Month: június 2023

Strecnianska Masla – Wittmann Lilla, beszámoló

Posted on Updated on

Strecnianska Masla 50 km/2834m

Március óta vártam ezt a versenyt, az idei év első célversenye volt. Vágtam a centiket, összeírtam újra meg újra a listát, hogy miket viszek, többször átnéztem a pályát, kerestem róla videókat, beszéltem Milata Patrikkal, aki 2 éve megnyerte pályacsúccsal, kifaggattam a versenyről, Belus Tomi is segített a cuccok összeállításában, frissítésben, és végül de nagyon nem utolsó sorban ugye rendületlenül készültem rá Barát Gabi segítségével…nem is keveset. 

A verseny előtti nap mozgalmasan telt, levezettem 270 km-t Martinba, szállás elfoglalása, majd Karcsiékkal irány a rajtközpont Strecnoba, kicsit bejártuk a pályát is, majd visszamentünk Martinba enni meg sörözni. Utána még a zseléket kinyomkodtam a soft kulacsokba, izo betöltve, ruha kikészít, táska összerak, szokásos verseny előtti menetrend. 

Nem volt bennem félelem, de tudtam, hogy marha nehéz lesz. Karcsi már felkészített lelkileg, hogy ez nem a Bakony, nem is a Mátra és nem is a Börzsöny, kössem fel a gatyámat, nehéz lesz. Az is volt. 

Éjjel magamtól óránként keltem, nehogy elaludjak, aztán 3kor megelégeltem, és végleg felébredtem, megittam a kávémat, ettem egy banánt, majd vártam, hogy jöjjön a 4:55, amikor jön értem Karcsi és indulhatunk a rajtba. 

6:00-kor rajtoltunk a faluból, majd egyből egy szép kis emelkedő… hát ez hirtelen jött, pedig tudtam, hogy milyen a pálya, tényleg nem egy bakonyi emelkedő. 🙂 Ezt a morcos menetelést a reggelnek tulajdonítottam, és nagyon ügyeltem rá, hogy a mentális 100 Ft-omból egyet se költsek sirankozásra, úgyhogy szépen leszegett fejjel mentem fel 364 méterről 1035-re, ahol várt minket egy frissítőpont. Örültem, hogy vége az első emelkedőnek, jön a lejtő, lehet csapatni. Szerencsére futható is volt – bár nekem sikerült elesni 😂 – úgyhogy szereztem egy kis időt magamnak. Itt még nem volt gond, hogy 5 km-en keresztül lefelé megyek, semmi bajom nem volt. Aztán jött a Mincol (1364 m), menetelünk fel rá az áfonya bokrok között, a hegytetőn meg akkora köd lett, hogy konkrétan csak akkor vettük észre a frissítőpontot, mikor pár méterre álltunk tőle.

Kértem vizet, de hát valami borzalmas szagú szénsavas vizet kaptam, na mondom jóvan, a másik kulacsban legalább izo van, majd iszom azt a következő pontig. 😂 Mincolról lefelé be a sötét ködös erdőbe, tiszta Blair Witch volt, a boszorkány meg én voltam. 🧝 Hurrá hurrá, lejtő újra, ez is futható, ráadásul tudtam, hogy már “csak” 2 emelkedő lesz. Itt nem az van, hogy itt egy kis emelkedő ott egy kis lejtő….neeeeeem, 45 perc menetelés felfelé, 45 perc futás lefelé. Második hegy újra a Mincol egy kis kerülővel, hosszú aszfaltos szerpentinen Javorináig az első frissítőpontig, majd bitang sziklás köves emelkedőkkel, patakokkal, sípályán lejtővel (itt eszembe jutott a jó öreg lejtőzés, csapattam is neki rendesen ahogy tanultam). Másodjára már kisütött a nap a Mincol tetején is, mesés panorámával a környező hegyekre és településekre. Kezdtem fáradni, de nem volt vészes. Megint jött a sípályás lejtő…itt már annyira nem ment a gyorsaság, a fáradtság miatt inkább a lábam elé néztem, el ne essek és a combjaim is jeleztek, hogy szeretnének már inkább síkon vagy emelkedőn menni. Szerencsére ezután egy hosszabb sík szakasz jött, még vitt a lábam. Beértünk Felsőosztorányba, ahonnan jött a Buzogány szikla, az utolsó tüske. Előtte jól megsültünk egy mezőn, kivette a maradék energiámat is. Az emelkedőn a szikláig Karcsi mantrázott nekem, hogy jól csinálom, milyen dinamikus vagyok (szerintem nem voltam 😂), jól megyek, próbáljunk meg előzni. Meg is előztem pár embert, akik később a lejtőn visszaelőztek, de sebaj. A hegytetőn már nehéz volt minden lépés, nagyon sokat kivett belőlem. A lejtő úgyszintén…14 perces km-eket mentem, mert futhatatlan volt, féltem hogy megcsúszok és lezúgok a szakadékba, ami kétoldalt “várt ránk”. 

Nagy nehezen leértünk, és jött az utolsó 1,5 km a célig. Itt szerencsére újra ment a futás Strecno utcáin keresztül, beértem és úgy éreztem az energia szintem egyenlő a nullával, ami nem baj, mert azt jelenti, hogy ebbe a versenybe tényleg mindent beleadtam, minden szempontból jól felkészültem. 

Annyi elvárásom volt, hogy 10 órán belül érjek be, 8:47 lett, úgyhogy teljesen elégedett vagyok.🤗❤️

A frissítésem 7 deci SFI Nutrition zselé volt soft kulacsba töltve, folyamatosan majszolva, óránként fél liter izo+víz, óránként 2 sótabletta és párszor dinnyét ettem, az nagyon jól esett. Tudtam, hogy nem hagyhatok ki semmit, mert baj lesz. Nem is hagytam ki semmit, úgyhogy nem lett baj. Egy éve volt megborulásom rossz frissítés miatt, élénken él bennem az az érzés. Most nem volt semmilyen problémám se a lábaimmal, se az emésztésemmel, se vízhólyag, se leesett köröm. 💪🏻

Végig stabilan sikerült menni, nem álltam meg sehol, csak a pontokon, úgyhogy sok kép nem készült, inkább a szívembe raktároztam a futás során felettem-alattam magasodó hegyvonulatokat, sötét fenyveseket, patakocskákat, azt a csodát ami körülvett. 

A célban is jó érzésem volt, annyira élveztem a versenyt, hiába szenvedtem meg a végét, de hát ez normális ennyi szint és megtett km után. Visszajövök a szlovák hegyekbe, ebben biztos vagyok. ❤️

Jöhet a felkészülés az őszi célversenyre!

Marathon Franja – Bihari Tamás, beszámoló

Posted on

A Gizionok bringáznak is, nem csak futnak:-)

Az alapadatok: 157 km, 1100 m szint, Ljubljana környéki alpesi dombok, helyi Alpokalja:

Profi csapatok is indulnak ezen, szlovén, osztrák, olasz UCI licenszes versenyzők, több száz olyan, akik Magyarország bármelyik versenyén az első 100-ban végeznének és főmezőnnyel érkeznének meg. Ez Szlovénia na, megedzenek a hegyek. 

Még 2022 év elején döntöttem el, hogy teljesíteni akarom ezt a versenyt, a fentieken túl két okból is:

  • Hallomásokból ítélve a honi bringaversenyek kevésbé jól szervezettek (szerk: Tomikám, nem jók a hallomásaid:-)), így inkább egy jól bevált, teljes útzáras, nagymúltú országúti maraton (“granfondo”) lehet az ideális cél, némi szinttel teletűzdelve
  • Egyszer szeretnék kvalifikálni az UCI Granfondo VB-re, ahova Granfondo World Series bármelyik versenyén kell korcsoportban a top 25%-ban szerepelni. Ez egy Granfondo World Series esemény.

Tavaly ez végül még nem jött össze, de idén minden gondolatom ekörül forgott, minden más, ami idén jön, már csak ráadás, ha ez jól sikerül. 

Jól ment a felkészülés, talán még egy kicsit jobban is, mint eredetileg terveztük, kényszerűségből: a bringázás mellett futok is, terepen és aszfalton vegyesen, viszont a versenyek (novemberi siófoki balaton félmaraton, zúzmara fm és a Muzsla) előtt pár héttel vagy törölték a versenyt (lesújtottak ránk a brüsszeli szankciók 🙂 vagy összeszedtem egy kis sérülést. Ennek “hála” viszont hamarabb tudtunk a bringázásra fókuszálni teljes mértékben! 

Természetesen a verseny előtti időszakban itt is jött a baj. A szervizben kiderült, hogy el van repedve a hátsó felnim több helyen, teljesen balesetveszélyes, nem indulhatok ezzel komoly erőpróbán. Természetesen nem is lehet kapni kereket a boltban, még mindig fennáll a covid óta kialakult alkatrészhiány, volt némi pánik 🙂 Szerencsére viszont remek emberekkel vagyok körülvéve. Többen is felajánlották, hogy a hétvégére kölcsönadják akár az egész bringájukat is, végül Cserta Balázs, fellow bringás Gizion adta fővesztés terhe mellett 🙂 a jól bevált hátsó kerekét.

Őrülten hálás vagyok ezért, köszönöm, Balázs!

Az érzelmi hullámvasút után sikerült végül felkészíteni a kerékpárt a versenyre, gyors pakolás, gélek, iso, és persze ezek után a szerszámkészlet be a kocsiba, egy nappal a verseny előtt reggel utazás Ljubljanába. 

A verseny ehhez képest már eseménytelenül telt. Első pulzuskontrollos versenyem révén, s tanulva a tavalyi hibákból, tűpontosan terveztem betartani Gabi által megadott tartományokat, hogy még a legvégén is maradjon erőm hajrázni.
Aki követi az országúti kerékpározást, tudja, hogy ez nem egy szóló verseny, mindig érdemes bolyban haladni, ezért így is tettem, az első 15 percben kutatva azt a bolyt, amelynek élén haladva a pulzustartomány tetejét, míg a közepén haladva a közepét érem el. 

Egyáltalán nem aggódtam amiatt, ha előttem elhúzták a sort, mert tudtam, hogy jó sokan vannak még mögöttem és gond nélkül be fogok tudni állni a megfelelő csoportba. Ez így is történt, a verseny 110. km-ig gyakorlatilag ugyanazon emberek forogtak körülöttem, a síkon 35-40-es (első 30 km 40.6 km/h átlag), emelkedőn és lejtőn pedig saját tempóban. 

Miután nem olyan régen kerékpározom, ráadásul felváltva futással (télen sok futás, kevés bringa, nyáron kevés futás és sok bringa), a lejtőkön elég béna vagyok, általában eltempóznak mellettem. Emelkedők viszont viszonylag könnyedén mennek, ráadásul meg volt engedve a viszonylag magas pulzustartomány. Megoldás: emelkedőkön előre sietek, lejtőkön pedig majd utolérnek, hogy a síkon továbbra is együtt haladjunk. Tökéletesen bevált ez a taktika kombinálva a pulzusstratégiával. Az emelkedős részek után, a 110. km környékén el kezdtek megjelenni a fáradás tünetei, no de nem nálam: számos bringás küzdött görccsel, láthatóan az ereje végét járta, viszont a jó frissítésnek és a pontos pulzustartásnak köszönhetően mi még tudtunk emelni a tempón is. Egyre gyakrabban haladtam a csoportom élén, 1-2 társ tudott csak beállni segíteni, szélárnyékban már alapjárati pulzus környékén mozogtam, s láttam, hogy ha nem emeljük a tempót, nem fog összejönni a minimum cél, ami az 5 órán belüli beérkezést jelentette. 

Végül ez nagyon simán összejött. 10 km-re a céltól elkezdtem tesztelni a csoportot, kiben mennyi erő maradt még a hajrára, rövidebb emelkedőkön eltempózva tőlük. Nem nagyon volt reakció, így pihentem egy kicsit a szélárnyékban, majd 6 km-re a céltól az utolsó, előző nap bejárt emelkedőn elindultam egyedül, mint a profik 🙂 Bár kialakult mögöttem egy kis üldözés, de végül 30 mp-cel előttük értem célba úgy, hogy majdnem utolértem az előttem lévő csoportot. 

Miután a sprintem már nem volt túl acélos (41-ig tudtam felgyorsítani már csak), egész biztos, hogy kiadtam magamból mindent. Bár a középmezőny végén értem célba (futások általában az első 15%-ban végződnek, magyar versenyen ez a tempó az első harmadába repítene gond nélkül), mérhetetlenül boldog voltam és még mindig az vagyok. 

Köszönöm még egyszer Gabinak a felkészítést, itthon Nadyanak a végtelen türelmet, támogatást és Balázsnak, hogy segített az utolsó pillanatos kölcsönadással. Nélkületek egész biztosan nem lennék most ilyen elégedett. 

Ez volt az első olyan verseny, ahol pulzuskontroll segített. Pontosan frissítettem, elfogyott a minimális mennyiség gélekből és a tervezett mennyiség isoból. Leesett a vállamról egy nagy teher, a következő két napi magashegyi túrák a Triglav környékén bár picit fájtak, de végtelen megelégedéssel jöttem el Szlovéniából azzal a biztos tudattal, hogy még visszajövök ide, hiszen: a helyiek szurkolása felülmúlhatatlan, csak a magyarországi Giro szakaszokon láttam hasonlót; a rendezés elsőosztályú a frissítőpontok megfelelő elhelyezése, az útzár, a kocsiból történő frissítés miatt; a gyönyörű tájak és a kiváló útviszonyok már csak az élményt teszik teljessé. 

AvgMax
Speed32.5 km/h75.8 km/h
Heart Rate155 bpm174 bpm
Cadence88118
Calories4,162
Temperature22 ℃
Elapsed Time4:45:49

Hvala Franja, hvala SLOVEnia, see you soon 🙂

Mooore 1 Way Ticket Backyard Run – Földi Zsuzsi, beszámoló

Posted on Updated on

A verseny előtt két héttel realiztáltam, hogy be vagyok nevezve ide, de Gabival úgy egyeztünk meg, hogy erre igazán nincs szükségem most az UB után, az jó volt nagyon hosszúnak, menjenek csak a „rendes” edzések. Aztán a verseny előtti héten csütörtökön úgy éreztem, menni akarok (igen, akarok, nem „szeretnék”) Tihanyba. Gabi rábólintott, hát legyen, nincs időkorlát, menjek amennyit akarok. Illetve végül a „tedd oda magad” lett az instukció, miután rájöttem, hogy ez a verseny backyard magyar bajnokság is egyeben 😀

Nagyon vártam a versenyt, jó formában éreztem magam, lelkes és motivált voltam – sokat akarok Tihanyban futni, nagyon sokat 🙂 Segítőm nem volt, de úgy voltam vele, megy ameddig megy segítő nélkül, aztán majd lesz valahogy.

A versenyre csütörtökön délután mentem, Pestről jött velem Gyöngyösi Robi is – ha már úgyis lenn tervez aludni ő is, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem autóval, ne buszozzon.

Valamikor este 7 körül értünk Tihanyba, pár ismerőssel találkoztunk, pacsiztunk, Máté megkért minket, hogy ha már úgyis kinn tervezünk aludni, figyelnénk-e a többiek már felállított sátrára – ez nem volt kérdés 🙂

Az átmozgatót a verseny helyszínén, a Belső-tó körül futottam, és nagyon örültem, hogy változott a tavalyi pálya: a tó körül 90%-ban földúton megy az útvonal, egy oda-vissza adta ki a 6,7 km-t, nincs benne a hosszú bringautas emelkedő, nagyon tetszett ez így.

Sátramat felállítottuk, Robi is a sajátját. Bepakoltam a sátorba, elrendeztem mindent, hogy reggel minél tovább alhassak, hiszen ezért is alszom kinn, és nem foglaltam szállást. Miközben rendezgetem a dolgokat, hallom hogy elkezd esni az eső. Na, tök jó hogy minden benn van már, reggel nem kell a dzsuvában pakolni. Aztán látom, hogy kicsit csorog be a víz a sátor aljául szolgáló ponyván. Majd jobban. Húha, táska, hálózsák, powerbank gyorsan fel az asztalra, nem kéne hogy elázzon, hát még épp időben – bezúdult a víz, pillanatokon belül már bokáig is ért, úsznak a cipőim, el is áznak (három pár, plusz ami a lábamon van, annak már mindegy is)… Röhögök, hogy ez nagyon klassz lesz így 😀

Robi átmenekítette hozzám az asztalra/székekre a táskáit, és megbeszéltük, hogy hát ebből autóban alvás lesz, még jó, hogy két ember is elfér fekve a Kangooban.

A telefonom nem találtam, de bíztam benne hogy a táskák alatt van asztalon – hát, nem jött be, miután csendesedett az eső, és elfolyt a bokáig érő víz a sátorból, megtaláltam a földön. Akkor még működött, hurrá, túlélte!:-) (spoiler: reggelre meghalt)

A cuccokat kipakoltuk az autóba, helyet csináltunk az alváshoz, és valamikor éjjel f1-1 körül sikerült is lefeküdni aludni.

Reggel egyáltalán nem kipihenve keltem, gyors kárfelmérés: száraz cipőm nincs, a telefonomat kivéve a többi elektromos kütyü működik, ruháim rendben. Hát jó, lanolin van elég, száraz zokni van elég, legfeljebb rajtam megszáradnak a cipők, bár úgyis várható eső, szóval mindegy is.

Gabi telefonszámát megszereztem (itt is köszi Vince a segítséget) , felhívtam Robi telefonjáról, hogy mi a helyzet, hogy jártam. Telefonáltam még haza is, hogy ne keressenek, nem vagyok elérhető.

Sátrakat áttettük esőbiztosabbnak tűnő helyre, kávé, rajtszámfelvétel, és még rajt előtt volt kicsit több mint 1 órám a sátorban fekve pihenni, ez jól esett 🙂

A verseny 10-kor indult, backyard szabályok szerint: egy kör 6706m, minden óra első percében rajt, egy óra van megtenni a kört. Amíg beérsz és el tudsz indulni a következő rajtban, versenyben vagy. Ha nem érsz be, vagy nem vagy ott a rajtban, kiestél. Ennyire egyszerű ez 😉

Robinak volt száraz cipője, az egyik csak fél számmal volt nagyobb, mint ami rám való, kölcsönadta, abban kezdtem a futást. Az első kör végén megjegyeztem, hogy tulajdonképpen nem bánnám, ha elkezdene esni az eső, akkor egyszerűbb lenne rászánni magam a saját vizes cipő átvételére, azért ez a fél szám különbség nem az igazi. A következő körben kérésem meghallgattatott, leszakadt az ég. De úgy rendesen, dézsából 😀

Robi száraz cipője sem volt többé száraz, a kör végén vigyorogva vettem le magamról, és váltottam a saját vizes cipőre.

Bő egy órán át esett, a jól futható pálya sártrengerré változott, csúszott mint a veszedelem, kínlódtam is a harmadik-negyedik körben, aztán szikkadt is, és én is ügyesebb lettem kicsit.

eső után kisütött a nap, jó meleg lett, meg pára is, de ez most sem zavart, örültem hogy körről körre egyre jobbak lettek a talajviszonyok.

Mire egész jól felszáradt/elszivárgott a víz nagyobb része (maradt azért sár bőven 😀 ), na akkor jött a következő nagy eső, visszakaptuk a pocsolyákat és a sártengert, újabb bő egy órán át ázott a pálya. Az egyébként is mocsok szar állapotból lett egy még ideálisabb, jobban futható terep. Ja, nem 😀

Napközben 46-48 perces köröket futottam, a négy nagyobb (nem hosszra) emelkedőt gyalogoltam, egyébként nagyon kényelmesen kocogtam. A pihenőben kulacstöltés, wc, zoknicsere láb lanolinozással volt a program, de lehetőleg minél hamarabb sátorba ugrás, és pihi. Úgy rémlik, 8 óra után vettem elő a masszázspisztolyt (nem hagytam otthon végre 😀 ), hát az egyik legokosabb dolog volt hogy elhoztam – pár perc használat után úgy indultam a következő körre, mintha nem is 8-9 órája futnék 🙂

A másik nagyon okos dolog a 3 óránkénti lanolinozás volt: a teljes lábfejem vastagon bekentem, száraz zokni, és lehetett bármilyen vizes a cipő, egyáltalán nem ázott fel a lábam, illetve nem éreztem hogy bármi gond lenne (nem is lett, nulla vízhólyag, teljesen intakt körmök, egyedül csak a körömlakk jött le 😀

A 10. körre már vittem magammal a fejlámpát, de szükség nem volt még rá, csak a következőben, majd a 12. körben már teljesen sötét lett, és akkor jött a felismerés, hogy basszus, ez nekem rohadtul új. Nem a sötétben futás, és nem a terepen sötétben futás, hanem a terepen, sötétben, sárban futás. Egyrészt álmos lettem, nagyon (este fél10-re, durva…), másrészt fejlámpa fényénél én még életemben nem futottam ezelőtt sárban. Sokan voltunk még versenyben, a durvább részeken, ahol egyébként futva simán csúszkálás nélkül lehetett haladni, ha megálltak előttem, és gyalogolni kellett (kerülni nem sok helyen volt lehetőség, vagy én nem voltam elég ügyes hozzá), borzasztóan csúszott az út. Nappal még elröhögcséltem ezen, de éjjel nekem para volt, nagyon nem akartam esni és sérülni, vagy akár esés nélkül sérülni.

A 12. körről beérve felhívtam Gabit, hogy mi a helyzet, és abban maradtunk, hogy addig megyek, amíg úgy érzem, hogy biztonságosan meg tudom csinálni a kört. Álmosan, aszfaltos futóként ezen a terepen nem muszáj szétszaggatni magam, 80km felett vagyok, innen bármennyit is megyek, minden km ajándék lesz. Az, hogy vasárnap reggelig terveztem futni, már elengedtem, de ekkor még arra gondoltam, hogy legalább százig azért elmehetnék, aztán majd lesz valami.

A 13. körben eldőlt, hogy nekem ez nem éri meg, az előző éjszakai szívás és nem alvás most jön ki – borzasztó álmos vagyok, a koffein se hat igazán, még mindig sokan vagyunk ahhoz a pályán, hogy tudjak végig futni (illetve nem vagyok elég gyors, hogy el tudjak menni a mezőny elejével, akik nem álltak meg a csúszós részeknél sem). Féltem az eséstől, attól hogy lesérülök, és 3 hónappal a Spartathlon előtt megy 1-2-3 hét a kukába, nem tudok esetleg futni. Nem terepversenyre készülök, nappal semmi bajom nem volt avval, hogy esőben, sárban kell futni, de ez így éjjel nekem nem kell. Legyen 13 kör, elmegyek aludni, és vasárnaptól mehetnek az edzések rendesen tovább. Az álmosságon és a fáradtság miatti szarakodó gyomron kívül más bajom nincs, azt se mondhatom, hogy a lábaim elfáradtak volna. A kör végén a karámból csak a frissítő asztalig mentem, kértem egy paradicsomlevest, kortyoltam bele hármat, és eldöntöttem, hogy nekem ennyi pont elég volt mára. Beálltam a 14. rajtba becsületből, és az aszfaltos útra érve adtam egy pacsit Robinak, hogy hajrá, én elmentem enni és fürdeni 🙂

Órám szerint majdnem 90km, hivatalosan 87,1km lett a vége. Eredetileg is így beszéltük meg Gabival – hosszú edzés, nem szétszaggatni magam, csak amíg jól esik. Eddig esett jól, illetve az utolsó 2 óra már nem esett jól, de nem a lábaim miatt. A futás végig jól ment, a 13. kör végén sem fájt semmim, komolyabb izomfáradtság sem volt, a nehezítő tényezők meg hát kihozták, hogy milyen hiányosságaim vannak 😀

Ettem, zuhanyoztam, az autóban aludtam kb 5 órát, délelőtt elténferegtem a versenyközpontban, majd valamikor dél körül látszott, hogy esni fog – hú, hát én ki akarok menni futni, meg akarom nézni milyen a pálya, és szeretnék pár fotót is 🙂

Egy fél kört mentem, Robi telefonját elkértem fotózni. A futás sima ügy volt, nagyjából mintha egy 3 órás futásom lett volna előző nap – hát ez tök jó, basszus, majdnem 90km-t mentem előző nap, és ennyi csak? Állati jó 🙂

Délután hazajöttem a gyerekekhez és a kutyákhoz, egy percig nem bántam meg a döntést, hogy 13 kör után tulajdonképpen teljesen jó állapotban úgy döntöttem, nem megyek tovább a többiekkel. Persze elgondolkodtam, hogy mi lett volna, ha mégis kinn maradok – hát semmi.

Többet szerettem volna menni? Igen, jóval többet. Sokan többet is vártak tőlem, de most valahogy teljesen túl tudtam azon lépni, hogy jaj, hát nekem többet „kéne” vagy „illene” menni. Nem, nem kellett több. Mi lett volna, ha több kört megyek? Valószínűleg kiállok 100km-nél, vagy 16 körnél, vagy 20-nál, vagy mittudomén hogy mennyinél. Vagy elesek, lesérülök, vagy nem sérülök le, de lett volna egy kínlódós baromi szar emlékem az egészről. Nem tudom mi lett volna ha, de nem is érdekes, nincs is jelentősége – teljesen rendben vagyok evvel 87km-rel ezen a takony pályán. Még így is bőven átléptem a határaimat, és egy baromi jót futottam 🙂

Ami az elején szívás volt, viszont közben nagy felismerés volt, és nagyon jól jött : állati jó dolog telefon nélkül futni versenyen. Kifejezetten a social média hiánya volt fantasztikus, másfél nap Facebook, mesenger és egyéb online közösségi tér nélkül – nem gondoltam volna korábban, hogy ennyit számít. 🙂