Larzen Pozsonyban – avagy 20 perces PB után is elégedetlenül:-)

Posted on április 4, 2015 Updated on június 14, 2016

A világot az viszi előre, hogy vannak emberek, akik hisznek valamiben, ami a tudomány aktuális állása szerint lehetetlen. Na, én pont így vagyok egy éve a saját rekordjaimmal (mínusz a világ előrevitele). Bár semmilyen bizonyíték nincs rá, de én tudom, hogy képes vagyok 24 óra alatt 200 km-t futni, 12 óra alatt 120-at, 90 perc alatt félmaratont vagy 3:10 alatt maratont. Legoptimistább megközelítés szerint az eredmény bennem van, csak nem akar kijönni. De nem baj, az út maga a cél.

Most épp a 3:10-es maraton került sorra.

Ez úgy kezdődött, hogy Fridrich Laci barátom futott 3 órán belüli maratont Debrecenben. Úgy gondoltam, hogy ez talán nekem is sikerülhet, bár igazából soha nem voltam gyors futó és az idő mindenképp ellenem dolgozik, úgyhogy félretettem minden ultrás tervemet, és még tavaly nyáron be is neveztem Debrecenbe. Eddig összesen öt maratont futottam: két Budapest maratont 2002-ben és 2003-ban, volt egy Kassa és egy Trieszt, meg egy Ujj Zoli féle Zöldgömbös, kb. 40 km-es. Ebből a legfrissebb is majdnem tíz éves, a leggyorsabb pedig az első, 3:42. Nulla tapasztalat maratoni felkészülésben, nulla tapasztalat maratoni versenyzésben. Ideális! Ősszel csináltam egy gyorsító felkészülést félmaratonra. A tavaszi maratonnal azt akartam eldönteni, hogy van-e értelme nekiállni egy három órán belüli maratonra felkészülni. Úgy gondoltam, ehhez legalább 3:15-ös, de inkább 3:10 körüli maraton kellene.

Karácsonykor  Gabival elkezdtem egy 14 hetes felkészülést. Ez alatt az idő alatt hétről hétre éreztem, hogy kitörök az évek óta tartó stagnálásból, egyre jobbak lettek a futások, már 5 hét után a hagyományos,  szegedi 85km-es gátfutáson javítottam egy teljes órát a legjobb időmön, pedig az is csak egy edzés volt, szigorú pulzustervvel. Ez konkrétan hetven kilométernyi, 5 normál  – 5 intenzív km váltogatást jelentett. Heti átlagban a tempó lassan becsúszott az öt perces lélektani határ alá.
Három héttel a maraton előtt két óra alatt futottam 27,3 km-t egy nem túl könnyű pályán, minimális frissítéssel (1dl víz + 2 dl iso), végig aerob zónában, szigorú pulzuskontrollal, teljesen egyenletes tempóban, ami felszorozva 3:05-ös maratoni időt jelentene. A felkészülésnek nagyjából itt volt a csúcspontja, utána már csak negatívumok következtek. A verseny után elég kevés kilométer és kevés alvás jött össze. Begyulladt a csonthártyám, meg néha szúrt a mellkasom, ami talán mellhártya gyulladás lehetett vagy hörghurutból maradhatott vissza, nem sikerült kideríteni. Ezek miatt összességében az utolsó hetekben sem erő, sem lendület nem volt a futásaimban, de azzal nyugtattam magam, hogy a pihenés ártani nem fog, inkább a túledzéssel lehetne már innen elrontani.

A verseny előtt egy héttel tudtam meg, hogy a debreceni maraton pályáját úgy módosították az előző évhez képest, hogy körönként 38 méter szintemelkedés került bele a 8 körös a versenybe. Ezek miatt az utolsó pillanatban átneveztem Pozsonyba. A Google Street View-nak köszönhetően sikerült a pályát előre bejárni, a csere jó választásnak ígérkezett.

Ideális időjárás fogadott Pozsonyban, 8-10 fok lehetett, borult ég, szerencsére a várthoz képest szinte szél nélkül. A rajthelyen, közel a Dunához, magas toronyházak alatt azért volt a légmozgás, úgyhogy csősálat és kesztyűt is vettem a rövid nadrág, rövid póló pároshoz. A csősálat rá tudom rakni a csuklómra, a kesztyűt meg legfeljebb eldobom. Pár száz forint volt ősszel a Decathlonban és van belőle még egy pár. Bemelegítés alatt az órám, jó szokása szerint össze-vissza mutatta a pulzust. Reméltem, hogy a rajtra már egyenesbe jön, mert a stratégia a pulzusra épült. Kikapcsolatam az automatikus, kilométerenkénti részidőt, a km tábláknál kézzel nyomtam a köröket.  Beálltam karszalagomnak megfelelően az elitek utáni első zóna közepébe (sub 3:15). Nem mindenki vette komolyan ezt a zóna dolgot. Egy klasszikus melegítőnadrág + kapucnis pulóver kombós srácból én annyira nem néztem ki ezt az időt.

A rajt után 5-600 méter ment el a kerülgetéssel. Nem ment el ezen semmi, de azért legközelebb még előbbre fogok menni.  Pár kilométer után beállt az üzemi hőmérséklet, a csősál a csuklómra került, a kesztyűt meg annak az utcának a kereszteződésében, ahol parkoltam a pálya mellett, egy szép nagy ívben egy bokor alá repítettem. Még jó, hogy a Street View-n előre ki tudtam nézni egy kihalt, városi bevezető út melletti, beépítetlen telkekkel körbevett kis utcát, ami 5 perc sétára van a rajttól.  Ez után, a kissé kietlen rész után a belváros felé kanyarodtunk, majd egy hosszú , 2×2 sávoson futottunk kifele a városból, majd a másik oldalon vissza hét-hét kilométert. Szép nyugodtan haladtam, nagyon lassan, de folyamatosan előzgetve a többi futót, akik közül ekkor már elég sokan lihegtek, nem értem, mit kerestek ebben a zónában. Én örömmel állapítottam meg, hogy szív- és légzés frekvenciám teljesen normális. A tábláknál mért km időim is elég jók voltak, stabilan 4:30 alatt. Már a hét kilométernél levő frissítőnél ittam, pedig nem voltam szomjas, de próbáltam megelőzni a bajt. A rendezőknek nagy piros pont, hogy 3 decis ásványvizes palackokat adtak, nem műanyag poharakat. Ezt szépen lassan el tudtam kortyolni, bár az időjárás miatt elég hideg volt a víz.

Először nagyjából a tizedik kilométer környékén éreztem, hogy azért nincs minden rendben. Bár a pulzusom jó volt, és az időeredményem is (44:10), nem éreztem azt a frissességet, amit itt még kellett volna. A 15. kilométerben visszaértünk a belvárosba és futottunk egy kurflit az óvárosban.

Ez több szempontból is kellemetlen volt. Először is volt egy jó kis kaptató, majd utána az óváros macskaköves utcái romboltak. Ráadásul az eddig hajszálpontosan kimért kilométer jelzéseket (+/  – 20 méter az órámhoz képest) hasraütésszerűen kirakott táblák követték. Volt, hogy 800 méter volt két tábla között, volt hogy 1240. Eléggé lesokkolt, amikor 5:40-es km időt láttam az órámon. Két kört mentünk, és mindkét körben ugyanazokat a távokat mértem, ráadásul utána Google térképen is utánamértem egy – egy kiugróan elmért szakasznak. Ez még nem lett volna túl nagy baj, de az össztávhoz is sikerült így hozzácsapni majd 300 métert. Utólag visszanézve mindenki 42.7 – 42.8 km-nek mérte a távot. Ez az elmérés eléggé megzavart. Épp 1:35-ön belül végeztem az első körrel. Hogy lesz ebből 3:10?

A félmaratonosok kisoroltak, maradt a nagy üresség, látótavolságban egy-két  ember lézengett a pályán. Újra indultunk az elővárosi karikára. Itt hirtelen rámtört az érzés, hogy ez nem fog menni. Újra elmentem az mellékutca mellett, ahol az autót letettem. Nem sok hiányzott azon, hogy ne üljek be. Nem tudtam reálisan gondolkodni, egyszerűen nem volt B tervem. Nem számítottam arra, hogy a 30. kilométer előtt bármilyen probléma előjöhet.  Addig eljutottam, hogy benyomtam az egyik gélemet. Sponser Liquid Energy-t választottam, mert a Sponsernek úgy általában elég semleges az íze, de volt benne rizikó, mert a gélt még soha nem próbáltam, főleg nem ilyen gyors versenyen. Szerencsére ez  bejött! Sokszor még sima víztől is fáj a hasam, ha 5 percen belüli tempónál iszom, az isoról nem is beszélve, de ez a gél tényleg nem okozott gyomorproblémát és egyből beépült, így kicsit magamhoz tértem. Bár a combjaimban olyan fáradtságot éreztem, ami kikezdte a tempómat, igazából nem lassultam túl sokat, 4:45 körüli ezreket futottam, igaz érzésre simán 5 percen kívülinek éreztem, ami tovább rombolta a morálomat. Itt következett be, hogy már nem tudtam a pulzusomat az adott szakaszhoz tartozó értékig felvinii és ez már így is maradt. A külső fordítótól (30km) visszafele folyamatosan romlott az állapotom, rövidültek a lépéseim és állandó késztetést éreztem arra, hogy leüljek a földre, siratni magam, de legalábbis sétáljak a célig. Megettem a másik gélt is és innentől kezdve az összes frissítőnél megálltam vizet, iso-t inni, banánt vagy sót enni. Ez nagyjából arra volt elég, hogy ne legyek direktben éhes, de a lábaim már nagyon merevek voltak, nem tudtam normálisan futni, gyaníthatóan dehidratálódtam. Én amúgy is simán kiizzadok 12 deci vizet óránként még ilyen hidegben is. Mivel három héttel előtte Fehérváron nem volt frissítésel problémám, nem is számoltam vele, ez utólag úgy gondolom, nagy hiba volt.  A visszafele úton jöttem már, amikor láttam kifele menni egy nagyobb csoportot a túloldalon. Na –  mondam magamnak  – jól nézd meg, ők a 3:30-asok, és hátba fognak csapni. A 31,1 km-es időmérőnél azt láttam, hogy 2:22 az időm, tehát ez 3:15-ön belül nem lesz, ahhoz újra bőven 5 percen belül kellene futnom, és már az 5 sem megy. De legalább a 3:30-asok sem fognak utolérni, azért nemá’, hogy ott tartsunk.  Szóval az ehhez szükséges intenzitást voltam már csak képes és hajlandó beleadni ebbe a versenybe, ami pulzusban jó 10-15-tel az célérték alatt maradt. Az óvárosi macskaköveket még jobban megszenvedtem, újra előjött egy régi talpfájásom. Egészen bizonyos, hogy harminc feletti távokra nekem a HOKA a cipőm. Aztán eljött a vége is, még egy picit próbáltam lazábban futni, hogy ne nézzek már ki annyira csúnyán, mint néhányan körülöttem. 3:23:51 a hivatalos időm, ami tuti bruttó idő, vagy nagyon messziről mért a chip, mert az órám 3:23:07-et mutatott 42,71km-re. A maratoni résztávra meg 3:20:45-öt.

Azt terveztem, ha nem tudok 3:15-ön belül futni, akkor nem is fogok megpróbálni három óra alá jutni.  Most tehát pont ott tartok, mint a 200 km-es 24 órával. Tudom, hogy menne, de nem megy. Lehet, hogy soha nem is fogom tudni megfutni. De egyet biztosan nem tudok: nem próbálkozni tovább.