni a hétre előirányzott laza edzéseket. No meg persze sokat aludtam, rengeteget szaunáztam és igyekeztem mentálisan felkészülni az előttem lévő megpróbáltatásokra. Megnéztem a rajtlistát. Ekkor megállapítottam, hogy Fűrész Editet és a csapattársamat Németh Szilvit leszámítva senkit sem ismerek a lányok közül, ami nem meglepő, mivel alapvetően a terepfutók között mozgok, az aszfaltos futók ismeretlenek előttem, kevésbé van időm követni a munkásságukat. Meg egyébként is, az ultrások többsége valahogyan folyton cserélődik (legyen szó terepről, vagy aszfaltról), kevés a régi bútordarab közöttük. A verseny előtti napomat mosással és pakolással töltöttem, mivel épp csak hogy hazaestünk a Regécen töltött hetünkből, a verseny után közvetlenül kezdtük meg következő nyaralásunkat, így nem volt igazán pihentető a megmérettetés előtti 24 óra, de azért egy bő másfél órát így is tudtam „hunyni” kora este, kellett is.

A verseny helyszínére Szilviék fuvaroztak minket, Gabi, az edzőm is velünk tartott. Jelenléte megnyugtatott, úgy éreztem, jó kezekben leszek, ha kell, továbbtaszigál, de mégis inkább tartani fogom magam, ma elkerül majd az ultrás hiszti – gondoltam magamban elszántan. A rajt előtt lelkesen álltunk be egy csoportfotó erejéig, ment a mosolygás, pedig nagyjából tudtuk mi vár ránk, de ilyenek ezek az ultrások, szeretünk mélyre ásni.

Sosem futottam még kézikulaccsal, de most feltétlenül szerettem volna gyakorolni a folyamatos frissítést, így feltett szándékom volt végig iszogatni izót/vizet/kólát, amit éppen megkívántam. Az ultra sikere – ha lehetőségeinkhez mérten megfelelően edzettünk – ezen áll vagy bukik, tehát, hogy hogyan frissít az ember. 23-24 fok volt éjfélkor, de meglehetősen párás meleg így is, tehát különösen fontos volt a folyamatos folyadék (no meg szénhidrát-) pótlás. A kulacsomban egyszerre nem volt több két decinél, így nem igazán jelentett többlet súlyt, viszont az állandó iszogatás úgy gondolom, hogy meghozta a gyümölcsét. A kulacstól csak egy fél, vagy egy egész kör erejéig „szabadultam meg”, amikor is Gabi beletöltötte azt, amit kértem.

238829575_580201476350943_5661407931651745981_n.jpg

Pulzuscsekkolás

A rajtot követően nemsokára beálltam az utazó sebességemre, ami nagyjából 5:00 – 5:10 körüli kilométereket jelentett. A pulzust eleinte folyamatosan ellenőriztem és – noha csak pár ütéssel ugyan – egy kicsit alatta is maradtam az első 10 km-en az előírt zónánál. Ezt betudtam a csuklón mért pulzus bizonytalanságának, mivel érzetre ez tűnt a helyes, hosszan tartható tempónak. A lányok között nagyon sokáig az ötödik helyen haladtam, bár nagyon nem megfeszülve. A fordítóknál elhaladva mindenki frissnek és energikusnak tűnt, de tudtam, hogy nagyon messze van még a vége, egy ultra alatt bármi (is) lehet. Az első két óra eseménytelenül telt, ettem – ittam, ahogy terveztem, jó erőben éreztem magam, a holtpontok is elkerültek még ekkor. Aki még nem próbálta, akár azt is gondolhatná, hogy unalmas egy ilyen pályán körözni, de valahogy mégsem éreztem ezt. Egyrészt minden körben végére ki kellett találni, hogy mivel tartsam ébren Gabit (nehogy már unatkozzon :-)), másrészt meg figyelhettem az óra kijelzőjét, hogy nahát, megint 10 perccel kevesebb van hátra a küzdelemből.

238142740_4840605315968305_1182774753949015895_n.jpg

Két óra elteltével elkezdtem zenét hallgatni, ezzel 2 órán keresztül szórakoztattam magam. Az erőnlétemmel még mindig semmi gond nem volt, a zenéim feldobtak, különösen a „Hétköznapi” érintett meg, a maga egyszerű mondanivalójával. Emlékeim szerint, volt, hogy hangosan énekeltem, csak hogy kellően ébren tartsam magam, illetve nehogy alábbhagyjon a lelkesedésem. A 42. km-nél ránéztem az órámra és az 3:36-ot mutatott. Csak hogy kontextusba helyezzem ezt nektek, a legjobb maratonom 3:30:48. Nem kezdtem nagy matekozásba ekkor sem, úgy voltam vele, hogy az általam célként kitűzött 65 km nagy valószínűséggel meglesz, de az esélylatolgatások helyett inkább csak a „munkára” koncentráltam. Gyűltek a kilométerek, fogytak a percek, mindenki tette a dolgát a sötétben. A 4-5. óra között mindig a legnehezebb: várod a napfelkeltét, próbálsz válaszolni a benned felmerülő kérdésekre, miért is vagy itt pontosan.

Tovább a teljes beszámolóhoz

Berliner Mauerweglauf – Földi Zsuzsa beszámoló

Posted on

Ülök a vonaton, megyünk hazafelé Berlinből, és nem bírom ki hazáig, hogy rendesen, gépen, szövegszerkesztőben legyen meg – meg kell írnom most telefonon a múlt hétvégi futásom. Tavalyi-idei célversenyem, csoda egy kör volt 🙂

Idén rendezték meg 9. alkalommal a Berliner Mauerweglauf névre hallgató emlékfutást, a volt Berlini Fal vonalán 161 km hosszan, ebben az évben az óramutató járásával megegyező irány volt, ez évente változik. (a verseny honlapja: www.100meilen.de ). Erre a versenyre 2019-ben neveztem, 2020-ban a covid miatt nem tartották meg, a nevezésem áthozhattam 2021-re, és éltem is a lehetőséggel.

A tavaly októberi UB után nagyon lelkes voltam, 20 órán belüli teljesítést alapnak éreztem, januárban a szülinapos százas után már a 19 óra is motoszkált bennem. Aztán jöttek makacs boka-gondok, ami miatt április-májusban kevesebb futás volt, végül június végére összekalapáltam magam. Közben elvégeztem egy funkcionális tréneri képzést, és jelentkeztem erőnléti tréneri képzésre (még folyamatban van). 6-8 héttel a verseny előtt a cél a táv teljesítése lett, semmi tempó-és időterv nem volt, örültünk hogy az összes futóedzést meg tudom csinálni.

Egy hónappal a verseny előtt hirtelen furán nem mentek az edzések: fulladás, erőtlenség, 2 km nem ment egyben gyaloglás nélkül – gyanús, ez megint a vas, illetve annak hiánya lesz. Labor, vérvétel: bingó, helló brutál vashiány megint 😕 Vashiány ide vagy oda, az edzéseket ahogy tudtam ( =rettenetesen lassan, pulzust alig tartva, sokszor levegőért küzdve) megcsináltam, közben arra gondoltam, hogy ez is beépül, ez az én magashegyi edzőtáborom. Végülis oxigénhiányos állapotban toltam mindent, szinte hegyen érezhettem magam. Szinte 😃 Szerencsére van egy iszonyatosan jó fej háziorvosom, aki bár szabadságon volt, hetente kétszer az otthonában beadta nekem a vénás vas injekciókat, így a verseny előtt 3 héttel az esedékes éjszakai 6 órás edzést már egész normálisan meg tudtam csinálni (=végig tudtam futni, még ha lassan is). Ekkorra már kezdtem elhinni, hogy végig fogok menni valahogy a 100 mérföldes körön, és talán menni fog a 24 órán belüli teljesítés is. Ezen a héten még estem is egy nagyot otthon a lépcsőn, miközben megkapaszkodtam a korlátban, a jobb vállam így rendesen megtéptem, de a ficamot megúsztam, így futóedzés nem maradt ki, de sajnos az erősítések korlátozottan mentek csak. (azóta is megy a gyógytorna, pár hét múlva valószínűleg rendben lesz teljesen)

Július vége, augusztus eleje munkában is húzós volt, így a verseny hetében már nem dolgoztam, hiába csak csütörtökön mentünk Berlinbe, hétfőtől ‘láblógatás’ volt. Már amennyire a gyerekek, kutyák és cicák mellett lehet lábat lógatni, de a korábbi hetekhez képest tényleg szinte pihenés volt. Szinte. 😃

A terv eredetileg az volt, hogy autóval utazunk, és a versenyen Gábor autóval kísér, adott pontokon találkozunk. Indulás előtt egy héttel kaptunk észbe, hogy ez nem olyan egyszerű, az ő autója dízel, és nem fiatal, így Berlinből tulajdonképpen ki van tiltva… Ha szerzünk is fiatalabb dízelt, vagy benzines autót, akkor is kell rá engedély (egy zöld matrica), az meg indulásig nem érkezik meg. Oké, akkor újratervezés, legyen vonat. Neubrandt Józsi. (szintén Gizion, két éve már teljesítette ezt a versenyt, és mesélte, hogy tök oké a vonat Berlinbe) is vonattal megy, jó lesz nekünk is. Vonatjegyet pénteken megvettük, így akkor majd Berlinben bringát bérlünk és Gábor avval kísér és segíti a frissítésem. Indulás hete kedd (csütörtökre van vonatjegyünk): jön a hír, szerda hajnaltól péntek reggelig sztrájkolnak a német mozdonyvezetők, ez érinti a nemzetközi vonatokat is, a mi vonatunk csak Drezdaig közlekedik. Oké, fókusz a versenyen, nincs para, kijutunk mindenképp időben. Autó mégis? P+R+be letenni, majd G valahogy szombat hajnalban összeszedi? Á, ne kavarjunk már, Józsi üzen is Berlinből, hogy oké minden, Drezdából megy vonatpótló Berlinbe, sima ügy, így nekünk is marad a vonat. Így is lett, 12-én, csütörtökön reggel fél 8 körül indult a vonat, a buszos átszállással együtt is este 3/4 10-kor már a szomszéd hotel lobbijában söröztünk Józsival 😎. Pénteken reggel az átmozgató 4 km-t együtt futottuk Józsival, aztán délelőtt mi átvettük a bicajt a kölcsönzőből, kicsit körbenéztünk a környéken (kb 15 km séta lett aznap összesen, pont jó pihis napnak a verseny előtt 😃 ), délután rajtcsomagfelvétel.

A szállásunk egy épületben volt a versenyközponttal, tulajdonképpen direkt így foglaltuk. A csomagban rajtszám, egy darabka a Falból, az útvonal térképe, pár prospektus és három nagyméretű, számozott (1,2,3) különböző színű tornazsák: a három nagy pontra (60, 91 és 129 km) ezekben lehet előre küldeni frissítést, ruhát, bármit. Rajtcsomagfelvétel után tésztaparti, ami egy fullos állófogadás volt inkább: 3-4 felé “rendes” (gluténes) tészta, egyféle gluténmentes, szósz 3 féle (egy vegán, két húsos). Emellett zöldsaláták, gyümölcssaláta vaníliás és egyéb öntetekkel, fagyi, víz, üdítő, és sör (a sörért fizetni kellett). Késő délután megérkezett Cserta Balázs és Csathó Timi is, Józsit ők kísérték. Ittunk velük egy sört, amíg átbeszélték Józsival a frissítést, kicsit beszélgettünk, aztán mindenki lépett pihenni.

Este összeraktam és elmondtam Gábornak a frissítésem, ami a már szokásos módon szögegyszerű volt: Enduraid app által megtervezett, az órára átküldött terv szerint 20 percenként vagy víz, vagy iam italpor. Nagyjából óránként egy adag italpor kellett, így 23-24 órára kiszámolva elosztottam: első 7-8 órára Gábornál bringán (első nagy pont 59,9 km), többi a zsákokba. Eredetileg a terv az volt, hogy compressport öv és 1 db fél literes soft kulacs lesz nálam, és ezt cseréli nekem Gábor, de végül egy T8 nadrág lett a tuti megoldás – nagyon vékony, könnyű, és saját ‘beépített’ öve van, ebbe ha nagyon muszáj, belefér akár 7,5 dl-nyi soft kulacs teletöltve, a tégla méretű telefonom (a kicsi, könnyű butát otthon felejtettem, okoszsu…), zsepi, maszk (de ennyi cucc végül nem is volt nálam). A bringás hátizsákba bepakoltuk az alap dolgokat a frissítésen kívül (ragtapasz, koffeintabletta, fájdalomcsillapító, jégzselé, stb), aztán korán alvás. Szerencsére verseny előtt nem szokott gondom lenni az alvással, most sem volt, hajnali 4-kor egészen kipihenten ébredtem.

Biztosan az is sokat számított, hogy extra nagy elvárásaim nem voltak magammal szemben, “csak” annyi, hogy érjek körbe egyben, sérülés nélkül, lehetőleg 24 órán belül, de mivel a szintidő extra baráti – 30 óra -, akkor sem dől össze a világ, ha 28 óra alatt túrázom végig az egészet. Nyugodt voltam, lelkes, kíváncsi, fókusz a futáson, és örültem, hogy végre, végre indulunk. A versenyre való tekintettel már 4-től lehetett reggelizni a hotelben, mi f5 körül ettünk (én lekváros pirítóst, amit egyébként soha máskor nem eszem), majd f6-kor Balázs kivitt Józsit és engem a rajtba (kb 2, 5 km-re volt a szállástól, de egyébként fél óránként indult transzfer busz is a rajtba). A stadionban a számozott zsákokat leadtam, pár fotót csináltunk a rajtkapunál, és pontban 6-kor elindultunk mind a 382-en.

Az első 15-20 km lassú lett, főleg a rengeteg közlekedési lámpa miatt – útvonalbiztosítás nincs, ha piros a lámpa, állunk. Utólag megnézve az első 20 km-en 9-10 perc állásom volt emiatt, de ezt tudtuk, hogy így lesz, Józsi felkészített rá. Gáborral nagyjából az első ponton, 9 km körül (Checkpoint Charlie) találkoztunk (a rajtba nem jöhetett velem a járványügyi előírások miatt) kicseréltük a kulacsokat, ő fotózgatott, én kocogtam. A városból 30 km körül értünk ki, előtte volt a megemlékezős pont – minden évben a versenyen egy, a falnál meghalt emberre emlékezünk, és az ő emlékhelyénél van egy nagyjából 1 perces megemlékezős állás. Az útvonalon végig vannak emlékhelyek, ez tényleg nem egy szokványos “csak egy kört futunk” verseny, itt végig minden emlékeztet arra, hogy 35 éve még állt a Fal…

A városból kiérve az útvonal szinte végig kiépített kerékpárúton, vagy erdei ösvényeken vezet, nagyon hangulatos, változatos volt, nekem baromira tetszett. A pontok 6-8 km-re voltak egymástól, az ott lévő önkéntesek mindenhol azt lesték, hol és miben tudnak segíteni, szinte szomorúak voltak, amikor mondtam, hogy köszi, semmit nem kérek 😃 Viszonylag hamar úgy ment már a frissítésem, hogy a soft kulacsokat is Gábornak adtam, és ő normál bringás kulacsban adta 20 percenként, amit kellett (órámon az Enduraid app 1 perccel “idő” előtt, és aztán időnél is jelzett, kiírva, hogy mi a menü (víz vagy iam italpor, illetve kell-e plusz só).

Az első 50 km nagyon lassan telt el, alig vártam, hogy az első nagy ponton (60 km) legyünk. Semmi gondom nem volt, csak valahogy úgy éreztem, hogy soha nem érünk oda. Ott sem történt semmi extra, de akkor úgy kézzelfogható lett, hogy az első harmadon túl vagyunk (bőven), és bár innen van még egy bő százas (ami azért valljuk be, rohadt sok még 😃 ), mégis könnyebb lett a futás, és innentől kezdtem el igazán élvezni az egészet. Nagyon szép a környék, szuper volt az idő, és bár ekkorra már eléggé sütött a nap, az otthoni 35 fokos meleghez képest ez a 28 fokon napon futás nem igazán viselt meg. Bőven elég volt óránként bevizezni a sapkát, karszárat, még a napos szakaszokon sem volt durva a meleg. Egyszer kértem Balázséktól jeget (találkoztunk velük), többször nem is volt szükségem ilyen extra hűtésre. Ja, a karszár. A 42k.hu-val csináltattam a versenyre, a jobboldalin #gizionpower felirattal, a baloldalin a frissítőpontok listájával, kiemelve a nagy pontokat, ahova zsákot küldtem. Baromi jó volt, hogy láttam, hol tartok, nekem nagyon sokat segít, ha vizuálisan is megvan, hogy hol tartok a teljes távhoz/rajthoz/célhoz képest. (A futás közben többször is kértem Gábort, mutassa meg térképen, hogy hol járunk épp) 72 km-nél a pontra befutva egy “hajrá, hajrá” kiállítást hallottam – hát ez hogy, magyar drukk??? Balázs és Timi voltak a ponton, ettek, gondoltam Józsi már rég elment (ekkor már több, mint 9 órája futottunk). Bár azt gondoltam, legalább 2-3 ponttal előttem jár, 80-nál utolértem, sétált. Kérdezem, hogy mi a helyzet, oké-e minden, mondta hogy sajnos gyomor-gond volt, de már jobban van, előbb-utóbb jó lesz. Gyalogoltam vele (nem volt idő-tervem, belefért bármi), aztán ha futottam, jött ő is, de pár km múlva hátrébb maradt.

A 91 km-nél lévő második nagy pontra fél 5 után értünk be (10:40 futás idő kb), itt 2-3 percet töltöttünk, elraktuk Gábor meleg cuccát, gyors wc, sok tökölés nem volt. Pulzusra futottam, és valahogy nagyon jól sikerült végig tartani. 146-154 volt a kiírás, 152-nél már gyaloglásra váltottam – ki tudja, mi lesz a végén, nincs feszes terv, belefért bőven. Ez után a pont után nagyon vártam, hogy elérjek a 100 km-hez, nem mintha ott bármi is várt volna, de addig nagyon lelkesen toltam. Eljött a 100 – és nem volt kedvem futni. 12 óránál 101 km, még 60 van hátra. Nincs kedvem, azért már kicsit fáradok, unom. Tudtam hogy majd jobb lesz, de türelmetlenkedtem, hogy mikor lesz már kedvem futni megint….

Futottam azért, de többet gyalogoltam bele, Gábornak is mondogattam, hogy most kicsit unom, bár nem fáj igazán semmi, és erő is van, csak a kedv, az hibádzik… Aztán kb 4-5 km kedv nélküli kocogás után észrevettem, hogy jé, hát kezdek kicsit álmosodni, lehet hogy ez a gond. Koffeintabletta, ezért hoztuk – kértem is egyet Gábortól, és 5 perc múlva már futottam, és közben be nem állt a szám, kicsit felpörgetett 😃 A garminban beállítottam egy pace pro tervet is, 23 órás teljesítésre, fokozatosan lassuló tempóval, csak hogy közben lássam, mennyire tudom esetleg tartani, mindenféle kényszer nélkül. 110 km körül már több, mint 2 órával jobb befutó időt számolt, mint 23 óra – ez iszonyúan motivált. 21 órán belül lehet esélyem beérni, azta…

Este 9-től kötelező volt a láthatósági mellény és a fejlámpa, fél 9 körül ezeket felvettem, mert az erdős részeken már volt annyira sötét, hogy érdemes volt használni. Az utolsó nagy pont 129 km-nél volt, én már 115 körül elkezdtem kicsit fázni, a napközben csurom vizesre izzadt top és nadrág naplemente után nem volt túl komfortos. Természetesen a 91-es ponton nem vettük ki a száraz ruhát a zsákból (“majd a 129-es ponton, addig bőven ráér, nem fázom”), így nem öltem több energiát abba, hogy kicsit fázom – “ez van, annyira nem gáz, simán bírható a következő nagy pontig”.

129 km, utolsó nagy pont, zsák. A T8 nadrág dereka nem vizes nagyon, a terv az, hogy az alatta lévőt cserélném, plusz a csurom víz topot és a trikót. Hát ez nem jött be, szarul pakoltam. Egy egybevarrt alsó+felső nadrágos futógatya, és egy db póló a zsákban (hogy a ‘csába nem tettem ide topot is???). Oké, akkor száraz nadrág, compressport öv, és csak a trikót cserélek pólóra, jó lesz ez így is. Itt elment 7-8 perc a pakolással, öltözéssel, lehetett volna gyorsabban depózni, meg lehetett volna maradni a vizes cuccban, de jól esett nagyon a száraz nadrág, átöltözés után éreztem igazán, hogy mennyivel jobban érzem magam. Pontról ki, még 32 km. Már csak 32 km, juhéjj 🙂 15 óra 43 percnel járok. Az óra szerint 20,5-21 óra körül végzek, ha a pace pro tervét tartom, ami ekkor már 9 perc körüli ezreket jelent. Most nagyon kényelmesen 7-7:30 körülieket megyek, belegyaloglással. Basszus, ha 5 óra alatt csinálom meg maradék 32-t, ami kicsit több, mint 6 km óránként, akkor is 21 órán belül beérek..És ha 7 km óránként? Az 4,5 óra még kb. Ha 7,5 km/óra, az 4 óra. Az viszont 20 órán belül lenne, basszus, beérhetek a tavalyi tervem idejére, sőt! Úgy, hogy 4 hete még a vashiány miatt nem tudtam rendesen futni…

Na akkor toljuk, basszus, okosan, de haladjunk, haladjunk, pulzusra figyelve 🙂 .137-nél óra lemerült (túl sok feladatot kapott szegény 😃 ), gyorsan powerbankra tettük, újraindítás. Pace pro már nincs, de tudom hogy 25 km még. Egy vízhólyag kidurran, na ez rohadtul fáj, gyorsan ragtapasz rá, hogy a bőr ne jöjjön le, és futás tovább. 21 km még, egy félmaraton, az max 3 óra. Éjfélkor szólok Gábornak, hogy írjon Gabinak, hogy hajrá a Suhanjon futó Gizionoknak, nagyon motivál, hogy ők most kezdik, 6 órán át tolják a gáton, én meg hamarosan végzek, ha minden jól megy, hát tolom én is, ahogy tudom.15 km még, az max 2 óra, de annál gyorsabban haladok. Úristen, ha 2 óra, akkor 20 óra tényleg meglesz, sőt, sőt..10 km, 18 óra 30 perc – na csakazértis a kva életbe, 19-cel fog kezdődni az időm. Mostanra már tényleg fáradt vagyok, de tudom, hogy már közel vagyok, és nagyon élvezem, hogy megy a futás normál tempóban, és tulajdonképpen semmi bajom, igazán nem fáj semmi. Illetve a bal combomban az egyik izom nem százas, a futás elején éreztem, hogy kicsit mintha feszesebb lenne, mostanra egyértelműen fáj. Nem éles fájdalom, nem elviselhetetlen, de ott van. Gábornak szólok, hogy nézze, hogy sántítok-e, és szóljon, ha igen. Amíg ránézésre egyformán terhelem a két oldalt, nagy gond nincs, annyi kis fájás belefér így 150+ km futás után.Az utolsó 8-9 km időre futás és tempós gyaloglás: 4 perc futás, max 1 perc gyaloglás. Gábor szerint még 1 perceket sem gyalogoltam, kívülről nézve minimális volt a gyaloglás az utolsó kilométereken, elhiszem neki, de én tudom, hogy gyalogoltam is 😃

Az utolsó 2 km-en már nagyon vártam, hogy beérjek, a 19:45-ön belüli idő már biztos volt, és imádtam, hogy a 160. km-ben is tudok futni, és ha nem számítjuk bele a bal combomban lévő kis izét, tulajdonképpen még jól is esik 🙂 .És végre odaértünk a stadionhoz, bejárat – Gábor nem jöhet be… Basszus. Oké, akkor pulcsit, telefonom elkérem, majd valahogy visszajutok a hotelbe (elvileg van transzferbusz). A stadionban még kis kacskaringózás, aztán egy kör az atlétika pályán (imádtam), a pálya szélén végig színes gömb lámpák, nagyon tetszett. Célkapu, 19:41

(“basszusbasszusdekurvajovagyföldi”), célfotó nincs, de nem baj. A célkapu óráján a számok úgyis az agyamba égtek :))) Gratulálnak a szervezők, megkapom a finisher pólót, az érmet majd holnap a versenyközpontban adják oda. Hát vége, és uramatyám, tényleg 20 órán belül. Bőven belül. Ülök a földön, kéne valami transzfer buszt látni, amit nem látok, de semmi kedvem megkérdezni, hogy merre van (utálok vadidegen emberekkel beszélni, ha tök egyedül vagyok számomra ismeretlen helyen 😃 )Gáborral beszélünk telefonon, hogy esetleg Balázsékat hívjam, hátha errefelé vannak – nem veszik fel. Gabi még este kérte Gábort, hogy hívjam, ha tudom befutás után – ő sem veszi fel, de hát érthető, a Suhanjos Gizionokkal van, nem hallja, nem látja a telefont. Végül kis bénázás után kimegyek oda, ahol bejöttem a stadionba, Gábor visszajön, ad pénzt, a biztonsági őr hív nekem taxit. Közben sikerül beszélni Gabival is, nagyon jó volt hallani a hangját – és tőle tudom meg, hogy Józsi 110-nél kiszállt, ennek a hírnek annyira nem örülök. Gábor mondja, hogy ő tudta, de kérték, hogy ne mondja el nekem amíg futok.

Taxi, hotel, zuhany. Sör. Vigyor, vigyor, vigyor. Sub20h, és végig tudtam futni. Pulzus végén is simán feltolható volt, semmi has-gond, a százas körüli kis kedv-gondot leszámítva végig élvezve az egészet. Ezt akarom még egyszer, a másik irányban is megfutva. És máshol is, máskor is így akarok hosszút futni, ez nagyon kerek volt így 🙂3/4 2 körül futottam be, f4 körül kerülök ágyba. 2-3 óra “alvás”, kicsit robotmozgás, fáj azért a comb, a térdeim is nyikorognak. Reggeli 8 körül, látszik az emberek mozgásán, hogy ki futott sokat előző nap 😃

Napközben kis pihenés, kis séta, délután a pontokról visszakerült zsákok begyűjtése, átveszem az érmet, és a 24 órán belüli teljesítésért járó övcsatot. Kapok egy oklevelet, rajta az időm, és az elért helyezés: összetett 38. (382 induló), női 7. (78 induló), és korosztályos 4. (15-ből) Vacsora együtt Józsiékkal és Balázsékkal, este 8-kor séta közben majdnem elalszom, és azon nevetek, hogy na, ami a verseny közben elmaradt az UB-érzésből, azt megkapom most utána 😃 Éjszaka az alvás darabosan ment, azért érzem hogy kicsit hosszabb futás volt, mint egy szokásos hétvégi edzés 🙂

Hétfőn városnézés, séta: hát, a levegő kevés, egy mélyebb levegővétel után köhögök 😃 . Lépcsők nem esnek jól, egy helyben állni rossz, a combomban a fájó izom nagyon nem szereti. Azért kb 10 km körüli séta megvolt, tulajdonképpen viszonylag jól is bírtam (sok pihenéssel közben, és a séta maga jól is esett)
Kedd reggel már szinte nem is érzem a durva fáradtságot, délután futni akartam, de átaludtam az erre szánt időt 😃 Szerda reggel első futás a verseny után: minden szuper, a fájó izom legfeljebb feszül, pulzus oké, még a tempó is a szokásos.

A jövő évi tervek még nincsenek meg, de egyre inkább úgy érzem, hogy 2022-ben is eljövök, megnézem, hogy a másik irányban is ilyen klassz-e az útvonal 🙂 A “tök sík 100 mérföld” nekem azért hullámvasút volt, de nálam a legtöbb futásban max 3 db autópálya-felüljáró oda-vissza a legnagyobb “szint”, úgyhogy a 161 km-ben ez a 600 m tényleg nem sok 😃

A 161 km alatt fogyott 17 adag <i:am> Mineral and Energy italpor, kb 2 liter víz, 3 db koffeintabletta, egy db ragtapasz. Össz állás a 19 óra 41 percből 1 óra (ebből lehetne faragni még), hányás, hasmenés, gyomor probléma nem volt. Átlagtempó 7:19p/km, 161,15 km, 647 m D+

Köszönöm edzőmnek, Barát Gabriellának a felkészítést, hogy ennyire szuper és hatalmas élmény lett ez a kör 🙂 Köszönöm páromnak, Gábornak a 20 órányi bringás supportot, kemény meló volt ez neki is 🙂♥️
Köszönöm Szakács-Peczár Timinek a kemény, de hatásos erősítő edzéseket, minden beépült 😉

Senior Tájfutó VB – Koren Miklós beszámoló

Posted on

Van valami ősi, ösztönös élmény a tájfutásban. Amikor megpillantom a narancssárga-fehér bóját, az olyan érzés, mint ami a szavannán rohangáló ősünket tölthette el, amikor megpillantotta a bokor alatt a sebzett antilopot.

image

Egyszerre intellektuális és nyers sport. Agyalok az optimális útvonalon, mennyi domb, mennyi kerülő, mennyire futható a rét, aztán áttörök a bozóton a galagonyabokrok között, büszkén tűrve a tüskéit.

image

Ezt szeretem benne akkor is, ha eddig kevés sikerélményt adott. Néhány éve kezdtem tájfutni. Az eddigi legkompetitívebb eredményem, hogy egy középtávú OB-n a mezőny első felével az A-döntőbe jutottam. (Amit aztán jól elszúrtam.) Na jó, meg egy budapesti éjszakai bajnokság 5. hely, de ott nem nagyon volt mezőny.

Amikor januárban megtudtam, hogy Magyarországon lesz a szenior VB, elhatároztam, hogy ez lesz az idei célversenyem. Úgyis éppen köldöknéző fázisban voltam, hogy mit akarok én a futástól. Az ultratávokhoz szükséges időt nem tudom edzéskor beletenni, úgy meg minek? Gabival elkezdtünk rövidebb és gyorsabb terepeket tervezni, ami adott sikerélményt, de azért annyira nem izgalmas. (Mondjuk egy Börzsöny Trail annyira sokféle és kemény, hogy azt bármikor elfogadom kihívásnak.)

Szóval legyen tájfutás! Gabi ehhez hangolta az edzéstervet, én meg igyekeztem minél több térképes edzésre vagy versenyre elmenni. (Külön technikai edzést nem végeztem, aminek meg is lesz még a böjtje.)

image

A szenior VB három versenyszámból áll: sprint, közép- és hosszútáv. Mind a három más egy kicsit. A sprint városi terepen zajlik, nem annyira a térképolvasásról és téjékozódásról szól, mint a gyors döntésekről és a robbanékony futásról. A másik kettő erdei terepen, ahol azt is meg kell állapítanod, hogy hol vagy és hogy hova mész. Középtávon jobban el vannak rejtve a pontok, inkább szól a pontos tájékozódásról. A hosszútáv fő feladata a jó útvonalválasztás, meg persze a kitartó futás.

A verseny selejtezőkkel és terepbemutatókkal együtt nyolc napig tart, ebből öt versenynap. Ez külön kihívásnak ígérkezett, hogyan nyújtsak minden nap maximális teljesítményt majd pihenjem ki magam a következő napra. Egész hétre leköltöztem Csákvárra, ahol az evésen, alváson, versenyzésen, nyújtáson és pihenésen kívül az égvilágon semmi dolgom nem volt. Nem vittem számítógépet, könyvet is alig olvastam.

Pénteken terepbemutató Fehérváron. Jó hangulat, mindenütt tájfutók keringenek. Ismerkedünk a térképpel és a várossal.

image

Tovább a teljes bejegyzésre