Swiss Canyon Trail 51k – Gajdos Imre, beszámoló

Posted on június 18, 2024

Újra a Jurában

A márciusi terepmaraton után ismét a Jura hegységben találtam magam. Ezúttal viszont nem az északi részen, hanem valamivel délebbre, a Neuchâtel-i tó közelében. Ha legutóbb a kávéfőzőt említettem, mint a környék emblematikusan fontos márkáját, akkor most semmiképp sem szabad kifelejteni az abszintot, a zöld tündért, amit a 18. században ezen a környéken találtak ki. Ezért viselte verseny is még indulásakor 1994-ben a Trail de l’Absinthe nevet. Nevezni 16, 31, 51, 81 és 111 km-es távokra lehet. Nagy előnye, hogy tőlünk mindössze 70 perc autózásra van.

Az 51k-ás távhoz a honlap szerint 2632m szint társul (nálam a Garmin 235-ös 2112-őt hozott ki), legmagasabb pontja a Le Soliat 1463, a legalacsonyabb 715 méteres.

A márciusi futáshoz hasonlítva a felkészülés sokkal jobban sikerült, de ezt még azért lehet fokozni. 6 hét betegség és sérülés nélkül, miközben gyakorlatilag minden Gabi által előírt feladatot sikerült megcsinálni. Sokat terepeztem, így bár tudtam, hogy ott a Jurában nehezebb lesz a terep, de érezhető fejlődést tapasztaltam emelkedőn felfelé futásban.

A versenyt megelőző napon Pasta-party volt a versenyközpontban, így a gyerekekkel együtt elmentünk Couvet-be, felvenni a rajtszámot, egy kicsit megnézni, hogy mi hol van, meg persze megvacsorázni.

Másnap reggel 4:30-kor kelés, érkezés a helyszínre olyan 6:40 körül, start 7:15-kor.

Az időjárásra nem lehetett panaszom. Reggel 12 fok, erős köd, és napközben sem volt igazán sok napsütés. Talán csak egyszer éreztem azt, hogy kicsit meleg van. Mivel az elmúlt hetekben rengeteget esett, így jól felázott a pálya mindenhol. De legalább a verseny napján nem esett.

Szóval elindultunk 7:15-kor. Kicsit hátul voltam a startnál, de mivel az első 3.5 km lapos volt és még nem erdei ösvényen ment, így tudtam a saját tempómban futni. A 4. km-től kezdett el emelkedni és a következő 3 km-en kb. 390 m szint jött össze, így értünk 1010 méterre.

Ezután 5 km-en keresztül le ugyanennyi szint. Jól lehetett csapatni, többnyire széles, murvás, helyenként aszfaltos út. Eddigre már eléggé szétnyúlt a mezőny, úgyhogy mindenkinek volt elég helye. A 9. km-nél egy parasztgazdaság mellett futottunk el. Ahogy mentem a legelő mellet, akkor vettem észre, hogy egy termetes boci jön le a lejtőn jobb kéz felől és szeretne átkelni az úton. Miközben mindketten a magunk szemszögéből nézve előre haladtunk, világossá vált, hogy amennyiben valaki nem tesz kitérő manővert, akkor komoly ütközésre számíthatunk. Képzavarral élve pár másodpercig farkasszemet néztünk, aztán annak ellenére, hogy zenész vagyok és nem lehet megvádolni azzal, hogy a fizika avatatlan doktora lennék, gyorsan beláttam, hogy ha szeretném lefutni a még hátralévő 43 km-t, akkor jobb lesz ha megállok és abban reménykedve, hogy újdonsült kérődző barátom nem változtat futása irányán, akkor komolyabb gond nélkül mehetek tovább. Így is történt, a boci tovafutott. Meg aztán én is, miközben futótásaimmal együtt jót derültünk az eseményen. Jobban belegondolva, jobbról jött és valószínűleg számolt a jobbkézszabállyal. 😃

Így érkeztünk meg a 12. km-nél lévő első frissítőponthoz. Becsülettel megittam a start óta fél liter izót, így most utántöltöttem meg ittam egy kis húslevest meg bevettem egy sótablettát és már mentem is tovább.

A következő bő 5 km alatt 700 métert szint jött össze és így értünk fel a Le Soliat nevű 1463-as csúcsra. Igazából nem csúcs, csak egy fennsík, szép kilátással. Ezen a szakaszon, -látva sokakat- kezdtem el azon gondolkozni, hogy lehet érdemes lenne valamikor kipróbálni a botozást. Gyorsabbak ugyan nem voltak a körülöttem lévők, de lehet, hogy kevésbé fárasztó így felfelé menni.

A következő kb. 10 km végig lejtett, jó lehetett haladni, már-már kezdett elegem lenni a lejtőből. Közben újabb frissítőpont, kis szárított hús meg szerintem 6 hónapot érlelt Gruyère sajt. Az izót ismét utántöltöttem. Magamban barack/hányás izűnek kereszteltem el ezt a Sponser izót, de igazából annyira bejött az íze, hogy még hazafelé a kocsiban is azt iszogattam. Ja, meg kóla. Nem tudom miért, de nagyon kívántam is meg jól is esett. Volt, aki a soft kulacsba is azt töltött. Én ezt inkább nem próbáltam ki, így verseny közben.

Szóval így mentek a dolgok, amikor is a 32. km körül újra elkezdett emelkedni a talaj. 3 km-en olyan 300 m. És itt jött az, ami számomra a verseny -utólag legalábbis- legérdekesebb és számomra legújabb része volt. Az az érzés ugyanis, hogy ez így most nekem elég is lenne. Hogy miért is nem a 31k-ra neveztem? Hogy most mit csinálok a következő 20 km-rel? Ha gyaloglok végig, akkor az kb. 5 óra. Kicsit sok. Jó lenne mindenestül 7 óra alatt beérni a célba, mert akkor még találkozok Mónival az ő rajtja előtt, meg el tudom hozni Lilikét a szülinapi zsúrból. Egyszerűbb lenne az élet, ha futnék. De ez most kemény. De amúgy mit is vártam? Hogy mosolyogva szaladgálok hegyek-dombok között, miközben a lágy szellő cirógatja az arcomat és pillangók (nem tehenek) keresztezik az utamat, úgy hogy a fáradtság még csak meg sem környékez? Valahogy sokáig az a (hamis) kép volt bennem a futással kapcsolatban, hogy az idővel könnyű lesz. Most kellett vele szembesülnöm, hogy ez baromság. Sosem könnyű. És nem is azért csinálom, hogy könnyű legyen. Pont, mint egy zenemű előadása. Ahogy itt monják: kein Sonntagsspaziergang. Nem akarok itt túlzottan nagy szavakat használni, de: bele kell kicsit halni. Egy Bach prelúdiumba és egy maratonba is. Vagy egy fokozóba vagy csucsagba.

Szóval ezek jártak a fejemben. Azt számolgattam, ha futok, azzal már minden km-en olyan 5-6 percet nyerek. Azért az nem kevés. Úgyhogy nem sok gondolkodás után újra nekivágtam és ezután már minden rendben volt.

Sok minden említésre méltó már valóban nem történt a maradék 20 km-en. Talán még annyi, hogy a maratoni távnál örömmel vettem észre, hogy a márciusi terepmaraton idejét sikerült 15 perccel megjavítani. És hát mégiscsak most jöttek életemben először a maraton fölötti km-ek.

Ahol meg sok tanulnivalót látok, az a lefelé futás ösvényen, kanyarban, sziklás terepen. Ott azért jó néhányan lehagytak. Nagy szemekkel néztem, hogy -számomra – veszélyesnek tűnő terepen úgy csapatnak le egyesek, mint valami kőszáli kecskék. Próbálkoztam én is, de nem hiszem, hogy jelentősen gyorsabb lettem volna, mint amúgy.

Szóval ez volt a Swiss Canyon Trail, amit mindenkinek szívesen ajánlok, akár felkészülés vagy célverseny gyanánt is. Végül 6 óra 47 perc alatt sikerült beérni, így elkaptam Móni rajtját és Lilikét is elhoztam a zsúrból. Minden kerek lett a végére. Áll még az előző beszámolóm végén tett ajánlat. 😉