Mozart Ultra – Giczei Zsolt, beszámoló

Posted on 2023.06.23.

Mozart Ultra – kb 83 km/4300 m szint avagy Hamupipőke is célba bért

A tavalyi OCC óta egy dolog lebegett a szemem előtt: újra át akarom lépni a célkaput Chamonix-ban. Ehhez azonban az UTMB megváltozott rendszerében ún. Running Stone-okra van szükség, amiket meghatározott versenyeken van lehetőség gyűjteni. Lázas keresgélésbe kezdtem, hogy melyik az a verseny, amire nevezni és megszervezni a kijutást nem egyenlő az anyagi csőddel. Gabival egyeztetve a Mozart Ultra-ra esett a választás, mert az felkészülés szempontjából megvalósítható távolságban volt. A tavaszi VTM is ehhez szolgáltatott egy lépcsőfokot. 

Szorgosan gyűjtöttem a km-eket, csináltam a kiírt edzéseket, próbáltam minden héten az erősítést és az úszást is teljesíteni, majd az előrehozott nyaraláson a hétvégi hosszún váratlanul megfájdult a térdem. Előtte is voltak apróbb jelei annak, hogy valami nincs rendben, de a korábbi IT-szalag problémám kiújulására gyanakodtam, így többet hengereztem s nyújtottam, viszont amikor már a fekvés és az ülés is szenvedés volt, akkor megfelelőnek láttam rögtön értesíteni Gabit és időpontot kérni egy orvosnál. Természetesen a magyar magánklinikákon is heteket kell várni egy kivizsgálásra, így kb egy hónap alatt sikerült az MR felvételek tükrében megállapítania az amúgy szakértő és futókkal szemben nagyon is megértő reumatológusnak a diagnózist: lateralis és medialis meniscus sérülés. A dokinénivel a diagnózis hallatán közlöm, hogy nekem három héten belül fontos versenyem van. Ahogy említettem, ő nagyon megértő, így azt válaszolja, hogy a kiírt gyulladáscsökkentő kúra és gyógytorna-kerékpár-úszás kombó mellett saját felelősségre elindulhatok, de ilyen hosszú távú futáson számolnom kell a kockázattal, hogy leszakadhat a porc, ami elakadást okozhat a térd mozgásában, s nagyobb fájdalmakat. 

Én persze rögtön temetem magam, s az egész futókarrieremet. Nemcsak az idei évnek, de minden célomnak lőttek. Aztán persze hamar belátom, hogy legrosszabb esetben is csak az idei céloknak reszeltek…. 

Gabi tapasztalt edző, így ő rögtön megnyugtat, hogy A) a doki nem tiltotta a futást, ergo nem tragikus a helyzet, B) próbáljak meg átnevezni kisebb távra, hogy minimalizáljuk a kockázatot. 

Addig is csökkentett edzésterv van érvényben, alig szedek össze heti 30 km-nél többet. 

A következő hetekben sebeimet nyalogatom, s panaszkodok mindenkinek a sorsomról. Futásról álmodom, jeleket látok mindenhol s magammal viaskodom.

De itt kezdődik a szerencsék (karmikus beérések?) sorozata:

– Egy munkahelyi kapcsolat lévén lehetőségem nyílik végre egy országúti kerékpár vételére. Gabi javasolja, hogy vegyem fel a kapcsolatot csodás csapatunk még csodásabb rehabilitációs zsenijével, Tatár Szilvivel. 
– A könnyített, regenerálós futások alatt egyszer sem jelez be a térdem.
– Réka, a  feleségem türelmes velem.
– Gabi is türelmes velem.

Közeledik a verseny időpontja és én még mindig kételyek közt vergődöm, mert a rajt előtti utolsó vasárnapon egy bringázást követő 10 kilis futáson ismét megfájdul a térdem… Ezzel párhuzamosan megkapom az értesítést a versenyszervezőktől: a helyszínen át tudok nevezni kisebb távra is, így Gabival nyitva hagyjuk a kiskaput a maraton előtt. 

Megérkezett az utazás napja, néhány nappal vagyunk a verseny előtt. Átlépünk a határon és ekkor kezd elhatalmasodni rajtam az érzés: nem azért utazok 600 km-t, hogy egy maratont lefussak!

 A félreértések elkerülése végett: minden távot tisztelek, de nehezen emésztem meg, hogy mindhiába készültem, készültünk erre, feleslegesen pakoltam oda a megannyi zselét, isot…

A rajtszám felvételi előtti napon még mindig döntésképtelen vagyok. Késő délután egy szivárvány látszik a szállásunk ablakából. Én ezután eligazítást tartok Rékának, s legrégebbi barátomnak Balázsnak és párjának Anitának (innentől kezdve a választott nevükön: Pit Crew) a frissítésről, s a checkpointokról mindkét opcióra: a 80-as illetve a maratoni távra egyaránt. Mindent úgy készítek oda, mintha az ultrán indulnék.

Másnap délelőtt a versenyközpont bejáratánál találkozunk Gabival. Kérdezi, hogy miként döntöttem. Kibököm, ami a lelkemet nyomja: nehezen akaródzik átneveznem. Kapok tőle szerencsét hozó gizionos karkötőt, százast, talált érmét, majd azt válaszolja, látva a kálváriát: akkor indulj a hosszún, mi baj történhet?! S ennyi. Ezzel lekerül a teher a vállamról… hirtelen megszűnni látszik minden gond s csillogó szemekkel, de még kicsit aggódva várom a rajtot. Megjelenik Szabó Tibi is, aki szintén a 80-ason indul és Belus Tomi is, aki a 100-ason. Tomi viccesen megjegyzi, hogy akkor végre összejön a közös kép, amin nevetek s aminek nagyon örülök, mert példaképként és igazi sporttársként tekintek rá. 

Kicsit előreugorva az időben: a rajt előtt kb 1 órával összefutok Vlad Gabival – talán megismer, talán nem, de jó volt vele is találkozni. A melegítést követően a rajtkapuban várom a kezdősípot. A sok aggódás ellenére soha nem éreztem magam még ilyen nyugodtnak indulás előtt. Elrajtolunk.

Hamar előkerülnek a botok. Felfelé igyekszem magam visszafogni, s kis lépésekkel haladni. A pulzus magasabb, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget, mert  a táv első felében találhatóak a legmeredekebb emelkedők. Nem foglalkozom senkivel, csak magammal. Még az első frissítőpont előtt beér engem Tibi, váltunk pár szót a pályáról, hogy mire számítsak. Ő a környéken él egy ideje, így ismeri a pálya nagyját, felkészít rá, hogy lesznek nagy szívások, majd búcsút intek neki, haladok tovább a magam kis óvatos tempójában. 

A második konstans emelkedő előtt beér Belus Tomi is, aki hajnali 5 óta úton van. Megjegyzi, hogy örül végül a döntésemnek, mert a vizsgán derül ki csak, hogy az ember elég felkészült-e. S milyen igaza van… A pontokon csak vizet veszek magamhoz, nem merek kockáztatni az elején ismeretlen zselével illetve isoval. Nemsokára jön a verseny lemagasabb pontja, Zwölferhorn, ami a versenyzők számára lényegében egy nagy menetelést jelent felfelé, amit egy frissítőpont választ el egy kisebb, meredekebb emelkedőtől, ami egyben a hegy csúcsát is jelenti. Bedobok fél doboz kólás Red Bullt, s elteszek egy Naäk waffle-t későbbre. Megkezdem az ereszkedést Sankt Gilgen felé, ahol tudom, hogy a Pit Crew már vár rám.

A térdem a hosszú lejtmenetben ad egy bátortanalító jelzést, amit próbálok rögtön elhessegetni pozitív gondolatokkal, s magamnak megjegyzem, hogy kérek rá egy kis hűsítő krémet lent. A frissítőpontra érkezvén már kb 4,5 órája tart a verseny. Kezd meleg lenni, de még nem kérek Rékáéktól jeget. Valószínűleg ez az első nagy hiba amit elkövetek. Majd a csapat elkezdi kipakolni a zsebeimet. Réka megjegyzi, hogy kevés zselét ettem. Letolom az iso-t amit elém tesznek, sótablettát, s talán egy zselét is letuszkolok. Jól érzem magam. 

Megindulok Schafberg felé, ami a táv leghosszabb emelkedőjét is jelenti, kb 800 méter 4 km alatt. Ezt megelőzi egy kisebb pukli is, s ezen botozva felfelé kezdem érezni, hogy erőtlenné válok. Hívom kétségbe esve Gabit, aki nem veszi fel. Írok Rékának, hogy értesítse Gabit, s kérdezze meg mit tegyek. Émelygek. Hányingert követ hasfájás. Leülök. Pár perc pihenőt követően összeszedem magam, ekkor ér el engem Gabi, aki kiadja utasításba, hogy hűtsem, jegeljem magam, s ha hányni kell, akkor mindenképpen engedjem ki a gyomrom tartalmát. Valahogy lassan, nagyon lassan, többször megállva felküzdöm magam Schafbergig, ahol egy langyos Red Bull-al és a korábban elrakott Naäk nápolyival kicsit üldögélve helyrepofozom magam. Ez volt az általam korábban kitűzött pont. Ha ezt elérem s a térdem is bírja, akkor a Pit Crewnak kiadtam utasításba, hogy minden nyavalygás ellenére is nyomjanak tovább a pontról. Visszaérkezem Sankt Gilgenbe. Igyekszem a tó körül árnyéktól árnyékig futni. Meleg van. A kaja nem nagyon megy le, de igyekszem legalább a sótablettát sűrűn pótolni. Amint jeleznek az izmaim, már tolok le egyet. 

Rékáék összekaparnak. Kapok levest. Valami porleves, de isteni finomnak tűnik ott, akkor (azóta is kívánom, s megkeresem a magyar boltok polcain!). Víz, iso, zselé. Elmegyek WC-re. Nehezen jön a megkönnyebbülés, amiból azt a következtetést vonom le, hogy több folyadékot kell bevinnem. Már 8 órája úton s több mint fél órát is eltöltök a ponton, mire ráveszem magam a továbbindulásra. A következő pont 51 km-nél Fuschl am See, ahonnan rajtoltunk. Bedugom a fülest, s elindítom a motivációs rock ill. metal egyvelegemet. Szépen menetelek megállás nélkül s meglepő módon kb 1 óra alatt ott is vagyok. Evés-ivás, kis pihenő (itt kb 5-10 percet vesztegelek), s  pozitív gondolatok kíséretében indulok meg Hof (bei der Salzburg) felé. Itt eredetileg nem találkoztunk volna a csapattal, de megkérem Rékát, hogy vezessen át oda. 

Újabb mélypont következik. Hiába kaptam jeget a csősálba, nagyon lassan tudom le ezt a kb. 10 km-t. Hofba érkezve ki vagyok akadva, hogy egy csomó emelkedőt nem jelez az óra. Kérem őket, hogy ne kempingszékbe ültessenek, különben elalszom. megint jön egy kisebb hányinger, de nem tudom magam rávenni a hányásra. Helyette inkább kérek szilárd ételt. Egy kis kréker, s egy softpohár az isteni levesből helyretesz. Réka megint kikísér a pontról. 

Kezd sötétedni. Koppl-ig több kisebb, szopatósabb emelkedő következik, amik egy rövidebb távon simán futhatóak lennének számomra, de inkább botozok megállás nélkül. Innentől újra koncentrálok arra, hogy folyamatos legyen az energiabevitel illetve a sótabletták fogyasztása. Óránként két zselét pusztítok el, illetve egy tabit. Próbálom kímélni a térdeimet, így lejtmenetben is használom a botokat. Elnevezem őket magamban Tango és Cashnek. 

Koppl-ben kapok egy újabb talpmasszázst a st. gilgenit követően Rékától, egy újabb isteni bögre levest. Kiderítik nekem, hogy Knorr márkájú. Átveszem a hosszú ujjú felsőt, amiben a következő 4-5 km-en még melegem van s elbúcsúzom a csapattól. A célban találkozunk. Ezt már tudjuk mind a 44. km óta, csak az a kérdés, hogy mikor érkezem. Determináltam haladok előre, a zene megállás nélkül dübörög a fülemben. Látom a rám váró emelkedőt, de nem torpanok meg tőle. Határozottan sétálok fel, s lassú léptekkel futok lefelé. Egy hullámvasút következik, igazi technikás terep. gyökerekkel átszőtt talaj, kövek, kavicsok, lépcsők fel és le. S megérkezem Salzburgba. Az óra még mindig jelez egy nagyobb emelkedőt, ez lesz az, amit Tibor emlegetett nekem az elején: a Kapuzinerberg. Az utolsó checkpoint következik előtte. Magamhoz veszek egy kis vizet és iszom fél doboz Red Bullt. Megindulok felfelé. Törekszem rá, hogy egyszer se álljak meg, 1 km-en át kb 250m szintemelkedés…lépcsők és meredek hegyoldal (ami valójában domb) váltják egymást. Még 400 méter van hátra, de csak leülök erőt gyűjteni. Még egyszer, utoljára. Felérek a domb tetejére. “Fuck you Mozart!” mormogom magam elé s futva indulok meg. Pont ekkor kezd merülni a fejlámpán, így egy fokozattal lejjebb kapcsol. Pont kibírta. Leérek a dombról, ahol újabb lépcsők fogadnak, de nagyon gyorsan rohanok végig rajtuk. Lámpa s még egy lámpa állja az utamat. Mellém szegődik egy ázsiai futó, nem tudom melyik távról s hajtani kezdjük egymást. A helyiek irányítgatnak minket, hol az ázsiai int nekem, hogy erre, hol én neki, hogy arra. Ráfordulunk az utolsó kanyarra, ahol beérünk egy másik futót, s sprintbe kezdünk mindhárman, mintha az utolsó métereken dőlne el a dobogó sorsa, holott, valahol a mezőny utolsó harmadában vagyok…éppen a Ghost Square Hammer c. dala szól a fülesből, amikor átlépem a célt. “Are you on the square? Are you on the level?” Gitárként csapom kezembe a botokat s pengetem meg a célban, mintha valami rocksztár lennék, majd elterülök a földön győztesként. Megtalál Balázs, majd Réka. 3 perccel sikerült lecsúszni az éjfélt, értesülök  Rékától, s később el is süt egy hamupipőkés poént. Megkönnyebbülve bőgöm el magam, megköszönöm neki, s Gabinak is, hogy hittek bennem. Balázsnak, Anitának, később Szilvinek is s a családomnak a távoli szurkolást. 

17 óra 3 perc alatt szenvedtem ki magamból a távot, de még bőven 3 órával szintidőn belül. Éjfél után elmúlt a varázs. Hamupipőke is visszavedlett hétköznapi emberré. Most egy ideig nincs futás. A térdem kibírta. Én pedig boldog vagyok, hogy sikerült.