Month: augusztus 2024
Nyíregyházi Félmaraton – Polonkai Évi, beszámoló
Nyíregyházi Félmaraton
Ennek a versenynek számomra az volt a célja, hogy gyakoroljam az “újrafutást”. Abból jöttek az elvárások magammal szemben, hogy tavaly ez volt talán az egyik legjobban megfutott versenyem: a semmiből, még előtted, csak a magam örömére futogatva sikerült egy vastag PB.
Az elmúlt hetek térdrehabos állapotai miatt sok kétely volt bennem, hogy idén hogy sikerül a verseny – párszor eljátszottam a gondolattal, hogy erre talán nincsen szükségem. Szerencsére meggyőztél, hogy menjek el, és jaj de jól tetted.
Hatalmas lökést adott a versenynek, hogy egy szerencsétlen szerencse miatt (amikor khmm másfél napra a reptéren felejtett a Ryanair) hétfőn megismertem egy kedves hölgyet, aki profin tesz fel kineziotape-et, és aki -nagy ráérő időnkben a reptéren- engem is megtanított rá, hogy hogyan tape-eljem be a fájdogáló térdem. A verseny napján úgy néztem ki, mint egy discoba készülő pop art múmia, de hetek óta először zéró fájdalom volt a térdemben, szóval no regrets!
Ez az én “házi útvonalam” versenye: 30 méter a táv a sóstói erdőben az egyik kanyar és a szüleim háza között, itt tanultam meg egyben lefutni 2, majd 5 majd 10 kilométert. Ismerem, szeretem és tisztelem a szervezőket, barátok és rokonok állnak a frissítőpontokon. A rajtszámátvételkor megöleltem Ildikót, az egyik főszervezőt, aki harminc éve megtanított úszni. A verseny 30. percében, a Sóstói úton szembeguruló felvezető autóból Gyuri kiinteget és névreszólóan bíztat, az erdei tornapályán Ármin, a fogadott bátyám önt nyakon fél liter izóval, én hálából hozzávágom a kulacsom, mert olyan sűrűn állnak a frissítőasztalok, hogy okafogyott ennyit is cipelni. A sóstói tó kis szigetére ahol fordulunk egyet először Nagymamám vitt ki, lehettem vagy 3-4 éves, és együtt simogattuk a szocialista realista bronznéni szobrát. A strandon úszni, a vadasparkban gyönyörködni tanultam meg. Ez az én helyem a világban, a lábam vaksötétben is ismeri az összes kavicsot, gödröt és kanyart, és ha elvesznék, akkor ide jönnék haza megtalálni a mindenség közepét. Szóval volt pályaismeret.
A sportrehabos hetek miatt ez a verseny tényleg fejben dőlt el, és csak fejben. Minden mentális technikát használtam: vizualizáltam, meditáltam, mantrákat írtam magamnak, elolvastam a korábbi versenyekre írt visszajelzéseid és választottam bevonulós zenét – ami egy sportpszichológus repertoárjában benne lehet azt én beletoltam ebben a futásba. A rajtban még utoljára háromszor végigmentem fejben a pályán – erről készült egy tök jó kép is.
Valami irgalmatlan nyugalommal futottam. Az első 3-4 kilométert taktikailag gyorsabban, mint a versenytempó, itt igyekeztem előre dolgozni a későbbre ígért meleg ellen. Az utolsó kiliken asszimetrikusan jelentkező csípő-achilles fájdalmat klasszul kezeltem azzal, hogy “nézzünk rá kíváncsian, hogy mi történik” és végig sikerült a tervben írt RPE 11-et tartani, a célegyenesben megvolt a 18. Versenytaktikailag kevés ilyen eseménytelen futásom volt: az első kili végére kialakult, hogy ki fog -toronymagasan- nyerni a nők között. A negyedikben megelőzött egy lány – látszott, és remélem, hogy jól látom-, hogy túlvállalta a tempót: őt a 17. km magasságában sikerült beérni, de a 13. kilométernél egy fantasztikus erős, gyönyörűen futó 50+-os hölgy megelőzött. Az utolsó 4-5 kilibe szerettem volna beletenni még picit több energiát és lett is volna ott még egy fokozat, de sajnos most reálisan ennél nem tudtam volna jobban meghajtani magam (talán ha veszélyben lett volna a pozícióm, de sajnos sem közel sem távol nem volt egyetlen egyéni női futó sem).
Vegyes: szép, de kicsit borús az érzésem az eredményt illetően. Egyrészt a saját legnagyobb meglepetésemre és örömömre sikerült faragni a legjobb időmből több mint egy percet: 1:47 lett a félmaratoni idő, ami egy abszolút harmadik helyre is elég lett. Másrészt nagyon vágyom egy 5:00 alatti átlaggal megfutott félmaratonra, úgy érzem, hogy van is bennem egy ilyen futás, de a jelenlegi erőm és állóképességem teljesen jól tükrözte ez az 5:05-ös átlag.
Tájfutó élmények – Kocsis Gabka
Nem tudom, hogy ki mennyire izgatott már hosszú ideje tájfutó beszámoló nélkül, de Főni szerint hiánypótló lenne, így írtam egyet. Kevésbé a futásomról meg az eredményeimről szól, inkább a tájfutás élményéről.
Az idei évem nem indult jól, és a folytatás sem szépített rajta, a szokásosnál kevesebb versenyre tudtam eddig elmenni. A júniusi váltó ob óta az első rendes verseny az augusztus 20-ai hosszú hétvégén rendezett Hungária Kupa volt, amit már nagyon vártam. Ez egy már kb. 60 éve létező ötnapos verseny, összetett eredménnyel, de minden nap egy sárga polóval a napi győzteseknek (na ilyet én még sosem kaptam). Idén nekem két nap fért bele. Mivel nem indultam minden nap, a terepet ismerve úgy gondoltam, hogy nem erőltetem a korosztályos kategóriát, elég lesz nekem egy lazább nyílt technikás kategória is. Elvégre játszani és élvezni megyek.
Hát, azt is kaptuk, amit vártunk a Vértestől. Mindkét nap Csákberény mellett futottunk, egyik nap Horog-völgy, másik nap Meszes-völgy. Szeretem a Vértest, mert gyönyörűek a sziklás hegyoldalak, a nyílt hegyszirtek, amiben persze nem tudsz verseny közben gyönyörködni. De legalább nagyon szintes, technikás és nehéz terep, így ha a kilátásra nem is, a terepre és a versenyre biztosan mindig emlékszel.
Mivel nem volt tét, hőség is volt, és nem is vagyok csúcsformában (azt októberre időzítjük. Haha..), nem terveztem megszakadni, de azért igyekeztem, hogy a törekvés meglegyen. Meg ugye amikor odaállsz a rajthoz, már lerázni se lehet a versenyszellemet. Hát az óvatosságot rögtön első nap a harmadik átmenetben (második és harmadik ellenőrző pont között) bebiztosítottam, amikor egy óriási hibával elszálltam, és 30-40 méterrel a pont mellé futva sikerült 8-10 percet keringenem a pont környékén, ami egy sűrűbb részen gödörben volt. Nehéz a terep, figyelős, tele hasonló sziklás letöréssel egymás mellett, amikre nagyon figyelni kell, ehhez képest egy könnyen olvasható erdős részen betlizek. Na ez az igazán bosszantó. Persze később a nyílt részeken sem maradtak el a körbe-körbe pontvadászatok, de azok már jóval kisebbek voltak.
Mivel ötnapos a verseny, ha már úgyis ott van jó sok ember viszonylag “összezárva”, mindenféle szórakoztató délutáni kísérőversenyeket rendeznek. Van a sörváltó, ami egy kétfős többfordulós váltó, ahol a férfiak egy korsó, nők egy pohár sör felhajtása után indulnak a saját körükre. Az első néhány csapat megy tovább, elődöntő, döntő, az győz, aki az utolsó körben, a legalább 5-6 sör után még a leggyorsabb (hányás nem kizárás, de azért lehetőleg ne lássák). Rövidek a pályák, de azért minden kör előtt egy sör felhajtása, majd tájékozódva gyorsan futni komoly állóképességet igényel (hogy milyen téren, abba most nem megyek bele ). No ezen én még egyszer sem mertem elindulni.
Amit viszont szeretek, és pont aznap volt, amikor ott voltam, az a Mobil-O versenyszám. Ez vicces játék, párban indulunk, és úgy tájfutsz (városban, általában lakott részek és park a terep), hogy a pályát és az érintendő ellenőrzőpontokat tartalmazó térkép a párodnál van a célban, és ő telefonon irányít. Majd a másik is fut egy másik pályát hasonló felállásban. Egészen szórakoztató, amikor 50-60 ember ücsörög egy parkban, vagy járkál fel-alá idegesen, és kiabál a telefonba, hogy “márpedig ott kell lennie egy lépcsőnek, amin fel kell menned, és valami kőépítmény jobb sarkánál van az 54-es pont”. Na ilyenkor már valószínüleg a közelében sincs a futó ember annak a helynek, ahol az irányító tart a térképen. De ennek is megvan a maga bája. Csak pároknak nem javasolt, mivel válásig fajulhat a helyzet. Láttunk már ilyet. Nem válást, de sokáig tartó egymásra mutogatást. Az egyik csapattársammal nekünk elég jól megy, most is csak 17 mp-cel maradtunk le a dobogóról, ami nagyon bosszantó volt, mert simán benne maradt még a 2. helyhez is a 3 perc hiba. Mert hiába mondtam, hogy ott van a templom mögött, amikor a csapattársam leragadt a szomszéd kápolnánál, amiről viszont én nem láttam a térképjelölés alapján, hogy szintén egyházi objektum. De legalább jót játszottunk, élveztük. Sajnos csak évente egyszer van ilyen, amit nem is értek, hogy miért, mert igény lenne erre a fajta hülyeségre.
A másnap elég brutál szintes volt (nekem), örültem, hogy nem a hosszabb kategóriába neveztem, amiben futhattam volna az előző napi, a Hungária Kupával párhuzamosan zajló felnőtt EB pályavezetését. Nem lettem volna boldog tőle. Sokat másztam felfelé így is, meg sok volt a szintfutás is. Ez nem a terepfutós erdei úton futunk szintben, mint pl. a Hármashatár-hegy panoráma szintútja, hanem meredek hegyoldalban az erdő mélyén általában ösvény nélkül, vagy jó esetben előtted indult tájfutók vagy őzikék nyomában kialakult keskeny kis ösvényen próbál az ember haladni. A Vértes ezt annyiban nehezíti, hogy még omlik is alattad a sziklás talaj. Néha le se mertem nézni, mert tériszonyos lettem a meredek sziklafalaktól. Pedig alapvetően nem vagyok az. A legdurvább két átmenetben kb 1.200 méteren másztam 120 m szintet, ennek a felét kb 250-300 méteren. De #minekmentoda :)) persze a terep ultrások most nem is értik, hogy mi bajom van a kis dombjaimmal. Szerencsére vitt felfelé az, hogy pont a tetején volt egy frissítőpont, tudtam, hogy ha felérek, akkor túl is élem.
Viszont ami mostanában nem fordult elő velem, az egyik ilyen meredek hegyoldalban “szintezés” közben találkoztam egy őzcsaláddal. Mondjuk találkozásnak nehéz nevezni, mert meg se álltak. Két oldalról 3-4 méterre mellettem száguldottak le a hegyről. Sok évvel a hátad mögött már csukott szemmel is megmondod, hogy mi mozog a környékeden az erdőben. Vannak a rigó-szerű madarak, akik túrják az avart. Vannak a bóklászó, lassú mozgású tájfutók, mint az idősek és a gyerekek, vannak a gyorsan és könnyen közeledő elit kategóriás felnőtt tájfutó srácok (jó ha megismered annyi idő alatt, amíg elszáguld melletted), és vannak a vadállatok. Messziről lehet hallani, ha helyi jószág közeledik. A súlyuk és a gravitáció összetéveszthetetlenül nagyobb hanggal és erővel jelzi, hogy jönnek, mint a kisebb testű tájfutóké. Így már azelőtt összerezzensz, hogy látnád, hogy mivel van dolgod. Ha csak őzek, annak örülni szoktam, ők biztosan tovább mennek, csak arra kell figyelni (már ha van ideje az embernek), hogy beálljon egy fa mögé. Azokat többnyire kikerülik, és akkor nem ütnek el. Itt azonban még nem volt vége a helyiekkel való ismerkedésnek, mert kicsit később meg egy vaddisznóval találkoztam, szintén elég közelről egy réten. Az őzek csak megijesztettek, a vaddisznótól be is sz@rtam. Ők már kiszámíthatatlanok. Főleg ha kis csíkosak is szaladgálnak körülöttük. De ez szerencsére egyedül volt, és valószínűleg más tájfutók riasztották meg, méghozzá nagyon, mert ő is csak arra koncentrált, hogy zúgjon lefelé a hegyen. Szerintem észre se vett. A nagy izgalmak, és kisebb-nagyobb hibázások után fáradtan, de endorfinnal tele hagytam ott a csapatot még az utolsó napra. Feltöltődtem. A Vértes pedig továbbra is az egyik kedvencem.
Nagyatád ExtremeMan – Szabó László Nyuszi, beszámoló
Út a második Ironman célkapuhoz!
A közös munkát április közepén kezdtük el Gabival. Akkor kerültem hozzátok a Gizionokhoz. Az idei fő versenyem akkor már adott volt. 2023 után újra át akartam futni a Nagyatádi célkapun.
Sajnos a tervezett felkészülés többször is borult, több okból. Első körben kiderült, hogy május végén egészen szeptemberig bezárják az uszodát mert elfolyik a víz a medencéből és nagy generálra szorul. Ez nem lett volna akkora probléma, ha mondjuk gyerekkom óta tudnék úszni és lenne víz biztonságom, de mivel 2020-ban kezdtem el megtanulni és némi nyíltvizi fóbiával is rendelkezem, ezért eléggé hiányzott az a heti 6-7ezer méternyi úszóedzés ami tavaly megvolt.
Aztán jött a június ahol sikerült lebetegednem pár napra, szerencsére nem volt komoly dolog, de azért belepiszkált az edzésbe. Majd amikor már épp elkezdtük volna az igazán kemény beledöglős brick edzéseket az egész júliusi hónapot egy jobb oldali összetett sérülés húzta keresztbe. Pár nap pihenő után, igazán csak alap zónában tudtunk edzeni, ezzel próbáltuk szinten tartani az állóképességemet. Viszont ebben a zónában már egészen jó értékeket kaptunk a végére , és a fájdalom is múlóban volt, így volt okunk bizakodni egy jó célidőben. Szerettem volna 13 óra alá behozni az időmet a tavalyi 13óra48perc után. Ez reálisan nézve szerintem bennem volt.
A csütörtök esti leérkezés, rajtcsomag átvétel, és a pénteki átmozgató úszás után:
Így köszöntött rám az augusztus 10.-e hajnal 3 óra. Igaz, hogy 4- re volt állítva az ébresztő, de ha egy ilyen nap előtt felébredsz tuti, hogy nem alszol már vissza.
Kávé, reggeli, pakolás után elrepült az idő és már ott is álltam a Gyékényesi tó partján ahogy mondani szoktam kézenfogva a nyíltvizi fóbiámmal.
Az úszásra ilyen előzmények után annyi elvárásom volt, hogy jöjjek ki élve (ez majdnem nem sikerült) és a 2óra20perces szintidőig induljak el bringázni.
Rajt után a tavalyi jól megszokott utolsó helyen sétáltam be a tóba, elég nekem a saját agyammal viaskodni a vízben nem hiányzik még egy sűrű mezőnyrajtos verekedés is. Azt hiszem kb 3-400m után jött a szapora ziháló légzés az egekbe szökő pulzus és az itt fulladok meg érzés, amit most tovább úszva mentális technikákkal nem sikerült leuralnom. Muszáj volt a hátamra fordulni lebegni egy kicsit és lenyugodni. Na ezt játszottam el összesen 3-szor, de mivel (életvédelmi célból sajnos, de a versenyemet nézve szerencsére) nem kapkodtak azzal, hogy kimentsenek, így nem nagyon volt lehetőségem feladni és csónakba szállni.
A harmadik lebegés után valahogy sikerült megnyugodnom és elkapnom a megfelelő légzés ritmust és így már tudtam, hogy ha lassan is de leúszom a távot. A 3. kör utolsó bója utáni hosszon megköszöntem a tónak, hogy ugyan próbára tett, de azért vigyázott rám. És azt hiszem ő is hálás volt, hogy nem kellett magában tudnia a vízihullámat, így a részemről elég fáradtan de békében, váltunk el egymástól.
2 óra 6 perces úszás és némi “sminkelés” után jöhetett a bringa.
Itt az elvárásom 30+os átlag volt a 180km-re. Az első km-ek után el is kezdtek rendesen pörögni a lábaim a megfelelő áttételen, elindult a frissítés is. Negyed óránként ment szénhidrát+víz vagy víz+só. 90 km után találkoztam először a frissítő csapatommal (párommal és nővéremmel) akiknek nagyon sokat köszönhetek. Nélkülük nem ment volna. Hallgatták minden kérésem és elviselték, hogy közben állítólag nem mindig vagyok jó fej. De azért igyekszem normálisan viselkedni, csak ritkán mosolygok, meg nem vagyok cuki. Pedig szerintem de. 
Minden remekül működött kb. 130 km-ig. Akkor éreztem, hogy a géleknek itt a vége, több nem megy le, mert a gyomrom kikészült.
Tartottam egy óra teljes szénhidrát megvonást, hátha helyre tudom tenni, a görcs meg is szűnt de a gél és az iso továbbra is esélytelen volt. Így a bringa végére már eléggé lassultam, fáradtam, de így is épp lehoztam 30as átlaggal a távot. Itt még reménykedtem, hogy valahogy sikerül összeszednem magam energetikailag és futnom egy viszonylag elfogadható időt és akkor még meglehet a Sub13. De az első 2 kör eldöntötte, hogy ez nem az a nap lesz. Nem sikerült azt a tempót tartani ami kellett volna ehhez. Hiába, üzemanyag nélkül nem megy ez a sztori. Éreztem, ahogy fogyok el. Kis kortyokban kóla, és némi dinnye jelentette a cho-t de ez nyilván sokkal kevesebb volt a kívántnál. Arra próbáltam legalább figyelni, hogy a teljesítés ne kerüljön veszélybe és ne legyen belőle kiszáradás vagy felhevülés. A víz, a só, a jég és a locsolás folyamatosan ment.
Próbáltam egy rendszert felállítani a futókörön, hogy mettől meddig “futok” és hol gyaloglok bele pihenés képpen. Sajnos így ment csak de ez többé kevésbé működöképes volt. Az egyik körben egyszercsak megjelent mellettem Földi Zsuzsi egy közös szelfi és néhány jó szó erejéig, örültem neki. Hozott egy kis Gizionpowert. 
Nagyjából ebben a formában, néha kicsit jobb és néha kicsit rosszabb állapotban fogyott el a táv és értem oda ahhoz a célkapuhoz, ami alatt másodjára sikerült átmennem 13:47:15-es célidővel 1perc 15mp-el gyorsabban mint az előző évben. Határozott javulás.
Van bennem egy kis csalódottság, hogy így alakult de kiadtam magamból azt ami ezen a napon ebben a formában bennem volt.
A masszázs sátornál ismét a semmiből ott termett Zsuzsi. ( Nem tudom, hogy csinálja! ) Így amíg legyúrtak jó hangulatban megdumáltuk a történteket. 
Igaz, hogy nem lett meg az az idő amit szerettem volna de legalább lesz miért visszajönni még egyszer majd valamikor.
Nagyjából tudom mit rontottam el a frissítésben és ezt lehet javítani a jövőben. És ha ez rendben lesz és bele teszem azt a munkát, amit kell akkor nincs más opció mint, hogy 12-vel kezdődjön az a célidő.
Gabi szeretném megköszönni az eddig belém fektetett munkádat, ígérem a jövőben is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy elvégezzem amit kirósz rám.
És nektek is hálás vagyok a szurkolásért. Örülök, hogy ide kerültem közétek!
- 1
- 2
- Következő →
baratrunning.com 