Piros85 – Wittmann Lilla, beszámoló

Posted on 2023.11.09.

Az eredeti célversenyem az októberi UB Trail lett volna, de előtte való héten beteg lettem, úgyhogy ugrott. Valami viszont csak kellett, hogy felmérjem az idei edzéseim eredményét, úgyhogy Gabi javaslatára a Piros85-re esett a választás. 
Közel 3 év otthonlét után szeptemberben visszamentem dolgozni, a picike pedig megkezdte a bölcsődét. Egészen idáig szépen tudtam tartani az edzéseket, aztán jött a korán kelés, alig alvás, bölcsődei betegségek hazahurcolása és elkapása, edzések kimaradása, állandó fáradtság. Utólag belegondolva nem kellett volna célidős álmokba ringatnom magam, ilyen körülményekkel/előzményekkel egy tisztes helytállás elég lett volna célnak.
A szokásos verseny előtti nyugtalan alvás után Budaörsre vezettem, ahonnan a transzfer busz vitt minket a rajtba, Csillaghegyre.
Mintha egy osztálykiránduláson lettünk volna, olyan hangulat volt a buszon, csak a szendvicsek hiányoztak. 
Csillaghegyen átvettük a rajtszámot, majd ígéretéhez hűen megjelent Főni néni és még 2 csapattag (Juli és Erika), kaptam Gizionos karperecet  megölelgetett és ellátott jó tanácsokkal, bemelegíttetett minket, majd reggel 8-kor megkezdődött a menet. 

Nem csapattam, mert hosszú az út, tartalékolni kell. Julival (szintén Gizionos csapattag) és Tomival (ő nem az :-)) verődtünk össze, beszélgetős tempóban meneteltünk fel a hegyre. Gyönyörű, kellemes őszi idő volt, a nap sütött, csodaszép színes falevelek borították a talajt, és az előző napi esőzés szerencsére nem sok nyomot hagyott. 
Dömösig (27 km) egész jól lehetett haladni. Itt feltöltöttem a kulacsaimat, vettem magamhoz pár almaszeletet, majd 7 km emelkedő várt ránk Dobogókőre. Itt azért meg kellett emészteni, hogy még féltávnál se vagyunk, több, mint egy ultra hátra van, viszont a szint fele a lábunkban, ami jó hír, hiszen kevesebb szint maradt több távra, bár így is combos a buli hátralévő része. 

Dobogókőről lejtmenet Pilisszentkeresztre, át Pilisszántóra, majd Piliscsaba határában a gyanta illatú fenyőerdőben még világosban csapattuk az ösvényeken. A Kopár csárda parkolójában megláttam Varga Szilvit, akit mint kiderült a férjem szervezett be, hogy ellásson egy kis koffeinnel, és egy pulcsival, de minden más földi jó is volt nála, nagyon örültem neki, jó volt ismerős arcot látni és érezni a törődést. 

Pár perc állás után (az egész verseny alatt 10 percet álltam) mentünk is tovább Nagykovácsi irányába, itt előkerült a fejlámpa, az általános rosszkedv és kesergés a sötéttel együtt, még kicsit el is pityeregtem magam, de szerencsére hallgatóságom nem volt (Tomit előre küldtem míg “technikai” szünetet tartottam), így süket fülekre talált. Nagykovácsiban ismét Szilvi várt, újra koffein feltöltés, pár jó szó, mondta, hogy már csak egy közepesen hosszú hétvégi futás jön, kb 20 km. 

Az utolsó szakasz a budai hegyekben ment. Az utolsó előtti hegycsúcson a távolban szentjánosbogárként világított az Erzsébet-kilátó. Nehéz volt elhinni, hogy hamarosan elérjük, mert nagyon nagyon távolinak tűnt. 
A Szépjuhászné frissítőpont előtt elhagytam Tomit (Juli már Pilisszentkereszt után meglógott előlünk), és egyedül folytattam az utam a sötét erdőben. Itt megelőztem 2 embert és úgy éreztem új erőre kaptak a lábaim. Kanyargós út vezetett fel a kilátóba a sötét ösvényeken, se előttem se utánam nem volt ember, néha mellettem a bokorban egy-egy állat adta tudtomra gyors eliszkolással, hogy megzavartam az éjszakai műszakját. Érdekes mód semmi félelem nem volt bennem, pedig nagyon félek a vaddisznóktól, de most teljes nyugodtsággal mentem vaksötétben a lámpám fényével. A kilátóba felérve tudtam, hogy még azért viszonylag messze a cél, és még egy pici hegyecske is az utamban van, de ez már tényleg a célegyenes. 

Fehér, csúszós sziklák borították a talajt, a lejtmenet is nehézkes volt, féltem hogy elesek. Aztán egyszer csak fényt láttam a fák közt, tudtam itt van a település, már tényleg nincs sok hátra. A városba beérve már hasítottam az aszfalton, kifogtam egy piros lámpát, pár perc pihi, majd robogás tovább a célba. Az órámon lévő track pedig egyre kevesebb hátralévő távolságot mutatott, 500 méter, 300 méter, 100 méter… majd megláttam az iskola kapuját, berobogtam rajta, és egy kitörő üvöltéssel beugrottam a célkapuba.  A bruttó időm 13:08 lett.

Bár nem világcsúcs, és nem is a terveim szerinti idő, de realizálva az élethelyzetemet teljesen elégedett vagyok vele. Nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy végigmegyek. Az általános önsajnálatot leszámítva végig rendben voltam fejben, a lábam is nagyon jól bírta, a gyomrommal sem voltak gondok (hála a jól bevált frissítésemnek), alapvetően egy teljesen problémamentes futás volt. 

Maga a felkészülés kicsit stresszes volt az új élethelyzet miatt, hol csúsztak az edzések, hol kimaradtak, de mindig igyekeztem betartani a tervet, 95%-ban sikerült is. (khmmmm… – a szerk.)

Idén már nem megyek versenyre, gyanítom lassan el is kezdjük Gabival az alapozást. A jövő év még homályba burkolózik, ötletek, tervek vannak, meglátjuk mi valósul meg belőlük. Az elmúlt szűk 3 hónapban bebizonyosodott, hogy 8 óra munka, ingázás, gyerekek/család, háztartás mellett bizony néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt az ember szeretné. 

Summa summarum, én továbbra is készülök Gabi “kezét fogva”, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy úgy alakuljon a jövő év, ahogyan azt elképzelem, és tudom, hogy ebben maximális támogatást kapok. 

És hogy az Oscar gála se maradjon le: köszönöm Gabinak az alapos felkészítését, a türelmét, támogatását és megértését, nagyon örülök, hogy hozzá “sodort a szél”  És nem utolsó sorban köszönöm Janinak (a férjemnek) szintén a türelmét, támogatását, és önfeláldozását, amiért sokszor (rengetegszer) miattam nem ment ki futni, és a gyerekekkel bajlódott míg én edzettem. Nélkülük egészen biztosan nem itt tartanék ahol tartok. 

Fotók: Gizionok, Piros85