Month: szeptember 2024
Sky Marathon Chopok – Palásti Péter, beszámoló
A szállás a rajttól 1 kilire, lejjebb a völgyben, így este még egy gyors terepszemle, mennyire ázott fel a talaj, bár tudtuk, hogy ez itt nem úgy számít, mint otthon, mert sár csak nyomokban lehet. Nagyon fegyelmezettek voltunk a felkészülés utolsó pillanatáig. Még a SÖRT se ittuk meg a hűtőből, pedig mocskosul csábított.
Fura, de tartottam a versenytől, ezért eléggé felszínesen tudtam csak aludni, szinte vártam, hogy végre már reggel legyen. 7:15-kor volt a rajt, odáig egy bemelegítő futás az aszfalton felfelé. A rajtban viszonylag kevesen, még a nevezettekhez képest is, úgy látszik az előre jelzett rossz idő (eső, hideg) sokakat visszatartott. Minket nem 🙂
A szervezők profik, többedjére rendezett verseny, a pálya kitűzése és kijelzése az UTMB szintjéhez fogható. Mondhatjuk, hogy hülyebiztos, apró narancssárga zászlócskák kitűzve eléggé sűrűn, helyenként még nyilakkal is felfestve az irány.
Vaciláltam, vigyek-e botot vagy se, mert az első két és fél kilis mászásban, ami egy sípályán történik, nem használható. Utána meg nagyon köves, sziklás végig a talaj, oda meg minek. (Végül nem vittem.)
Na, de induljunk már! A rajt után egyből észleltem, hogy itt bizony rengeteg gyors gyaloglás vár rám, mert olyan meredekségű pálya volt, amit itthon nem nagyon találunk. Mindegy, hamar megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt nem nagyon fogsz te szaladgálni barátom. Ennek több oka is volt, a meredekségen kívül. Az eső mindent nyálkássá változtatott, így féltem az eséstől. Ez még a múltkori tarcali fejreállás óta bennem maradt. Olyan négy és fél kilinél futottam bele az első turistákba, nagyon kedvesen köszöntöttek egy hangos “Ahojjal”!, meg mondtak is valamit szlovákul (biztos, hogy vigyázz, csúszik!), mire majd’ kitörtem a bokámat, úgy alámfordult. Ez a kurva eső meg csak esett! A következő “kifogásom” a szűk ösvények. Van ugye a 46 és 2/3-os lábam, ami úgy 31 centi. Ezzekel a szűk, kimosott ösvényeken itt nem igazán lehet jól haladni. Az egyik lábammal sokszor lerúgtam a másik bokámat, egy ideig figyeltem, de aztán már nem törődtem vele. Valahogy nem találtam a ritmust, a pulzuscélt pedig képtelen voltam elérni, mert egyszerűen nem tudtam felgyorsulni.
Ide teszek egy viszonylag futható útról készült képet. Ugyan ezen éppen nem futottunk, de jellemző az alacsony-tátrai terepre:
A harmadik meg a térdem. A bal sajnos nem volt tökéletes, egy tompa fájdalom már előző nap is érezhető volt, versenyláznak tudtam be. De a mászások és csúszások csak rontottak rajta….
A versenyben olyan 7-8 ember lehetett előttem, arra határozottan emlékszem, amikor két fürge lány elhúzott mellettem, valami eszméletlen könnyed stílusban! Én meg, mint a medve a jégpályán, úgy óvatoskodtam az egyébként futható nagy lapos köves részeken is. Az órámra szinte rá se mertem nézni, mert egy pillanatnyi kihagyást se tolerál az ilyen pálya. Szinte minden részen kell a 100%-os figyelem! Az első komolyabb ereszkedés egy patakvölgybe történt, erre emlékeztem Antal Csabi beszámolójából, hogy ő mekkorát ment. Na, nekem nagy örömet nem okozott, gyermekfejnyi gurulós sziklákon kellett leóvatoskodni, de aztán következett egy mesebeli erdei szakasz. Olyan, mint a Piroska és a farkasban vagy a Jancsi és Juliskában! Fenyves, tele gombákkal, páfrányokkal, semmihez se hasonlítható illatok, szinte eggyé válsz velük. Itt kegyelmesebb a talaj is, csak a gyökerekre kell koncentrálni, ha rálépsz, helló, már lent is vagy a földön, gombaszinten.
Minden méterre persze nem emlékszem, de a Deresre mászás az emlékezetes. Ott volt a legszarabb az idő, a kesztyűt is visszavettem, lelkileg is mélyponton voltam, főként mikor két fiatal csikó elhúzott mellettem, pedig nem is futottak rendesen. Olyasmi táj volt, mint mikor Frodóék felérnek a Köd-hegységbe, felhők, szürkeség eső, de végül nem jelent meg Gollam a sziklák között, azzal a hülye vigyorával.
Én viszont, innentől próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy lesz egy hosszú és meredek lejtős rész (ahol Csabi anno esett), na majd ott megpróbálok kicsit kompetitívebb üzemmódba kapcsolni. Nem volt könnyű, mert ilyen sötétszürke sziklák váltották a világosszürkéket, olyasféle mint a macskakő, ami ugye esőben, mint a jég. De haladtam, szűk kanyarok, cikk-cakkos meredek között, arra gondoltam, hogy úgy folyok lefelé, csak természetesen, mint a víz. Bevált, az egyik suttyót visszaelőztem, aki még nálam is jobban fosott. Látszott rajta a rémület, hogy mi lesz itt! Ezek után volt két kisebb hippli-huppli emelkedős majd leértünk Jasnára, a sípályák parkolójához. Ott már eléggé ramatyul nézhettem ki, mert félreugrottak a kedves turisták a menekülő Yeti elől. Innen megint egy mesebeli erdős rész következett, “szappanozott” fahídakkal és sziklaszórt ösvénnyel,és nagyon vártam, hogy kezdődjön a végső mászás, merthogy a cél a Chopok csúcsa! (tudják ezek, hogy a csúcson kell abbahagyni :-)). A felvezető szakaszán megfogtam a másik srácot is, aki a Deresnél megelőzött, ami kicsit feldobott. Egy pillantást vetettem az órára, hogy meglehet a 6 órával kezdődő idő! Onnantól all in, na még két tokaji hegynyi szint és bent vagyok! Tényleg úgy éreztem mindent beleadok, a köd miatt nem látszott a cél, csak a felettem lévő felvonó drótköteléből próbáltam saccolni, mikor érek a végállomáshoz. Egy kedves lány azt mondta, hogy “dvászto metru”! Átvert. Volt az vagy ötszáz is, de végül csak beértem! Az órám szerint hét órán belül, de aztán beugrott, hogy vagy két perccel később indítottam a rajt után, így nem lett belül. Ez akkor már nem érdekelt. Abszolút 10-nek beértem, korosztályban 1. voltam, de egyedül. Viszont, az összes váltót sikerült megelőzni 🙂 és a női harmadik helyemet is említem 🙂
Fent a szeles és hideg lanovka-állomáson Csabika (egy órája) várt, szegény már szarrá fagyhatott (abszolút 3. lett) , nem nagyon volt hova (melegre) behúzódni, ami talán az egyetlen komoly szervezési hiba.
Gyors átöltözés után kötélvasúttal mentünk vissza Krupovára, hogy megigyuk végre AZT a SÖRT a hűtőből!!!
Wizz Air Budapest Félmaraton – Huszti György, beszámoló
Az a helyzet, hogy sok esetben fordult elő, hogy már a hétvégi hosszú futás közben elkezdem megfogalmazni az élménybeszámolót. A mai nap csak néhány gondolat járt az agyamban, hogy mennyire szeretek futni, mennyire élveztem végig a futást, mennyire jól tettem, hogy eljöttem a versenyre, és hogy vajon hogy lesz ebből hosszabb leírás, ha más nem kavargott a fejemben.
Nem lett ugyan PB, de nem is vártam el magamtól, persze az edzések alapján akár kerekedhetett is volna egy PB, nem sok kellett volna hozzá. Úgy érzem, hogy nagyon jól felépített futással sikerült abszolválnom a félmaratont. A két héttel ezelőtti Suhanj váltó és a verseny előtti néhány edzés alapján teljesen reális eredmény született. Elégedett vagyok.
Imádtam idén tavasszal terepen futni és bevallom, az UTH után picit izgultam, hogy vajon milyen lesz újra aszfalton gyűjteni a kilométereket. Szinte azonnal rákaptam újra síkfutásra, a Wizz Air-re igencsak motiváltan készültem és nagyon vártam. Persze, mint minden felkészülésben, most is voltak megoldandó problémák, nehezítő körülmények, a mai versenyre célként az fogalmazódott meg bennem, hogy a célba érésig 100 % – ig ott legyek fejben, egy pillanatig se veszítsem el a fókuszt.
Nagyon sokat jelentett nekem a szombat esti tésztaparti, nagyon köszönöm, hogy ott lehettem, a beszélgetések extra motivációként hatottak rám.
Talán először fordult velem elő, hogy mindent összekészítettem a verseny előtti este, így a reggeli készülődés flottul ment, bár nem aludtam sokat és jól, de jobban, mint szoktam ilyenkor.
A két héttel ezelőtti Suhanj 6 váltóra kapott pulzus volt a mai napra is a penzum. Jó gyorsan leadtam a csomagomat a ruhatárba, gyors pacsi és szelfi a Gizionokkal és bemelegítettem egyénileg. A rajt zónában igyekeztem jól előre menni, mert már a fészbuk csoportokban olvastam a napokban, hogy össze-vissza adták meg a zónákat az emberek a nevezésnél, úgyhogy el akartam kerülni a lassú bukdácsolást az elején. Persze nem is akartam elfutni, amolyan pont jól alakult a dolog. Hideg vízbe mártott pólóval és fejkendővel indultam. A nap már perzselt, a budai alsó rakparton nagyon lehetett érezni a meleget, szerencsére jól működött a hűtés és lassan kúszott fel a pulzus. A meleg miatt minden frissítőponton megálltam, a sótabikat is itt szedegettem be bő vízzel. A frissítőpontok között a magammal vitt fél liter vizet és izot kortyolgattam. Nem számoltam pontosan, de összesen két liter folyadék lecsúszott, két ponton ettem banánt, az iso kiegészítéseként.
A pulzust fokozatosan emeltem, a 15-16. km környékétől kezdtem a tartomány tetején tartósabban maradni, a Közgáztól pedig igyekeztem erősebben a lovak közé csapni és amennyi embert csak tudtam, megelőzni.
Nagyon sokat adott ez a mai verseny. Sok pozitívat, amit elraktározok és viszem magammal tovább. És nem csak a következő heti futnivalót, hanem a Maratont is izgatottan várom 🙂
Jungfrau-Marathon-Erős Gábor, beszámoló
A csoport költője ezúttal prózában.
2004 körül hallottam először a Jungfrau-Marathonról. Akkor már volt két sima maratonom és egy ideje merengtem, milyen lehet hegyen. És ahogy néztem ennek a versenynek a beharangozóit szép lassan szenvedélyemmé vált. 2005-ben egy haverom invitálására felkészületlenül futottam egy Budapest Maratont, gyenge idővel de szintidőn belül és akkor ott eldőlt, hogy meg kell próbálkoznom ezzel a versennyel. 2007-ben sikerült lefutnom, életem egyik legnagyobb élményeként és el is határoztam, hogy onnantól minden évben ott leszek.
Ember tervez.
2008-ban és 2009-ben még valahogy sikerült, aztán magával szippantott a magánéleti válság, a sötétség. A depresszió a kilátástalanság és az alkohol vette át a kormányrudat az életemben. 2012-ben még volt egy sikertelen kísérletem aztán maradt az álmodozás.
Bő húsz kiló túlsúllyal, rengeteg alkohol és cigaretta elfogyasztásával teljesen úgy tűnt, hogy én már ide soha. Nem volt valóságalapja a képzelgéseimnek. De azért én álmodoztam, hogy na majd egyszer majd jól meglássátok, nem leszek én mindig dagadt alkoholista. Gondolom mosolyogtak néhányan.
Voltak azért kapaszkodók.
Eljártam önkénteskedni versenykre és a Gizionok sem vetettek ki maguk közül, amit máig nem értek. Gabi valamiért hitt bennem, vagy úgy tett mintha. Vagy nemtom. Egy vékony szál még ott tartott a futás világában.
Néhány évvel ezelőtt valami lassan megmozdult. A magánéletem örvendetes változása magával hozta az álmok elevenebbé válását. Egy szép napon végleg elköszöntem az alkoholtól, később a cigarettától. Az edzések elkezdtek edzésnek kinézni. Volt verseny, amin egész jól teljesítettem. Épült a vár lassan.
Tavaly teljesen jó kondiban mentem ki, hogy végre beteljesítsem az álmot, de elrontottam. A mentális oldalon úszott el a verseny előtti hetekben. Talán túl nagy terhet raktam magamra, talán túl óvatosan és túl racionálisan álltam hozzá. A rajtban már a mentális száz forintból csak ötven maradt, azt vastagon kihasználtam az utolsó fillérig, de az időjárás és az egészségem ellenem voltak. 38,9 km-nél öt perccel csúsztam ki a szintidőből. Jellemformáló pillanat volt.
Idén minden jól kezdődött, remekül haladt a felkészülésem bár valahol tudat alatt úgy éreztem, mégsem annyira jó. Jó, de mégsem. Valami titokban odabenn nem volt oké.
Tavaszra nagyon beteg lettem. Bő három hónap kimaradt az edzésekből mire talpraálltam és nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan elkezdtem az edzéseket valamikor május vége körül vagy még később. Szállás lemondva, nevezés áruba bocsátva. Három havi kihagyást nem lehet behozni.
Aztán az edzőtáborba látogatván bogár ment a fülembe. Hogy egyesek októberben maratonra készülnek. Mondjuk arra még van idő felkészülni, tíz éve nem voltam, síkon szerintem összejöhet.
És pár napra rá belém vágott a villám. Bazmeg van nekem egy kifizetett nevezésem. Igaz nem október, hanem szeptember és nem sík, hanem kb. 2000 szint. És nem három villamosmegállónyira hanem 1200 km-re. Nem nem nem. Ne. Komolyan. Ilyen baromságra mégcsak gondolni is. Basszus, nem olyan rég még a kórházi ágyból sem tudtam felkelni. Teljesen irreális, hülyeség, meg amúgy is baromság és semmi értelme és amúgy is nem. Nagyon határozottan nem.
Ismerjük persze a szellem meg a palack történetét….
Az edzések elkezdtek durván jól menni, a hülye ötlet egy félelmetes, de ígéretes álommá vált.
Végiggondoltam a tavalyi hibákat, igyekeztem tanulni belőlük. Pl. az egyik fontos tanulság az volt, hogy semmiképp nem szabad a józan észre hallgatni ilyen témában. A szív és a lélek tud igazat mondani. És nem beszélünk róla. Mindenkinek lesz akkor véleménye, és az csak felesleges zavart okoz fejben. A mentális százasnak egy köteg ezressé kell válnia a rajtig.
Tavaly sem a kondin úszott el, azzal nincs gond. Fejben kell ott lenni. És nemcsak aznap.
Úgy tűnik bejött. Bár izgultam persze, de teljesen ott voltam. 13 óra vezetés után fantasztikus jót aludtam a sátorban, reggel mind mentálisan mind fizikailag maximális energiakészletekkel voltam feltöltve.
Nem voltak kérdőjelek.
Igazán a versenyről sokmindent nem tudok írni. (Majd lehet, hogy máskor – a pálya olyan, hogy kb. 300 m szint van 27 km-ig, aztán kb 1700 a maradékon. Ha az ember fut egy fasza félmaratont 2:30-on belül és nem fárad el a végére, akkor már csak túrázni kell egy klasszat. A pálya eszméletlen gyönyörű helyeken halad, a kiszolgálás a hangulat remek.)
Csak mentem. Vagy hát lehet, hogy nem is én. Mintha vitt volna valami (valaki). A mezőny végén rajtoltam szokás szerint, és féltávig csak előzgettem a népet. Az arcomról csak akkor lohadt le a boldog vigyor, amikor néha elsírtam magam a boldogságtól. A 2:13-mas félmaraton után annyi maradt a szintidőből, hogy az utolsó csepp nyomás is lekerült rólam. Nem kellett erőlködni, nem kellett megbaszódni, nem kellett gondolkodni, fogat csikorgatni, semmit. Gyönyörködni kellett a tájban, beszélgetni a többi futóval (a szandálom adta a témát), haladni szépen.
Esküszöm életem legkellemesebb futása volt. A Tökéletes Verseny.
Azért a célegyenes az durva volt. Olyan szinten törtek rám az érzelmek, az egész kibaszott 15 év az összes szarjával és jójával, az emberek, akik segítettek, az emberek akik akadályoztak, a körülmények, az álmatlan éjszakák, az irreális hit, a hajszálnál is vékonyabb fénysugarak a reménytelenség poklában – fúbazmeg. Nem voltam én. Valami Világegyetemmel egybeolvadt létezés volt.
Álltak sorban az emberek a pálya szélén, kiabáltak, énekeltek, ünnepeltek és én nem hittem el, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Még most sem hiszem el – pedig tudom. Hiszen ott voltam. Én a dagadt alkoholista lúzer, aki voltam, ott szedtem a szandálos lábaimat a vörös szőnyegen az Eigergletscher állomás felé, a célkapu felé, a valóra vált álom felé. És megérkeztem.
Visszatértem.
Álmodjatok nagyokat, megéri.
baratrunning.com 