Budai Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló

Posted on 2023.12.15.

 L táv (27 kili meg az apró, 800 szint, vagy mennyi…)

Ha egy mondatot írhatnék csak, akkor az az lenne, hogy ez totális szívcsakra nyitó társasági esemény volt!!!
Amilyen fos volt a hetem, annyira jó volt ez a futás.
Ment egész héten a különböző közösségi platformokon az ijesztegetés, hogy “mind meg fogunk halni”, meg ilyen-olyan hülyeségek (már ami az időjárási anomáliát illeti-amennyiben anomália, ha télen havazik.

Persze a magyar átlag futó nem tud túl sokat készülni ilyen havas körülmények között, de azért ennyire ráparázni valamire…
Hadakoztam még a vendégekkel…(körmös vs karácsony és a vendégek)
Örökösödési szarságok is voltak még…
Meg úgy általában egész héten hatalmas pörgésben voltam, iszonyat sok dolog történt, amit időm sem volt még feldolgozni. Ezek között sok jó dolog is történt, amit azért jó lett volna mélyebben magamba szívni! Állandóan pörgünk, nincs semmire igazán idő, mindig mindent csak ledarál az ember.
Szóval kb 4 óra alvás után, elég agresszív hangulatban indultam el harmadmagammal a versenyre.
(Én momentán legalább mindent elpakoltam, ami kell egy versenyre!Huszti Gyuri:-)
Időben érkeztünk, volt még egy óránk a rajtig. Sok ismerőssel le tudtam pacsizni, öröm ennyi lelkes arccal találkozni! A “fajtám” között egyébként mindig megnyugszom! 

 (Lehet a munkahelyemre kellene vinnem párat belőlük???)
A rajtban ment az évődés két sráccal, de legalább meggyőztek, hogy a crampont könnyebb le, mint felvenni, így inkább gyorsan felvettem még rajt előtt. Nagyon jó döntésnek bizonyult, elképesztő önbizalommal futottam vele végig a pályát (csak a vége előtt, az aszfalton vettem le)! A táj valami elképesztően gyönyörű volt! Ha a múlt évi winter wonderland volt, akkor ezt most photoshoppolták!!! (Aki felismeri, hogy melyik filmben hangzott el ez a poén, azt meghívom egy bárakármire! 
Az első 5 km-en összekalapálod a pálya szintemelkedésének harmadát. Itt még eléggé egymás nyakán voltunk a többiekkel. Egy kisebb, jól futható lejtő után ismét felfelé tart az útvonal a Nagy-Szénás tetejére. Itt gyönyörű kilátás fogadna minket, ha éppen lenne, de a füledben lüktető magas pulzus miatt SEM érzékelsz semmit, főleg, ha előtte Erdei András (itt épp, mint hivatalos fotós) rádrivall, hogy futni kéne kicsit a kép kedvéért! Nyílván meg sem próbálsz sétálni, plusz még mosolyogsz is, nehogy már ne legyen rólad majd menő fotó!!! (Még jó, hogy nem hangosak a fotók! Nem hallatszik a zihálásom rajta!)

A tető tele volt szánkózó családokkal. Állati jó volt látni, hogy hogy élvezi mindenki a havat! Persze próbáltuk korrumpálni a szánkóval rendelkező emberkéket, hogy a lejtőre igazán átadhatnák járműveiket! Szóval ismét kis lejtő, utána aszfalt Nagykovácsiban (itt sajnos elengedte magát egy láncszem a cramponomon), majd ismét emelkedő. Ez az utolsó “komoly” emelkedő a versenyben. A Csergezán kilátó alatt el, Tarnai pihenő felé le. Isteni csapatás volt, nagyon élveztem, hogy nem csúszok el sehol! A kilátás nyáron innen is nagyon szép, de most itt is kilátástalanok maradtunk (persze csak ami a tájat illeti!!!). Pici emelkedő volt még, tavalyról sokkal hosszabbnak rémlett, utána viszont már csak a célig tartó lejtő várt minket!
A pálya borzasztóan megterhelt mind fizikailag, mind mentálisan. 80%-ban egy kb 25 cm “széles” (haha! inkább keskeny…) nyomvonalon kellett haladnia a futóknak. Ez amolyan ruhabemutató modell járást jelent, ahol csak egymás elé pakolhatod lábaidat…Persze a pro versenyzőket az a megtiszteltetés érte, hogy ott vághattak utat, ahol akartak! Persze a 40 cm-es hóba. Döntse el ki-ki maga, hogy melyik nagyobb szívás! A hó súlya alatt minden ág és bokor jelentősen torzította tisztánlátásunkat. Értsd, néha (elég sokszor…) lehajolva, leguggolva tudtunk csak haladni, ami jól kizökkentett a futóritmusomból, már amennyiben ez éppen megvolt! Ez a vége felé már annyira frusztráló volt, hogy képregény-szerű nyögést hallattam magamból.
Melindával végig együtt futottunk. Fél éve ismertük meg egymást, hol máshol…egy versenyen! Ott is nagy volt már az összhang, hol ő húzott engem, hol én őt (legalábbis ezt hazudta…). Most is így volt. Ja! Nem! Marha jól nyomta végig, míg én csak a cramponomban voltam nagy leglány! 24-5 kilinél így szólt: “Ő a lejtőt már nem fogja bírni, menjek majd nyugodtan!” Mondanom sem kell, majdnem lesprintelt a csaj lefelé!!!
Ja! És sikerült egész tűrhetően frissítenem! Nagyjából…
Szerintem életem első versenye, ahol csak másnap jutott eszembe, hogy vajon hanyadik is lettem. Nem mintha vérmes reményeim lettek volna, de szeretek az első harmadban tanyázni (persze élvezném én az előrébb tanyázást is, de mint említettem volt, nem szültem egy gyereket sem! 

Annyira nagyon élveztem ezt a FUTÁST, hogy le se sza…tam, hogy verseny. Vagy mi?!
Nagyon hálás vagyok, hogy pár éve rátaláltam a futásra! Mindig irigykedve néztem a verseny előtt pacsizó sok-sok futót. Sosem akartam hamar kiérni, mert nem voltak futós barátaim, és csak hülyén éreztem magam, ahogy egyedül álldogálok egyik lábamról a másikra, míg mások egymás nyakába borulnak. A sok sok verseny viszont azóta már nekem is adott sok-sok barátot, így én is minél hamarabb kint szeretek lenni, hogy mások nyakába borulhassak!
Fussatok, mert futni jó! Igen, télen is! 

Fotók: Gizionok, Terepfutas.hu