Latest Event Updates

Zrínyi Kupa Futóverseny – Kormány Alex, beszámoló

Posted on

Zrínyi Kupa Futóverseny 11 km 54:07 4:56/4:05 női abszolút I. hely

Szeptember elején még jó ötletnek tűnt: 3 verseny 3 egymás utáni hétvégén.
Egyik sem  olyan hosszú táv: 8, 10 és 11 km. Egy-egy edzés kiváltására tökéletesek lesznek – gondoltam. Azért a 3. verseny reggelén már nem voltam olyan vidám: éreztem, hogy előző két hétvégén kifutottam magam, nehéz lesz újra felpörögni. Sejtettem, hogy Gabi nem fog annyira örülni a nevezés ötletének, próbáltam úgy eladni (neki is és magamnak is), hogy majd nem versenyként futom. Sajnos már túlságosan jól ismer: „hahaha” – ennyi volt a válasz. Igaza volt, tényleg nem tudtam nem versenyként felfogni. Amint felkerül a rajtszám, az már nem egy szimpla edzés 😉

A közösségi futások alkalmával már korábban összebarátkoztunk Kolonics Tamással, aki számomra felfoghatatlan időkkel repeszt a versenyeken. Augusztusban már megkértem, hogy nyulazzon nekem a 400m-es időméréskor. Miután kiderült, hogy ma egy távon indulunk – ő is a negyedmaratont választotta – tett egy ígéretet, hogy miután befut (ami egyébként 42 perc alatt sikerült is neki), visszajön értem, hogy kicsit felpörögjek a végére.

Az első 2 km gyorsan elrepült, de aztán éreztem, hogy messze még a vége. Féltávig folyamatosan emelkedett az út – bár eleinte nem túl látványosan, de ahhoz pont elég volt, kivegye az erőt az ember lábaiból. Azt tudtam, hogy egyelőre csak fiúk futnak előttem (Kolo magasan az élen), de nekem nem is velük kellett versenyeznem – szerencsére ;-). 5 km-nél kezdődött egy meredek emelkedő – erre már jól emlékeztem a januári Mura Kupáról – és azt is tudtam, hogy kb. 2 km-en át felfelé kaptatunk majd. Amikor rákanyarodtunk a dombra, akkor tudtam először megnézni, hogy ki van mögöttem: láttam, hogy két – az én szememben nálam sokkal inkább „futónak” tűnő – lány van a nyomomban, 50-60 m-en belül. A rajtszámukat nem láttam, így nem tudtam eldönteni, hogy egy távon futunk-e, vagy ők félmaratonon indultak (utóbbiban reménykedtem). Ezután viszont csak arra koncentráltam, hogy belegyaloglás nélkül fussak fel a domb tetejére, onnan meg viszonylag lendületesen induljak lefelé. Időközben meggyőztem magam, hogy a lányok biztosan elmentek a hosszabb távra, ahol elágazott az út. Éreztem, hogy fogy az erőm, de szerencsére a hátralévő táv is – kezdtem elhinni, hogy van esélyem a lányok között elsőként beérni. Éppen ezért jókora pofon volt, amikor a cél előtt 1,5 km-el elhúzott mellettem az egyik lány, azok közül, akik féltávnál a kanyarban megvillantak. Ő persze folyamatosan látott engem, úgy zárkózott fel, úgyhogy az előzésnél lendületben volt – ellentétben velem, aki már az utolsó erőket mozgósította ahhoz, hogy tartsa az elejétől diktált – viszonylag erőltetett – tempót. Próbáltam felzárkózni, kis távolságból tudtam követni, de ahhoz már kevés voltam, hogy vissza tudjam venni a vezetést – legalábbis ahhoz nagyon szenvedősre kellett volna kapcsolnom, amihez nagyon nem volt kedvem. Kényelmesebb volt belenyugodni, hogy nagyon szép az a 2. hely is – tényleg az egyébként, de azért nagyon bosszantott, hogy háromnegyed óráig vezetek és ekkor veszik el tőlem az elsőséget. Pont azon gondolkodtam, hogy mennyire fogom utálni, hogy azt kell mondanom Kolonak, ha tényleg visszajön értem, hogy legyen szíves, hagyjon békén, felgyorsulni már biztosan nem tudok, örülök, ha bedöcögök valahogy a célba.
A hajrában mindenem tiltakozott a tempóváltás ellen, kerülgetett a hányinger, de aztán valahogy mégis sikerült előkaparni valahonnan egy kis tartalékot és lassan elkezdtem felzárkózni a horvát lányra. Az utolsó kanyarra fordultunk, amikor mellé értem, innen kb. 300 m lehetett vissza a célig. Elfutottam mellette – ami gondolom most őt érte olyan váratlanul, mint röviddel azelőtt engem az ő előzése – próbált felgyorsítani, de most az enyém volt a lendület előnye. Nem néztem semerre, csak előre, ahol a célnál álldogáló embereket láttam és próbáltam mindent beleadni, ami még bennem volt. Az utolsó métereken némi halálhörgés kíséretében – bevetődtem a célba.
El sem hittem, hogy sikerült! Sosem voltam még ilyen helyzetben, hogy így meg kellett küzdenem egy helyezésért. Nyilván ehhez hozzátartozik, hogy az idei év volt az első, amikor egyáltalán esélyem volt bármely versenyen dobogóra állni.

Reklámok

Berlin Maraton – Benkő Eszter

Posted on

Schön. Weiter!

Futottam egy maratont.

Berlin különleges atmoszférájú város. Ki tudja, miért, de jó ott lenni. Talán a sokszínűség miatt, vagy az ítélkezés nélküli elfogadás és az egymás felé fordulás miatt, ami mindenhol ott van a levegőben. Berlin olyan hely, ahol az “Összeköt” szlogen alatt futó metroprojekt belvárosi plakátján csókolózó meleg pár (látszólag) nem botránkoztat meg senkit, ahol hétfő délelőtt simán lehet talpig bőrben pornófilmet forgatni a fotózó turistáktól népes Branderburgi kapu előtt, és a sínek között fekvő, halálra gázolt mókushoz is beszél valaki. A Berlin Maraton érezhetően fontos a berlinieknek,  bármerre jártunk, ezt megérkezésünk pillanatától egyértelművé tették. Futóként pedig az ember néhány nap alatt valahogy akarva akaratlanul belesimul a berlini létezésbe. Életemben nem láttam még annyi idegen hímtagot, mint pl. a rajt reggelén. Mivel a toi-toi-ok előtt kígyózó sorok végét nem találtuk meg, a szemérmet hátrahagyva magunk is egy-egy bokor szélén találtunk megkönnyebbülésre. Amikor a rajtzónánk határához érve “sokat látott versenyszervezőként” úgy gondoltuk, kiakasztjuk a kordont, és belépünk rajta, a már ott álló futók beszólogatás helyett megfogták a kezünkben lévő holmit, és arra biztattak, egyszerűen csak másszunk át a kordonon – így jutva be a zóna elejére.
40000 ember között állni egy rajtegyenesben megismételhetetlen élmény. Ennyi ember a 9-es betűmérettel tördelt rajtlistán is soknak tűnt, fizikai valójában pedig megdöbbentő tapasztalat, nagyon kivételes érzés. Az előzetesen látott képek alapján egy kicsit tartottam tőle, hogy a klausztrofóbiám majd jelez, de eszembe sem jutott, hogy papíron nekem pánikolnom kellene. A rajtegyenes közepén elhelyezett kivetítőkön a rajt előtt bemutatták az elitet. Nem hiszem, hogy az ember ott, akkor, abban a pillanatban megérti, hogy lényegében egy mezőnyben fut a világ legjobbjaival. Én is csak később értettem meg, amikor valahol az útvonal közepén a szurkolók között állt egy férfi egy kartondobozból letépett papírdarabbal a kezében, az írta rá: WR 2:01:39. Hirtelen azt gondoltam, ez is amolyan humoros biztatásféleség csupán, mint a többi papírra írt üzenet út közben, aztán leesett, hogy időben már bőven ott járunk, hogy az elit célba érhetett. Rákérdeztem, ez komoly-e, akkor tudtam meg, hogy Kipchoge világcsúcsot futott. Mondjam-e, mennyire cool cucc egy olyan versenyen első maratont futni, ahol közben világcsúcs születik?! Szárnyalva, repülve futottam tovább.
A szárnyalás egyébként már a rajt előtti pillanatokban elkezdődött…
Az első maratoni kísérletem kudarcát tudat alatt rendre felidézve nagyon féltem ettől a maratontól, miközben nagyon vágytam is rá. A felkészülés nem volt homogén. Az első hónapokban nehezen álltam bele. Mindent futottam, csak azt nem, amit kellett volna. Valamikor július elején sikerült összeszedni magam, és ráállni arra a pályára, amely elvihet egy újabb maratoni kísérletig. A heti három edzésemet heti négyre emeltük. Amikor végre élvezni kezdtem a tudatos edzésmunkát, és a terhelés nőni kezdett, amikor végre elkezdtem igazán akarni ezt a maratont, a testem – ahogy Gabi éleslátása megfogalmazta –  szabotálni kezdte a felkészülést. Előjöttek korábbi fájdalmaim, az is, amely miatt az első kísérletnél (még márciusban) fel kellett adni a versenyt, és felidéződött egy régi-régi sérülés is, amelynek sem indoka, sem helye nem volt a maraton előtt 2-3 héttel. Gyógytornásztól gyógytornászig jártam, volt olyan hét, hogy hetente 4-szer, és mentálisan is próbáltam helyre tenni a dolgot, a félelmeim mélyére nézni és oldani azokat. Csak részben hoztak eredményt ezek az igyekezetek. A testi értelemben vett alapproblémámat, mely egy csípő/térd mizéria, úgy tűnik, sikerült rendbe tenni, a látszatsérült bokám is helyre jött a rajt pillanatára, de még érzékeny volt, tape-pel megerősítve rajtoltam el vasárnap reggel. Berlinbe érkezésünk délutánján (péntek) fájni kezdett a torkom, a maraton előtti napon influenzaszerű tüneteket éreztem a testemben, amit kimondani is alig mertem, neocitran, aspirin és egyebek társaságában töltöttem a szombatot, és nagyon akartam bízni abban, hogy mindez – akár a többi – csak pszichés jelzés, és majdcsak elmúlik. Lázam nem volt, de a rajt reggelén még fájt a fejem. Az eufória, a versenydrukk segített átlendülni mindezen.
Mivel még nem volt maratoni időm, az utolsó zónából rajtoltam. 9.15-kör rajtolt az eleje, mi 10.15-kor. A hangulat megismételhetetlen volt, minden rajt előtt libabőrösek lettünk, tapsoltunk, énekeltünk, integettünk a közvetítő kamerának, összekapaszkodva táncoltunk. A nemzetközi csárdás a magyarral ellentétben négyet balra, négyet jobbra (left-left-left-left, right-right-right-right) ütemben zajlott, és közben figyeltünk az előttünk elrajtoló tömött sorokat a kivetítőn. A mellettem álló nő megkért, hogy csináljam meg róla élete utolsó fotóját. Szerintem ő is az első maratonjára készült. 🙂  Miután Krisztián elrajtolt, követni kezdtük az alkalmazásban, a rajt előtti utolsó emlékem, hogy 5 kilométernél már áthaladt, és sikerülni fog a vágya, mert 2:59:59-re  becsüli célba érkezését az applikáció.
Elrajtoltunk. Nem fájt sehol, nem fájt semmi. Zsófival, a kolleganőmmel, az első pillanatban elvesztettük egymást. Liviékkel a rajt előtti 1-2 percben találtunk egymásra, őket sem láttam többet.  A Gabival megbeszélt stratégia az volt, hogy ráállok egy szabadon választott, fájdalommentes utazótempóra, és abban végigfutom a távot. Mondhatjuk, hogy tkp. nem is történt semmi más ezen a versenyen. 🙂 Valójában az első métertől mérhetetlenül boldog voltam, de akkor még csak titkon. Egyszerre voltam tökéletesen egyedül és közben részese egy világraszóló fiestának. Volt a kezemen óra, de nem akartam az idővel foglalkozni, nem is érdekelt különösebben. Néha kontrollképp azért ránéztem, de inkább azért, hogy ne fussam el, mintsem az időeredmény hajszolása miatt. Gyorsítani sosem gyorsítottam, lassítani is nagyon ritkán kellett, csak amikor nagyon elszálltam valami újszerű élmény miatt. Csak futottam úgy, ahogy jól esett. Lehet, hogy Berlin gyors pálya Kipchogének és az A-zónának, de biztosan nem gyors a H-zónának. Sokan voltunk, a mezőny itt nem szakad szét a 40. kilométerre sem, és sokszor lehetetlen volt a kerülés, az előzés. Az ideális ív eszembe sem jutott, 42,7 km-t futottam összesen. A saját tempómra törekedve néha futottam egy kicsit a járdán. Olyan 12-13  kilométernél vált viszonylag “futhatóvá” a pálya, de voltak pontok, amikor újra és újra besűrűsödtünk.
A mentális felkészülés jegyében vittem magammal 3 eurót és egy 100 forintost. 4 érme a 4*10 kilométerre.A 100 Ft-ot az utolsó 10 kilométerre – arra volt a legnagyobb szükségem.  A terv az volt, hogy minden 10. kilométernél átteszek egy érmét egyik zsebemből a másikba amolyan virtuális pipaként, a végén pedig az eurókat eliszom. 🙂  Utóbbi sajnos nem annyira jött össze, de erről mindjárt. A maraton előtt és a verseny elején is arra gondoltam, ha 20 kilométerig eljutok futva, fájdalommentesen vagy fájdalommal (tök mindegy), akkor a második felét majd valahogy megoldom:. hosszú a szintidő, begyalogolok, bemászok, lesz valami. Ez volt az alapötlet. Valójában persze nagyon szerettem volna végigfutni a teljes távot. 10 kilométer felé haladva végtelenül hálás voltam, hogy nem fáj semmim, akkor még sokat figyeltem a lábam felől érkező érzeteket, még féltem, de közben nagyon élveztem minden kilométert. 20 kilométer felé haladva egyre kevesebbet gondoltam a lábamra, és egyre többet foglalkoztam a szurkolókkal. A félút nekem egy mentális mankó minden futásnál, onnan már csak “hazafutunk”, ezt szoktam mondogatni magamnak.  Az előzetesen megalkotott négy mantrából egyet ki sem találtam, a harmadikat elfelejtettem, de kettő megvolt, néha felidéztem őket: “Egytől negyvenkettőig”, “Itt és most”. 20 kilométer felett egyre nőtt az eufória, lüktetett bennem az az iránt érzett hála, hogy a testem megadta magát a maratonnak, nem hátráltat, hanem támogat, nem fáj semmim, faltam a kilométereket, mentem, haladtam, szenzációs élmény volt. Elkezdtem azon gondolkodni, Krisztiánnak vajon sikerült-e a 3 órán belüli maraton. Tudtam, hogy írt sms-t, ha igen, de nem mertem megnézni a telefonom. Amikor elértem harmincig, arra gondoltam, innen már minden kilométer ajándék.  32 körül kezdtem el azt érezni, hogy boldogság ide vagy oda, azért testileg el fogok fáradni a végére, a farizmom jelzett leginkább  – mindenkinek az fáj, ugye, ami a leggyengébb. 🙂  A következő elérendő cél 37 kilométer volt, mert onnan már csak egy Margitszigetkör van hátra.  36 körül eszembe jutott, hogy ilyen hosszan még sosem futottam, egy újabb pozitív löket. Fáradtam, de annyira nem, hogy lassulni kelljen. Körülöttem már sokan sétáltak, sokat előztem. 39 kilométernél volt az egyetlen pont, ahol megijedtem, mert elkezdett görcsölni a vádlim. Egy percre megálltam nyújtani, nagyjából a térdemig tudtam csak lehajolni, aztán néhány levegővétellel sikerült újra használhatóvá tenni a lábam. Ha jól emlékszem, még egyszer nyújtottam egy fél percet, de nagyobb galibát nem okozott a vádlim sem. Valahol 40 kilométernél hallottam először magyar szót a hátam mögül: “b*szki ez életem leghosszabb 3 kilométere”. Hátrafordultam buzdítani őket, és közben arra gondoltam, nekem ez életem legszebb három kilométere. Ott már elhittem. A Brandenburgi kaput meglátva vigyorogtam, mint a tejbe tök. Az a tény, hogy futólépésben, tökéletes mentális állapotban értem célba életem első (sikerrel teljesített) maratonján, sokkal több, mint amit remélni mertem. Köszi, Gabi, hogy neked köszönhetően mindebben részem lehetett, és felkészülten állhattam rajthoz.
A cél előtt pár méterrel még pacsiztam Fridoval, a Berlin Maraton kabalaállatával, aztán megtörtént a csoda. Bőgtem, ahogy kell, és nincsenek rá szavaim, hogy mit is éreztem pontosan.  Megnéztem Krisztián sms-ét, amiben csak ennyi állt 2:58:28, akkor újra elbőgtem magam, az ő beteljesült álma a hab volt a tortán, a pont az i-n, aznap miénk volt a világ. ❤
Volt egy másik, amiben arról írt, hogy vár a Reichstag előtti réten. Talán a célörömnek köszönhetően a célfrissítést nem is láttam. Babráltam az érmem, felvettem a ponchóm, de mielőtt a rétre értem volna, rosszul lettem. Hirtelen rám szakadt az ég, durván szédültem, hányinger, prompt gyomorproblémák. Miután megtaláltuk egymást, mindannyian euforikus állapotban voltunk, de én csak fekve tudtam létezni. Mivel nem javult a helyzet, kerestünk egy orvosi sátrat. Miközben próbáltunk nyelvet választani a kommunikációhoz, a háttérből megszólalt egy hang: “beszélhetünk magyarul is”. Egy regensburgi, félig magyar ápolólány  is volt a sátorban, Sára, a későbbiekben ő ápolgatott. Kaptam két adag infúziót, de a szédülésem nem hagyott alább, ezért javasolta az orvos, hogy engedjem magam kórházba vinni kivizsgálásra, hogy ne legyen nagyobb gond. Mentő vitt a Jüdisches Krankenhausba. A sürgősségi ajtajának túloldalán egy futó feküdt éremmel a nyakában, és a női kórteremben is volt egy másik baseball sapkával a fején, az ágyban. A váróban a benn fekvő futók szintén futó párjai öltöztek, ettek, intézték az ilyenkor szokásost. Sabine, a nővér, miközben gondosan betakargatott, megkérdezte, azért célba értem-e, és nagyon örült, amikor igennel válaszoltam, szupercuki volt. Vérvétel, ekg, egyebek. Az alapproblémám valószínűleg a túlzott folyadék- és a sóvesztés volt, illetve addigra a cukrom is a béka segge alá esett. Hoztak nekem a kórház logójával ellátott, márkázott szőlőcukrot. Mondjam-e, mennyire kívántam?! 🙂  Végül másfél liternyi sóoldat vénásan rendbe tett, a tűszúrásoktól több helyütt lukasan, de a saját lábamon villamosoztam haza este.
A kórházi élmény semmit nem vett el a történetből, sőt, még hozzá is tett. Ott is aláhúzták mindazt, amiről az elején írtam, a maraton és az egymás iránti tiszteletet.
Összességében csodálatos élmény volt életem első, sikeres maratonja. A 42 kilométeres út szinte minden méterén szurkolt valaki, gyerekek, felnőttek, németek és külföldiek, társaságok és magányos drukkerek. Ott tudtam meg pl. hogy “Pain is just a French word for bread”.  Minden jó szóra, mosolyra reagáltam, ha tudtam. Kisgyerekek százai nyújtották pacsira a kezüket, még most is emlékszem meleg kis tenyerük érintésére, ami hihetetlenül sok energiát adott. Közben az én Andrisomra gondoltam, meg az ő kis tenyerére, amelybe zárva a maratonra szóló szerencsegyűrűt átnyújtotta nekem a verseny előtt . A gyűrű ott volt az ujjamon, sokszor ránéztem, megforgattam. 💕 Azon túl, hogy az útvonalon a zenei pontok adták a ritmust, és ment a buli, a pusztán együttérzésből ott lévő szurkolók is szuperek voltak. Közvetlenségük és kedvességük irigylésre méltó, tanulandó feladat itthon. Nagyon sokan a – rajtszámról leolvasva – a nevemen szólítva biztattak, ennyi féle módon még nem hallottam kiejteni azt, hogy Eszter.  Jól emlékszem egy idősebb német férfi szavaira, pacsit is adott, és értettem, amit mond, el is tettem útravalóul:
Eszter! Schön. Weiter! 
sdr

Optivita 12 óra – Földi Zsuzsa beszámoló

Posted on

Az első 🙂

Nem is tudom, hogyan, de tavasszal jött egy ötlet, hogy a szeptemberi Optivitán szeretnék 12 órát futni 🙂
Körözgetni szeretek, a meleget általában bírom, tuti nekem való futás lenne. Gabi rábólintott, avval a kikötéssel, hogy akkor a Suhanj!6 így felejtős.
Korábban a leghosszabb táv, amit futottam a 2017-es UB-n 62 km volt az északi parton (kb 7,5 óra alatt), UTT 2017 fele párban, vagyis 55 km, körözgetős versenyen 57 km a 2017-es Suhanj!6-on, tehát gőzöm nem volt arról, hogy milyen világ van a 8 órán túl a futásnál.
Futottam , erősítettem, lett hivatalos maratoni időm, voltam UB-n trióban, terepen, edzőtáborban, keringtem a kedvenc 2350 méteres körömön egész nyáron, volt hogy megfőttem, volt hogy sírtam, de végig előre imádtam hogy ezt csinálhatom majd szeptemberben 12 órán át egy ennél még rövidebb pályán. Aztán volt mégis Suhanj!6 párban, és hopp, már itt is lett szeptember.

Augusztus elejére összeállt, hogy ki jön velem frissíteni:  Gábor (párom, avval a feltétellel egyeztem bele, hogy oké, jöjjön, és legyen ott végig, de nem sajnálhat, és mivel tuti lesznek rosszabb perceim, bunkó is leszek, és nem sértődik meg emiatt – azt mondta, hogy egy percig nem fog sajnálni, én vállaltam ezt be, úgy kell nekem :D), az UB triónkból Irmi, és valamikor csatlakozik hozzájuk Attila (vele a Szimplán futottam).
Szept 3. – négyből három gyereknek indul a suli, ebből a fiamnak első osztály, a nagylányoknak új suliban 3. és 5. osztály, a legminibb meg ovis lett. Elég sűrűre sikerült így a szeptember első két hete, igyekeztem semmi plusz és extra dolgot nem magamra venni, simán mondtam sok mindenre nemet, illetve sokszor a ’ráér, most nem fontos, majd 15-e után foglalkozom vele’ fiókba tettem a dolgokat.

Az utóbbi egy évben a futásaimnál a nagy mumus a gyomor-gond, nagyon figyelnem kell, hogy hosszabb futások előtti napokban mit eszem és iszom. Alapesetben a glutén eleve felejtős, de még ha teljesen oké is a diétám, tud a hasam meglepetést okozni. Most ráadásul parlagfű- és üröm szezon van, az allergiám sunyi, ha nem akarom az ügyeletet fulladva és tetőtől talpig csalánkiütésesen hívni, akkor a diétám szigorodik: a szinte semmi, az, amit ehetek, hogy ne menjen a hasam, és ne jöjjön a fincsi anafilaxiás roham 😀
Most nagyon figyeltem, hogy semmi gluténes, semmi keresztallergén, semmi magas hisztamin-tartalmú ételt-italt ne egyek-igyak, vagy legalábbis nagyon ésszel, hátha megúszom a sűrű budijáratot 15-én.
A versenyre a frissítést is így raktam össze, csak olyat akartam ott enni-inni, ami eddig nem okozott gondot, vagy csak minimálisat. High5 cuccokat bírom, meg kóla, energiaital, banán, paradicsom, sajt, bcaa, ezektől tuti nincs bajom, legalábbis 6-7 órán keresztül biztosan működnek. Utána meg majd kiderül, ha mégis gond lesz, improvizálunk, megoldjuk.

Csütörtökön masszázs, Tomi átgyúrt, szuper minden, nincs fájás, hátam is tökéletes.
Péntek reggel indulás a gyerekekkel a suliba, egy rossz mozdulat – mintha kést szúrtak volna a lapockáim közé, majd 1 percen belül robottá váltam, nyakamtól a hátam közepéig beállt minden. Kínomban röhögök, ilyen nincs, egy nappal a futás előtt, ez is csak velem fordulhat elő :D. Sulijárat autóval (Vecsés-Bp Városliget-Vecsés) , itthon pihi, egy fájdalomcsillapító be, hátha kiáll a fájás a hátamból. Persze hogy nem áll ki, pihi után felkelek az ágyból, belenyilall, iszonyúan fáj. Oké, akkor gyors megoldás: masszőr, irány a hely ahol edzést tartok, Böbe elvállal, du a sulijárat után mehetek. Masszázs du megvolt, görcs elmúlt, itthon van rá való tapasz, ha kell, használjam.
Péntek késő délután a gyerekeket átvittem a szüleimhez, beszereztem a maradék cuccokat a frissítéshez (mert délelőtt a hátam miatt nem tudtam és nem is akartam emelgetni semmit), majd este összeraktuk a cuccokat másnapra, frissítést elmondtam Gábornak, átbeszéltük hogy mit mikor mennyit, leírt mindent, jegyzetelt. Megvolt az óránkénti szénhidrát bevitel terve, reméltem hogy tudom tartani, ezen múlik a nagy része ennek a 12 órának. Végre volt kb 2 órám, amikor tudtam tényleg a másnapi versennyel foglalkozni fejben is.

Reggel korán kelés, reggeli, pakolás, Irmit összeszedjük, jégért elmegyünk (jégkása, nem kocka, tök jó volt J ), 8 előtt már Velencén vagyunk.
Mire a rajtszámot át lehet venni, már asztal-székek kipakolva, fúj a szél, hűvös van. Persze a pulcsim otthon maradt, Irmitől kapok, nem kéne szétfagyni indulásig…
8-kor második reggeli, Gábor szerez kávét, megérkeznek Milánék is, mellénk lecuccolnak. Röhögcsélünk, fotózunk, és egyszer csak 9:45, versenyzőknek a rajtkapuban pár mondat infó.
A pálya végig a Vízi vár stand területén halad, egy 1052 m hosszú ’kör’, nagyjából 2/3 térkő, 1/3 murvás úton. Ezen fogok körözni este 10-ig, klafa, szeretem a körözést, jó lesz ez, érzem.
Puszi Gábornak, és rajt 🙂
Nem néztem tempót, pulzusra figyeltem, tudtam, hogy 2-3 óra múlva nagyon meleg is lehet, nem akartam, hogy véletlenül is túltoljam, aztán meg szívjak emiatt később. A terv: kezdő pulzus 159-163, tempó legyen flow, aztán majd lesz ahogy lesz, tartsam amíg tudom.  A pálya egy kis részén elég erősen fújt a szél (=lefújja az ember fejét ), ott engedtem 166-ig (hogy ne kelljen gyalogolni, elég legyen kicsit lassítani ), aztán ahol nem pofaszél volt, szépen vissza is állt.
Kb 2 körönként kaptam a másfél-2 dl izómat, fél óránként a géleket, szuper volt minden J. Egyszer csak megjelent egy Zsófi az időmérő kapuban, nagyon megörültem neki, tudtam hogy jön, hozta az extra Gizionpowert J ❤
Futottam, flow volt, meleg volt, jó volt, élveztem az egészet úgy, ahogy volt, néha rápillantottam a pulzusra, minden klafa, majd a bal lábfejemben az egyik lábközépcsont mintha kicsit fájna, szorítja a cipő? De mindig így van kötve, soha nem fáj, és nem is szoros most sem, ez nem szorítás, hm. 2-3 kör múlva annyira elkezdett fájni, hogy pár lépést sétálnom kellett, majd az asztalunknál megálltam, lazítottam a fűzőn, mondtam a srácoknak, hogy valamiért fáj, biztos a fűző, vagy az akármi, majd elmúlik. Kicsit enyhült, de maradt a fájás, ekkor simán ki tudtam zárni, félreraktam. Pofaszeles szakaszon többször is beugrott a márciusi maraton, amit úgy elszúrtam a széllel való foglakozás miatt. Most nem érdekelt, fúj, hát fúj. Mást is fúj, mindenkit fúj, az a dolga, hogy fújjon.
Még nem telt el az első két óra, valami kenyeret próbáltak adni Gáborék, elég határozottan visszautasítottam, mondtam hogy majd később, hagyjanak békén 😀 . Aztán 2 óránál megpróbáltam megenni, hát sikerült a legszarabb  állagú GM kenyeret elhoznom (amit otthon tök jó, de kiderült, hogy futás közben ehetetlen…). Zsófi vigyorgott, hogy majd akkor később, úgyhogy ment a gél-víz-izo-bcaa hármas. Maraton után wc (oké minden, nincs hasmenés, hurrá!), és kértem krémet a combjaimra, kezdtek fáradni az izmok. Fullos kiszolgálás, Zsófi és Irmi jól átgyúrták a lábaimat, ettem kis sajtot, kenyeret. Nem ültem le, edzői utasítás volt, hogy nem ülök, és frissítés közben is legalább gyaloglás van. Egyre melegebb lett, valamikor a visort lecseréltem sapkára, azt körönként vizeztem, egyszer odaadtam a trikóm Gábornak, hogy vizezze be, az is klasszul hűtött. Jött vizes kendő a nyakba, egyszer kértem jeget is, az a topba szuper volt, tarkón is jól esett, de az két kör után már az előző nap még beton kemény görcsben állt hátam/nyakam alsó része utálta, így nem is volt több jegezés.
Nem emlékszem hogy mikor, még az elején futottunk kicsit Milánnal, beszélgettünk, de aztán mondtam hogy menjen, nekem gyors volt a tempója, elszállt volna nagyon a pulzusom.
42 és 52 között nem volt jó, lassultam kicsit, meleg volt, nem is esett jól az a bő egy óra, illetve maga a futás jó volt, de olyan kínlódósnak, bénának  éreztem. Utólag visszanézve a frissítést (mindent! írt Irmi és Gábor, komplett jegyzőkönyv készült a 12 óráról 😀 ), az 5. órában keveset ettem, emlékszem, hogy tiltakoztam a gélre, hogy nem fér, ki fogom hányni. Amennyit tudtak, toltak belém a segítőim, de kb a fele ment le a tervezett ch adagnak.
Zsófi hazament, nem emlékszem mikor, de nagyon aranyos volt, megvárt, és elköszönt.
Aztán valamikor délután megérkezett Józsi, hozta a mekis kávét, meg az újabb adag extra Gizionpowert J
Kértem zenét (öv+telefon), bár a fókusz teljesen rendben volt, de így kicsit jobban ’egyedül’ tudtam lenni.
55 körül (6 óránál kb) banán, gyalogolva, alig ment le pár falat, de tudtam, és Gábor is mondta miközben belém könyörögte a kaját, hogy valami kell, mert gél nehezen csúszott. Úgy éreztem, hogy állandóan etetni akarnak, pedig az előbb ettem – és utólag visszanézve az ’előbb’, az fél óra volt 😀
62 km-nél öltözködés (hatalmas baki, soha, de soha többet nem indulok más nadrágban eleve, mint a kompressziós), a combjaim kezdtek széthullani, nosza, jöjjön a kompressziós naci meg a szár. Felvettem, és mintha új lábakat kaptam volna :D. Sajnos itt elment jó sok idő, ilyet többet nem csinálok, de ebből is tanultam J.
Amikor már csak a 12 és 24 órások voltak a pályán, jól esett, hogy kevesebben vagyunk. Picit irigykedtem, hogy a 6 órások mehetnek fürdeni, pihenni, sörözni, nekem meg van még ugyanennyi hátra, de ez a ’de jó nekik’ érzés egy percig se tartott, futottam tovább, élveztem a futást, amennyire lehetett az egyre erősödő fájdalom mellett, tettem a dolgom. A futásra figyeltem, fájás félre, jobb láb, bal láb, ahogy eddig J.
65 és 75 között lassabb körök lettek, viszont ettem nagyjából végig, sajnos visszaütött az, hogy 3 órával korábban nem úgy frissítettem, ahogy terveztem előtte. Gél, izó, kóla, paradicsom, szőlő, sajt. Kb ilyen sorrendben, és minden nagyon jól esett 🙂

9 óránál (75 km) már elég fáradt voltam, és már nagyon fájt a bal lábam, a csont is és a talpam is, ezt leszámítva a futás jó volt, még ha iszonyú lassú is voltam, illetve annak éreztem magam, bár 8 percen belüli km-eket tudtam. 76-77 km-nél Irmi itatott velem Nutridrink-et, zseniális a cucc – hasam bírta, és mint akit infúzióra kötöttek, úgy éreztem magam tőle. Gyorsan adott energiát, a két 9 perces km után mentek továbbra is a 8 percen belüliek, igyekeztem minél gyorsabban kapkodni a lábam. A talpamat borzasztóan szaggatta a térkő, de tisztában voltam vele hogy fájni fog, nem hisztiztem miatta, néha mondtam Gábornak, hogy nagyon fáj, és nagyon sok ez a 12 óra, de ez van, nem számítottam nagyon másra. Az 60 és 80 közötti időszakról az van meg bennem, hogy semmi más nem érdekelt, csak hogy minél inkább tudjam tartani a legalább 7,5 km-t óránként (eleinte volt 8, aztán 7,5,  próbáltam ez alá nem nagyon menni). Semmire nem figyeltem, csak arra, hogy futás, igyekeztem nem visszautasítani a kaját, de konkrétan az is zavart, ha hozzám szóltak (itt is bocs a kísérőimtől). Volt még egy wc-járat, mindenféle probléma nélkül.
82 km körül volt egy gyaloglós fél köröm, gélt se tudtam futva megenni, amíg elszopogattam a gélt meg a vizet és kólát hozzá, séta volt. Emlékszem, az órám szerint kb. 81-82 km volt meg 10 óránál, és azt számoltam, hogy ha a következő 3 órában megy 20 km, akkor 100 felett tudok végezni. Amikor nem ettem-ittam, futottam, de mivel kellett tolni valami cukrot magamba, ahhoz lassítani és gyalogolni kellett, így ha evős kör volt, az 8 percen túl lett, ha nem ettem-ittam semmit, akkor 8 percen belül.
Amikor lement a nap, elkezdtem fázni, csurom víz volt a trikóm meg a topom az izzadtságtól, mondtam is hogy átveszek szárazat, mert ez így nagyon rossz. Evvel is elment vagy 2 perc, de ezt nem bánom, nagyon jól esett a száraz cucc.

10,5 óra körül Gábor jött velem, amíg ittam, akkor sírás határán voltam, nem tudom hogy miért. Nem azért mert fáj, vagy fáradt voltam, azt elfogadtam, tenni ellene nem sokat tudtam, a feladat az volt, hogy haladjak, az meg ha lassan is, de ment. Mondtam is neki, hogy ha ennek vége, én tuti ott fogok bőgni a füvön 😀 (aztán meg még ott se) .
Az órám szerint másfél órám volt 11 km-re, hogy tuti legyen a 100. Iszonyatosan fájt a talpam, de futottam, még ha csak 7:30-as tempóval is, de mégis gyorsabb volt, mint gyalogolni. A frissítések idejére tartogattam a gyaloglást, akkor kicsit enyhült a fájdalom, és tudtam megint futni a következő adag energiaitalig/kóláig J
Ekkor már minden körre jött velem valaki, 11 óránál az órám szerint 93 km-nél voltam, akkor már kezdtem elhinni, hogy meg tud lenni a 100, de akár fölötte is, ha kicsit belehúzok. Gabi üzenetét megkaptam, hogy talán kéne kicsit tempózni, nincs hova tartalékolni, úgyhogy fog összeszorít, és futás. A talpam rettenet, a csont meg… hagyjuk, ultragáz, ez a csont biztos törött, annyira fáj (haha 😀 ), de nem érdekel. Úgy tudtam a picit gyorsabb ezreket összehozni, hogy kb 80 m tempós gyaloglás, és utána rendes (értsd: 6:30-40 p/km tempójú) futás. Ha lassan futottam, akkor is fájt, a kis gyaloglás alatt enyhült annyira, hogy utána ment a futás.  Fél órával a vége előtt mondtam Gábornak, hogy hm, mindjárt vége, minden fájdalom ellenére is de kár, jó volt nagyon, bár jó lesz megállni is

Az órámon 98,xx km volt, amikor a szpíker mondta, hogy megvan a 95. köröm, vagyis a 100 km. Gábor futott épp velem, és mondta, hogy ebbe még két kör belefér. Mondtam, hogy annyi tuti, és legalább az órámon is három számjegyű lesz biztosan a vége J
101-et mutatott az óra, hivatalosan meg 97 kör és a maradék 250 m, vagyis 102,354 km. Az utolsó 250 méteren Irmi és Attila is csatlakoztak, hoztak egy plédet magukkal, meg a befutósöröm J. Sziréna megszólal, én a fűbe, térdre, Gábor ölel, puszil, úristen, vége. Ülök, sör, tapsolunk a 24 órásoknak, várjuk, hogy meglegyen a rész kör lemérése, és mehessünk pakolni. Milán szuper tempóban haladt amikor eljöttünk, én meg belegondoltam, hogy mennyire kemények ezek a fiúk-lányok, még 12 órán át kinn lesznek, őrület! Közben Irmi megmutatta a korábban begyűjtött videó üzeneteket, azt hittem, hogy sírni fogok – de nem, nevettem, annyira jól esett az a rengeteg drukk (még a verseny hetében kérte meg a barátokat, hogy csináljanak egy-egy videót, hogy ha megborulnék, tudjon motiválni – szerencsére nem volt közben rá szükség)

Megvolt a mérés, 250 m, szuper, akkor bőven 102 felett lett a vége, menjünk. Felállni nehéz volt, görcsölt a combom, de sikerült :D. Bal lábfejem és talpam rettenet, egy hatalmas fájás az egész. elsántikáltam a székig (hogy a tökbe tudtam evvel az izével futni???? 😀 ), Irmi megcsinálta a turmixomat, kaptam sótablettát, c-vitamint, bepakolták a többiek a cuccokat a kocsiba, aztán kérték a széket a fenekem alól – nehezen, de sikerült felállni. Autóba beszálltam egyedül (kisbuszba! 😀 ), ülésfűtést benyomtam, szuper volt a beállt combjaimnak. Ettem csokit, mire megtalálták a többiek a cuccok mélyére rakott banánt, már jól is laktam vele.
Vecsésen átszállni a másik autóba, besétálni az udvarról a házba, ott levetkőzni, hát az fárasztó volt, na. Nagyon fáztam, nagyon fáradt voltam, egy nagy kád meleg vízbe ültem, ott tudtam is nyújtani kicsit. Egyedül ki tudtam szállni, komolyan hősnek éreztem magam.
Ágyba kerülni, leírhatatlan érzés. Nagyon fájt mindenem, éjjel nem is tudtam aludni igazán, minden apró mozdulatra felébredtem, hogy juj, ez nagyon fáj. Reggel az ágyból kimászás olyan érzés volt, mint amikor friss császáros sebbel először fel kell kelni, kívülről vicces, belülről meg… meg kell tervezni minden mozdulatot, hogy a legkevésbé legyen gyilkos :D. Kis mozgás, és beindult a gépezet, egyre jobban mozgott mindenem. Délután masszőr, Tomi kegyetlen, de nagyon hatásos munkát végzett, már utána rögtön jobban voltam, estére már csak a lábfejemben a csont fáj.
ma, két nappal a futás után leginkább kimennék kocogni egyet, de amíg a csont fáj, pihenés van kiadva feladatnak.
Nincs izomláz, a csonton kívül nem fáj semmi (az se vészes igazán már), talpam picit érzékeny, de felejthető.
Evvel a 102,253 km-rel a női 4., összetett 8. helyen végeztem a versenyben 🙂

Így utólag a versenyről:

Ami úgy volt, ahogy előre terveztem:
1. Imádtam az egészet, mind a 12 órát végig
2. Fájt 😀 /ezt nem terveztem, de tudtam, hogy lesz fájdalom/
3. Segítőim szuperek voltak, újraterveztek ha kellett, tényleg azt nézték, hogy nekem hogy a legjobb, ebbe a 102 km-be a felét ők rakták bele J
3. Azt tudtam nagyjából biztosan, hogy nem fogok kiszállni, ez így is lett
4. Azt csak reméltem, hogy tudok futni még a végén is, ez is összejött
5. Fókusz végig teljesen rendben volt, semmi más nem érdekelt, csak hogy a lehető leggyorsabban haladjak, de ésszel, és ez volt a cél, nem megborulni, nem hisztizni. Még a szelet is letojtam, ami nálam komoly fejlődés J
6. Egyszer sem gondoltam azt, hogy ez egy hülye ötlet volt
7. Végig rendben volt a gyomrom. Így terveztem, de igazán nem mertem hinni, hogy oké lesz minden, és hihetetlen tényleg, hogy 12 órán át semmi, de semmi gond nem volt J

Amit máshogy fogok csinálni legközelebb:
1. Ruha. Soha többet öltözés, ez egy baromság volt, elment vele majdnem 10 perc (de 8 biztosan). Ha eleve a kompressziós cuccban indulok, nem kell a 42 utáni masszázs se, az még 5 perc nyereség lett volna (ill még 5 perc időpazarlást úsztam volna meg). A szárazba öltözés nem volt gond, de így utólag belegondolva, lehet hogy egy karszár is elég lett volna.
2. Szilárd kaja: már a 2. órától, akár csak 1 falat is, banán, vagy bármi, amit le tudok nyelni és nincs has-gondom tőle. Akkor valószínűleg az 5. órában tudok rendesen frissíteni, és a következő órákban is jobb állapotban vagyok.
3. Hamarabb kezdek gyorsítani, a vége előtt 2 órával már simán lehetett volna most is.

Köszönöm Barát Gabinak a felkészítést, Szerda Lacinak az erősítő edzéseket, a szuper frissítő csapatomnak a 12 órás kiszolgálást, a Gizionoknak az óriási #gizionpowert, a drukkokat mindenkinek a pálya széléről, és otthonról.

Első 100-asnak, első 12 órának azt gondolom, nem volt ez rossz, és a hibákat látva egyértelmű, hogy lehet ez még jobb is. És lesz is 😉

A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, állás és túra/szabadtéri

MenDan Zalakaros-Kis-Balaton Futóverseny – Kormány Alexandra

Posted on

… avagy “Repülj, Alex, repülj” :-)))

Az elmúlt időszak valóságos adrenalinlöket volt számomra, tele tapasztalással, sikerélménnyel, motivációval: kezdve a júliusi erdőbényei edzőtáborral, amit az augusztusi szentgotthárdi csatafutás követett, aztán a hónap végén a győri bankos 400-as váltó, múlt hétvégén pedig a bajai jótékonysági futás. Csupa pozitív élmény, önmagam leküzdése, komfortzóna hátrahagyása. Így eredetileg jó ötletnek tűnt benevezni a karosi versenyre is, ezúttal 10 km-en. Tavaly is meg kellett itt küzdenem magammal, hiszen egy előző évben feladott verseny kudarcát próbáltam kiköszörülni 34 km-en – ami sikerült is, köszönhetően Csillunak és Reninek, akik váltásban végigkísértek az eddigi leghosszabb távomon.

Idén nyáron a sprinteké és egyéb feladatos edzéseké volt a főszerep – a 400 m-es szintidő feljavítása volt a fókuszban az augusztusi verseny miatt, így meglehetősen éles váltás lett volna a Kis-Balaton kör. Indulás előtt azonban már nem voltam annyira biztos a dolgomban, finoman jeleztem Gabinak, hogy a versenyre kiírt pulzustartományból már ébredéskor kiléptem és aznap már nem is várható, hogy visszaálljanak az értékek Föld körüli pályára…. Válaszul ez az edzői utasítás érkezett: “Repülj, Alex, repülj” 🙂

Erre csak nevetni tudtam és azzal el is szállt minden para, ami miatt görcsben állt a gyomrom. Elhatároztam, hogy odaállok, aztán tolom, amennyire tőlem telik, majd meglátjuk, mire lesz ez itt elég.
Már amikor a rajtvonal felé sétáltunk, kiszúrtam egy csajt, aki kegyetlen tempójú sprinteket futott bemelegítésként. Titokban reménykedtem, hogy a 6 km-es távon indul, akikkel szintén egy időben rajtoltunk. De a rajtszáma színét látva ez a reményem elszállt. Szóval első hely kiosztva 🙂 Jól tippeltem, a lány már az elején nekilendült, s bár egészen erőltetett menetben toltuk az elején (magamhoz képest a 4:19-es tempó annak számít), egyértelműen nőtt köztünk a különbség. Kb. a 2. km-nél egy másik lány is beelőzött, s ez a sorrend egészen a verseny végéig megmaradt. A kezdeti száguldásból fokozatosan vettem vissza, nem akartam kidőlni valahol félúton. A frissítésre sajnáltam az időt, szerencsére az időjárás is ideális volt, távolról sem volt az a nagy meleg, mint az előző heti Rotary futáson. 7 km-nél azért meg kellett harcolnom a kishitű, hisztizős énemmel és ráparancsolni magamra, hogy húzzak bele nagyon gyorsan, ezt a maradékot már fél lábon is kibírom…
Szerencsém volt, hogy sikerült a végén még kicsit begyorsítani, mert fogalmam sem volt róla, hogy az utánam következő női versenyző ennyire közel volt mögöttem (sajnáltam az energiát arra, hogy a hátam mögé nézegessek).

A tavalyi eredményeket nézve, már a verseny előtt sejtettem, hogy itt az 50 perces tízes – ami eddig max. kétszer sikerült nekem – még kevés lesz a dobogóhoz. Végül PB-vel, 47:48-as 10K-val sikerült a 3. helyet megcsípni korosztályban és abszolútban is. Boldog voltam, úgy éreztem, kifutottam magam, ennél többet most nem tudtam volna beletenni.

Az eredményhirdetés pedig fantasztikus élmény volt! Tarolt a Kanizsai Futóklub, a csapattársak nagyon sok kategóriában hozták az érmeket, szuper élmény volt tapsolni egymás sikerének, osztozni az örömükben. És persze dobogóra állni úgy, hogy ennyi ismerős örül az ember sikerének. 🙂 Meg is állapítottam, hogy iszonyú szerencsés vagyok: amikor 3 évvel ezelőtt elkezdtem a futást, azt hittem, hogy ez egy magányos sport. Nagyon hiányzott a csapat, hiszen kosáron hozzá voltam szokva a jó társasághoz, és hogy az edzés már csak azért is öröm, mert az ember együtt lehet a társakkal.

Amikor Gabival elkezdtünk dolgozni, akkor – számomra teljesen váratlanul – egy jó kis közösségbe is belecsöppentem. Ez az ismeretség azonban évekig csak virtuális volt, Fb-on és Strava-n követtük egymást. Az idei Ultrabalatonon találkoztam végre először személyesen is edzőmmel, akit hetente fárasztottam a beszámolóimmal (ő meg persze engem a mosolyogva gyilkolós edzéstervekkel ;-), aztán nyáron végre több csapattárssal Erdőbényén az edzőtáborban.
A virtuális barátokból így hirtelen igazi, hús-vér csapattársak váltak, akiknek minden hétvégén küldjük a drukkot, ha megérkezik az aktuális szurkolós lista. Ezen a versenyen is többen képviseltük a Gizionokat: Balázs fantasztikus tempóval futotta végig a 34 km-es távot, Erika bicajos kíséretével.

Közben a Kanizsai Futóklub fáradhatatlanul lelkes vezetőinek is jobbnál jobb ötletei támadnak a közösségi futásokat, kirándulásokat illetően, úgyhogy pár hónap alatt ott is rengeteg, nagyon jó fej futótársat ismerhettem meg. Illetve ott van még az MKB SE is, ahová szintén csak pár hónapja kerültem be, de a sporttalálkozón már fergeteges hangulatban szurkoltunk egymásnak.

Szóval akit az tartana vissza a futástól, hogy unalmas és hiányzik neki a közösség, akkor azt javaslom, nézzen körül, mert rengeteg lehetőség van hasonló érdeklődésű társakat találni, csak nyitott szemmel kell járni 😉

A képen a következők lehetnek: 2 ember, köztük Kormány Alexandra, , mosolygó emberek, álló emberek és szöveg

Baja, Rotary, 8 km – Kormány Alexandra

Posted on Updated on

A verseny előtti két hét meglehetősen szenvedősen telt: a gyerekektől beszedett hányás-hasmenés vírus totál leterített, 4 kg-t fogytam 10 nap alatt, étvágyam nem volt, az edzések inkább alibizés szinten mentek, csak pár napom maradt, hogy kicsit rá tudjak hangolódni a bajai versenyre.
Kihagyni semmiképpen sem akartam, mert a szülővárosomban nekem mindig ünnep futni (akár csak edzeni, akár versenyezni), meg a választható leghosszabb táv sem volt vészes, 3 szigetkör, azaz kicsivel több, mint 8 km. Fejben az 5 percen belüli átlagot tűztem ki és bíztam benne, hogy a meglehetősen nagy meleg ellenére is tudom hozni ezt az elvárást.

A rajt után próbáltam lépést tartani a mezőny elején nagy lendülettel induló fiútársasággal, aztán a 4:14-ben lefutott első km után úgy gondoltam, hogy húzós lesz nekem ez az iram még 7 km-en át, úgyhogy fokozatosan visszavettem az eredetileg tervezett tempómra. Ez azért elég rövid táv ahhoz, hogy az ember közben megboruljon, de azért féltávnál pár percre voltak kétségeim, hogy biztosan végig szeretném-e futni ezt ebben a viszonylag erőltetett menetben, de sikerült meggyőzni magam arról, hogy ez most nem rossz, csak “másképp jó” 🙂

A hivatalos eredményt kicsit elszúrtam azzal, hogy azt hittem, a célkapu automatikusan érzékeli a chip-et, és csak röviddel a beérkezésem után jött valaki figyelmeztetni, hogy elfelejtettem az asztalnál lecsipogtatni 🙂 Az órám a 8,3 km-re 39:59-et mért, ami 4:49-es átlagot jelent, úgyhogy meg voltam elégedve az eredménnyel. A nők között sikerült elsőként beérnem, úgyhogy felállhattam a dobogó felső fokára, ami -elsősorban a helyszín miatt – nagy boldogság számomra.
Újabb motivációt kaptam a folytatáshoz, hogy tényleg van értelme komolyan venni a kiírt feladatokat, mert előbb-utóbb biztosan meglesz az eredménye a néha nyűgös, korán kelős edzéseknek, akár a sportpályán, akár a kutyát a derekamra kötve, az aszfaltot szántva. 🙂

Ultrakék lányok

Posted on

Az Ultrakék Trail Cserhát váltóversenyén a lányok 3. helyet értek el, a négyfős váltóból 3 gizion:  Gerlai Orsolya (20 km), Zentai Andrea (30 km), Nagy Krisztina (13 km, benne a Naszállyal), a 4. futó pedig Gerlai Gabriella (18 km) volt.

Gratulálunk szép dobogó ❤

A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek

 

Nyakvágó Félmaraton – Juhász Erika

Posted on

A VI. Nyakvágó futáson vettünk részt ahol 12.nőként értem célba 2.6.04 lett a 22.5km homokos,füves,pocsolya kerülgetős pályán.A korcsoportomban 8.lettem ,ebből látszik mennyi korombeli nő társam fut!!❤️Nagyon szép helyeken futottunk,miután beértem leszakadt az ég,épp lenyújtottam még a szemerkélő esőben majd masszőr is volt így sikerült oda is bejutni!
A városok közti versenyben 2-ok lettünk 6-an futottunk hosszút 4-en rövidet! Jó volt kicsit együtt lenni!❤️

Nem található automatikus leírás.