Sky Marathon Chopok – Palásti Péter, beszámoló

Posted on 2024.09.20.

A szállás a rajttól 1 kilire, lejjebb a völgyben, így este még egy gyors terepszemle, mennyire ázott fel a talaj, bár tudtuk, hogy ez itt nem úgy számít, mint otthon, mert sár csak nyomokban lehet. Nagyon fegyelmezettek voltunk a felkészülés utolsó pillanatáig. Még a SÖRT se ittuk meg a hűtőből, pedig mocskosul csábított.

Fura, de tartottam a versenytől, ezért eléggé felszínesen tudtam csak aludni, szinte vártam, hogy végre már reggel legyen. 7:15-kor volt a rajt, odáig egy bemelegítő futás az aszfalton felfelé. A rajtban viszonylag kevesen, még a nevezettekhez képest is, úgy látszik az előre jelzett rossz idő (eső, hideg) sokakat visszatartott. Minket nem  🙂

A szervezők profik, többedjére rendezett verseny, a pálya kitűzése és kijelzése az UTMB szintjéhez fogható. Mondhatjuk, hogy hülyebiztos, apró narancssárga zászlócskák kitűzve eléggé sűrűn, helyenként még nyilakkal is felfestve az irány. 

Vaciláltam, vigyek-e botot vagy se, mert az első két és fél kilis mászásban, ami egy sípályán történik, nem használható. Utána meg nagyon köves, sziklás végig a talaj, oda meg minek. (Végül nem vittem.) 

Na, de induljunk már! A rajt után egyből észleltem, hogy itt bizony rengeteg gyors gyaloglás vár rám, mert olyan meredekségű pálya volt, amit itthon nem nagyon találunk. Mindegy, hamar megbarátkoztam a helyzettel, hogy itt nem nagyon fogsz te szaladgálni barátom. Ennek több oka is volt, a meredekségen kívül. Az eső mindent nyálkássá változtatott, így féltem az eséstől. Ez még a múltkori tarcali fejreállás óta bennem maradt. Olyan négy és fél kilinél futottam bele az első turistákba, nagyon kedvesen köszöntöttek egy hangos “Ahojjal”!, meg mondtak is valamit szlovákul (biztos, hogy vigyázz, csúszik!), mire majd’ kitörtem a bokámat, úgy alámfordult. Ez a kurva eső meg csak esett! A következő “kifogásom” a szűk ösvények. Van ugye a 46 és 2/3-os lábam, ami úgy 31 centi. Ezzekel a szűk, kimosott ösvényeken itt nem igazán lehet jól haladni. Az egyik lábammal sokszor lerúgtam a másik bokámat, egy ideig figyeltem, de aztán már nem törődtem vele. Valahogy nem találtam a ritmust, a pulzuscélt pedig képtelen voltam elérni, mert egyszerűen nem tudtam felgyorsulni. 

Ide teszek egy viszonylag futható útról készült képet. Ugyan ezen éppen nem futottunk, de jellemző az alacsony-tátrai terepre:

A harmadik meg a térdem. A bal sajnos nem volt tökéletes, egy tompa fájdalom már előző nap is érezhető volt, versenyláznak tudtam be. De a mászások és csúszások csak rontottak rajta….

A versenyben olyan 7-8 ember lehetett előttem, arra határozottan emlékszem, amikor két fürge lány elhúzott mellettem, valami eszméletlen könnyed stílusban! Én meg, mint a medve a jégpályán, úgy óvatoskodtam az egyébként futható nagy lapos köves részeken is. Az órámra szinte rá se mertem nézni, mert egy pillanatnyi kihagyást se tolerál az ilyen pálya. Szinte minden részen kell a 100%-os figyelem! Az első komolyabb ereszkedés egy patakvölgybe történt, erre emlékeztem Antal Csabi beszámolójából, hogy ő mekkorát ment. Na, nekem nagy örömet nem okozott, gyermekfejnyi gurulós sziklákon kellett leóvatoskodni, de aztán következett egy mesebeli erdei szakasz. Olyan, mint a Piroska és a farkasban vagy a Jancsi és Juliskában! Fenyves, tele gombákkal, páfrányokkal, semmihez se hasonlítható illatok, szinte eggyé válsz velük. Itt kegyelmesebb a talaj is, csak a gyökerekre kell koncentrálni, ha rálépsz, helló, már lent is vagy a földön, gombaszinten.

Minden méterre persze nem emlékszem, de a Deresre mászás az emlékezetes. Ott volt a legszarabb az idő, a kesztyűt is visszavettem, lelkileg is mélyponton voltam, főként mikor két fiatal csikó elhúzott mellettem, pedig nem is futottak rendesen. Olyasmi táj volt, mint mikor Frodóék felérnek a Köd-hegységbe, felhők, szürkeség eső, de végül nem jelent meg Gollam a sziklák között, azzal a hülye vigyorával.

Én viszont, innentől próbáltam összeszedni magam. Tudtam, hogy lesz egy hosszú és meredek lejtős rész (ahol Csabi anno esett), na majd ott megpróbálok kicsit kompetitívebb üzemmódba kapcsolni. Nem volt könnyű, mert ilyen sötétszürke sziklák váltották a világosszürkéket, olyasféle mint a macskakő, ami ugye esőben, mint a jég. De haladtam, szűk kanyarok, cikk-cakkos meredek között, arra gondoltam, hogy úgy folyok lefelé, csak természetesen, mint a víz. Bevált, az egyik suttyót visszaelőztem, aki még nálam is jobban fosott. Látszott rajta a rémület, hogy mi lesz itt! Ezek után volt két kisebb hippli-huppli emelkedős majd leértünk Jasnára, a sípályák parkolójához. Ott már eléggé ramatyul nézhettem ki, mert félreugrottak a kedves turisták a menekülő Yeti elől. Innen megint egy mesebeli erdős rész következett, “szappanozott” fahídakkal és sziklaszórt ösvénnyel,és nagyon vártam, hogy kezdődjön a végső mászás, merthogy a cél a Chopok csúcsa! (tudják ezek, hogy a csúcson kell abbahagyni :-)). A felvezető szakaszán megfogtam a másik srácot is, aki a Deresnél megelőzött, ami kicsit feldobott. Egy pillantást vetettem az órára, hogy meglehet a 6 órával kezdődő idő! Onnantól all in, na még két tokaji hegynyi szint és bent vagyok! Tényleg úgy éreztem mindent beleadok, a köd miatt nem látszott a cél, csak a felettem lévő felvonó drótköteléből próbáltam saccolni, mikor érek a végállomáshoz. Egy kedves lány azt mondta, hogy “dvászto metru”! Átvert. Volt az vagy ötszáz is, de végül csak beértem! Az órám szerint hét órán belül, de aztán beugrott, hogy vagy két perccel később indítottam a rajt után, így nem lett belül. Ez akkor már nem érdekelt. Abszolút 10-nek beértem, korosztályban 1. voltam, de egyedül. Viszont, az összes váltót sikerült megelőzni 🙂 és a női harmadik helyemet is említem 🙂 

Fent a szeles és hideg lanovka-állomáson Csabika (egy órája) várt, szegény már szarrá fagyhatott (abszolút 3. lett) , nem nagyon volt hova (melegre) behúzódni, ami talán az egyetlen komoly szervezési hiba. 

Gyors átöltözés után kötélvasúttal mentünk vissza Krupovára, hogy megigyuk végre AZT a SÖRT a hűtőből!!!