KLND Gravel Vértes – Farkas Lupus László, beszámoló
Tavaly júniusban Ausztriában egy alkalom erejéig belekóstoltam a gravel bringázásba, és bár tetszett, hogy nem túl technikás terepen lehet jókat tekerni, nem feltétlenül értettem, hogy miért van akkora hype körülötte. Aztán láttam, hogy Göndöcs Eszti tavaly végigcsinálta az egész KLND Gravel sorozatot, és a beszámolói alapján kedvet kaptam rá, hogy én is kipróbáljam. Hátha rájövök, miért is akkora szám ez az egész…
Az nem nagyon zavart, hogy nincs gravel bringám: Eszti is montival teljesítette a tavalyi futamokat. Van egy viszonylag könnyű, XC jellegű montim, úgy gondoltam, hogy az teljesen jó lesz: ha a pályában nincs túl sok aszfaltozott szakasz, akkor elég jó tempót tudok menni azzal is. Mondjuk az megfordult a fejemben, hogy esetleg lecserélem a gumikat valami könnyebb terepre való, keskenyebb darabokra, amik aszfalton is jobban gördülnek, de végül is nem tettem meg, mondván, hogy megnézem, mire megyek a mostaniakkal, montis léptékkel azok is elég gyors külsők.
A másik dilemmám az volt, hogy a KLND sorozat vértesi fordulója pont a Tour de Pelso időpontjára esett. A Pelsoval van némi elszámolnivalóm: mikor 2020-ban utoljára csináltam, akkor szerettem volna 6 órán belül célba érni, de két perccel kicsúsztam belőle, hála az elbénázott rendezésnek (meg a saját elbénázott frissítésemnek). Szóval tűnődtem rajta, hogy Pelso, vagy KLND, de végül is az utóbbi mellett döntöttem: lehet, hogy nagyképűség, de úgy éreztem, hogy a Pelso biztosan meglenne 6 órán belül, viszont a KLND esetében jobban izgatott, hogy mit tudok egy számomra tök ismeretlen környezetben.
A vértesi fordulóról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy Vértesboglár a rajt és cél helyszín, a táv kb. 120 km, 1500-1800 m közötti szinttel — és más információ nem volt. Hm… A kiírásban a szervezők azt írták, hogy majd a verseny előtt egy héttel kiküldik a végleges útvonal track-jét, de a megelőző szombaton nem én kaptam semmit sem… Mint később kiderült, valami technikai hiba miatt maradhattam ki a szórásból, mindegy, szerdán írtam Esztinek, aki átküldte a track-et, így legalább kiderült, hogy a táv 117 km lesz, 1600 m körüli szinttel (országúton ez sima ügy lenne), megtudtam, hogy merre megyünk, hol lesznek frissítők, milyen a szintprofil. Mit mondjak, egy Csanya-féle rendezvényen ilyesmi nem fordulhatna elő, így kissé szkeptikusan vártam a verseny napját.
Vértesboglárra Esztiékkel egyszerre érkeztünk, jó volt megint találkozni vele. A rajtban hardcore graveles társaság fogadott, tök jó volt a hangulat, és gördülékenyen ment a rajtszámfelvétel, úgyhogy alábbhagyott szkepticizmusom is. Igaz, hogy eléggé kilógtam a sorból a montival (és a hátizsákommal), de ez érdekelt a legkevésbé. Az sokkal inkább izgatott, hogy mekkora lesz a mezőny, meg hogy mekkora hirig lesz a rajtban, tekintve, hogy a rajtvonal után kb. 15 méterrel egy éles balos visszafordítóval kezdtünk. Szándékosan a rajt végébe álltam, nem akartam belekerülni semmiféle furakodásba, pláne bukásba, inkább menjen mindenki isten hírével, én meg majd nyomom a saját tempómat.
Az első kilométerek viszonylag visszafogottan teltek, Esztiék tempóját követtem, mondván, hogy ismeretlen műfajban, ismeretlen terepen nem árt némi óvatosság. Aztán az első emelkedőn valahogy elhúztam, és nem láttam magam mögött senkit, úgyhogy beleléptem a pedálba. Többé-kevésbé figyeltem a pulzust is, de alapvetően azt a 200-250W közötti érzést kerestem a lábaimban, amit az elmúlt hetekben szerintem elég jól begyakoroltam (a montimon nincs teljesítménymérő, de az országútiról megvolt az érzés).
Innentől igazából pozitívan eseménytelenül mentek a dolgok: sokáig egyedül tekertem, aztán egyre több sporit értem utol (és hagytam is le…), elég jól pörögtek a kilométerek. Szerencsére a pálya nem volt annyira technikás, hogy igazi kihívás legyen, az emelkedőket igyekeztem nyomaték helyett pörgetésből megoldani, a többit meg állóképességből. Az igazán sima aszfaltos részek kivételével nem igazán éreztem hátrányát a montinak a gravel gépekhez képes, sőt: a nagyon meredek kaptatókon, meg a lefeléken egyértelműen előnyben voltam. Na jó, a meredek felfeléken bringailag voltam csak előnyben: a szúnyog-alkatúak ott mindig elléptek tőlem, a közel 90 kiló azért mégis 90 kiló… De összességében számomra meglepően jól tudtam tartani a lépést többiekkel.
A pálya elég változatos volt: kitett dűlőutak, erdei dózer- és aszfaltutak, egynyomos ösvények, tényleg volt minden. A legnehezebbek talán a mély homokos szakaszok voltak, de azokon is át tudtam verekedni magam — egy kivételével, de ahogy a lábnyomokból láttam, ott más is leszállt, és tolta (aztán láttam, hogy a tarlón pár méterrel odébb fut egy párhuzamos dűlőút, úgyhogy azon végig tudtam tekerni). Még egy tolós hely volt, közvetlenül a cél előtt egy kb. 100 m hosszú, brutál meredek fal, ahol szerintem mindenki leszállt, ha nem akart hanyatt esni. De összességében tök jó, hangulatos, tempósan tekerhető útvonal volt, tetszett, és kicsit talán segített is megérteni a gravel életérzést. (Vagy valami ilyesmi, ebben még kissé bizonytalan vagyok.)
A frissítésem elég jól sikerült: a SiS Beta Fuel italporára alapoztam a szénhidrátbevitelt, hiszen inni mégis könnyebb a bringán, mint enni, és ez be is jött (persze ettem közben szilárd kaját is). De a lényeg, hogy szinte mindent elfogyasztottam, amit terveztem, így aztán nem is száradtam ki és a kalapácsos emberrel sem találkoztam. Sőt: a végén is egész jó erőben éreztem magam, még az utolsó órában is jól pörögtek a lábaim, és simán tartottam a 20 km/h feletti átlagot, pedig abban is volt még ~400 m mászás, ráadásul a durvábbik fajtából.
A befutó fura volt. Nem utolsónak értem be, sőt, de már bontották a célt, a beérkezőket sem nem fogadta senki, semmi célfrissítés, nem is nagyon értettem, hogy mi van. Mindegy, lemostam a bringát, kicsit rendbe szedtem magam, és vártam Esztiéket. Szívesen ettem volna egy lángost a fizetős büfében, de a legnagyobb bánatomra előttem adták ki az utolsót. Mondom: nem egy Csanya szintű rendezvény…
Mivel még sohasem voltam ilyen eseményen, fogalmam sem volt róla, hogy milyen teljesítményt várhatok el magamtól. Abban sem volt tapasztalatom, hogy a seggem hogyan fogja bírni a potenciálisan 6-7 órát a nyeregben (ezzel a bringával 3 óra körül volt a maximum, amit mentem, igaz, bármiféle gond nélkül). Az edzések alapján olyan 6 óra körüli teljesítésre számítottam, ehhez képest az 5:45-ös menetidő kellemes meglepetés volt, főleg, hogy ezt többé-kevésbé egyenletes átlagtempóval sikerült lenyomni. Ebben az időben benne hagytam kb. 20-25 percet a frissítőknél, meg néhány kanyar benézésében és némi bénázásban a sáros szakaszokon. A frissítőket nem lehetett volna megspórolni, a többit igen, szóval szerintem 10-15 perc maradhatott benne, de egy első bálba ennyi belefér. Úgy érzem, ilyen terepen ez a 21 km/h feletti tempó egész jó alap a későbbiekre (legalábbis nekem biztosan), innen lehet majd javítani. A 44 férfi induló közül a 31. lettem, de akik utánam értek be, azok két kivétellel mind fiatalabbak voltak nálam (a saját korosztályomban a 4. lettem a 6-ból). De ez igazából nem számít, az élményért és a tapasztalatért jöttem, az meg megvolt.
Kudos a Mesternek: az elmúlt hetek edzései a sok rövid, 3-5 perces ismétléssel nagyon jól jöttek a meredek kaptatókon. Úgy érzem, ezen a téren egyértelműen fejlődtem az utóbbi évben, és az, hogy megvolt az erőm a rövid, odabaszós falakon felmenni, segített abban, hogy technikailag is jól csináljam.
Mindent egybevetve jó kis nap volt. Rendesen kihajtottam magam, másnapra befigyelt egy jó kis izomláz is. Az útvonal zömében szép és jó is volt, jól esett kimozdulni a komfortzónából, és emberesen elfáradni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz július 1-én a pilis forduló.
baratrunning.com 