Szádvár Trail, Kapitány kör (39 km) – Palásti Péter, beszámoló
Ez a beszámoló nyomokban sem tartalmaz olyat, hogy mit hogyan kellett volna másképpen, jobban okosabban csinálni. És ezt nem nagyképűségből mondom, hiszen általában inkább alul, mintsem túlértékelem magam.
A jó verseny alapja a precíz ráhangolódás, valami olyasféle szertartásrend, aminek minden pontja egyaránt fontos. Nem egy esetben volt olyan, hogy ezek a kis lépések nem voltak meg, egyike-másika elmaradt, ami a verseny közbeni komfortomat befolyásolta. Most úgy készültem, mint a sebész egy operációra, már előtte este bepakoltam, kikészítettem a ruhámat, előkészítettem (na jó azt nem én) a reggelimet. Minden percre kiszámítva.
Hárman mentünk Nyíregyházáról együtt (Vincze Enikő, Újvári józsi), az autóból kicsit aggódva néztük menet közben, hogy a Bódva völgye vízben áll, a patak barna sárfolyam, a szántókon áll a víz. De bizakodtunk is, mert a nap kisütött, 13 fokos ideális futóidő volt.
A bemelegítésre elég idő maradt, a pálya befutó szakaszát mértem fel, ami aztán az égvilágon semmire se volt jó, mert épp ez az utolsó másfél kil aszfalt, de legalább azt megtudtam, milyen jó lesz itt tartani majd.
10-kor szépen elrajtoltunk, egy művház-szerű épület udvarából, Csipi volt a hangulatfelelős, és ehhez nem kell sokat hozzátenni 🙂 Mindenkit átjárt a punkrock …
A pálya eleje egy síkabb szakasz kb. hat kili, abban benne van a Bódva átkelés is, szerencsére hídon. Meglepő (nekem), hogy a mezőny legelejét (Milata testvérek, Bacsó Bence, Kovács Máté meg vagy két-három srác) szinte a Bódva átkelésig láttam magam előtt, így annak realitását kezdtem magamban pörgetni, hogy meg lehet-e a 6. hely, ami célom volt, tekintve, hogy csak abszolút értékelés volt, és az első hat a “dobogós”. Persze ekkor még ez nagyon korai agyalásnak számított, de a cél az végig cél, ugye.
A Bódva átkelés után befutottunk Dobódélre, nagyon tetszett a neve, de ezen kívül abszolút semmi emlékem róla. A falut elhagyva kezdődött a “tánc” igazán. A Szalonnai-hegység terepfutás szemponjából jóformán érintetlen, vagyis én így láttam. Az ösvények nem agyonjártak (mint pl. a Budai-hg), ahol van jelzés ott sincs letaposva az ösvény, néhol azt hiszed tájfutsz. Ezen a rendgeteg lehullott levél csak erősített. Fel-le rángattak bennünket a tracken, ami viszonylag jól kijelzett, de én amúgy is úgy figyeltem mint a vadászvizsla az UTH-s tapasztalatok után… A hegységet lényegében széltében-hosszában bejártuk, olyan gyönyörű mohás sziklák kevés helyen vannak mint itt.
A tempó itt nagyon ambiciózus volt, inkább egy erős terep félmaratoni, mintsem egy majdnem maratonra való. Mocorgott is bennem, hogy nem lesz-e ez sok, de végül hagytam a lábamat “dönteni”, úgyis sokat okoskodok feleslegesen.
Átfutottunk egy kolostor romjai között, ahol két apáca (!) várt a kapuban, én komolyan azt hittem igaziak. Olyan komolyan mondták az áldást ránk. Eközben utolértem egy srácot – mint utólag kiderült ő volt a hatodik, amit ekkor még csak sejtettem -, és innentől nem szerettem volna, ha újra elém kerül. A Szalonnai-hegység északi oldalán egy nagyon szép sziklás terület van, azt hiszem ez az Esztramos-hegy, egy valamikori kőbánya (?) maradványaival, és lenyűgöző panorámával Észak felé. De beszéljenek a képek.
Itt éppen ezeken a szikla-morzsalékokon bukdácsolok. Mindenképpen említésre méltó a frissítőpontok bőséges kínálata és a páncélos vitézek (!) véletlenszerű felbukkanása. Le a kalappal a rendezők előtt!
De vissza pályára, innen lefelé el is hagytuk a hegységet és egy viszonylag keserves szakasz következett, síkon, de sárban.
Eleinte próbáltam én okosba’ kerülgetni, szökdécselni, aztán beláttam ennek nem lesz jó vége. El is fáradok, meg előbb-utóbb hasra is esek. Így aztán hagytam a francba, egyenesen át a pocsolyákon, nem volt hideg, még fel is frissítette a víz megtekergetett bokáimat.
Ezután egy látszólag könnyű terep következett, végig a Bódva töltésén. Komoly lassító volt a 30 centi magas burjánzó fű, meg itt már azért éreztem, hogy majdnem 30 erős kili mögöttem van. A bódvaszilasi gyümölcsös kertek között tértünk vissza a hegyi terepre. Ekkor vettem észre az előttem lévő futót és a már említett vadászkutya ösztönével próbáltam felzárkózni csendben.
Tudtam, hogy lesz itt még egy igazi nagyszopó, a Szádvárhoz vezető 370 darab lépcső. Magamba erőltettem még egy gélt, a felfelékben már nem nagyon éreztem az erőt magamban. Így is sikerült utolérni a srácot, közvetlenül a vár lépcsők előtt úgy 300 méterrel. Szlovákiából jött, néhány szót váltottunk, megegyezve, hogy az 5-6 helyen vagyunk, ami mindkettőnknek jó és hogy a lépcső kemény menet lesz. Ő már bejárta, azt mondta. Mielőtt a lépcsőt megkezdtük én kértem a frissítőponton egy kis vizet a kulacsba, ezalatt a srác (Jan Virostko) vagy 10-15m előnyt szerzett. A lépcsősor – így 35 km után – pusztító. Aki itt futni tudott végig az nem emberi lény.
Ez, kb a harmada, ami látszik. Odafent megint kardcsörgető lovagok fogadtak, igyekeztem mosolyogni.
Közben, Jan egyszerűen eltűnt a szemem elől. Megpróbáltam én menni, ahogy még bírtam, hiszen innen szűk 3 kili a célig, de csak a faluba visszaérve tűnt fel, nem befogható távolságban. Becsületből azért még a végéig mindent kifutottam magamból, így csak 15 másodperccel maradtam le mögötte. De emiatt nem bánkódtam 4 órán belül (3:56) sikerült beérni, a következő negyedórára jött, az első Milata Patrik 3:19-cel, tőle messze voltam, de Bacsó Bencétől (4.) “csak” 15 percet kaptam.
Eredmények
Összességében egy nagyon jól szervezett, jó hangulatú verseny volt, ahova érdemes volt eljönni és jövőre visszatérni!
Fotók: Edelényi Futók Egyesülete, Palásti Péter
baratrunning.com 