Latest Event Updates

Andor Csillu, UB beszámoló

Posted on Updated on

MulaTÓkör a Balaton körül

MulaTÓkör, azaz Andika, Eszti, Balu, Alex és én 😊

A történetet kezdem szokás szerint legelőről: A Fishing on Orfűn (kedvenc fesztiválomon) Andikával tettünk egy kört az Orfűi-tó körül (mármint futva), amikoris elkezdett érdeklődni arról, hogy akkor hogy is van ez az UB, meg ugye te futottál már az UB-n, és milyen volt, és én is, én is. stb stb. Addig addig, míg kitaláltuk, hogy 2019-ben együtt benevezünk valamilyen felállásban. Még aludni se aludtunk rá egyet, már írtunk is Alexnak, hogy mit szólna hozzá. Alexet ilyen téren nem kell nagyon noszogatni; 3 fő már meg is volt a csapatból. Én ekkor megmondom őszintén még azt hittem, hogy lárifári az egész, Andi alszik rá egyet és rájön, hogy azért nem eszik olyan forrón a kását, de aztán csak aludt rá még egyet, meg még egyet, meg egy fél évet, és nem múlt el a lelkesedés, amit kigondolt, az úgy is lett 😊)) De Alexszal mondtuk neki, hogy azért hármasban kicsit erős lenne a dolog, szerezzünk még két embert. Írtunk is a csoportba, hogy ki jönne és kb. 2 másodperc alatt keltek el a helyek, hát népszerűek vagyunk na. 😊

Jövőre ha ugyanilyen felállásban indulnánk, Kriplik néven indulnánk (bocsi srácok), ugyanis a nevezés és a verseny között a csapat 80%-ának volt valamilyen sérülése. (én voltam a maradék 20%, nem sérülök könnyen hála istennek, lassan de biztosan futok 😊 mindennek van előnye 😊)

A lelkesedésünk viszont 100%-os volt, és ez a lényeg. Mindenki hozzátett valamit a bulihoz: Andika szerezte az autót és a csodálatosan türelmes sofőrünket, Kecsót. Balu csináltatta a pólót, Eszter intézte a pólótervet. Alex hozta a szép és gyors futólábait én pedig a szállást és a CH töltést intéztem drága jó nagynéném füredi kapcsolatai révén.

A MulaTÓkör tehát készen állt a megmérettetésre. Az autót púpra pakoltuk reggel, széles mosolyunkat gyakoroltuk egyfolytában, ellőttük a kötelező csoportfotókat és szelfiket és már indultunk is a reggel 7:50-es rajthoz. Baluval együtt elrajtoltunk, majd nyomás a következő pontra. Hogy utána milyen sorrendben ki kit váltott, azt már őszintén szólva nem is tudom, azt tudom, hogy utánam mindig Eszter következett. Mi egy irtó cukker csapat vagyunk, mindig nagy öleléssel, puszival, bíztatással vártuk egymást a célban, de valószínűleg ezt minden csapat így csinálja. Mindegy, azért gondoltam elmondom, mert cukiság és kész. A sérültjeink állták a sarat rendesen, persze itt fájt, ott fájt, de semmi nagy hiszti, semmi nagy nyűgösködés nem volt, igazi hősök! Napközben nagyon meleg volt, este meg nagyon esett az eső. Gondoltam ezt is elmondom, hátha valakinek nem tűnt fel.

Útközben találkoztunk mindenféle hírességgel is. Láttuk például Gilles-t, majd Szabó Bélát (mindkettőjüket a Simonyi filmből ismertem fel) – Bélának odakiabáltam, hogy „Hajrá Béla“ – erre ő: „Pusszancs“ Egy pár méterrel később Balu is látta, ő is próbát tett, neki vajon mit válaszol, de mivel nem volt rajta  futószoknya, így be kellett érnie egy sima „Köszi“-vel. Kicsit csalódott volt. Lol 😊

Ja és a hírességek felsorolását folytatnám még: Sokáig együtt haladtunk Hankával, jó messziről fel lehetett ismerni mert lila volt. 😊 És persze így sok állomáson találkoztunk Mátéval is, együtt tömtük a fejünkbe a lángost jó sok fokhagymával (ez a következő szakaszomnál meg is nyomta a pocakom rendesen, ilyen hülyeségeket nem csinálok legközelebb, tanulság 1. levonva)

És Zsotyekkel is összefutottunk. Mi nem akartuk volna őt különösebben a fókuszban megzavarni, de ő kérte az energia puszit és ölelést, hát meg is kapta! 😊 ❤

Valamelyik zseni a csapatból kitalálta, hogy legyen a pólónk hátára rányomtatva a nevünk. Hát ez egy szuper ötlet volt. Ennyi bíztatást még életemben nem kaptam: „Hajrá Csillu”, „ezaz Csillu”, „nyomjad Csillu” minden elhaladó autóból és futótól 😊 (aki zenét hallgat futás közben, ugye Alex, Balu, Andika, az így járt…)

És hát igen, futottunk is. A többiek szakaszairól csak annyi tudok nyilatkozni, hogy jó volt vagy nem volt jó, futás után mindig mindenki beszámolt, hogy hogy ment, de a részleteket majd az ő beszámolóikban olvashatjátok. Az én szakaszaimról viszont picit bővebben:

Az első : Akali- Köveskál, (11 km). Az eleje szokás szerint szuper volt, örültem és hálás voltam, hogy itt lehetek 😊 De aztán a közepén nagyon megborultam, lelkileg inkább, mostanában ugyanis a magánéletemben kicsit sok stressz ért, és hát ennek pont most kellett előjönnie…A hülye gondolatok csak nem akartak kimenni a fejemből. De aztán összeszedtem magam és a második szakaszomra már sikerült fejben is ott lennem a versenyen.

A második szakasz igazi örömfutás volt, otthoni terep, rövidebb szakasz: Vonyarcvashegy-Keszthely (6,9 km). Anyukámékkal megbeszéltük, hogy a célnál várnak majd, így plusz motiváció is volt a futásban, széles mosollyal érkeztem meg Keszthelyre, anyuék már ott vártak, nagy ölelés, örömködés, boldogság. (nem hozott pogácsát ☹ na de sebaj )

A déli part hosszú volt és eseménymentes. Nekem a Balatonboglár-Balatonszemes (11,2 km) szakasz jutott, nem túl izgi és nem túl szép, letudtam, mentünk tovább.

Éjfél körül az időjárás előrejelzésnek 100%-ig megfelelően elkezdett esni az eső. Reméltem, hogy nekem már nem jut belőle, mivel nem vagyok egy nagy esőben futni szerető alkat, de sajnos Alex kivételével mindannyian megkaptuk az esőadagunkat. Az enyém a Balatonvilágos-Balatonkenese (11 km) szakasz volt. Futás közben azon morfondíroztam, hogy amúgy, ha nem lenne most UB, biztos kedvem lenne hajnali háromkor a szakadó esőben a vak sötét kivilágítatlan utcákon a pocsolyákat nem túl nagy sikerrel kerülgetni…Annyira vicces volt az egész, hogy tulajdonképp esküszöm valahogy élveztem is a dolgot. Ilyesmiben nem túl sűrűn van részem, ki kell hát élvezni 😊 Najó azért persze őszintén szólva vártam, hogy vége legyen. (most biztos sokan mosolyogtok rajtam, de hát ez van, nem szeretek esőben futni…) Ééés a körülményeket még tudtam fokozni! Egyre és egyre sürgősebb lett volna egy kétbetűs kitérő, de az esőben bokorba nem annyira akartam menni, potyi wc-ben én az ilyesmire meg nem nagyon vagyok képes (rutin zéró), úgyhogy azon voltam végig, hogy csak a célig kibírjam valahogy. Elárulom, kibírtam 😊 Tanulság 2: mindig menj wc-re futás előtt, ha nem kell, akkor is!

Reggel 6 körül várt még rám a befejező szakasz: Csopak- Balatonfüred (7,7 km). Tavaly is felírtam magamnak és idén is újra le fogom jegyzetelni, hogy akár éhes vagyok, akár nem, két szakasz között enni KELL. Sajnos a 4. és 5. szakaszom között kicsit sem voltam éhes, így elkövettem azt a hibát, hogy nem töltöttem újra a raktárakat ☹ Ez nagyon durván megbosszulta magát: kb. 2 kilométer után mintha lemerült volna az összes elemem. Nem értettem hirtelen, mi van: elkezdtem szédülni. O-ó, most mit csináljak. Sétáltam kicsit, hátha jobb lesz, jobb is lett. Felváltva futottam, gyalogoltam, futni csak csiga tempóval tudtam. Sokan elkerültek és bíztattak, hogy már nincs sok. Tudtam, hogy ki fogom bírni a végéig, de azért nem volt könnyű. A célban már ott várt a legcukibb csapat a világon, kéz a kézben befutottunk a célba ❤

23:39:10 lett a vége. Köszönöm MulaTÓkör az élményt, köszi Gabi a felkészítést, köszi Gizionkák a szurkolást ! 😊

(Ui.: egy rövid szösszenet a felkészítés minőségéről 😊

Kollégáim hétfőn: – És milyen volt a verseny? Fáj a lábad?

  • Én: Nem, nem fáj. (önelégült mosoly)
  • Kollégák: Nem fáj semmid?!?
  • Én: Nem, nem fáj semmim. (még nagyobb önelégült mosoly )

Annyi csak, hogy egész nap vagy ettem vagy azon gondolkodtam mit egyek legközelebb, más bajom nem volt  😊 Szóval az edzőnk tud valamit 😊)

 

Reklámok

Compressport 2UP2DOWN – Somorjai Ármin, beszámoló

Posted on

Főnéni bedobta a versenyt a csoportba, lehet menni. Nyilván a sérüléssel kényszerpihenőn lévő ír rá rögtön (poénból teszem hozzá), hogy jó lenne. Majd kiderül, hogy végül is mehet. Miért is ne?  Innen jön az izgalom, mert eddig már 3 verseny el lett engedve zsinórban, sok edzés kimaradt és a fene tudja mi jutott még akkor az eszembe. Páros verseny. Eddig mindent Csabival futottam, persze itt-ott elengedve egymást ha úgy alakult, de már jól ismerjük egymás nyomorát meg hülyeségeit, tudjuk egymást húzni ha kell. Most viszont Krisztával kerülök párba, akiről csak annyit tudok, hogy úgy ismeri a szintemelkedéseket, mint én a 14 éves macskám hangjelzéseit. Fel kell kötni a gatyeszt, nincs mese, a pontokon együtt kell áthaladnunk, ne miattam kelljen várni.
Közeleg a verseny, nagy az izgalom, hogy vajon sikerül e megint lesérülni a verseny előtt nem sokkal? Ki kell hagynom ismét amire készülök? Mint valami elátkozott sorozat folytatásaként, ott lebegett felettem az érzés, pláne, hogy a térdemet még mindig nem éreztem százasnak. Végre megszakadt a sorozat, nincs lerokkanás… cserébe a páros másik tagja perecelt egy nagyot, amitől bucira puffadt a térde. Jaj ne már! Én vagyok a verseny előtt lerokkanós szériában! Ment az izgalom meg üzenet váltások. Ha nem javult volna az állapota simán visszamondom az egészet. Egy jó verseny sem ér meg nagyobb sérüléseket. Beszéltünk is telefonon, egész hosszan. Oldódott is a para, hogy ismeretlennel kell futni, hamar kiderült, hogy nagyon jól elleszünk majd végig futás közben. A térd is összeszedte magát, mehetünk, nem állít már meg minket semmi.
Közeleg a hét vége, pénteken egy legénybúcsú, szombaton utazás Mátrafüredre, Vasárnap verseny. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű mindezt kivitelezni. A legénybúcsú szerencsére könnyeden zajlott. Fogyasztásomon még egy tinédzser is csak röhögne (kb. egyenlő a semmivel). Fél kettőre otthon is vagyok. Reggel viszont az emésztésem vacakol… ejnye pedig nem ittam egy köszöntőn kívül semmit, és akkor sem volt semmi bajom. Ejnye már, ennek a fele sem tréfa, és mindjárt menni kellene a vonathoz. (Később kiderült, hogy bujkált bennem valami kórság ami ezt okozta, mert majd 1 hétig tartott) Verseny előtti napon nulla étvágy, igaz amit eszek, iszok bent marad, de keservesen akar lemenni. Nem a legjobb előjelek, de a fenébe is, készültem, párom is van akivel futni kell, én vagyok a Kaszáspók ő meg a SheHulk. Nem hagyunk cserben senkit, majd jobban leszek. Egy fokkal tényleg jobb lett. Hatvanig vonatoztam, majd egy busz Gyöngyösre, onnan pedig Mátrafüred egy másikkal (Alföldi gyerek a Mátrába megy :D).
Egész héten az időjárás előrejelzést lestem, mindent vittem magammal, hosszút, rövidet, 2 cipőt, ami csak eszembe jutott. Foglaltunk szállást szombat estére, hogy kipihenve, helyben kezdhessük a mókát. Jó taktika ez, megtartom. Füredről feltúráztam a Panoráma panzióba, persze a turista ösvényen esőben. Mit nekem eső meg sár! Igaz még Füreden amikor vettem egy Kékes csúcsköves hűtőmágnest meg egy kv-t (minden új versenyhelyszínről kell hűtőmágnes), a büfés hölgy mondta, hogy marha nagy a sár menjek busszal, de az nagyon most nem akart jönni, megyek én gyalog, nem gáz. Na, ilyen az amikor valaki hülye 😀 Volt sár, nem is kicsi 😀 Azért is felmásztam, szobát elfoglaltam, Kriszta hív mindjárt érkezik. Na, akkor indulás, megyek elé (nem sétáltam még eleget). Jön már a gladiátor kisasszony, baktat felfelé velem szemben a szerpentinen. Köszönés, örülés, szállás. Kipakoljuk a géljeinket, fotó, menjünk toljuk le a verseny előtti futást, nyújtást, majd utána elmegyünk enni. Esett, viszont futva kellemes volt az idő, megbeszéltük, hogy másnap rövidben indulunk, meleg lesz ott közben. Vacsi végül rendelős lett, még kis beszélgetés, felszerelés mustra, Minionos csősál, aludni kéne.
Reggelre nem sokat javult az idő, mint inkább romlott. Sebaj szedelőzködjünk, menjünk, kell egy rövid ujjú póló (valami csak otthon maradt) hátha találok valami jót (lett Runnabe). Központban találkozás csapattársakkal. Mennyi kedves figura :O Végre személyesen is találkozni gizionokkal igen felemelő érzés 🙂 Erős Gabival sajna nem tudtam pacsizni mert amikor kerestük már eltűnt. Fotózkodás, cucc fel,  menjünk már! Hüsi van, esik is, sebaj majd futva minden jó lesz, szeretjük az esőt, térdem is jól érzi magát.
Rajt!!!
Haladjunk, haladjunk. Hamar eljutunk az aszfaltról a fák közé. Kriszta megy is felfelé, gőzerővel sztorizik Orsiékkal… megyek is utána… vagyis próbálok… pulzusom az egekben. Nem lesz ez így jó, nem kellene ellőnöm ennyi töltényt az első 10 km-en. Ejj a sok kihagyás, mennyire érzem most. Mégis, csak rám kell majd várni… ejnye! Első csippantásnál vár is Kriszta, neki ez felfelé most könnyed élvezi. Nekem nem jó még, tölteni se tudtam rendesen előző nap, gyomrom még mindig nem száz, fáradtnak és gyengének érzem magam, pedig sok van még a végéig. Sebaj, toljuk neki, majd közben lesz valami, ha más nem, élek a lehetőséggel, és Kriszta futózsákjába bújva utazok be a célba a hátán. Kemény csaj, simán bevisz. Csippantás után kapok is sms-t otthonról, jelenik is meg az órámon, Párom drukkol, követ online, jólesik. Felérünk először a Kékesre. mindent beburkol a felhő, sejtelmes ködös kalandá varázsolva az egész eseményt. Frissítőpont, minden király, jöhet a kóla-banán kombó, Zsófi, Máté, Zsotyek, mondhatni gizionparty van. Nem időzünk sokat, megyünk is tovább. Végre kezdenek egy kicsit összeállni a dolgok, visznek a lábaim, jár a szemem mindenhova, 4-5 lépéssel előre számolva. Jön a lefelé, meg is lendülök, rettenet élvezem a lefelé rongyolást, meg is feledkezem magamról kicsit, lesek hátra, elhagytam Krisztát. Na, bevárom, nekem is jobb inkább visszavenni kicsit. Ketten maradunk, ami nagyon jól esik. Beáll a közös tempó, flow. Futunk a ködben, esik és hideg van. Mint két ragadozó, ami portyázik a sejtelmes erdőben. Gélt is kellene tolni, együnk, bakker! Nem bírom rendesen kinyitni a gélt 😀 lefagyott kézzel nehéz. Kriszta is küzd, rágcsálja a gél végét. Végül sikerült, jól is esik, viszont nem érzem mennyire fogom. a maradékot kinyomom a saját kezemre 😀 Jó buli ez a hideg!
Második frissítő pont Parádsasvár. Hidegebb és vizesebb mint eddig, jön már a szél is. Menjünk is tovább, itt állva nem jó. Orsiékat is beérjük, jöhet a második fel! Kriszta sztorizik, hihetetlen, hogy tud felfelé menni ez a csaj! Ijesztő! Meg is mondom neki. Utána nem sokkal perecelt is kettőt a sárban ennek örömére 😀 Jönnek a Lipótok, a kicsi meg a nagy, egész hamar felmászok rá a magam  kaszáspók végtagjaimmal, majd jön Sombokor. A gerinceken meg nyitottabb részeken lévő sok szél meg hideg kezdi éreztetni a hatását. Nem tudom annyira feltolni a pulzusom, hogy hőt termeljek. Pedig itt felfelé aztán lehetne! Egyik láb a másik után, hajrá hajrá! Kriszta fent ugrál a tetején, jelzi, hogy megy tovább mert fázik, igyekszem én is, de éppen élőholtat játszom egy meredek felfelén. Görcsölgetnek a combjaim, Kriszta ad magnéziumot, hamar elmúlik. Nagyon fázok, menni kell mert ennek már a fele sem tréfa. Kocogjunk hát valahol már csak itt van a tető ismét.
Kriszta vár, csippantunk, szurkolós sms, már nincs sok, faház. Nem vagyok jól, kicsit sem, a kóla remeg a kezemben, a marék csokit próbálom magamba diktálni amit Máté a kezembe nyomott, didergek a hősugárzó előtt. Kriszta jelzi menni kéne, Máté is szól, ha már nem eszel indulás! Van kabátom, valaki vegye ki! Rám is adják, nem mozognak úgy a kezeim és a karjaim, ahogy kellene, érdekes élmény 😀 Indulás, már csak 8 kili. Lassan melegszik kicsit, szervezetem is összeszedi magát, jaaaj megint itt a bottal kalimpáló csaj… Egyszer már kielőztük, mert balesetveszélyesnek tartottam, ahogy botozik minden irányba szana-szét. Most csak kalimpált vele, de az sem volt igazán megnyugtató, előzni kell. Szépen lassan bedöcögtünk a célba, örömködés, ölelés, FORRÓ ZUHANY!!! Átöltözés, babgulyás, pakolás, indulás. Gizionoktól búcsú, Zsófi és Máté még egy Tesco-s kitérőt is tesznek velem, hogy legyen még kajám az útra <3, majd a ferihegyi vasútállomáson kiraknak. Veszek egy jegyet, jön az IC, vár már rám Nyíregyháza. Aludnék, de nem tudok, 45km 2000m+szinttel, sérülések és egyéb egészségügyi szünet után. Hálás vagyok mindennek, és megennék mindent 😀
Utólag belegondolva egy elég komoly kaland volt. Ez volt az az év amit ennél az eseménynél még sokáig fognak emlegetni. “Emlékszel mi volt itt 2019-ben?” Na én fogok az tuti 😀 Jövőre is jönni kell!
Köszönjük Csanyának a VIP nevezést!

Csathó Tímea – UB beszámoló (vigyázz, sírós)

Posted on

Nem szoktam megosztani a nagy futós teljesítményeimet (főleg azért, mert nincsenek, másrészt meg nincs igényem rá – sem arra, hogy legyenek, sem arra, hogy megosszam őket), de az UB-ra büszke vagyok. Nem elsősorban a futás miatt, hanem arra, amit együtt, csapatként véghez vittünk (a Suhanj! Alapítvány sérült és fogyatékkal élő futóit kísértem guide-ként). Együtt mindenkivel beértünk, mindenkit bejuttattunk a célba. Nem utolsósorban magunkat is.

Az „előzmény” az egy héttel ezelőtti első maratonom volt, amire persze szintén büszke vagyok, csak máshogy. 🙂 Kicsit sérülten készültem és sérülten futottam (ok, erre nem vagyok annyira büszke), fájt is utána a térdem rendesen, két napig nem nagyon bírtam járni, de nem szerettem volna elengedni azt, hogy guide futóként kísérjem fogyatékkal élő sporttársainkat az UB-n (ami nekem amúgy az első volt). Kb 3×10 km-t vállaltam papíron (approved by Gabi), de úgy voltam vele, hogy nekem a maraton után ez már csak jutalomjáték lesz és az volt a terv, hogy addig futok, amíg nem fáj, legyen az csak 2 km vagy 12, mindegy. Ezt jeleztem is az elején a csapatnak, szóval abszolút el tudtam engedni a teljesítmény részét, nyilván ebben segített az is, amit a szervező srác osztott meg a csoportban:

„A legfontosabb: Eshet eső, fújhat szél, tűzhet a nap, mi azért megyünk, hogy együtt jól érezzük magunkat, egymással, egymásért fussunk! Nekünk ez nem verseny! Biztatjuk egymást, biztatjuk a többi futót, és rommá ázva is mosolygunk! :)”

Ha futni nem is, de mosolyogni (meg rommá ázni is) nagyon jól tudok, szóval reméltem, hogy így is beférek a csapatba. Spolier alert!!! Befértem.

Apropó, csapat: 3 látássérült, 1 hallássérült, 7 mozgássérült, valamint egy művégtagos futó jött velünk és nem is tudom, talán 10-12 guide. Szerencsére ez az arány a végére sem változott 😀
Két kerékpáros kísérő jöt velünk (egyikük pihenés nélkül, nonstop tekerte körbe a Balatont a futókkal), és azt hiszem, 7 autó (3 sofőr nem futott). Nem biztos, hogy elhiszitek, ha azt mondom, hogy sikerült összehozni, hogy folyamatosan futott legalább egy fogyatékkal élő és legalább két guide vele (sokszor persze többen is futottunk egyszerre), mindig minden autó eljutott a következő váltópontba, minden nem futónak volt helye valamelyik autóban és minden éppen nem használt futókocsi és handbike is elszállítódott. És nem utolsósorban mindenki kb annyit, ott és úgy futott, ahogy szerette volna (pl. ennyi és ennyi km-t szeretnék futni, éjszaka nem szeretnék futni, emelkedőn fel, ill emelkedőn lefelé nem szeretnék futni, esőben nem szeretnék futni, északi parton nem szeretnék futni, ebben és ebben a a városban szeretnék futni, ezzel és ezzel szeretnék futni stb – a „nem szeretnék” kéréseknek általában technikai okai voltak, szóval nem csak kényeskedtünk, higgyétek el), én pl nem szerettem volna futókocsit tartósan emelkedőn felfelé tolni (saját erőnlétem ismeretében), ennek ellenére valahogy mégiscsak úgy alakult, hogy Badacsonyban a Római úton én toltam fel a 15 éves Andrist, aki közben a szabadkőművesekről tartott igen profi előadást (a témát én választhattam). Azon az úton toltam fel, ahol tavasszal kb csak félútig tudtam saját magam felküzdeni. Nemhiába a Suhanj! egyik szlogenje, az „Erőt adunk”, visszafelé is érvényes… adunk is és kapunk is, mikor melyikre van szükség. Eszméletlen szervezés kellett ehhez az egészhez, összehangolt csapatmunka, nagyfokú rugalmasság és alkalmazkodóképesség. És mégis minden olyan könnyen, erőlködés nélkül ment.

A képen a következők lehetnek: 4 ember, köztük Tímea Csathó, , mosolygó emberek, álló emberek

Persze lelkesen futottunk is, nagyjából mindenki többet ment, mint a tervezett papírforma. Én az első nap 25 km-t több részletben, ami azt jelenti, hogy az aznapi összes futásom tudtam teljesíteni, sőt még egy kis plusz is került bele. Indulás előtt nagyon reménykedtem, hogy legalább egyet tudok majd futni, hogy elmondhassam, hogy része volt a „körbefutottuk”-feelingnek és ez bőven meg is volt, így végül szétázva, átfagyva boldogan zártam a napom (ahh, próbáltatok már látássérültet sötétben, szakadó esőben, hidegben, fáradtan, kátyúk között vezetni? Lifelong experience – ha szerencséd van, csak neked és nem a társadnak). Hajnalban persze nem bírtam lábra állni, rögtön meg is szerveztem, hogy kik futják az aznapi adagom, könnyen elengedtem a futást, nekem szombaton is már minden km ajándék volt. Beálltam crew-nak és kávét szereztem a benzinkútról, szendvicseket gyártottam, szórakoztattam a fiatalkorú népséget stb stb. Nyilván a fáradtságunknak volt köszönhető, hogy bár épp érkeztek futóink a váltóponthoz, de nem volt senki, aki váltsa őket, így eszméletlen sprintet levágva összetrombitáltam a következő brigádot, majd konstatáltam, hogy a rohangálás közben egyáltalán nem fájt a térdem. Ezt nem tudtam értelmezni (azóta sem tudom), de végül bevállaltam az aznapra tervezett szakaszom második felét (kb 6 km), sőt, még a befutó szakasz is belefért.
Nem emlékszem, mikor értünk be (szombaton 8:50-kor rajtoltunk, valamikor vasárnap kora délután értünk be), de mind beértünk 🙂

A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember, álló emberek, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet

Hihetetlen újra és újra megtapasztalni, hogy a fogyatékkal élő embereket leginkább a társadalom teszi „nyomorékká”, nem pedig saját fizikai korlátaik. Ha elfogadjuk őket és lehetőséget biztosítunk számukra, akkor nagyon sok mindenre képesek. Ezen a hétvégén a Balaton körül nem a körülmények szerencsétlen áldozatait, hanem példaértékű sportolókat láthatott az UB népe.
És persze tök jó villogni a képekkel, mert mindenki azt gondolja, hogy guide-nak lenni mekkora menőség (ez igaz) és azt is, hogy hú, mekkora önfeláldozás (ez nem igaz).
De amikor egy olyan lány, akinek a balesete és amputációja után azt mondták az orvosok, hogy soha többet nem fog futni, örüljön, ha járni tud majd, és most futólábbal élete eddigi leghosszabb távját (kb 2×3 km két nap alatt) futja, és ott lehetsz mellette, akkor azt te érzed megtiszteltetésnek (és eléggé más perspektívába kerül egy vízhólyag vagy leesett köröm…). Aztán amikor leírja, hogy neki ez mit jelentett, akkor hálás vagy, hogy ennek része lehetsz:

„Sziasztok!

Mielőtt bedőlnék az ágyba, ránézek az idei éremre és arra gondolok, hogy írok Nektek:
A tavalyi UB-n még nem volt futólábam, de már akkor arról álmodoztam, hogy jövőre futni fogok.
Köszönöm Nektek, hogy bevettetek a csapatba és ez az álom megvalósult, filmszerű élményekben volt részem. Amikor ma vasárnap reggel konstatáltam, hogy mekkora nagy véraláfutásom van a kislábamon, Rátok gondoltam, ezért még kitartottam a 2,8 km-en. Valahogy eltűnik a fájdalom, amikor a cél kiüti a nyeregből. Jövőre már dupla-tripla ennyi távot fogok bevállalni!
Nekem nem a celebek a hőseim, hanem Ti.

Réka”
A képen a következők lehetnek: 1 személy, mosolyog, állás és túra/szabadtéri

Az én térdem azóta sem fáj, meg egyéb más bajom sem lett, és örülök, hogy a pozitív energiát, hálát, örömöt és lelkesedést nem kilóra mérik, mert tuti nem bírnám el az UB-n kapott csomagot (pedig amúgy elég erős vagyok, csak ne futókocsi legyen emelkedőn felfelé ). De azért most egy bestseller tanácsát követve ideje megadnom a császárnak, ami a császáré és pihentetem a tök jó fej térdem, aki amúgy kb 35 km-t futott, de ki számolja? (Ja, a Strava.)

A képen a következők lehetnek: 3 ember, köztük Tímea Csathó, fa, égbolt, túra/szabadtéri és természet
(A képeken a látássérült Esztivel futok; Kata és Réka, két mozgássérült futó; illetve a handbike-os Katát toljuk fel az emelkedőn a cél felé)

Ultrabalaton párban, 20 óra alatt – Korányi Balázs beszámoló

Posted on Updated on

Úgy írnék egy beszámolót tele halálhörgéssel, árokban fekvéssel meg hullazsákokkal. De valójában csak odamentünk, lefutottuk, hazajöttünk, azt’ annyi. Néha még mosolyogtunk is. És porba aláztuk az összes időtervet.
Pedig a hajnali egykor, borozás közben kitalált tervek viszonylag ritkán sülnek el jól. 

Na, de hogy is szólt ez a terv? Hupka „Maratont Is Csak Egyszer Futottam De Az Is Fájt” Balázs fut egy százast, én hozom a többit, Hupka „Ha Nyafogsz Kiteszlek Szárszón” Erika pedig ki- meg behajtogat minket a kocsiba. Pofon egyszerű.

Az, hogy a nap hogyan alakul majd, az első fél órában eldőlt. Mert amikor zárva a büfé meg a benzinkút de Erika mégis megjelenik egy kávéval, akkor azért tudod, hogy az őrangyalod ma mindent megold.

Spartathlon edzőversenynek tekintettem ezt a futást. A frissítésemmel akartam kísérletezni, illetve gyakorolni, hogy hogyan kell vert helyzetből, remegő lábakkal, a hidegrázás határán visszamenni a pályára és tovább tolni.
Továbbá teszteltem a szabványostól némiképp eltérő felkészülési metódus is. Ez röviden úgy néz ki, hogy én kitalálok valamit, Gabi meg egy piros tollal kihúzza a felét és megóv saját magamtól. 

A rajthoz megkaptuk a baráti 4:50-es idősávot így a verseny napján negyed négyig lustálkodhattunk. És ha ez nem hozza ki az emberből az öngyilkos merénylőt, akkor viszonylag stabil lábon állunk.

Úgy 10-12 kilomérenként váltottunk és mindkettőnknek jutott 10 szakasz. A futottunk, futottunk, futottunk részletekkel most nem terhelném a beszámolót, az viszonylag adott. Az viszont fura volt, hogy nem jött a krach. Kb. 5:15-ös tempóról indultam és a vége felé 5:25/30-ig lassultam. De nem voltak 6 meg 7 perces kilométerek, mint máskor, nem futottam cikk-cakkban és nem rázott a hideg 3 pokróc alatt az út szélére kiterített matracon.

A futást tervezve Gabival az 5:20-5:30-at gondoltuk reálisnak de. De ez is úgy jött ki, hogy átlagoltunk.  Én gyorsabban is mentem volna, Gabi pedig fékezett. De nem is borultam meg. Úgyhogy csak van értelme a nem konvencionális edzéstanácsadásnak  #gizionpower


A képen a következők lehetnek: egy vagy több ember és cipők

De ha én jót mentem, mit mondhatnék Hupka Balázsról? Sosem futott még ultrát és bőven 6 percen belüli átlaggal, komolyabb kilengés nélkül jött végig. Le a kalappal. Ilyen csak a mesében van (Balázs, csak ne hidd, hogy tényleg ilyen az ultra, mert az nem is igazi futás ahol nem jön a kalapácsos ember.  )

Erika pedig mindent IS megoldott. Etetett, itatott minket és a tiszta, nem toi toi vécéket kilométers távból is megérezte. (Jedi képesség?) És ami a legfontosabb, figyelt helyettünk. Tartotta a menetrendet, mindenhova eljuttatott és amikor már rohadtul nem volt kedvem valamihez, akkor is tölcsérrel töltötte belém a cuccot. Semmi más dolgom nem volt, mint kimenni futni. Ami azért nagy könnyebbség.

Mi alig lassultunk így a nap folyamán szinte végig előztünk. Alkonyatra pedig szinte egyedül maradtunk. A lassú csapatokat befogtuk a gyorsak jóval később rajtoltak így egy kis időre ugyan de miénk volt az egész Balaton.
A 22 órás időtervet megdöntve, végül 20:17-re értünk célba. Soha rosszabb Ultrabalatont!

Köszönöm a sok jó társaságot meg az élményt, egy öröm volt.

A képen a következők lehetnek: 1 személy

UB, BNB trió – Cseke Betti beszámoló

Posted on Updated on

Messziről kezdem a beszámolót, mert hosszú volt az út, ami odáig vezetett, hogy 3 fős váltóban képes voltam körbe futni a Balatont. Ritkán járok versenyekre (évi 2-3), így beszámolókat is ritkán írok, de ezt az élményt most szeretném lejegyezni.
Kis csapatunk a BNB trió másik két tagja a férjem, Bazsi és közös barátunk Noémi volt. (BNB azaz: Bazsi-Noémi-Betti, illetve Balaton-Napsütés-Bor:)) Mindketten gyors futók, edzettek, erősek, és szívósak. Tudtam, hogy remek kis csapat leszünk. 🙂
2018. novemberében szerettem volna életem első maratonját lefutni, de előtte 3 hónappal talpi bőnye gyulladásom lett, kihagytam az augusztus-szeptembert, azaz 2 hónapot, a portoi maraton ment a kukába. Helyette lett egy PB-s 15 km Portoban. Ami után aztán visszajött a talpi nyavalya és kerek 3 hónapot hagytam ki!! Gabival (az edzőmmel) még januárban azt beszéltük, hogy ha februárban újra el tudok kezdeni futni, és sérülésmentes maradok, akkor menni fog május közepén a 70 km az UB-n. Nem igazán hittem el akkor még ezt, meg azt sem hogy rendbe jön a lábam, már olyan régóta fájt! Jártam különféle kezelésekre , kenegettem, de végül csak  lökéshullám terápia segített, hetekig kezeltek míg teljesen rendbe jöttem. Így február elején kezdtem újra futni. Heti 3x mentem ki, nem sokat, heti 20-35 km-eket. Amíg nem futottam, abban a 3 hónapban (illetve már előtte ősztől már) viszonylag sokat úsztam, meg elkezdtem erősítő edzéseket csinálni. Az állóképességemmel tudtam, hogy gond nem lesz. Február elején egy 6 órás úszáson nagyon szépen helytálltam, ez nagy önbizalmat adott a továbbiakhoz.
Szóval belekezdtem az edzésekbe, hétről hétre kicsit többet futottam, kezdett a tempóm is javulni. Egyszer maradt ki egy hétvégi hosszú futásom, mert 3 hétig rettenetesen köhögtem, és csak fél gőzzel mentek az edzések, az úszást is minimálban nyomtam pár hétig, erősítés meg nem is nagyon volt. Izgultam, hogy így hogy lesz meg az UB, alig futok, mind időben, mind km-ben. Azt hiszem, hogy egy hónappal az UB előtt írtam Gabinak, hogy még nehezen hiszem el, hogy ez nekem menni fog. Ő csak annyit írt, hogy rohadtul fog fájni már a végén, de meg tudom csinálni, menni fog! Ekkor vmi átkattant a fejemben és elhittem hogy igen, ez nekem menni fog!
Először is ki kellett találnunk kik legyenek velünk, ki segít majd bennünket, és hol lesz a 3 gyerekünk , amíg mi futunk. Szerencsére vannak olyan barátaink, akikre mindig lehet számítani, Füli és Szilvi <3, így első körben őket kérdeztük meg, hogy vállalnák e a supporter szerepet. Egyből igent mondtak, pedig  ők még csak nem is futók 😀 és nekik is két kicsi gyerek felügyeletét kellett megoldani erre a hétvégére.
A gyerekeket bevállalták az én szüleim, a szállásunk pedig a Bazsi szüleinél volt Ábrahámhegyen, ami ugyan fél óra a balatonfüredi rajttól, de úgy gondoltuk nem gond. Mindent elrendeztünk, már csak futnunk kell.
Az UB előtt 2 (!) héttel elkezdett fájni a bal lábszáram, a sípcsont mellett, napokig jegeltem, kenegettem. Megijedtem, és Gabi is ki volt akadva…elmentem a masszőrömhöz, aki nagyon szépen helyretett, meg én is masszíroztam magamnak, kenegettem és 4-5 nap után rendben voltam.
Eljött az UB hete , amit már nagyon vártam. Viszont elkezdtem lerobbanni, torokfájás, fejfájás, wáááá. Gabinak már meg sem mertem írni (bocs Gabi :P), örültem hogy örül, hogy nem vagyok sérült végre! Szóval hétfőtől kúráltam magam mézzel, fokhagymával, kakukkfűteával, gyógyszerrel, imával, ráolvasással :D, mindennel, de nemhogy nem javult, csütörtökre berekedtem, és egyre jobban fájt a torkom! Mondtam magamnak, oké, ez tuti vmi pszichés hülyeség, izgulok mint állat a hétvége miatt és így jön ki rajtam, de rohadjon meg a torokfájás, akkor is futok és még élvezni is fogom!
Pénteken este fél 7-re értünk le Áhegyre, pizzapartyztunk, meg összekészítettünk mindent, hogy ne a hajnali 3-as keléskor húzzuk az időt. Elég rosszul aludtunk mindannyian, kb 4 órát sikerült aludni, ami azért elég hardcore… Forró tea a termoszban volt a legjobb barátom hajnalban, plusz ettem egy zabkását. Én voltam az első ember, 5.10-kor rajtoltunk. Bazsi, Noémi 5-5 szakaszt futottak, ők gyorsabbak mint én nem is akartak sok részletben futni, nekem viszont 6 etapom volt. Tudtam, hogy max 13 -14 km-t tudok még úgy végigcsinálni, hogy ne nagyon lassuljak, és a végén is legyen erőm nekiindulni mind fizikailag, mind lelkileg. Végül 11-12 km-es szakaszaim lettek, plusz-mínusz pár száz méter. 1 óra 5 perc és 1 óra 20 perc közötti etapokat futottam. Azt hiszem ez így tökéletes volt. Ahogy teltek az órák és a szakaszaim, úgy lettek egyre flow-sabbak a futások. Tulajdonképpen mindegyik futásom egy flow-élmény volt, az első azért mert még tele voltam energiával, és gyönyörű volt a napfelkelte , a második azért mert Áhegyen kellett átmenni ❤ , meg a Varga Pincén, és így tovább. Csak az utolsó szakaszban anyáztam kicsit Kenese és Almádi között, mert volt kn. 3-4 km, amit a vaksötét susnyában kellett futni a bringaúton, semmi kivilágítás, se előttem se utánam nem jött futó, illetve nagyon messze mögöttem egyszer láttam, hogy világít valakinek a fejlámpája, de ennyi. Elkezdtem parázni és ezáltal gyorsabban futni :D, aztán meg az utolsó 2 km-en jött az eső pofaszéllel, de akkor már tudtam hogy mindjárt vége , meglesz a 70 km perceken belül! 🙂
Azt hiszem most nagyon erős voltam fejben, és nem csak én, hanem Bazsi és Noémi is. 100%-os volt a fókusz! Rengeteget röhögtünk és élveztük a segítőink fullextrás támogatását, mindig mindent tudtak, mit mikor adjanak, ne adjanak, etettek, itattak, masszíroztak stb. Mindenki tette a dolgát, senki nem rinyált semmin, nagyon nagy volt az összhang köztünk. Iszonyú sok erőt adott, hogy tudtunk egymásra számítani. Közel 23 óra volt a tervezett köridőnk, de mivel mindannyian kicsit gyorsabbak voltunk végig, így 21:53,56 alatt körbeértünk, hajnali 3-kor lett vége ennek a csodás napnak! Felejthetetlen élmény volt! Ami a legszebb, hogy ugyan közben, kb. 35 km után már a térdeim , bokám fájtak, meg az utolsó 2 szakaszon az elindulás már robotos volt, de így 1,5 nappal utána már csak egy kis izomlázam van a combjaimban, semmi egyéb. Jól vagyok, alig várom, hogy újra fussak és új célokat tűzzek ki magam elé!
Egyébként futás közben volt időm gondolkodni (milyen meglepő! :D), és sokat gondoltam a gyerekeimre, hogy milyen jó hogy ezt a példát látják, hogy anya meg apa sportol, együtt futja körbe a Balatont, és vannak céljaink, amikért küzdünk. Aztán azon is merengtem, hogy mennyiszer elbuktam, és hagytam ki sérülés miatt heteket, hónapokat, de újra és újra felálltam, és mentem tovább, csakhogy elérjem, amit kitűztem célul.
Azon is agyaltam, hogy milyen jó hogy Gizion lehetek, tagja egy szuper futóközösségnek, hogy van egy szuper edzőm, hogy Nagy Krisztát megölelhettem a szárszói váltóponton, hogy Regivel együtt rajtoltunk, hogy Viviel tudtunk párszót váltani kétszer is, hogy fb-on követhettük a csapat egyéni indulóit, és együtt szurkolhattunk. Fantasztikus hétvége volt! Imádtam minden pillanatát, nehéz most visszarázódni a hétköznapokba ! Egy biztos, erősebb lettem ettől a 70 km-től, és jövőre visszamegyünk újra! 🙂
A képen a következők lehetnek: Bernadett Cseke, állás, kalap, túra/szabadtéri és közeli

Gutenberg Marathon, Mainz – Csathó Tímea, beszámoló

Posted on

Hát, nem mondhatom, hogy nagy sztorim van az első maratonomra.

Két dolgot tudtam: hogy fájni fog és hogy tuti végigfutom (a “tudtam” lehet, hogy erős kifejezésnek tűnik, de komolyan ezt gondoltam)

2018 márciusában kezdtem el futni és muszáj megemlítenem az első nagy sikerem, a 3,5 km-t. Előtte nem hittem volna, hogy én tudok egyben ennyit futni. Oké, egyszer meg is kellett állnom közben az első alkalommal, de pár hét alatt tökélyre fejlesztettem a 3,5 km-es Suhanj!-körös futást, a végén már beszélgetni is tudtam mellette, így bele mertem vágni a szigetkörbe is. Onnan meg már csak egy ugrás a maraton. 🙂

Jó volt, hogy külön zónából rajtoltunk (szerk: Gabival külön), mert így egyedül lehettem a saját tempómmal és nyűgömmel és jó volt, hogy tudtam, hogy ott vagy te is a tömegben valahol, mert így nem voltam egyedül mégsem. Háromszor is találkoztunk, direkt kerestelek.

Az eleje jó volt, kb 15 km-ig nem is igazán fájt a térdem, amúgy azt képzeltem, hogy alkut kötöttem az ördöggel: vagy jó idő lesz és fáj a térdem vagy szél és eső, de cserébe nem fáj a térdem. Mivel a jó idő sok embernek jó, a térdem meg csak nekem fáj, ezért az előbbit választottam (én, a hős), így duplán örültem minden fájdalommentesebb km-nek, mivel ugye ez csak egy bónusz a deal mellé (avagy hogyan ideologizáljuk meg, hogy a térdfájás kifejezetten az én beleegyezésemre történik, én választottam, csak hogy a többieknek jó legyen…). Még nem fájt a térdem, amikor egy fordítónál egy „külső sávban” kanyarodó fickó úgy rálépett a lábujjamra, hogy perceking azt vártam, hogy mikor vérzik át a cipőm (végül is csak a zoknim vérzett át, mint utólag kiderült). Amúgy normális volt, elnézést kért, én meg nem vagyok haragtartó típus, annak meg kifejezetten örültem, hogy arra a lábamra lépett rá, ami úgyis fájni fog, legalább nem kell majd kétfelé sántikálnom. 😀

Amíg nem fájt a lábam, elég jól elmozizgattam ott a tömegben, nézegettem az embereket, utcákat, meglepődtem, milyen sok frissítőpont van, az első kettőt pl csak utólag vettem észre. Futottam egy jó ideig két fickóval, akikre lufi volt kötve, aztán láttam, hogy a lufikra 4:00 van írva, nahát, milyen jó, az a vágyuk, hogy 4:00-án belül beérjenek, hát remélem, sikerülni fog nekik, sok sikert kívánok, meg ilyen kis kedves gondolatok cikáztak bennem, aztán a zászlós hátizsákos iramfutók látványához szokott kis agyamnak leesett, hogy ez a két ember nemcsak, hogy szeretne, de be is fog érni 4:00-ra, én pedig nem, úgyhogy nagyvonalúan elengedtem őket, sőt, még a 4:15-ösöket is valahol később 30 km körül. Nyilván ha kell, akkor a 4:30-asokat is elengedtem volna, így első maratonon, sérülten nem az idővel versenyeztem, de azért mégsem bánom, hogy a 4:30-asok valahol mögöttem landoltak végül. 🙂

15 km-nél elkezdett rendesen fájni a térdem, de még egy pár km-en keresztül vállalható volt. 25 km előtt volt valahol egy frissítőpont, ahol utoljára megálltam (nem tudok pohárból futás közben inni, ez lehet egy későbbi improvement area), na ott már alig bírtam elindulni, úgyhogy akkor ott úgy döntöttem, hogy már SOHA TÖBBET nem állok meg a célig. Innentől akkor már a frissítés miatt nem kellett aggódni, elég költséghatékonnyá váltam az addig elfogyasztott két géllel, meg 3 pohár vízzel 😀

Szóval átkapcsoltam robotpilótára és úgy képzeltem magam kívülről, mint egy morcos manó, aki összeráncolt homlokkal sántikálva, meg kis lépésekben, de továbbra is FUTVA halad előre (voltak kétségeim, hogy valóban futás volt-e vagy csak toporgás, de Balázs is megerősítette később, hogy tuti futottam végig, az időeredmény alapján) és akkor sem áll meg és néz hátra, ha házak dőlnek össze mögötte. Na, hát aztán így mentem végig.

A km-számolós taktika az volt, hogy 36 km-t már futottam, szóval addig jó vagyok, onnan még futok egy km-t, hogy meglegyen az alltime táv-rekordom, de onnan meg már csak egy szigetkör, nyilván akkor nem állok már meg, szigetkört bármikor futok.  Amúgy örülök, hogy nagy arccal meg szoktam jegyezni, hogy én egy félmaratont már fél lábbal is… merthogy erre most igen nagy szükség volt a táv második felében 😀

Persze 40 km felett valami történt az addig nem fájós lábamon, azt hittem, hogy egészben ugrott le egy körmöm, alig bírtam futni (utólag kiderült, hogy SEMMI nem történt, nekem ez azóta is olyan wtf dolog, hogy akkor mi volt???).

Na mindegy, azért fájós térddel, de csak beértem életem első maratonján 😀

A célban semmi bajom nem volt (ok, a térdem, az meg nagyon, de ezt tudtuk), alig voltam fáradt, nem fájt a gyomrom a creepy frissítés (vagy annak hiánya) ellenére sem, meg kb semmi. Azért ez elég jó szerintem. Azóta is jól vagyok, most nem azért, de elég jó lehetett a felkészítés 😉

Igazoltam magamnak az elméleteim, miszerint a hosszútávfutás (mármint nekem ez már hosszú) egy bizonyos edzettségi szint megléte mellett elsősorban fejben dől el – a vége felé kilométerenként hoztam meg a döntést, hogy most sem állok meg és bár minden egyes útszéli mentőnél elgondolkodtam, hogy beülök a helyes fiúk közé, de sejtettem, hogy újat nem fognak tudni mondani és a végén még bort sem kapnék 🙂 Szóval szerintem elhatározás kérdése, hogy nem állsz meg – és akkor jön a másik elmélet, miszerint a futás „csak” annyi, hogy nem állsz meg, amíg nem teljesítetted a célod. Márminthogy bebizonyítottam magamnak, hogy a sok edzés mellé talán még nagyobb mentális edzettségre van szükség. Legalábbis nekem.

És akkor itt elő lehet venni a mentális 100 forintost, nekem több is van, egyet mindenképpen kaptam tőled, meg hát azért van egy anyutól is. Az egyik pánikroham light akkor tört rám, amikor már nagyon fájt a térdem és alapvetően racionális emberként az volt bennem, hogy meg kell állni, ez azért nem oké így, és azonnal az anyukámat akaroooom, hogy mondja meg, mit csináljak, de ő persze nincs itt, és különben is, anyák napja is van, és már nem tudom majd neki elmondani, hogy lett egy maratonfutó lánya és már soha többet nem lesz rám büszke. Aztán eszembe jutott, hogy ezt a maratont én akartam, és hogy úgy vállaltam önként, hogy tudtam, hogy fájni fog a térdem. És bármikor kiszállhatok. Ő sosem akart beteg lenni, szó nélkül vállalta a kezeléseket és a műtéteket, soha nem panaszkodott és egy percre nem fordult meg a fejében, hogy feladja.

Remélem, hogy most már saját jogon is tehetek egy mentális 100-ast a perselyembe, hogy majd tudjak adni annak, akinek szüksége lesz rá.

Úgy érzem, hogy a körülményekhez képest kimaxoltam ezt a futást, de sérülés nélkül, rendes frissítéssel, túl már egy elsőn, van még ebben lehetőség mind tempó, mind pedig élvezeti szint mértékének szempontjából.

Nem nagyon cifráznám tovább, nekem ez jó volt, a sérülésmentességtől eltekintve semmi extra kívánságom nincs a jövőbeli maratonokra nézve.

És persze nem mondhatom elégszer, de köszönök mindent eddig is. A lábaimnak is köszönöm, hogy nem álltak meg 🙂

 

Compressport 2UP2DOWN – Gerlai Orsi, beszámoló

Posted on Updated on

Compressport 2up&2down
az én órám szerint 45km, 2116m d+
Fél éve készülök erre az egy versenyre.
Előzmények.
Két éve egy régi cimbivel, Kornéllal szintidőn belül teljesítettük a Szimpla Élményt. A Mátrában ekkortájt az egy héttel azelőtt váratlanul lezúdult masszív hó utáni olvadás zajlott. Annyi hó volt, hogy elmaradt miatta a Mátrabérc Trail. Ez a hómennyiség a Szimpla hétvégéjére pont elolvadt és az ösvényeken csordogált lefele. 36km szünetmentes pocsolyában tocsogás, 1600m szint, addigi életem egyik legdurvább élménye, megcsináltam, képes vagyok rá-mondtam akkor. De majd legközelebb.
Egy éve is indulni akartunk. Majd Kornélnak közbejött valami. Nem mentünk.
 Fél éve a Panoráma Trail után a gluténérzékenység nevű energiavámpír kényszerpihenőre ítélt. Eleinte nem tudtam elképzelni, hogy fogok-e valaha még hegyen hosszú távot futni. Decemberben vaspótlás, majd újrakezdtem az edzéseket alapozás helyett rehab üzemmódban. A távok lassan növekedtek csak, télen és kora tavasszal semmilyen versenyen nem indultam. Január óta küzdök a gluténmentes diétával és agyalok azon, hogy hogyan tudok elegendő kalóriát bevinni úgy, hogy nem ehetek bárhol bármit. Ki kellett találni az új frissítést, ami kompatibilis a diétával (GU+ Túró Rudi…). A Szimplára (mert mi még mindig annak hívtuk), beneveztünk, mert az edzések alapján biztató volt a helyzet, és jár nekünk még egy az Élményből. Legalább a Sombokor idén is felfele lesz. A táv ugyan időközben nőtt, de kérem, azóta én is nőttem, az már a lábamban van. A szint meg majd lesz.
A verseny előtti napon eleredt az eső a Mátrában. A verseny reggelén sem hagyta abba. Egész héten nézegettem az időjárásjelentést, az esőt meg a 6C-ot, reméltem, változnak azok a számok jó irányba, ugyan, hiszen még sosem volt rossz élményem, úgysem jön be az időjósok előrejelzése, május van, ugyan. Mostmár mindegy, neveztünk. Azért előző este pontban a záráskor még leütöttünk egy csillagászati árú gyapjú felsőt a Mountexben, mert hátha tényleg hideg lesz.
Gabi megadta a max pulzust, amit ne haladjak meg, hogy végig bírják az izmaim a gyűrődést.
Már a rajtnál álltunk Kornéllal, BAlázs már elindult a saját 35k edzésére, úgy gondolta, ő is aznap és ott fog futni, mi baja lehet. Elállt az eső. Levettem és elcsomagoltam az esőkabátom.)
Hát ilyen snittek szoktak bevezetni egy katasztrófafilmet, vagy thrillert.
Nem tudok részletes, helyszín-nevekkel, távokkal teletűzdelt útleírást adni, mert sosem volt ilyen fényképezőgép-szerű memóriám. Inkább csak benyomások maradtak, meg a frissítőpontok tagolják az élményeimet. Na nem mintha azokból a frissítőpontokból olyan sok lenne egy ilyen “elit” versenyen. Ezen a maratoni távon indul mindenki, élmezőny és műkedvelő egyaránt. Nem is verseny, mondják. Tényleg nem az. Ezt szeretem, sokkal jobb, barátibb a légkör, ha azt lehet egyáltalán még fokozni Csanya versenyein. Inkább csak menjünk egy vidámat. És így is indultunk neki, elállt az eső, melegem is volt, jókedv, viccelődés, öröm, hogy végre ez itt az én napom, amire olyan régóta készülök. Főleg mentálisan fejlődtem az utóbbi időben, úgy érzem. Nőtt bennem az elfogadás, és a korábbi élményeim alapján azt is tudom, hogy vannak bennem rejtett, de szükség esetén nagyon is mozgósítható tartalékok. Magabiztosságot ad ez a tudat. Az első emelkedő a Kékesig visz, itt még tömött a középmezőny, együtt haladunk sokáig ugyanazokkal az emberekkel, néha előzünk, néha valaki minket előz. Kriszta és Ármin utolértek, de aztán mégis elmaradtak, nem is értettem, hol maradnak. Az órámon az evés és ivás idejét is csipogás jelezte, muszáj volt betartanom, hogy a vége ne fájjon, ezt már tudtam. A felsőbb régiókban már sejtelmes köd volt és az eső is eleredt, visszavettem a futózsákomra kívülre az esőkabátot, egyszerűbb volt így. Gyönyörű vidék, harsogó zöld erdő. Jó hangulatban értük el a Kékesen a Síházat, a Gizion Crewtagok vártak már minket, elsőrendű ellátásban részesültünk, én külön is. Köszönet érte itt is. A házból kilépve megborzongtam, mert hűlt a levegő, mi meg vizesek voltunk, de induljunk el, majd felmelegszünk. Trappoltunk lefele a Kékesről, elhagytuk a helyet, ahol két éve kiment a bokám, hejj de jól megy. Csak az a sok víz meg izó ne lötyögne a hasamban, hú, mostmár muszáj egy bokrot keresni. De itt nincsenek bokrok. Aztán csak megálltunk. Sokan elmentek ezalatt a szünet alatt. De ez nem verseny, kérem. Indulunk tovább, behozunk néhány sporttársat, a cipőm remekül fog a sárban, ami időközben kezd mégiscsak tényezővé válni a folyamatos esőben. Hihetetlen. Új részek következnek, amik a korábbi útvonalban nem voltak benne, gyönyörűek. Csak erre a benyomásra emlékszem belőlük. Futunk falubeli aszfalton is, meg szélnek kitett hegygerincen is, ott tudtam, hogy innen gyorsan lejjebb kell kerülnünk és jobb lesz az idő. Mert bőven van hova javulnia. Csipogás, eszem-iszom. Gél, kis kólával felhigított víz, izó. A kezemen az ujjak virsliszerűre dagadtak, nehéz mozgatni, ezt már ismerem. A parádsasvári ellenőrzőpont (27km) sosem akart eljönni. Itt már környékeztek olyan gondolatok, hogy még messze van a vége, és a neheze hátravan. Akkor kitaláltam egy végtelenül egyszerű mantrát: “Menni kell.” Mert itt nem maradhatok. Várnak. A nagymamám jutott róla eszembe, aki kicsi, törékeny néni volt, végtelen szeretettel irántunk, ő mindig azt mondta: “ki kell bírni.” Ilyen egyszerű. Ráadásul pont anyák napja van. És én itt gondolok rá, a mátrai viharban. Szóval menjünk mááárrrr.
Parádsasvári pont. Szegények, ebben az időben. Utólag esik le, hogy a Hegedűs Zsuzsa volt, aki az Utrakék trailt, aki a másik szívem csücske versenyt rendezi. Bénáztunk kicsit a kulaccsal meg az izó tablettával. Kriszta és Ármin már ott voltak. A szakadó esőben Kriszta ott áll egy szál trikóban és rövidgatyában, fülig ér a szája és örvendezik az életnek. Ezt egyszer mindenkinek látnia kell. elindulunk. Én annyira fázom, hogy nekiindulok az emelkedőn, pulzust ezúttal kicsit elengedem, mert valamitől fel kell melegednem. Kriszta utánam szól, majd utolér. Kriszta, mondj valamit, kértem. Hát ő elkezdett sztorizni a Vadrózsáról, amikor ő itt két marcona keményfiúval keringett az éjszakában a kidőlt fatörzsek között, és nem tudták, hol az út. Nézzem meg, ezek a fatörzsek, amik most bezzeg csinosan fel vannak fűrészelve és félrerakva, mekkora királyság, csak fel kell menni. Igazad van, Kriszta, bár azért mentem már fel hamarabb emelkedőn, merthát ez mégiscsak brutál meredek, de hát van lábam, nem fáj, megállni ilyen emelkedőn tilos, mert nekem annyi, szóval menjünk. Azért lehagytak, de mentem. Ja, hogy ebből kettő van??? Hát… legyen. valami Lipótok ezek. Nekem a bolondokháza ugrott be egyből. Hess.
Innentől kezdve a rossz idő is eléggé elszaródott, hogy cizellált  legyek. Hosszú ideig tartott, amíg elértünk a híres Sombokor lábát. (“ez itt már a Sombokor? -Dehogy is. köze sincs hozzá. -Ja jó.”) Kifacsartam egy adagot a híres csokis GU-ból, mielőtt nekikezdtem, és tudtam, hogy itt vagy egy levegővel felmegyek, vagy… nincs vagy. Mentem, megállás nélkül, minden lépésemmel feljebb. Közben azért előztek, ezúttal két lány is, le a kalappal. Valószínűleg a Sombokor sokat kivett belőlem, pedig meglepően rövidnek tűnt az emlékeimhez képest, és a cipőm is tartott, nem csúsztam meg egyszer sem. Nem is féltem.Felértem a tetejére a gyönyörű sziklák közé, és hát egy fotós sem várt. Nahát,pedig itt két éve  a jégesőben milyen klassz képek készültek rólunk. Ez a Sombokor és a Kékestető közötti pár kmnyi enyhén emelkedő, sziklákkal tagolt ösvény az, ahol úgy éreztem, az életemért küzdök. Itt más beszámolók szerint is extra rossz körülmények (havas eső??) voltak. Nem éreztem rendesen a lábaimat, olyan volt, mintha két boton jártam volna. Állatira fáztam, mondtam Kornélnak, hogy menjen, én az életemért küzdök. Óra csipog, zselé be. Minden izmomat feszítettem, csak hogy előre haladjak.  Kornél a lehető legjobb dolgot csinálta, csendben ment előttem, de nem hagyott ott. Aztán egyszer csak azt mondta: “Gyere Orsi, mindjárt itt a Kékes, és ez nemcsak olyan törpapás mindjárt, hanem tényleg”. Nagyon bíztam benne. Menni kell. Fog összeszorít. És egyszer csak tényleg ott voltak a sárga házikók, a semmiből, a ködből tűntek elő. A Síházban ismét Zsófiék, és egy csomó didergő, bőrig ázott futó. Egyből kérdezték, mit szeretnék, nem nagyon tudtam válaszolni. Aztán kértem kólát, Máté lehámozta rólam az esőkabátot, alatta a zsákomból elővette a GU nápolyimat, megeszegettem és elkezdtem melegedni a hősugárzó előtt. Ahogy elkezdtem reszketni (amit addig nem tettem), tudtam, hogy mostmár jól leszek, a szervezetem újra képes hőt termelni. Állítólag ijesztően néztem ki (az arcukról is ezt olvastam le, kérdeztem, hogy ennyire szarul festek?), Kornél felajánlotta, hogy szálljunk ki, de mondtam, hogy kis idő, és  jól leszek. Segítettek felvenni még egy hosszúujjút az esőkabát alá, sapkát vettem, és indultunk tovább. Ezt hamarabb kellett volna.
A képen a következők lehetnek: 2 ember, álló emberek és túra/szabadtéri
Mérsékelten vidáman:-)
A Kékes után nem sokkal elmúlt a szél, elállt az addig folyamatosan zuhogó eső. MIntha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Kék háromszög, egy gyönyörű patakvölgy, szalamandra, és a lábaim, mintha mi sem történt volna. Döbbenetes élmény volt. Valószínűleg rendben ment a frissítés, volt erő a lábaimban,  enyém volt a táv, csak az időjárás készítette ki a 48 kilómat. Örültem az életnek, kacarásztunk, szelfit lőttünk, pacsiztunk és irány lefele. Nem rohantunk, nem kockáztattunk, ha már ezt túléltük, akkor érjünk be épen. Egy vízszintes szakaszon megbotlottam egy kőben és kiterültem,mint egy béka. Semmimet nem ütöttem meg, hitetlenkedve, nyakig sárosan álltam fel és röhögve mentem tovább. És végre csak jó volt. Meg a hatalmas katarzis, a “megcsináltam”-érzés. De nagyon közel voltak még a Kékestetőn átélt vihar benyomásai is, valószínűtlen volt az egész.
Könnyű, kényelmes, haladós tempóban értünk be. Szerencsére Döme fotózott, úgyhogy muszáj volt nembőgni.
Életmentő forró zuhany volt a célban. Megölelgettem Krisztát. Visszaért Zsotyek, Zsófi és Máté a Kékesről. Asztalnál ettünk. A világ tökéletesen rendben volt.
Köszönöm, Gabi. A felkészítést, és hogy bíztál bennem akkor is, amikor nem volt velem éppen könnyű. Kinyírtam ezt a nyamvadt gluténérzékenységet is. Kap még pár maratont  a jövőben.
A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, növény, túra/szabadtéri, természet és víz