Latest Event Updates

UB – Hantosi Zsolt, beszámoló

Posted on

Well there’s a bridge and there’s a river that I still must cross
As I’m going on my journey
Oh, I might be lost
And there’s a road I have to follow, a place I have to go
Well no one told me just how to get there
But when I get there I’ll know

 

Volt egyszer egy 2019-es UB… Megcsináltam, büszke is voltam rá, de elégedett – na az nem. Persze első felindulásomban azt mondtam, hogy ilyet soha többet, aztán finomodtak az emlékek. Két héttel később pedig, amikor már kezdtem kicsit kevésbé hasonlítani egy harmadfokú égési sérültre, tökéletesen megérett bennem a gondolat, hogy ide vissza kell menni. Hogy miért? Több oka is van. Egyrészt a verseny hangulatát is szerettem, másrészt nem voltam elégedett az időmmel. Nagyon nem. Ha a Stravának hinni lehet, közel 4 óra volt a különbség a nettó és a bruttó időm között. Olvastam Keresztes Csabi beszámolóját, aki azt írta, neki 80 perc… Szóval adta magát, hogy itt máris nem perceket, hanem órákat lehet lefaragni. Ezt Gabi sem győzte elégszer hangsúlyozni, mikor beszéltünk a verseny után. 😉 Aztán a táv utolsó harmada szinte végig gyaloglás volt, ami megint azt jelentette, hogy ha megy a futás, sokat lehet faragni belőle, arról nem is szólva, hogy akkor nem csupa sétálós kép készült volna rólam. Mintha nem is futóversenyen vettem volna részt. És hát Gabi azt is mondta, hogy ketyeg a biológiai órám, szóval ha gondolok még gyorsulni egy kicsit, akkor arra most kell ráfeküdni. A gyorsító edzések nem éppen a kedvenceim, de úgy voltam vele, a cél érdekében bármit. 2019-ben amúgy a táv első fele nem ment rosszul, kb. 12 óra alatt értem Fenyvesre, de úgy gondoltam, kevesebb büfézéssel és egy kis gyorsulással ebből biztosan lehet faragni legalább 1 órát. Márpedig ha ez megvan 11 óra alatt, akkor a maradék távon a 7 perces tempó is elég a 24 órán belüli teljesítéshez. Az pedig – zárójelben – azon kívül, hogy meglenne az idő, amit szeretnék, általában egy meglehetősen jó helyezést is szokott jelenteni…

Hát így. Mindezt két héttel a verseny után úgy tervezgettem, hogy még csak 5 km-eket mocorogtam, és az sem mindig esett jól, lassú voltam, a pulzusom pedig magas. De Gabi megnyugtatott, hogy ez nem azért van, mert egy vén fütyi vagyok, hanem teljesen normális. Így aztán nem aggódtam miatta.

Aztán a nyár elég nehézkesre sikerült. Persze, meleg is volt, amikor eleve magasabb az ember pulzusa, meg hát a regeneráció is tovább tartott, mint amire számítottam/unk. Azért a nyáron elmentem a terepfutó edzőtáborba, ami nem sikerült annyira rosszul. Emellett lelkiismeretesen csináltam az edzéseket, és úgy voltam vele, hogy a 9 hónap felkészülésnél az 1 év 9 hónap biztosan sokkal többet fog érni. Aztán valamikor szeptember tájékán átkattant a dolog. Talán az is szerepet játszott ebben, hogy végre kicsit hűvösebb volt, mindenesetre az edzések elkezdtek látványosan gyorsabbra sikerülni, mint a korábbiak. Ez nyilván feltűnt Gabinak is, mert ekkor kaptam tőle azt az üzenetet, hogy akkor most kicsit még jobban ráfekszünk a táv helyett az intenzitásra. Ööö, izé… Kedvenceim a feladatos heti hosszúk, no meg amikor olyan pulzusokat ír elő, hogy csak lesek az edzés előtt, hogy ez most hogy fog menni. Az biztos, hogy nem csak a fizikai, hanem a mentális felkészülésben is sokkal előrébb tartottam, mint tavaly ilyenkor. Konkrétan a 2019-es UB előtt szinte az utolsó lehetséges pillanatig vártam a nevezéssel, most pedig az első napon megtettem, amikor megnyitották a nevezést. Gyorsan összeállt a kísérő csapat is, ami a tavalyihoz képest kétszeresére bővült. Erről egyrészt azt gondoltam, hogy orbitális túlzás, hogy két ember kísérjen, hiszen egy is remekül meg tudja oldani a feladatot, másrészt viszont úgy voltam vele, hogy ha ketten vannak, akkor közben több lehetőségük lesz pihenni és szórakoztatni egymást. Így aztán maradt ez a verzió.

Aztán szeptember végén volt egy Spartathlon is. Na nem nekem, én csak a neten követtem az eseményeket. Ami miatt elgondolkoztatott, az az volt, hogy elolvastam utána Balázs beszámolóját. Érdekes módon most nem fogott meg annyira a dolog, mint amikor annak idején az első beszámolóját olvastam, ugyanakkor felmerült bennem a gondolat, hogy vajon akarok-e én beszámolót írni az UB-ról. Mert hogy én nem tudok úgy írni, mint Balázs, az egyértelmű volt, akkor meg minek. Ezt elmondtam Gabinak is, aki azért biztatott, hogy beszámolót mindenképpen írjak, ha másnak nem, hát legalább magamnak. Mondjuk azt nem tartom fairnek, hogy van, aki olimpiai elődöntőket fut, és még jól is ír. 😉 Azért Gabi tanácsát megfogadtam. Jó, ha van az embernek egy ilyen edzője/barátja/gyóntatója/terapeutája… 😀

And this old road is rough and ruined
So many dangers along the way
So many burdens might fall upon me
So many troubles that I have to face
Oh, but I won’t let my spirit fail me
Oh, I won’t let my spirit go
Until I get to my destination
I’m going to take it slowly because I’m making it mine

Aztán múlt az idő, és minden megváltozott. Minden tekintetben. Egyrészt jött egy koronavírus, ami miatt hirtelen semmi sem lett biztos. Októberben lesz UB. Októberben ÉS szeptemberben lesz UB. Mégis csak októberben lesz UB. Egy idő után már követni is nehéz volt. Először nem is örültem a halasztásnak, mert szerettem volna kicsit megpihenni az UB után, és ez így tolódott 5 hónappal. De persze így a felkészülésre is több idő maradt. És kiderült az is, hogy az egyéni futók pénteken indulnak, így a hangulat egy részéről is le kellett mondani. Egy jó introvertálthoz méltóan bennem ez akkora lelki törést nem okozott, de azért tavaly jó volt összefutni ismerősökkel menet közben, az mindig adott egy kis pluszt. Hát erre idén kevés esély volt. Aztán még ráadásul elindult a vírus második hulláma is. Józsi szerint az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy megtartják az UB-t. Ha ezzel nem is teljesen értek egyet, az valóban bennem volt, hogy akár az utolsó pillanatban is lefújhatják. Ja, és persze arról még nem is beszéltünk, hogy a járvány miatt kettővel nőtt az egyéniben induló Gizionok száma, a kísérő csapatom meg a felére fogyatkozott. 🙂

Szóval ment a készülődés, a szokásos hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Valahogy mindig úgy tűnt, hogy a völgyekből van több… De végül csak eljött a verseny napja. Irigykedve olvastam Zsuzsi beszámolóját, aki azt írta, hogy teljesen kipihent volt. Én szokás szerint siralmasan aludtam, persze biztos vagyok, hogy a rendszeres 10+ órás munkanapok is megtették a hatásukat. Ott persze ezzel nem foglalkoztam, nem volt más dolog, mint futni. Mindenféle számokat nem akarok írni a versenyről, a többséget ez úgysem érdekli, magamnak is csak annyit néztem meg kíváncsiságból, hogy hány gél fogyott el. A terv az volt, hogy 5 km-enként tolok egyet, vagyis az elméleti szám 44 körül volt. Ehhez képest a valós szám 30. A különbség makroszkopikusan is látható, pedig olyan is volt, hogy gyors egymásutánban kettő is lecsúszott. Ezen kívül minimális szilárd kaja, egy kevés izó, valamint kóla, BCAA és sótabletták fogytak. Igazából sós cuccból kellet volna csak többet vinni, de kritikus hibát nem vétettünk, nem éreztem úgy, hogy energetikailag problémák lettek volna. Azt már írtam, hogy a terv az volt, hogy javítsak a tavalyi időmön. Hát ez nem jött össze. Hogy hol csúszott el a dolog? Nem tudom. Pár héttel az UB előtt volt egy 70 km-es hétvégi edzés, amikor is kimentem terepre, és a vége felé már eléggé fájtak a combjaim. Akkor ezt megmagyaráztam azzal, hogy annyira régen láttam hegyet, hogy a szokatlan típusú terhelés volt az oka ennek, és majd az UB-n biztosan nem így lesz. Szóval volt intő jel. Ehhez képest az első 50 km még egészen tűrhetően ment, tartottam a 6 perces átlagot, aztán valamikor utána kezdődött megint a combfájás. Hogy pontosan hol, arra nem emlékszem, mindig csodálkozva olvasom azok beszámolóját, akik km-ről km-re leírják, hol, mikor kivel találkoztak, mit ettek. Visszanézhetném a részidőket, de nincs értelme. A lényeg, hogy egy idő után több volt a séta, mint a futás, úgyhogy az nem volt kérdés, hogy ebből nagy javítás nem lesz. Amire emlékszem, hogy Keszthelyen találkoztam Csillával és Szilvivel, Zamárdiban Szandival. Meg persze milliószor Timivel és Balázzsal, akik Józsit kísérték. Közben Bocsi is eljött, hogy kicsit szórakoztassa Nicolt, és ha már ott volt, kaptam egy kis gyógykenőcsös combmasszázst is. Abban a pillanatban az rettentően jólesett, de hosszan tartó hatása sajnos nem volt. Ami érdekes, hogy a lassú haladás ellenére bennem nem volt meg az az érzés, amit többen leírtak, hogy milyen borzasztóak voltak a déli part végeláthatatlan utcái. Azt  hiszem, mondhatjuk, hogy bírom a monotonitást, hiszen volt olyan edzésem, ahol 400-as pályán futottam 100+ kört – na ehhez képest az UB-nak nincs két egyforma métere. Szóval ilyen problémám nem volt. Viszont lassan múltak a km-ek, ez kétségtelen. Valahol Józsi is megelőzött, aztán őt már csak a célban láttam újra. Ez is egy érdekes dolog: Józsi azt mondta, ő egyáltalán nem volt álmos közben (bár a célban átaludta a mi beérkezésünket 😉 ). Tavaly én ugyanezt éreztem. Hát idén nem. Most igenis álmos voltam, egy alkalommal még aludtam is 15 percet. Határozottan állítom, hogy ez a 15 perc is sokat számított. Nem volt nehéz újra elindulni utána, viszont frissebbnek éreztem magam. Jó kérdés, hogy mi az oka annak, hogy tavaly nem voltam álmos, idén pedig igen. Kólát, koffeines gélt idén is toltam, szóval szerintem nem itt kell keresni a megoldást. Emlékszem, a Kinizsiről mondta valaki annak idején, hogy a második nehezebb, mint az első, mert az elsőnél még meg akarod mutatni, hogy meg tudod csinálni, a másodiknál viszont már benned van az, hogy már megcsináltad, nincs mit bizonyítani. Nem tudom, ez az UB-ra mennyire igaz, de azt mondom, hogy a második volt a nehezebb, annak ellenére, hogy pl. az időjárás sokkal barátságosabb volt idén, mint tavaly. Ráadásul tavaly egy pillanatra sem jutott eszembe a szintidő, idén pedig bizony volt olyan, hogy kiszámoltam, milyen átlagot kell menni a maradék távon ahhoz, hogy szintidőn belül beérjek, és bizony az jött ki, hogy nem nagyon lehet lazsálni. Ehhez képest az is csoda, hogy benn hagytam 1 óra 40 percet… Szerencsére a gyaloglás viszonylag jó tempóval megy. Több futótárs is megjegyezte menet közben, hogy kissé demoralizáló, amikor én olyan tempóval gyalogolok, amilyennel ők futnak. Persze ez inkább a vége felé volt, amikor az ő futótempójuk nem volt éppen acélos. Meg hát ez engem kevéssé vigasztalt, mert én nem gyalogolni szerettem volna. lényeg a lényeg, az utolsó pont után még találkoztam Árminnal, aki elkísért egy darabon, aztán csak eltelt valahogy az a 3,7 km is. Befutó idén nem volt – úgy voltam vele, hogy futhatnék a célegyenesben, de az olyan álságos dolog lenne, hogy a célfotó kedvéért futok, miközben előtte x km-t gyalogoltam. Mondhatni antikatartikus volt. Ráadásul olyan finisher pólót kaptunk, amire az van írva, „körbefutottam”. Hát én nem futottam körbe. Engem nem hogy lefutott volna Honi Kati papucsban, de köröket futott volna körülöttem.

Sokat gondolkoztam azóta is az UB-n. Lehet egy szintidőn belül teljesített versenyre azt mondani, hogy sikertelen volt? Mindenképpen. Ugyanakkor, amikor azt olvasom egy kétszeres UB és egyszeres Spartathlon győztestől, hogy örül, hogy szintidőn belül beért, akkor ki vagyok én, hogy elégedetlenkedjek? Szóval mondhatjuk, hogy felemásak az érzéseim. Elolvastam Zsu és Józsi beszámolóját, és valahogy az jött le nekem belőlük, hogy voltak nehézségek, itt fájt, ott szúrt, de azért annyira nem is volt vészes a dolog. Pedig de. Én nagyon büszke vagyok rájuk, hogy megcsinálták, de ezt már biztosan megkapták Főnitől is. Nekem ez küzdősebb volt, mint a tavalyi, ezért talán értékesebb is – lesz, majd egyszer, ha már objektívebben tudok visszanézni rá. Az biztos, hogy most komolyabban gondoltam, amikor azt mondtam utána, hogy soha többé. Ugyanakkor nem vagyok jó a dolgok elengedésében, és még mindig úgy érzem, nekünk van elszámolni valónk egymással. Meg azt is megtanultam, hogy soha nem mondjuk azt, hogy soha. Szóval majd meglátjuk, mit hoz a jövő. 🙂

És persze köszönet Gabinak és Nicolnak. ❤ Gabi, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset. Nagyon nem. Néha még nekem is nehezemre esik elviselni magam. 😉 Köszönöm az elmúlt 2+ évet, a folytatás mikéntjén még hadd gondolkozzam egy kicsit. Nicol drága! Örök hálám! Köszönöm, hogy rám áldoztad ezt a hétvégét, hogy ott voltál, hogy tovább rugdostál, hogy vagy! Nélküled még nehezebb lett volna. 🙂

Say it, baby, don’t give up
You got to hold on to what you got
Oh, baby, don’t give up
You got to keep on moving don’t stop
I know you’re hurting, and I know you’re blue
I know you’re hurting but don’t let the bad things get to you

 

Vadlán Ultra Terep – Elek-Belus Fruzsina, beszámoló

Posted on Updated on

120853738_340955510317112_479241460202578929_n.jpg2019. október 5., Vállus

Liluló szájjal, magamat kukászsákba bugyolálva várom a felmentő sereget, hogy visszajussak valahogyan Cserszegtomajba. Akkor még nem gondoltam, hogy idén nem az ötvenes, hanem a hosszú távot választom, hogy méltó revansot vegyek a Keszthelyi-hegységen, no meg az önbecsülésemen esett csorbán, hogy kiállni kényszerültem a Vadlán 50 km-es versenyéről.


2020. október 3., 6:00, Cserszegtomaj

Sokszor azt érzem egy-egy terepfutó verseny rajtjában ácsorogva, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan is kerültem ide. Tavaly még fogadkoztam, hogy nincs keresnivalóm az igazán hosszabb távok világában (100 km+), de valahogy mégis magától értetődőnek tűnt, hogy benevezek. Ki a fene érti ezt? – ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben balga módon egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsit szorosabbra fűztem a cipőmet. A rajt előtt harminc másodperccel, miközben a melegítést mímelve ugrándoztam, már tudtam, hogy elkövettem az első hibát, de időm már nem maradt arra, hogy lazábbra kössem, ezért néhány gyors mozdulattal megrángattam, hátha enged valamennyit az enyhe szorítás.

120767666_343869500379876_6212150680614091214_n.jpg
Gabitól, az edzőmtől nagyon alacsony maximum pulzust kaptam a versenyre, 149-150 ütés környékén kellett tartanom az intenzitást. A Nagy-Szénás körön (75 km), ahol sikerült egy jót futnom idén júniusban, ez a visszafogott taktika egyszer már bevált, most már csak hinnem kellett magamban ismét, hogy ezúttal is működni fog. Csak hát nehéz függetleníteni magamat a rajtnál kilövő, ambíciókkal teli tömegtől és csak befelé figyelni, no meg a pulzust csekkolni minduntalan az órám kijelzőjén.

Fura volt, de a kezdetben rajtam elhatalmasodó izgalom viszonylag hamar, olyan 10-15 km után elmúlt és mérhetetlen nyugalom szállt meg. Magamba mélyedni nem igazán tudtam, mert folyton történt valami, a pontok gyorsan jöttek egymás után, azon kaptam magam, hogy mire megeszek/megiszok mindent, már megint feladat van, ehetem/ihatom a következő adagot. A szüleimre most is számíthattam, elvállalták az egész napos pátyolgatásomat, így minden ponton ők frissítettek (kivéve a két Büdöskutat, amelyet autóval nem lehetett megközelíteni). Rettenetesen szeretem, ha a gondjaira bízhatom magamat, kicsit olyan érzés, mintha újra gyerek lehetnék (a sárban ugrálás hiányzott egyedül a képletből).

Nem fogok részletesen kitérni a verseny egyes szakaszaira, mert aki nem volt ott / nem futott még itt, talán unalmas lehet, meg egyébként is, szeretem pusztán a főbb benyomásokat megőrizni és megosztani. Szóval az első legfontosabb ilyen, az az útvonal nehézsége és szépsége. Olyan csodaszép helyekre jutottam el általa, hogy néha a lélegzetem is elállt, valamikor meg csak pusztán szitkozódtam, hogy „Ez most komoly? Ide kellene lemásznom?” vagy épp az ellenkezője „Nemár hogy ide kellene felmásznom…!”, mindezt úgy, hogy volt már jócskán több tíz kilométer a lábaimban.

Tovább a teljes beszámolóra Fruzsi blogjára >>>

Fotó: Pölz Anita

Sümeg Trail – Zsubrits Gábor, beszámoló

Posted on Updated on

Ez már a harmadik Sümeg Trail volt, amin részt vettem. A korábbi 8 és 15 kilométeres távok után, most a félmaratoni, a leghosszabb, távot terveztük be az idei versenynaptáramba, és talán ennek sikerült a legjobban a felkészülése. Akár a „Lassan fuss, előbbre érsz” is lehetett volna a nap jelmondata a versenyre, ami talán ki is fog derülni, hogy miért.

Alapos bemelegítés és kis kocogás után kivételesen most a mezőny végébe álltam be a rajtnál, mivel a korábbi terepfélmaratoni próbálkozásaimból tanulva egy lassabb tempójú futásra készültem. A rajt után szinte már rutinosan kanyarodtam fel a templom mellett és az ismert útvonalon hagyta el a várost a mezőny. Itt kerestem már azt, akinek a tempójára esetleg én is rá tudok állni, és messziről meg is láttam egy ismerőst, akiről tudtam, hogy tavaly egész jó időt futott ezen a távon. Egyelőre biztos távolságból követtem csak, közben elhagytuk a homokos, süppedős utat, és az erdő felé vettük az irányt.

Az első valamire való emelkedő itt található, amit még gond nélkül, futva is le tudtam küzdeni. Időközben beértem az „iramfutómat” és szinte a verseny végéig elkísértük egymást. Ezen a részen úgy éreztem, hogy túl lassú tempóban haladunk, és menne ez nekem gyorsabban is, de végül úgy döntöttem nem előzöm meg tartom az ő tempóját, esetleg ha van bennem még, akkor a végén majd elhúzok. Az első frissítőpont ezután nagyjából 4 km környékén található, itt válik le a legrövidebb táv és megy vissza a városba, míg a másik kettő Csabrendek felé veszi az irányt. Annak ellenére, hogy vittem magammal vizet, az ellenőrzőpontot kihasználva ittam egy fél pohár vizet a másik fele pedig a fejemen landolt. Kis hullámvasutazás után hosszú elnyújtott lejtőn vezet az pálya, ami az egyik leglátványosabb része szerintem. Az egyik oldalon szép rendezett borospincék, a lejtőn szőlő, és a másik oldalra a kilátást semmi sem takarja, megéri egyszer-egyszer rápillantani.

A faluszélét kicsit érintve egy éles jobb kanyarral már be is vetettük magunkat az erdőbe, és megkezdtük a kapaszkodást. Hosszú és meredek emelkedő, ezt már meg sem próbáltam futni, hanem beálltam a felfelé araszolók sorába. Miközben felfelé haladtunk, annyira már nem bántam, hogy nem futottam gyorsabb tempót az elején, érezhetően egyszerűbben leküzdöttem az emelkedőt. Sík részre érve folytattam is a követést és kellemes erdei futásban volt részem, közben újabb frissítőpont volt, ahol szintén vizet és nagy örömömre banánt tudtam levenni az asztalról. Ezután egy nagyon meredek ereszkedés következett: nem véletlenül volt kifeszítve mindenféle kötél, amiben közben kapaszkodni lehet, ezért óvatosan, de minél gyorsabban próbáltam megtenni.

Visszajutva a városba látszott már a vár, de még nem arra, hanem egy éles kanyart megtéve újra az erdőbe kellett befutni, amit egy az ereszkedéshez hasonló, de könnyebben járható meredek emelkedő követett. Itt már kisebb 3-4 fős csoportban verődtünk, aminek valahogy én keveredtem az elejére és meglepően jó gyalogtempóban tudtam felfelé haladni. Itt már sejtettem, hogy mégsem volt rossz ötlet a kezdeti lassú tempót tartanom.

Felérve nemsokára a 15-ös táv is levált, mi pedig folytattuk az utat az erdőben, ahol egy kisebb kört megtéve lehetett majd rákanyarodni az utolsó kilométerekre. Az útvonal ezen része teljesen ismeretlen volt számomra, de szerencsére nagyobb leküzdendő emelkedő itt már nem várt, így ezt a kb 4-5 kilométeres szakaszt kellemes egyenletes tempóban sikerült megtenni, ahol a visszafordítónál újabb frissítőpont volt. Gyors ivás és némi sós perec elfogyasztása után folytattam az alkalmi futótársammal a versenyt. Hamarosan mi is az irányt vissza a városba vettük, miközben megtudtam az irányt mutató segítőktől, hogy valahol a középmezőnyben lehetek, ami kicsit meg is lepett, de jól esett ezt tudni, mert nem éreztem még fáradtnak magam, így nagy reményekkel indultam neki a vár bevételének, amit az előző években általában elég kimerülten szoktam megtenni. Az aszfaltosra érve az eddig mellettem futó, és végig magával húzó versenytárs tempót váltott, mert esélyes volt a női dobogóra, és látótávolságban is volt az előttünk futó. Nekem ez a váltás már nem ment, mivel a vádlim elkezdett jelzéseket adni, hogy ő bizony lassan begörcsöl, így már csak abban reménykedtem, hogy a végéig kibírja és itt az utolsó negyedében a versenynek nem lesz semmi probléma. A vár előtt jó nagyokat ittam a nálam lévő vízből, ami sajnos valamiért nagyon felkavarta a gyomromat, így mindent összeszorítva magamon, hogy baj ne legyen „futottam” el a vár alatt lévő frissítőpontig, és ott egy kis darab banánt magamhoz véve, kezdtem meg a feljutást a várba. Sajnos ilyen állapotban nem örültem, hogy gyalogolva felértem.

A várfalon végigfutás a felújítás miatt most elmaradt, így egy nagy fatörzset megkerülve lehetett kijutni és lefutni a célig. Szerencsére lefelé már elmúlt a rosszullét, és az addig szorongatott banán is jól esett, így tempósan tudtam haladni, és a lábgörcs is úgy tűnt nem fog visszajönni. A vár körüli átalakítások miatt, bekerült egy rövid de annál meredekebb mászás még a végére, ami annyira már nem hiányzott, de tudtam, onnan már csak lefelé vezet az út. Ezen túljutva hátranézve vettem észre, hogy lassan ugyan, de közelednek rám, így a maradék erőmet összeszedve gyorsulni kezdtem. Ez már nem tetszett a vádlimnak, így az utolsó métereket, erősen sántítva tettem meg, majd a célvonalat átlépve be is görcsölt. Az ellátás rögtön ott volt, így pár perc üldögélés után már újra lábra állva húzódtam az árnyékban lévő padok közé.

Végül 2 óra 25 perc alatt teljesítettem a versenyt, ami a 700 méter körüli szinttel számomra egy nagyon jó idő, és a középmezőnyben elfoglalt helyemet is végig meg tudtam tartani. A szervezés a szokásos kitűnő volt, az útvonalon eltévedni csak akarattal lehetne, és a frissítőpontok is bőségesek voltak.
Nem is lehet kérdés, hogy bérelt helye lesz a versenynaptáramban.

A Sümeg Trail honlapja