Month: június 2023
Tour de Pelso, 77 km – Sári Nóra, beszámoló
Kicsit f.stam, mert nem mondanám, h teljesen kipihentek lettek volna a lábaim, pénteken még éreztem a csüt-i edzést, aznap kicsit rohangálós nap lett, ovis ballagás, főzés, szóval, a szokásos… még szerencse, h nem valami hosszú táv várt rám :))
6-kor kelés, 8-ra már lent voltam Siófokon, 9-kor elrajtoltattam Balázst (szerk. Cserta, ld. az előző beszámolót), aztán persze majdnem lekéstem a saját rajtom, mert még keresni kellett egy WC-t (a bringámat egy tök idegenre bíztam, felrohantam rajt előtt 6 perccel a helyi siófoki plázába, ahol egy nyugdíjas asszony szánt meg és fizetett be a kétszázasával az automata előtt, mert a pénz meg lent a tartóban a főtéren….). De még ha lekésem is, se lett volna semmi, mert ez az első 13 km az ilyen 18-21 km/h-kal ment, most már tudom, ez a lassú rajt vagy mifene, csak nekem olyan bohóckodásnak tűnt így 🙂
Aztán a 14. km-től kilőttünk, lehetett csapatni. Féltem, hogy most jön akkor egy tihanyi emelkedő, és képzeld, az volt a fura, hogy a BUBA-s meg a benti bringás alapozások után sehol nem éreztem azt, hogy végem van az emelkedőn, semmi nem volt durva, még az akarattyai sem. Sőt, Akarattya előtt (azt a dombot még Balázzsal is megbeszéltük, hogy az milyen szemét hely) ki kellett menjek a főútra, mert a bicikliutat valahogy elvesztettem, két srác mögé soroltam, de elfogyott a türelmem és otthagytam őket, nem is értettem, mi bajuk van.
Egyébként végig egyedül voltam, egy páran meglógtak még Tihany után, én utánuk, és szerintem a nagyja ment a motoros vezető után, ami lényegesen lassúbb volt. Tudom, h túra volt ez inkább, de azért lehetett látni, hogy kb. a mezőny harmada ezt annál komolyabban veszi (összesen 42-en voltunk, akiknek volt chipje, a többit nem tudom, annál jóval többen voltunk – a Tihanyosok eredményei csak aznap voltak láthatók a Balaton Teamnél, mert tegnaptól már nem elérhető, ez fura). De szerencsére elmentettem a képernyőfotót 🙂 Majd biztos kint lesz a TdP oldalán is valamikor, a lényeg, 3. csajként és 6.összetettben értem be, nettó idő 3:12 kereken, pulzus 158 (de Tihany után ez masszívan 170+ lett), táv 76,6 km.
A tempókat azért szépen megnyomtam itt-ott, vannak egészen meglepő 27-28-30-sőt 32-es km-eim, de az látszik, hogy olyan 66. km-től kezdtem kipukkadni, és ott már csak 26 alattikkal mentem (még úgy is, hogy már szint nem volt Siófok fele menet), hiába tekertem, mint egy majom 🙂
Tudom, h ez még mindig nagyon-nagyon messze van attól, hogy rendes bringás versenyen helyt álljak, mert néztem, pl. a balatonföldvári Mini Fondo első körét 28 km/h-val teljesíteni kell (!!), ahhoz, hogy továbbmehessen az ember, és ennél több a szint. Ha megmakkanok, se tudok ilyet, bár mondjuk ahhoz nem ártana, ha lecserélném a gravelt rendes országútira.
Illetve még azért itt az számított, hogy nem főúton mentünk, hát szóval, az a rengeteg kerülgetés és kacskaringó, amit a gyalogosok jelentettek meg a szembejövő bringások, az is bizony levette a sebességet, és számított persze, hogy ez sem boly volt. Tehát itt még mindig nem beszélhettünk rendes versenykörülményekről. Bár az idő nagyon kegyes volt, nem fújt a szél egyáltalán.
Tour de Pelso – Cserta Balázs, beszámoló
Amikor a csontkovácsnál lesz a végén happy finish… azaz a Tour de Pelso 2023
Eleve előző év végén és az idei év elején főleg Klári miatt a fókusz teljesen máshova helyeződött. Amikor itt hagyott minket január 18-án, akkor utána elég hosszú idő volt visszatérni a normál kerékvágásba. Főleg úgy, hogy 20 éve folyamatosan volt kutyám. Nyilván nem a szakadó esőben való séták hiányoztak és a havi csillió elköltött forint, de csak lassan lett új ritmusunk. Viszont a tervek teljesen máshogy alakultak ezen okok miatt.
A Balaton Granfondo műszaki okok miatt hagyott bennem kérdőjeleket és űrt, mivel nem volt benne a sok munka ellenére sem sikerélményem. A Pelso előtt hetekkel korábban éppen nagyon el voltam keseredve, mikor már szinte 2 hete nem tudtam a szinte folyamatos esőzés miatt edzeni és felhívtam Gabit, hogy tegyük helyre a dolgot. Tavaly sokkal jobban akartam: több hónap heti 2x keresztedzés, rendes diéta, sok nyújtás, masszázs, idén meg: vettünk egy masszázspisztolyt…😊
Motivációm sem sok volt, bár testileg és erőnlétileg jól éreztem magam, de semmi kedvem nem volt 200 kilit szenvedni. Beszéltünk Gabival és abban maradtunk, hogy megyek, ami bennem lesz, azt kiadom, de javításról nem is álmodunk, sőt ha 7 órán belül leszek akkor örömtüzek gyúlnak Óbudán.
Csak ezek után neveztem be 2 héttel a verseny előtt. Csináltam az utolsó hetek edzéseit, sőt a verseny előtti héten új bringám is lett. De mivel érzelmes típus vagyok, ezért az elmúlt 16.000+ kilométer alatt hű társamtól egy igazi szado-mazo búcsúszexszel gondoltam elköszönni a Pelso Swinger Klubban.
Még csütörtökön Németh Szabi mindent beállított a bringán és még aznap este lementünk Siófokra. Pénteken volt egy 30 perces átmozgató utána egy kis nyújtás, henger és 2x masszázspisztolyozás, ahogy mi hívjuk: kalapácsolás. Nagyon jó cucc, keményebb edzések után sokkal frissebbé teszi a lábam!
Szombat reggelre egész jót aludtam és elkezdtem az összekészülődést. Összesen 2 liter i:am iso volt a vázon és egy fél liter pedig a zsebben. Úgy terveztem, hogy ha minden jól megy, akkor 145 kilométerig ki kell tartania a frissítésnek. Volt még nálam pár zselé, egy müzli szelet, sótabletta és BCAA.
A rajtba 5 km bringázással jutottam be, becsorogtam és a beállás előtt ettem még egy egész banánt. Összefutottunk Nórival, aki a 78 kilométeres távon indult és női 3. helyezett lett. GRATULÁLOK itt is!! 🙂
Csinált rólam egy fotót és lassan el is indult 9-kor a lassúrajt. Még Széplaknál integettem Timinek és szép lassan elértük Zamárdit, ahol el is lőtték az éles rajtot. Kicsit elbambulhattam, mert egy lassabb csoport elejére kerültem. Na majd a földvári emelkedő után – gondoltam – elemzem a helyzetem és aszerint próbálkozom valamivel.
Nagyon sok bringaversenyt nézek, kocsiban is folyamatosan megy délutánonként, ha nem látom esténként bepótlom. És mint fotelszakértő, most a saját bőrömön éreztem meg, hogy milyen az, amikor elhúzzák az ember elől a sort és ha belepusztulsz sem közeledsz. Látom ezt world tour szinten is, és sejtettem, hogy nem azért nem érnek fel, mert nincs kedvük, de így élőben megtapasztalni húsbavágó. Szóval volt előttem egy kb 20 fős boly, mögöttem pedig darabokban az emelkedő után a saját csoportom, gondoltam felérek az előttem lévőre. Eskü küzdöttem, mint malac a jégen, a síkra kiírt 145-155 pulzus, ami felmehet emelkedőn 165-ig, viszont a 168 a vöröszóna, na ezt a pulzust tartottam 15,5 kilitől kb 32-ig 160-165 között. És nemhogy nem közeledtem, hanem folyamatosan távolodtak. Ekkor jött az isteni szikra és a hólyagom. Ha ezt nem hagyom abba, akkor élve Keszthelyig sem jutok el. Ezért miután láttam magam mögött egy nagy csoportot kb 5-600 méterre, gyorsan megálltam, pisiltem és mire végeztem, vissza is tudtam állni ebbe a nagy csoportba.
Na itt jött el a nyugalom. 60 kilométerig, a következő nagy emelkedőig 130-140 közötti pulzus és 35-38 tempó. Nyugalom, béke, csak egy leeső kulacs volt mellettem és pár vérző ember az út mellett, de bukást nem láttam, csak a végeredményeket. Keszthelyig csak az zavarta meg a nyugalmat, hogy a nagy bolyunk egy része, kb 20 ember – azt zárójelben jegyezném meg, hogy ez amúgy sem egy túlszervezett esemény, de a tavalyihoz képest az útjelző nyilakat sem nyomtatták ki, vagy a szertáros Marika hagyta otthon – egy körforgalomban rossz irányba ment. Én időben kapcsoltam, és kimentem a jó kijáratom, amire emlékeztem tavalyról. Itt megint jó pár kilométerig nem volt csoport, mert a körforgalmas malőr miatt megint darabokban voltunk. És szerencsére megérkezett a szembeszél is. Több kilométeren egyedül voltam és nem voltam boldog. Közben valahogy a szétesett darabokból lett megint egy csoport. Itt már mindenki félt a magánytól, mert ebből senki nem akart kimaradni, ezért elég tisztességes összedolgozás és közös munka lett. Én a 65 és a 110 km-nél lévő frissítőpontokat szkippeltem, bár folyamatosan számolgattam és imádkoztam, hogy kitartson 145-ig a lötty. A 110-es badacsonyi frissítőpont szét is csapta a kis csapatunkat, de a fele megmaradt kb. Közben az addig borult időt napsütés váltotta fel. Vészesen meleg nem volt, de jól sem esett. Közben folyamatos oldal-szembeszél, de bolyban viselhető volt. Amikor vezetni kezdtem, akkor vágott pofán a szél valósága. A precízen imákkal kiszámolt 145-ig tartó frissítésem 132-ig volt elég. Beparáztam, hogy nehogy ezen múljon. Kicsit tartalékolni is kezdtem. Végül szépen becsorogtunk a füredi frissítőpontra 145 km-nél. Itt nekem 5-7 perc volt az alábbi menü: kevertem 1 kulacs i:am-et, vittem egy kulacs vizet, sótablettát és BCAA-t vettem be, orrfújás, pisi, fél banán és egy müzli szelet megevése. Csak akkor indultam, amikor biztos voltam, hogy a végéig már nem kell leszállnom és minden elég lesz. Innentől jött yin és yang. Pofán csapott a felismerés, amivel nemhogy nem számoltam, hanem szó szerint semmilyen adatot addig nem néztem, hogy beérthetek 6 óra körül, ha több minden összejön. Viszont tavaly is 150-180 között szenvedtem elég sokat, jön 2 nagyobb emelkedő és a frissítőpontról kijőve egyedül indultam neki. Nem a legideálisabb, de ameddig van bennem erő, addig beleteszem. Azzal zsaroltam magam, ha nem javítok, akkor 2 hónapig nem használhatom az új bringát… gyerekes… :)))
145-178 km között az akarattyai emelkedő tetejéig egyedül voltam. Szépen beállt, talán először a síkra kiírt 145-155 pulzus, megtekertem 30-35 átlagot. Bár utáltam, mert már elegem volt, de olyan plusz energiát adott a PB lehetősége, hogy semmi nem érdekelt. Aliga után még kivisz a pálya a 7-es útra, ahol még egy nagyobb emelkedő borzolja az idegrendszerem, de mivel folyamatosan előztem és hihetetlenül motivált voltam a javítás lehetősége miatt, ezért nem picsogtam semmin. Közben 190 körül elfogyott minden a kulacsokból, de tudtam és éreztem, hogy már nem kell semmi. 192 km-től álltam át a saját tervezésű 155+-os pulzustartományra. A célegyenesbe befordító kanyarban már teli pofával vigyorgtam az irányító rendőrre, mert tudtam, hogy miután összetört és kiropogtatott a verseny első fele, a végére mégiscsak megdolgoztam a happy finish-ért!
12 percet javítottam, hivatalos versenyidőm: 6 óra 05 perc 01 mp. Kiadtam magamból mindent, de a boldogság nekem maradt! Boldogan hívtam Timit és Gabit. Gabit nem értem el. Hazacsorogtam az 5 kilin és lerogytam. Ekkor tudtam beszélni Gabival. Elmondtam neki a PB-t. Első kérdése: Ezt hogy? Nem tudom… 🙂 Nyilván sokat edzettem, nyilván minden tanácsát megfogadtam, de álmomban sem gondoltam volna, hogy 46 évesen még ennyi van bennem.
32,6 átlaggal értem körbe a 200 kilométeren!
Végtelenül hálás vagyok Gabinak, hogy úgy hoz ki az emberből elképzelhetetlen teljesítményt, hogy még élvezni is lehet! Nyilván fáj, nyilván semmi nem marad benned, de az örök élmény az enyém! És ma vártam, hogy elmehessek a kárfelmérő bringázásra.
Végtelenül örülök annak, hogy rátaláltam anno B-tervként és csak „időszakosan”, az országúti bringázásra !:)))
Happy Finish😊
KLND Gravel Vértes – Farkas Lupus László, beszámoló
Tavaly júniusban Ausztriában egy alkalom erejéig belekóstoltam a gravel bringázásba, és bár tetszett, hogy nem túl technikás terepen lehet jókat tekerni, nem feltétlenül értettem, hogy miért van akkora hype körülötte. Aztán láttam, hogy Göndöcs Eszti tavaly végigcsinálta az egész KLND Gravel sorozatot, és a beszámolói alapján kedvet kaptam rá, hogy én is kipróbáljam. Hátha rájövök, miért is akkora szám ez az egész…
Az nem nagyon zavart, hogy nincs gravel bringám: Eszti is montival teljesítette a tavalyi futamokat. Van egy viszonylag könnyű, XC jellegű montim, úgy gondoltam, hogy az teljesen jó lesz: ha a pályában nincs túl sok aszfaltozott szakasz, akkor elég jó tempót tudok menni azzal is. Mondjuk az megfordult a fejemben, hogy esetleg lecserélem a gumikat valami könnyebb terepre való, keskenyebb darabokra, amik aszfalton is jobban gördülnek, de végül is nem tettem meg, mondván, hogy megnézem, mire megyek a mostaniakkal, montis léptékkel azok is elég gyors külsők.
A másik dilemmám az volt, hogy a KLND sorozat vértesi fordulója pont a Tour de Pelso időpontjára esett. A Pelsoval van némi elszámolnivalóm: mikor 2020-ban utoljára csináltam, akkor szerettem volna 6 órán belül célba érni, de két perccel kicsúsztam belőle, hála az elbénázott rendezésnek (meg a saját elbénázott frissítésemnek). Szóval tűnődtem rajta, hogy Pelso, vagy KLND, de végül is az utóbbi mellett döntöttem: lehet, hogy nagyképűség, de úgy éreztem, hogy a Pelso biztosan meglenne 6 órán belül, viszont a KLND esetében jobban izgatott, hogy mit tudok egy számomra tök ismeretlen környezetben.
A vértesi fordulóról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy Vértesboglár a rajt és cél helyszín, a táv kb. 120 km, 1500-1800 m közötti szinttel — és más információ nem volt. Hm… A kiírásban a szervezők azt írták, hogy majd a verseny előtt egy héttel kiküldik a végleges útvonal track-jét, de a megelőző szombaton nem én kaptam semmit sem… Mint később kiderült, valami technikai hiba miatt maradhattam ki a szórásból, mindegy, szerdán írtam Esztinek, aki átküldte a track-et, így legalább kiderült, hogy a táv 117 km lesz, 1600 m körüli szinttel (országúton ez sima ügy lenne), megtudtam, hogy merre megyünk, hol lesznek frissítők, milyen a szintprofil. Mit mondjak, egy Csanya-féle rendezvényen ilyesmi nem fordulhatna elő, így kissé szkeptikusan vártam a verseny napját.
Vértesboglárra Esztiékkel egyszerre érkeztünk, jó volt megint találkozni vele. A rajtban hardcore graveles társaság fogadott, tök jó volt a hangulat, és gördülékenyen ment a rajtszámfelvétel, úgyhogy alábbhagyott szkepticizmusom is. Igaz, hogy eléggé kilógtam a sorból a montival (és a hátizsákommal), de ez érdekelt a legkevésbé. Az sokkal inkább izgatott, hogy mekkora lesz a mezőny, meg hogy mekkora hirig lesz a rajtban, tekintve, hogy a rajtvonal után kb. 15 méterrel egy éles balos visszafordítóval kezdtünk. Szándékosan a rajt végébe álltam, nem akartam belekerülni semmiféle furakodásba, pláne bukásba, inkább menjen mindenki isten hírével, én meg majd nyomom a saját tempómat.
Az első kilométerek viszonylag visszafogottan teltek, Esztiék tempóját követtem, mondván, hogy ismeretlen műfajban, ismeretlen terepen nem árt némi óvatosság. Aztán az első emelkedőn valahogy elhúztam, és nem láttam magam mögött senkit, úgyhogy beleléptem a pedálba. Többé-kevésbé figyeltem a pulzust is, de alapvetően azt a 200-250W közötti érzést kerestem a lábaimban, amit az elmúlt hetekben szerintem elég jól begyakoroltam (a montimon nincs teljesítménymérő, de az országútiról megvolt az érzés).
Innentől igazából pozitívan eseménytelenül mentek a dolgok: sokáig egyedül tekertem, aztán egyre több sporit értem utol (és hagytam is le…), elég jól pörögtek a kilométerek. Szerencsére a pálya nem volt annyira technikás, hogy igazi kihívás legyen, az emelkedőket igyekeztem nyomaték helyett pörgetésből megoldani, a többit meg állóképességből. Az igazán sima aszfaltos részek kivételével nem igazán éreztem hátrányát a montinak a gravel gépekhez képes, sőt: a nagyon meredek kaptatókon, meg a lefeléken egyértelműen előnyben voltam. Na jó, a meredek felfeléken bringailag voltam csak előnyben: a szúnyog-alkatúak ott mindig elléptek tőlem, a közel 90 kiló azért mégis 90 kiló… De összességében számomra meglepően jól tudtam tartani a lépést többiekkel.
A pálya elég változatos volt: kitett dűlőutak, erdei dózer- és aszfaltutak, egynyomos ösvények, tényleg volt minden. A legnehezebbek talán a mély homokos szakaszok voltak, de azokon is át tudtam verekedni magam — egy kivételével, de ahogy a lábnyomokból láttam, ott más is leszállt, és tolta (aztán láttam, hogy a tarlón pár méterrel odébb fut egy párhuzamos dűlőút, úgyhogy azon végig tudtam tekerni). Még egy tolós hely volt, közvetlenül a cél előtt egy kb. 100 m hosszú, brutál meredek fal, ahol szerintem mindenki leszállt, ha nem akart hanyatt esni. De összességében tök jó, hangulatos, tempósan tekerhető útvonal volt, tetszett, és kicsit talán segített is megérteni a gravel életérzést. (Vagy valami ilyesmi, ebben még kissé bizonytalan vagyok.)
A frissítésem elég jól sikerült: a SiS Beta Fuel italporára alapoztam a szénhidrátbevitelt, hiszen inni mégis könnyebb a bringán, mint enni, és ez be is jött (persze ettem közben szilárd kaját is). De a lényeg, hogy szinte mindent elfogyasztottam, amit terveztem, így aztán nem is száradtam ki és a kalapácsos emberrel sem találkoztam. Sőt: a végén is egész jó erőben éreztem magam, még az utolsó órában is jól pörögtek a lábaim, és simán tartottam a 20 km/h feletti átlagot, pedig abban is volt még ~400 m mászás, ráadásul a durvábbik fajtából.
A befutó fura volt. Nem utolsónak értem be, sőt, de már bontották a célt, a beérkezőket sem nem fogadta senki, semmi célfrissítés, nem is nagyon értettem, hogy mi van. Mindegy, lemostam a bringát, kicsit rendbe szedtem magam, és vártam Esztiéket. Szívesen ettem volna egy lángost a fizetős büfében, de a legnagyobb bánatomra előttem adták ki az utolsót. Mondom: nem egy Csanya szintű rendezvény…
Mivel még sohasem voltam ilyen eseményen, fogalmam sem volt róla, hogy milyen teljesítményt várhatok el magamtól. Abban sem volt tapasztalatom, hogy a seggem hogyan fogja bírni a potenciálisan 6-7 órát a nyeregben (ezzel a bringával 3 óra körül volt a maximum, amit mentem, igaz, bármiféle gond nélkül). Az edzések alapján olyan 6 óra körüli teljesítésre számítottam, ehhez képest az 5:45-ös menetidő kellemes meglepetés volt, főleg, hogy ezt többé-kevésbé egyenletes átlagtempóval sikerült lenyomni. Ebben az időben benne hagytam kb. 20-25 percet a frissítőknél, meg néhány kanyar benézésében és némi bénázásban a sáros szakaszokon. A frissítőket nem lehetett volna megspórolni, a többit igen, szóval szerintem 10-15 perc maradhatott benne, de egy első bálba ennyi belefér. Úgy érzem, ilyen terepen ez a 21 km/h feletti tempó egész jó alap a későbbiekre (legalábbis nekem biztosan), innen lehet majd javítani. A 44 férfi induló közül a 31. lettem, de akik utánam értek be, azok két kivétellel mind fiatalabbak voltak nálam (a saját korosztályomban a 4. lettem a 6-ból). De ez igazából nem számít, az élményért és a tapasztalatért jöttem, az meg megvolt.
Kudos a Mesternek: az elmúlt hetek edzései a sok rövid, 3-5 perces ismétléssel nagyon jól jöttek a meredek kaptatókon. Úgy érzem, ezen a téren egyértelműen fejlődtem az utóbbi évben, és az, hogy megvolt az erőm a rövid, odabaszós falakon felmenni, segített abban, hogy technikailag is jól csináljam.
Mindent egybevetve jó kis nap volt. Rendesen kihajtottam magam, másnapra befigyelt egy jó kis izomláz is. Az útvonal zömében szép és jó is volt, jól esett kimozdulni a komfortzónából, és emberesen elfáradni. Kíváncsi vagyok, milyen lesz július 1-én a pilis forduló.
baratrunning.com 