Korányi Balázs – Winschoten 100K beszámoló

Posted on 2016.09.11.

(Még nem telt el 24 óra a verseny óta ezért szavaimért felelősséget nem vállalok.)

Ugye megvan az a rémséges Chevy Chase film amikor nem tudnak kijönni a londoni körforgalomból és csak mennek körbe, körbe, egész nap, hányásig szédülve, az őrület határát súrolva? Na, kb. ez ugrott be Winschotenben a hatodik körömön, amikor már minden kátyút, padkát és kavicsot név szerint ismertem és a pokolba kívántam. (https://www.youtube.com/watch?v=iAgX6qlJEMc)

Meg az is eszembe jutott, hogy a második gyereknél, nagyjából minden nő megkérdi magától a szülőszobán, hogy ’basszus, hogy tudtam magam ennyire megszívatni? Már megint!’ Na hát az ultra is kb. ilyen. Ahogy olvadt a lábam alatt az aszfalt és marta szét mindenemet a só, arra gondoltam, hogy ez milyen szép kis emlék lesz majd egyszer, amikor újra megtanulok járni, visszanő a körmöm, lemegy minden duzzanat és nem kapok már hányingert a Power Gel szagától. Csak addig bírjam ki valahogy.

Ne ködösítsünk, nem volt véletlen ez a százas. Spartathlon nevezési szintet (<10 óra) akartam futni. Nem azért mert eltökélt szándékom jövőre Spártába menni hanem, mert szerettem volna egy szintet amit a papírra írhatok ha mégis mennék. Sokszor mondtam már, olyat hogy majd jövőre, meg majd, aztán elsuhantak az évek. Ideje volt kitörni az önbecsapás csapdájából. Legutóbb 8 éve futottam Spartathlont, ami önmagában nem baj mert nem kell minden évben menni, de legutóbb 8 éve futottam bármi értékelhetőt. És ez már gond. Szép csendben, futóból irodapatkány lettem, aki egyszer, régen, még futott, de most emlékeiből él.

A winschoteni pálya egy sci-fi, úgysem hiszitek, amit írok. A verseny miatt frankón lezárják az egész várost és a helyiek egyszerűen kitelepülnek szurkolni. Féltem, hogy a nagy meleg miatt kevés lesz a körönkénti 4 frissítés, de valójában a 10 kilométeren volt 100 vagy 200 frissítő, mert minden második ház elé kitelepültek, vízzel, szivaccsal, slaggal, kólával és minden más földi jóval. Gyerekek százai, ha nem ezrei rohangáltak vizes szivaccsal és versenyeztek egymással, hogy a kedvünkben járjanak. A hivatalos frissítőt alig használtam mert láttam a gyerekek arcán a csalódottságot ha nem fogadtam el a kedvességet. A helyiek díványokat, asztalokat, sátrakat hoztak ki a kertbe vagy az utcára és a pálya mellett, a verseny mellett töltötték a napjukat. Kávéztak, söröztek, piknikeztek és közben a gyerekek non-stop hordták a vizet. Volt aki rajtlistáról nézte ki a futók nevét, hogy név szerint tudjon drukkolni. Az utcákat pedig feldíszítették, hol csak zászlókkal, hol komolyabban. Volt például egy máltai lovagvár utca is.

A tervem az volt, hogy 5:30-as tempóban elmegyek ötvenig, aztán meg majd meglátjuk. Jó esetben 9:30-ra tartottam jónak magam de a 9:45, úgy gondoltam, nem lehet gond. (9:38 lett a vége.) Belülről viszont nem úgy alakult mint hittem. Lábra, izomzatra jól ment, fejben viszont gyenge voltam. Ennek a fordítottjára számítottam. Nem tudtam kezelni azt, hogy kezd fájni de még 50 meg 60 kilométer van vissza. Elvesztettem a koncentrációt és nem tudtam a versenyre figyelni.

Az első ötvenesre egyetlen igazi célom volt: nem tenni kárt magamban. Ehhez fontos volt nem elfutni az elejét. De veszettül fegyelmezett voltam. Hagytam elmenni egy csomó embert, akiről tudtam, hogy a vesztébe rohan. Apróbb hibákat persze vétettem. Egyszer valahogy bokáig vízbe léptem. Ez egy körmömbe került. És túl sokat figyeltem a külvilágra, főleg a rohangáló gyerekekre. Teljesen befelé fordulva tudok a legjobban futni és ilyen kavalkádban ez nehéz. A vége felé már kifejezetten zavartak a gyerekek, de ez az én hibám, nem az övék.

A nagy újítás az volt, hogy amennyire lehetett, csak géleket ettem. És azt is erőltetetten gyakran, úgy 5-6 kilométerenként. A kísérlet, azt gondolom, teljes siker volt. Egyszer sem éheztem el és először 80 kilométernél akartam megütni a frissítőt, aki a gélemet nyújtotta felém. A régi kedvencet, a kólát elkerültem, de erőlevest rendszeresen ettem. Vajon meddig lehet csak gélen elmenni?

Az első 40 vagy 45 simán ment. Aztán hirtelen lelassultam. A részidőket utólag visszanézve nem volt semmi dráma. De belülről annak éltem meg, mert nem éreztem, hogy meg tudom fogni a lassulást. Az 5:30-as tempót elhagyva, hetvennél már 6-re lassultam és 6 percen kívül ugye olvad az az előny, amit a 10 órás minimum céllal szemben megszereztem.

Ekkor ért utol egy holland lány, aki hetventől magával rángatott. Azt mondta nem akarja tolni innen (aha, én is ezt mondanám!) mert 3 hét múlva Spartathlont fut (jessza, százassal melegít???) úgyhogy innen 63 perces 10 kilométerekkel megy (menjen akinek két anyja van!) . Papíron ez szuper jól nézett ki. Csak ezen a ponton már a hajam is fájt. No de nem baj. Innentől már csak 3 kör! Kettő harcos és egy levezetés. Lesz ami lesz, toljuk a 63-ast. Itt kezdtem újból összeállni fejben. Az első 61 lett. Jó! A második 63. Oké. Aztán a jutalomkör: 62. Az utolsó kör előtt még csöngettek is, mint a régi szép időkben. 🙂

Meg tudtam fogni a lassulást! Ez volt a verseny legnagyobb sikere. Elkókadtam, fejben szétestem, de a végére újból össze tudtam rakni magam.

A célban egy elsősegélyes mindenáron le akart ültetni és a világért sem értette, hogy miért akarok elmenni. Ő még nem látta amikor ráz a hideg! Rohantam a cuccomért, hogy legalább a saját ágyamban, hat takaró alatt érjen a hidegrázás. De tíz perc után nem történt semmi. Meg húsz után sem. Ezek szerint bőven nem futottam ki magam. A dekoncentráltságom és kishitűségem leszabályozott, vagyis mégsem lett volt lehetetlen a 9:30.

Este, miközben a leázott, félig leszakadt lábkörmöm operáltam, a holland hadsereg vegyi fegyver alakulata törte rám az ajtót. A versenycuccomat elkobozták és elégették. Nagy kárt mégsem tettem magamban. Két köröm, két hólyag. Ennyi. Nem nagy kaland. Vacsorázni azért nem volt erőm lemenni. Maradt még 3 gél, gondoltam ha nagy baj van, azzal elvagyok reggelig. Hajnali háromig forgolódtam mire el tudtam aludni.

Pár nap múlva átpörgetem a versenynaptárt és keresek valami újabb mókát.