SPAR Budapest Maraton – Bloemsma Zsuzsi, beszámoló

Posted on 2024.10.23. Updated on 2024.10.23.

Egy hete értem célba életem első maratoni távján.
Pár évvel ezelőtt, mikor azt gondoltam, hogy milyen menő, hogy rendszeresen futok, hogy edzővel készülök, és éppen fejlődtem is ezen a fronton, akkor olvastam egy széles körben ismert magyar futó gondolatait, miszerint aki nem tud 4 óra körüli idővel célba érni ezen a távon, az oda se álljon a rajtvonalhoz, mert nem áll készen a versenyre. Hát, ez a mondat nagyon romboló volt, teljesen elvette a kedvem hosszú időre. Tudtam, hogy én az életben
nem leszek képes 4 óra körül célba érni, és valahogy a lehetséges büszkeség érzését is elvette, ha netalán lassan, de legyőzném a távot.
Most mégis beszámolót írok, mert bár kereken 5 óra alatt sikerült, mégis olyan felemelő és meghatározó élmény volt, hogy egészen biztosan nem volt igaza az illetőnek. A teljesítmény értéke nem fordítottan arányos az idővel. Az időeredménytől függetlenül a kitartásról és a nehézségek legyőzéséről szólt nekem ez a maraton. Tulajdonképpen két út volt ez, az ideáig tartó sok év, és a maraton 5 órája.
5 és fél éve dolgozik rajtam Gabi, én pedig igyekszem megnehezíteni a dolgát. Elég ügyesen csinálom, de ő kitartó. Már az első beszélgetésen ezt a távot tűztük ki célul, és úgy tűnt, nincs is olyan messze. Jól mentek az edzések, fejlődtem, neveztem is egy maratonra, aztán egy novemberi félmaratonon rosszul lettem, nagyon. Tényleg azt hittem, meghalok, elszorult a torkom, nem kaptam levegőt, és a pulzusom még gyaloglásnál is 180 volt. Azt
hittem, valami allergiás reakció, de a semmiből jött. Nem értettem, hogy mi történik, nem volt előjele, és nyilván nagyon megijedtem.

Egy hét múlva mindenféle vizsgálat után kiderült, hogy pajzsmirigy túlműködésem van, a hormon értékek teljesen elszálltak, vele együtt a maratoni álom is. Fél évig tartott, mire a kezeléseknek köszönhetően újra tudtam normális edzésmunkát végezni, de fejlődés helyett jött a covid. Többször is beteg voltam, ami minden alkalommal jelentősen visszavetette az erőnlétemet, ráadásul az otthoni munkával (tanár vagyok, és 3+6 hónapig próbáltam otthonról tanítani), klassz új romboló szokásokat sikerült kialakítanom, mint az állandó evés, napi 12 óra számítógép előtt ülés, és szorongásoldó alkoholfogyasztás. Lelkileg is nagyon rosszat tett ez az időszak, ahogy gondolom, mindenkinek.

Szóval nehezített pályán mentünk, de Gabi nem adta fel, én igyekeztem mindent megcsinálni, és bár több hullámvölgy volt, mint tető, idén márciusban felszállási engedélyt kaptunk a BSZM-re hármasban (köszi Tündi és Rita!). Ez végre megint egy olyan motiváló 4 nap volt Gabival és a Gizionokkal, hogy úgy éreztem, újra van értelme
erőt, energiát és időt ölni a hobbimba.

Áprilisban nevezhettem a maratonra, és onnantól igyekeztem elhinni, hogy le tudom futni. Szeptember 3. hetében megint lebetegedtem, akkor nagyon elkeseredtem, hogy megint közbejön valami, és az utolsó pillanatban csak nem sikerül. Felszívtam magam, meg egy csomó vitamint, aludtam rengeteget, és csak mantráztam, hogy meggyógyulok. Ezzel keltem, feküdtem, a suliban kerültem mindenkit, aki csak kifújta az orrát. Az utolsó nagyon
hosszú futáson csak az akaratom vitt végig, semmi más, elrontottam a frissítést, de tudtam, ha nem tudom végigvinni, akkor Gabi nem enged (jogosan).

Vasárnap reggel már 6-kor vonaton ültem, 8 körül megöleltem Gabit, visszanyeltem a bőgést (rettenetesen izgultam), fél órát eldobtam a toi-toi előtt, aztán beálltam a rajtba, jó hátulra. Igyekeztem az 5 órás iramfutók előtt lenni, ez sokáig aztán sikerült is. Jó sokára elindultunk, és szinte azonnal fejbevágott a felismerés, hogy ez tényleg bő 42 km lesz.
Nyilván tudja az ember hova jött, de ott az első pár száz méteren éreztem végre valóságosnak a dolgot. Megint majdnem elbőgtem magam – amúgy nem vagyok sírós , de aztán csak muszáj volt véget vetni az érzékenykedésnek, hogy ha már az elején összeszorul a torkom, tuti nem megyek végig.

Számomra óriási volt az egész verseny, a hangulat, a város, a sok ismeretlenül szurkoló ember, a tömeg, zenészek, a sok őrült, aki fut, mint én. Az első 20 km-en fantasztikusan éreztem magam, végig írtam fejben Gabinak a beszámolót (amit aztán most alig tudok összehozni), és élveztem, hogy ott vagyok. A Margitszigeten volt először nehéz, ott valahogy úgy éreztem, nem haladok, és még nagyon sok van. Egyébként tényleg nem tudom, honnan kapartam össze mindig erőt, de valahogy mindig lett. Szerintem négykézláb is végigmentem volna, de A Buszra tutira nem szállok fel .
Sikerült a frissítés is, most nem rontottam el, a lábaim bírták, a testem tette, amit az őrült fejem kitalált. A vége azért nehéz volt, de ésszel futottam végig, igyekeztem olyan tempóban, hogy tényleg sokáig bírjam. Az 5 órás iramfutók 36 km körül utolértek, 3 km-t mentem velük, aztán engedtem, hadd menjenek előre . Az utolsó hídról lefordulva éreztem először, hogy ez tényleg meglesz, megvan. Futás közben nagyon sokszor erre az 5 és fél évre gondoltam, hogy milyen nehezen jutottam el ide, hogy miért nem hagytam már régen abba, és talán abban találtam valamiféle visszaigazolást, hogy olyan sok mindenért küzd az ember, sokszor sz.ból épít várat, ahogy én
is, mellette zsonglőrködik a hétköznapokban a sok labdával, amit mind a levegőben kell tartani, és olyan sok mindennek nincs mérhető, látható, vagy egyáltalán bármilyen eredménye.
És amikor megéltem, hogy most ennek van, hogy csak sikerült eljutni az utolsó 1000, majd 500, majd 100 méterig, az utolsó méterekig, és a speaker bemondja a nevem, és hogy első maraton, akkor elborít, hogy igenis most ennek van, és itt van, sikerült. Hogy akarattal el lehet ezt érni, nem csak a fizikai adottságok számítanak. Hogy akarattal mást is el lehet érni, nem csak a körülmények számítanak. Még most is gombóc van a torkomban, ha eszembe jut
a vége.
Gabit majdnem elkerültem a végén, de mikor összetalálkoztunk, ugrálva mentem felé, annyira boldog voltam! Ezt az eredményt legalább felerészben neki köszönhetem, nem tudom elmondani, mennyit jelent a támogatás, törődés, figyelem, amit hetente az edzéstervek mellett bónuszban kapok.

Szegény anyukám a Nagy Futás után este kérdezte, hogy “Most akkor abbahagyod, ugye?”
Teljesen értetlenül álltam még a feltételezés előtt is. Eszem ágában sincs abbahagyni, tuti, hogy lesz még maraton, talán 10 perccel jobb idővel 🙂