TDS – Belus Tamás

Posted on szeptember 14, 2019 Updated on szeptember 14, 2019

A végtelen lejtők versenye

VÁLTOZÁSOK

2018. őszén érkeztek az első hírek, hogy nagy változások lesznek az UTMB (Ultra-Trail Du Mont Blanc) egyik távján, a TDS-en. Tavaly 121 km volt a hossza, 7100 méter szintemelkedéssel, amit most 25 km-rel toldottak meg, és még egy hosszú lejtővel és emelkedővel bővült az egyébként is félelmetes hírű pálya. A tavalyi verseny egész jól sikerült, de maradt még benne tennivaló bőven, és valahogy nem akartam kimaradni ebből, ott akartam állni a rajtvonalon az „új” TDS-en. Regisztráltam tehát, abban bízva, hogy a nehezített útvonal kedvét szegi majd sok lehetséges nevezőnek és így nagyobb eséllyel kerülök fel én is a rajtlistára. Nem így történt. Több mint kétszer annyi regisztráló gyűlt össze, mint ahány rajthely volt, így elég nagy szerencse kellett a sorsoláson is. Aztán január elején jött az e-mail, kisorsoltak, kezdődhet a móka. Azzal a lendülettel ki is ragasztottam otthon az új pálya szintrajzát és innentől az épp aktuális versenyek mellett a TDS is mindig ott járt már a fejemben. Sosem mentem még százmérföldes versenyt, és bár a táv most is elmaradt tőle, de a nehézsége miatt a TDS-t már nyugodtan sorolhatom ezek közé. Szóval volt miért izgulni…

 

2019

Mozgalmasan teltek a hónapok. Egy nagy eltévedés után is harmadik lettem a Bükki Hardon, majd egy részleges bokaszalag szakadás tett partvonalra majd két hónapra. Május elején tudtam csak elkezdeni a minőségi edzéseket, mellette pedig folyamatosan csináltam az előírt gyógytorna programot, aminek aztán egy egész jó Vipava30, egy UTH győzelem, és egy nagyon tanulságos Ultradolomites futam lett a jutalma. A július és az augusztus már csak a TDS-ről szólt, Barát Gabi (az edzőm) irányításával szépen alakult a forma, idén is kijutottam pár napra a Magas-Tátrába, és végül sikerült minden szükséges felszerelést is időben beszereznem. Így került a kezemre a Sarkcsillag Sportboltnak köszönhetően egy Garmin Forerunner 945 (ami nem merült le, és a térképes navigációja is nagyon hasznos volt) a fejemre pedig egy új generációs Petzl Nao+ (hála a futocipoteszt.hu-nak), aminek a fénye szinte alagutat fúrt az éjszakába. Az kérdés sem volt, hogy most is Compressport cuccokban futok majd tetőtől talpig.

INDULÁS

Már vasárnap elindultam kis csapatommal, édesapámmal és anyukámmal (ők segítettek tavaly is, már nagyon rutinos supporterek) és hétfőn délután egy év után újra Chamonix utcáit koptattam. Itthon sokszor érzem azt, hogy amit csinálok, az azért nem teljesen normális. Odakint, a száz országból érkezett több mint 10 000 elvetemült terepultrás között viszont teljesen helyénvalónak tűnt, hogy egy bő napon keresztül fussak, másszak, ereszkedjek az Alpok hegyei között. Hétfő este még teszteltem egy kicsit a Nao+-t, ekkor döntöttem el azt is, hogy ezzel rajtolok majd szerda hajnalban és nem a tartalék lámpának betett pici Petzl Bindivel (ami nagyon praktikus kis darab, csak attól tartottam, hogy az első technikás lejtőn nem lesz elég erős a fénye). Kedden már csak a rajtszám felvétel várt rám és a cuccaim összepakolása. A rajtcsomag átvételnél a tavalyi rutin miatt nem olyan nagy volt a sorban a gyomorgörcs, ráadásul összefutottam a fél magyar delegációval. Jól esett látni az ismerős arcokat. Este próbáltam még pár órát aludni, hajnalban pedig a közeli szállásnak köszönhetően kényelmesen elsétáltam a transzfer buszmegállójához.

 (A magyar TDS induló fiúk egy része. Kassai Zoltán, Belus Tamás, File Balázs, Szabó Béla, Keresztes Csaba)

A RAJT ELŐTT

Csípett a reggel, kabátban-pulóverben dideregve vártuk a buszokat, közben Pap Tündivel beszélgettünk a pályáról, a tervekről, reményekről, hogy mennyire nem tudni semmit az új részről, meg amiről ilyenkor beszélgetni szoktak a közeli nagy feladattól kissé megilletődött futók. A Mont Blanc alagút még a szokottnál is rövidebbnek tűnt, a buszról leszállva pedig gyors összepakolás után felsétáltunk Tündivel a rajtba. Még majd háromnegyed óra volt a startig, de máris közel 1000 futó szorongott a rajtzónában. Másszunk be itt, mondta Tündi a kordonokra mutatva. Jól van, végül is magyarok vagyunk, mondtam én, majd a túloldalon állók rosszalló tekintetétől övezve átszuszakoltuk magunkat a túloldalra. Percek alatt lekerült rólunk a kabát, úgy felfűtötte az utcát az 1800 izgatott futó pattanásig feszült teste. Kellemetlenül éreztem már magam a nagy tömegben, vártam a rajtot, ami a szokásos hatásos felvezetés után pontban reggel négykor el is érkezett.

 

A TÚL GYORS ELSŐ 50

A megszokott nagy nekiiramodással indult meg a mezőny, amiből én sem maradtam ki, szerettem volna valamelyest előrébb elkezdeni a hegyet a tavalyinál. Bár az első 7 km-en még nagyon kevés az egynyomos ösvény, de előzni azért így sem könnyű a nagy tömegben, ezért szerettem volna annyi pozíciót javítani a városban, amennyit csak lehet. Az emelkedőt elkezdve mindenkinél előkerültek a botok, kivéve néhány bot nélkül próbálkozó különcöt. Ilyen volt a bolgár Ivan is, ő még kap szerepet később ebben a történetben). Tavaly még én sem bottal mentem, de idén már nem követtem el azt a hibát, egy négy részes karbon Gipron Mont Blanc bottal igyekeztem támogatni a combjaimat. Ütemesen kopogtak a köves úton a wolfram hegyek és hosszan kanyarogtak fel előttem a fejlámpák fénycsíkjai. Itt-ott beszélgetés, nevetgélés, egy kínai srác (a vicces nevű X-Ray Qi) a messze mögötte lévő barátainak kiált hátra valamit ékes mandarin nyelven. Megállom, hogy bele-bele fussak a könnyebb részekbe, próbálom önmérsékletre kényszeríteni magamat. A kényelmes és könnyű Nao+ lámpa közben a rajt óta reaktív módba állítva világítja meg az utat. Olvastam, hogy a tárgyak és terep távolságához igazodó automatikus fényerő zavaró lehet nagy tömegben, de én ezt nem érzékeltem. A lámpa tökéletesen szolgálta ki az igényeimet, könnyű volt és kényelmes, aksit is csak a biztonság kedvéért cseréltem benne 6-7 óra intenzív használat után. Két problémám volt csak vele, de egyik sem volt vészes. Az egyik, hogy kicsit körülményes volt felvenni a második éjszakára, mert össze gabalyodott a keresztpánt, a hátsó tartó pánt és az aksi vezetéke. Ki kell tapasztalnom, hogy hogyan tegyem el, hogy legközelebb ne kelljen ezzel bíbelődnöm. A másik, hogy a jelzőszalagok fényvisszaverő csíkjairól visszaverődő erős fény elég gyakran zavarta össze a lámpa reaktív vezérlését, és ilyenkor hirtelen jelentősen visszavette a fényerősséget. Ez nem túl kellemes, főleg egy tempós lejtőnél, ezért egy idő után már tudatosan próbáltam nem “ránézni” közelről a jelzőszalagokra. Mindent összevetve zseniális lámpa ez, és nagy előrelépésnek érzem a korábbi Fenixhez képest.

A 7 km-re lévő első itató pontra (Checrouit, 6.8 km, 4:59, +767 m szint) egy órán belül érkezem, picit gyorsabban, mint tavaly. A pulzus remek, a kedvem határtalan és szépen tervszerűen elkezdtem a frissítésemet is, amit a Hammer Nutrition állított össze, és ami Hammer gél + Heed izóból és Hammer Bar energiaszeletekből állt, illetve három kapszula, az Endurolytes Extreme (a só és ásványi anyag pótlásra), az Anti-Fatigue (a felesleges ammónia lebontására, a fáradtságérzet csökkentésére) és az Endurance BCAA+ (a szükséges aminosavak bevitelére) kombinációjából. A verseny előtt fél órával egy Fully Charged-et is megittam, ami egész jó felébresztett a hajnal egy órai kelés ellenére. Az első pont után folytatódik az emelkedő a Mont-Favre felé. Itt már egynyomos az ösvény, tulajdonképpen egészen a Combal-tónál lévő második frissítő pontig szinte lehetetlen az előzés. A tó felé vezető lejmentnél is így van ez, de nem bánom egyáltalán, jobb is, hogy nem lőjük el a puskaport ennyire az elején. Néhányan azért előzgetnek, ami elég veszélyes, de őket is megértem, senki sem szereti, ha nem a saját tempójában kénytelen haladni. A pont előtt pár km sík következik, jól futható szép széles út egész sok szurkolóval. Bár még nem látszanak tisztán, de lassan elősejlenek a sötétből a hosszú völgyet két oldalról övező meredek hegyek körvonalai.

A második ponton (Lac-Combal, 15,3 km, 5:45, +1337 m szint) csak vizet töltök és gyorsan bekeverek egy izót, minden más úgyis van nálam. Elmajszolok pár részletben egy Hammer Bart, közben azon töröm a fejem, hogy mi baj lehet a tempómmal, mert egyre többen közelítenek meg a mögöttem érkezők közül. De nem volt azzal semmi baj, 5-10 perc múlva alábbhagy az üldözőim lendülete, sőt még nekem kell visszafognom magam a Chavannes hegy előtti újabb vizes-zsombékos sík szakaszon. A hegyet már a 135. helyen kezdem meg, tavaly itt kezdtek el görcsölni a combjaim, ami kisebb fajta sokként ért, hiszen több mint 100 km volt akkor még hátra. Most a botokkal könnyedén húzom fel magam az egész nap legmagasabb pontjára. Előzésekre is jut az energiából, pedig a szűk, itt-ott oldalazós mászós ösvényeken nem sok alkalom adódik rájuk. 2600 méteren bukik át az út a Chavannes-n, fent a nyergen a katasztrófa védelmisek sátra mellett épp felszáll a mentőhelikopter, bizakodom, hogy nem egy sporttársamat viszi le éppen. Az időjárás mesés, még a nyeregponton sem fázom, pedig a szél élénkebb is valamelyest. A magaslatról szétnézve mindenhol ezeket a nem túl vastag bánatos szürke felhőket látni csak, csapadékot nem ígér egyik sem, csak kellemes árnyékos futóidőt. Elteszem a botokat, iszom pár kortyot és megkezdem az Alpettáig tartó széles dózerútat, ami az egész nap leggyorsabb szakasza. Próbálom fogni a lovakat, de így is 4-4:30 közötti kilométerekkel csorgok le a völgy felé és egyre több futót hagyok le, ahogy bemelegednek a lejtőzős rendszereim. Alpetta előtt a patakhoz egy vizes-füves meredek vezet le, ahol többször is majdnem orra esek. A lejtőzésem még mindig nem az erősségem (pedig sokat fejlődtem benne), megváltás az újabb emelkedő, és tulajdonképpen így lesz ez egész nap. Innentől folyamatos finom hullámzással emelkedik az út egészen a Kis-Bernát hágóig, ami szerintem a pálya egyik legszebb része, főleg a hágó alatti Verney-tó vidéke varázsol el, ahogy a tökéletesen tiszta vízben kirajzolódnak a környező csúcsok ikertestvérei. A sűrű törpefenyősben felfelé kanyargó szűk ösvényen én keveredek előre, meghúzom a sort becsülettel, bár kicsit nehéz tenni a botot a keskeny köves ösvényen. Egyre több a szurkoló, allez, vamos, go-go Támász ahogy közeledik a frissítőpont (Petit St Bernard, 35,6 km, 8:48, + 2504 m szint) 6 perccel érkezem hamarabb, mint tavaly, és persze itt sem időzök sokat. Csak megtöltöm az egyik kulacsot meg eszem pár falat kenyeret és meg is kezdem a hosszú ereszkedést Bourg Saint Maurice-ig.