Nyíregyházi Félmaraton – Polonkai Évi, beszámoló
Nyíregyházi Félmaraton
Ennek a versenynek számomra az volt a célja, hogy gyakoroljam az “újrafutást”. Abból jöttek az elvárások magammal szemben, hogy tavaly ez volt talán az egyik legjobban megfutott versenyem: a semmiből, még előtted, csak a magam örömére futogatva sikerült egy vastag PB.
Az elmúlt hetek térdrehabos állapotai miatt sok kétely volt bennem, hogy idén hogy sikerül a verseny – párszor eljátszottam a gondolattal, hogy erre talán nincsen szükségem. Szerencsére meggyőztél, hogy menjek el, és jaj de jól tetted.
Hatalmas lökést adott a versenynek, hogy egy szerencsétlen szerencse miatt (amikor khmm másfél napra a reptéren felejtett a Ryanair) hétfőn megismertem egy kedves hölgyet, aki profin tesz fel kineziotape-et, és aki -nagy ráérő időnkben a reptéren- engem is megtanított rá, hogy hogyan tape-eljem be a fájdogáló térdem. A verseny napján úgy néztem ki, mint egy discoba készülő pop art múmia, de hetek óta először zéró fájdalom volt a térdemben, szóval no regrets!
Ez az én “házi útvonalam” versenye: 30 méter a táv a sóstói erdőben az egyik kanyar és a szüleim háza között, itt tanultam meg egyben lefutni 2, majd 5 majd 10 kilométert. Ismerem, szeretem és tisztelem a szervezőket, barátok és rokonok állnak a frissítőpontokon. A rajtszámátvételkor megöleltem Ildikót, az egyik főszervezőt, aki harminc éve megtanított úszni. A verseny 30. percében, a Sóstói úton szembeguruló felvezető autóból Gyuri kiinteget és névreszólóan bíztat, az erdei tornapályán Ármin, a fogadott bátyám önt nyakon fél liter izóval, én hálából hozzávágom a kulacsom, mert olyan sűrűn állnak a frissítőasztalok, hogy okafogyott ennyit is cipelni. A sóstói tó kis szigetére ahol fordulunk egyet először Nagymamám vitt ki, lehettem vagy 3-4 éves, és együtt simogattuk a szocialista realista bronznéni szobrát. A strandon úszni, a vadasparkban gyönyörködni tanultam meg. Ez az én helyem a világban, a lábam vaksötétben is ismeri az összes kavicsot, gödröt és kanyart, és ha elvesznék, akkor ide jönnék haza megtalálni a mindenség közepét. Szóval volt pályaismeret.
A sportrehabos hetek miatt ez a verseny tényleg fejben dőlt el, és csak fejben. Minden mentális technikát használtam: vizualizáltam, meditáltam, mantrákat írtam magamnak, elolvastam a korábbi versenyekre írt visszajelzéseid és választottam bevonulós zenét – ami egy sportpszichológus repertoárjában benne lehet azt én beletoltam ebben a futásba. A rajtban még utoljára háromszor végigmentem fejben a pályán – erről készült egy tök jó kép is.
Valami irgalmatlan nyugalommal futottam. Az első 3-4 kilométert taktikailag gyorsabban, mint a versenytempó, itt igyekeztem előre dolgozni a későbbre ígért meleg ellen. Az utolsó kiliken asszimetrikusan jelentkező csípő-achilles fájdalmat klasszul kezeltem azzal, hogy “nézzünk rá kíváncsian, hogy mi történik” és végig sikerült a tervben írt RPE 11-et tartani, a célegyenesben megvolt a 18. Versenytaktikailag kevés ilyen eseménytelen futásom volt: az első kili végére kialakult, hogy ki fog -toronymagasan- nyerni a nők között. A negyedikben megelőzött egy lány – látszott, és remélem, hogy jól látom-, hogy túlvállalta a tempót: őt a 17. km magasságában sikerült beérni, de a 13. kilométernél egy fantasztikus erős, gyönyörűen futó 50+-os hölgy megelőzött. Az utolsó 4-5 kilibe szerettem volna beletenni még picit több energiát és lett is volna ott még egy fokozat, de sajnos most reálisan ennél nem tudtam volna jobban meghajtani magam (talán ha veszélyben lett volna a pozícióm, de sajnos sem közel sem távol nem volt egyetlen egyéni női futó sem).
Vegyes: szép, de kicsit borús az érzésem az eredményt illetően. Egyrészt a saját legnagyobb meglepetésemre és örömömre sikerült faragni a legjobb időmből több mint egy percet: 1:47 lett a félmaratoni idő, ami egy abszolút harmadik helyre is elég lett. Másrészt nagyon vágyom egy 5:00 alatti átlaggal megfutott félmaratonra, úgy érzem, hogy van is bennem egy ilyen futás, de a jelenlegi erőm és állóképességem teljesen jól tükrözte ez az 5:05-ös átlag.
baratrunning.com 