Jungfrau-Marathon-Erős Gábor, beszámoló
A csoport költője ezúttal prózában.
2004 körül hallottam először a Jungfrau-Marathonról. Akkor már volt két sima maratonom és egy ideje merengtem, milyen lehet hegyen. És ahogy néztem ennek a versenynek a beharangozóit szép lassan szenvedélyemmé vált. 2005-ben egy haverom invitálására felkészületlenül futottam egy Budapest Maratont, gyenge idővel de szintidőn belül és akkor ott eldőlt, hogy meg kell próbálkoznom ezzel a versennyel. 2007-ben sikerült lefutnom, életem egyik legnagyobb élményeként és el is határoztam, hogy onnantól minden évben ott leszek.
Ember tervez.
2008-ban és 2009-ben még valahogy sikerült, aztán magával szippantott a magánéleti válság, a sötétség. A depresszió a kilátástalanság és az alkohol vette át a kormányrudat az életemben. 2012-ben még volt egy sikertelen kísérletem aztán maradt az álmodozás.
Bő húsz kiló túlsúllyal, rengeteg alkohol és cigaretta elfogyasztásával teljesen úgy tűnt, hogy én már ide soha. Nem volt valóságalapja a képzelgéseimnek. De azért én álmodoztam, hogy na majd egyszer majd jól meglássátok, nem leszek én mindig dagadt alkoholista. Gondolom mosolyogtak néhányan.
Voltak azért kapaszkodók.
Eljártam önkénteskedni versenykre és a Gizionok sem vetettek ki maguk közül, amit máig nem értek. Gabi valamiért hitt bennem, vagy úgy tett mintha. Vagy nemtom. Egy vékony szál még ott tartott a futás világában.
Néhány évvel ezelőtt valami lassan megmozdult. A magánéletem örvendetes változása magával hozta az álmok elevenebbé válását. Egy szép napon végleg elköszöntem az alkoholtól, később a cigarettától. Az edzések elkezdtek edzésnek kinézni. Volt verseny, amin egész jól teljesítettem. Épült a vár lassan.
Tavaly teljesen jó kondiban mentem ki, hogy végre beteljesítsem az álmot, de elrontottam. A mentális oldalon úszott el a verseny előtti hetekben. Talán túl nagy terhet raktam magamra, talán túl óvatosan és túl racionálisan álltam hozzá. A rajtban már a mentális száz forintból csak ötven maradt, azt vastagon kihasználtam az utolsó fillérig, de az időjárás és az egészségem ellenem voltak. 38,9 km-nél öt perccel csúsztam ki a szintidőből. Jellemformáló pillanat volt.
Idén minden jól kezdődött, remekül haladt a felkészülésem bár valahol tudat alatt úgy éreztem, mégsem annyira jó. Jó, de mégsem. Valami titokban odabenn nem volt oké.
Tavaszra nagyon beteg lettem. Bő három hónap kimaradt az edzésekből mire talpraálltam és nagyon óvatosan, nagyon-nagyon óvatosan elkezdtem az edzéseket valamikor május vége körül vagy még később. Szállás lemondva, nevezés áruba bocsátva. Három havi kihagyást nem lehet behozni.
Aztán az edzőtáborba látogatván bogár ment a fülembe. Hogy egyesek októberben maratonra készülnek. Mondjuk arra még van idő felkészülni, tíz éve nem voltam, síkon szerintem összejöhet.
És pár napra rá belém vágott a villám. Bazmeg van nekem egy kifizetett nevezésem. Igaz nem október, hanem szeptember és nem sík, hanem kb. 2000 szint. És nem három villamosmegállónyira hanem 1200 km-re. Nem nem nem. Ne. Komolyan. Ilyen baromságra mégcsak gondolni is. Basszus, nem olyan rég még a kórházi ágyból sem tudtam felkelni. Teljesen irreális, hülyeség, meg amúgy is baromság és semmi értelme és amúgy is nem. Nagyon határozottan nem.
Ismerjük persze a szellem meg a palack történetét….
Az edzések elkezdtek durván jól menni, a hülye ötlet egy félelmetes, de ígéretes álommá vált.
Végiggondoltam a tavalyi hibákat, igyekeztem tanulni belőlük. Pl. az egyik fontos tanulság az volt, hogy semmiképp nem szabad a józan észre hallgatni ilyen témában. A szív és a lélek tud igazat mondani. És nem beszélünk róla. Mindenkinek lesz akkor véleménye, és az csak felesleges zavart okoz fejben. A mentális százasnak egy köteg ezressé kell válnia a rajtig.
Tavaly sem a kondin úszott el, azzal nincs gond. Fejben kell ott lenni. És nemcsak aznap.
Úgy tűnik bejött. Bár izgultam persze, de teljesen ott voltam. 13 óra vezetés után fantasztikus jót aludtam a sátorban, reggel mind mentálisan mind fizikailag maximális energiakészletekkel voltam feltöltve.
Nem voltak kérdőjelek.
Igazán a versenyről sokmindent nem tudok írni. (Majd lehet, hogy máskor – a pálya olyan, hogy kb. 300 m szint van 27 km-ig, aztán kb 1700 a maradékon. Ha az ember fut egy fasza félmaratont 2:30-on belül és nem fárad el a végére, akkor már csak túrázni kell egy klasszat. A pálya eszméletlen gyönyörű helyeken halad, a kiszolgálás a hangulat remek.)
Csak mentem. Vagy hát lehet, hogy nem is én. Mintha vitt volna valami (valaki). A mezőny végén rajtoltam szokás szerint, és féltávig csak előzgettem a népet. Az arcomról csak akkor lohadt le a boldog vigyor, amikor néha elsírtam magam a boldogságtól. A 2:13-mas félmaraton után annyi maradt a szintidőből, hogy az utolsó csepp nyomás is lekerült rólam. Nem kellett erőlködni, nem kellett megbaszódni, nem kellett gondolkodni, fogat csikorgatni, semmit. Gyönyörködni kellett a tájban, beszélgetni a többi futóval (a szandálom adta a témát), haladni szépen.
Esküszöm életem legkellemesebb futása volt. A Tökéletes Verseny.
Azért a célegyenes az durva volt. Olyan szinten törtek rám az érzelmek, az egész kibaszott 15 év az összes szarjával és jójával, az emberek, akik segítettek, az emberek akik akadályoztak, a körülmények, az álmatlan éjszakák, az irreális hit, a hajszálnál is vékonyabb fénysugarak a reménytelenség poklában – fúbazmeg. Nem voltam én. Valami Világegyetemmel egybeolvadt létezés volt.
Álltak sorban az emberek a pálya szélén, kiabáltak, énekeltek, ünnepeltek és én nem hittem el, egyszerűen nem hittem el, hogy ott vagyok. Még most sem hiszem el – pedig tudom. Hiszen ott voltam. Én a dagadt alkoholista lúzer, aki voltam, ott szedtem a szandálos lábaimat a vörös szőnyegen az Eigergletscher állomás felé, a célkapu felé, a valóra vált álom felé. És megérkeztem.
Visszatértem.
Álmodjatok nagyokat, megéri.
baratrunning.com 