Month: november 2024
Galyavár TT – 81 km – Paulovics Rebeka, beszámoló
Galyavár TT – 81 km – 5280 m+
Az egyik legjobb hír 2024-ben számomra az volt, amikor megtudtam, hogy végre újra megrendezésre kerül a Galyavár körözés. 🙂 Az elmúlt években, sokszor gondoltam erre a TT-re, és hiányoltam is a rendezést. Rögtön felcsillant a szemem amikor megláttam az eseményt, mert már régóta szerettem volna megmérettetni magam ezen a számomra kedves, 7 km-es, 480 m+ szintemelkedéssel dúsított “köröcskén”. Nem húztam sokáig a nevezést, sőt még a barátaimat is rábeszéltem, hogy vegyenek részt a rendezvényen, akikkel együtt szoríthattam a hétvégi havazásért. Nagy örömünkre valóban gyönyörű hófödte táj fogadott minket, ami különlegesebbé, és persze egy kicsit kalandosabbá varázsolta ezt a kihívást.
Az idei futóverseny megpróbáltatásaim után, végre úgy voltam vele, hogy itt nem kell majd rohannom. Hatalmas szintidő áll rendelkezésre, inkább menetelek kényelmes tempóban a barátaimmal beszélgetve, miközben alaposan kihasználom a frissítő asztal adta lehetőségeket is. Ez az elképzelés nem sokáig tartott; egészen addig, még be nem jelentettem részvételi szándékomat a kedves edzőmnek, aki rögvest adott is egy parancsot (sic!) ; örülne, ha ezt a 80 km-t versenyre venném! Nem kellett sokáig győzködni, belementem. Ráadásul a pálya sem lett volna alkalmas nagy cseverészésekre. A csúszós, havas egynyomvonalas meredek lejtőn száguldva szinte lehetetlen lett volna egymáshoz szólnunk, a bazi nagy emelkedőkön pedig inkább a levegővételre szükséges megspórolni az energiákat. És hát a frissítő asztal? Nem mondom, hogy rossz volt, sőt! De nem igazán érte meg előtte időzni, könnyen jéggé tudott ott dermedni az ember, így érdemes volt gyorsan tovább állni.
Szarrá fagyás, lejtő futás, szétizzadás, hegyre mászás, eszegetés, szarrá fagyás.
Röviden így jellemezném a 11x lezajlott körforgást. Ám hosszabban… ennél sokkal több volt. Mármint nem (csak) a szétfagyás…hanem az élmény! 😀
Az első 5 kör valami iszonyat jól esett. A napsütötte, havas, meredek lejtőkőn lezúdulva, úgy éreztem magam, mintha síelnék. A régi családi télisportos emlékeimet idézte ez elő, és igen jó érzést keltett bennem. Jól is sikerültek ezek az etapok. Csak a 6.körre sikerült megtörnöm, amikor fent a kilátónál annyira szétfagytam, hogy már fájt, és legszívesebben kiszálltam volna a versenyből, mint ahogy azt sokan mások is tették. Nehezen, de azért csak lebészeltem magam, hogy ezt ne tegyem, s ezután erősen koncentrálva haladtam fel és le a cél felé. Minden körben megpróbáltam keresni a jót. A 7.-et megbecsültem, mert az volt az utolsó, amit világosban tehettem meg. A 8. külön élmény volt, mert kaptam kölcsönbe egy túrabotot, ami elvette a figyelmem egy jó másfél órára. A 9. is szuper volt, mert a botrafagyott kezem végül újra bot nélkül melegedhettett tovább. A 10. …háát…örültem neki, hogy rajta kívül már csak egy van hátra, a 11.-et meg már csak megcsináltam. Ráadásul az éjszaka egészen más dimenzióba helyezte az idő múlását, egyfajta változatosságot hozva a nappal után. Olykor teljesen egyedül caplattam a sötét, csendes erdő mélyén, néha – néha az eget borító csillagokra pillantva. Nagyon szép volt! Ellensúlyozta a hideg, pofámba fújó szél rám mért csapásait. A körözés végére egyébként a levegővétel is kihívást jelentett, a hidegtől fájt a torkom, sőt a tüdőm is sípolni kezdett, ami igen ijesztő tudott lenni. Próbáltam hát az orromon lélegezni, de abból meg folyt a takony, mint a szökőkút. Nem volt könnyű menet! Az utolsó körben, mikor tiszta dzsuva lett a torkom, eszembe jutott a frissítő ponton megpillantott vodkásüveg. Úgy éreztem, az lesz az én megváltásom, ha egyszer végre célba érek, ez majd fertőtlenít. Ahogy ezen merengve elértem a következő ellenőrzőpontra, az újonnan odakerülő pontőrök – mintha csak megérezték volna a gondolataimat – csodák csodájára pálinkával akarták megünnepelni velem az utolsó menetet. Hát persze, hogy nem mondtam nemet; lehúztam, majd boldogan másztam meg a hátralevő hegyet.
A célba érve azzal a hírrel fogadtak, hogy a 16:26-os időmmel nemcsak első lettem a nők között, de összetettben is sikerült felállnom a dobogóra. Megérte küzdeni és felülkerekedni a néha előbújó negatív énemen! 😀
Bent a meleg fogadóban, annyi réteg ruhát magamra húzva, mint még soha, de jobban reszketve mint kint és fogat vacogtatva fogyasztottam el a jutalom tésztám, melyet a közben rám törő köhögés próbált akadályozni. Reggelre ez mind csak szép emlék maradt.
Iszonyat nagy élmény volt az egész, kifogástalan szervezéssel! ❤️ Végig nagyon jól éreztem magam! Nem csak a rengeteg ismerősnek és barátnak köszönhetően, akikkel a pályán találkozva néha szót váltottunk, hanem a pontőröknek is, akik kitartóan állták a mínuszokat és a szelet, ezzel is hozzájárulva a mi teljesítésünkhöz. Az is lehet, hogy ez nagyobb megpróbáltatás volt, mint nekünk a folyamatos mozgás.
Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló
Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.
Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.
A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂
Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂
A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.
Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.
Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.
Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.
Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.
Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….
A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.
Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.
Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.
Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.
Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.
Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.
Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat, a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.
Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.
Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.
Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.
Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.
Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.
Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….
És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.
Innen megyünk tovább…
Berliner Mauerweglauf – Földi Zsuzsi, beszámoló
2024.09.05.
Már több, mint két hete volt a verseny, de eddig nem sikerült megírni a beszámolót róla. Nem azért, mert nem volt jó élmény, vagy mert nem jelentett sokat – épp ellenkezőleg. Amíg nem írom le viszonylag részletesen, hogy milyen volt megélni most ezt a 100 mérföldet, addig csak az enyém, addig még ott vagyok magammal és a futással, addig nem engedtem még be senkit abba a burokba, amiben 4 napig voltam magammal Berlinben.
2 hete jöttem haza a versenyről, most már azt hiszem, menni fog megírni.
Mennyire már volt ez a falfutás, mint a 3 évvel ezelőtti! Akkor kísérővel, az akkori párommal mentem, most egyedül. Egyedül utaztam, egyedül készülődtem, egyedül futottam, egyedül csináltam végig a Berlinben töltött 3 napot, plusz 2 nap utazást. Egyik sem volt rosszabb, vagy jobb, mint a másik – más volt, csoda volt mindkét futás, csak máshogy, másként.
Idén is úgy neveztem erre a versenyre, mint 2 éve: ha nem jutok ki a Spartathlonra, akkor itt futok, ha besorsolnak/várólistáról bejutok, akkor majd 2 év múlva. Idén nem sorsoltak be, várólistáról sem jutottam be, így május közepén már biztos volt, hogy augusztus közepén Berliben futok 100 mérföldet. Április végén úgy alakult az életem, hogy az addig „basszunk oda, és fussak egy jó (magamhoz képest) gyors 100 mérföldet Berlinben” helyett a „nézzük meg, milyen egy 160km-es ultrát külföldön, tökegyedül megcsinálni” terv lépett életbe. Őszintén megmondom, nagyon nehezen engedtem el az első tervet, de ahogy ízlelgettem magamban a másodikat, egyre jobban tetszett. Végülis így is csak futni kell, hát majd megoldom a saját frissítésem, egyéb dolgaim, és élvezni fogom, a kinn létet, az utazást, a 100 mérföldet. Teljesítmény, tempó, és idő-kényszer nélkül. Menjek végig, és ne utáljam meg közben a futást, ennyi volt a feladat.
A verseny előtti 8-10 hónapba nagyon sok melót tettem minden szempontból, fizikálisan és mentálisan is, azt gondolom, nagyon rég (vagy soha eddig) ilyen jó állapotban nem voltam. Élveztem az edzéseket, a nyarat, JÓL voltam.
Korábban a versenyre, utazásra készüléskor rágörcsöltem majdnem mindenre: frissítést hogyan viszem, miknden BIZTOSAN pontosan elég legyen, ruha – jaj, legyen 3 féle váltó éjszakára, jaj honnan lesz jég, stb, stb.
Most kb 5 nappal indulás előtt döntöttem úgy, hogy vonattal megyek, nem autóval, egy hátizsákba bedobáltam szokásos futócuccot, vittem magammal 24 adag izoport, pár zselét, aztán majd lesz valami. Banán úgyis lesz a pontokon, éhen halni nem fogok. Azt itthon eldöntöttem, hogy a csomagleadós pontokra minimál cuccot küldök csak: ha nincs válogatási lehetőség, nem fogom eltökölni az időt a „mit is vigyek innen magammal tovább” filozofálgatással.
A rajt augusztus 17-én, szombaton volt, csütörtök reggel indultam vonattal Budapestről, kb 10-11 órás út után Berlinbe meg is érkeztem, f9 körül értem a szállodába. Ugyanitt szálltam meg 3 éve is, leginkább praktikus okokból: a belvárosban van, a versenyközpont ebben a szállodában van, az Alexanderplatz 200m sétára, minden helyben.
Már a vonaton elgondolkodtam, hogy mintha az órám töltőjét nem tettem volna el, ezt ellenőriztem a hotelszobába becsekkolás után: jól rémlett, nincs nálam. Bár az akksija a fenix7x-nek baromi sokáig bírja, több mint egy hete töltöttem legutóbb, tettem bele egy kétfős váltó iron távot Nagyatádon, meg egyéb futást-úszást-bringát is azóta, necces volt, hogy 40-50%-os töltöttség elég lesz úgy, hogy végig navigációt is tervezek használni a versenyen. Nagyon nem idegeskedtem ezen, biztos voltam benne, hogy a hotelben megszállt jó pár futó közül valakinél lesz egy garmin töltő, amit kölcsön tud adni 1 órára nekem. Fél óra múlva, amikor beszálltam a liftbe, hogy igyak egy sört a megérkezésem örömére, egy futónak kinéző ember szállt ki a liftből, fenix7-tel a csuklóján – lecsaptam rá, és persze hogy adott egy töltőkábelt (aztán persze elfelejtettem a szobaszámát, hogy hova kéne visszavinnem, annyit tudtam csak, hogy David, és izraeli, így kicsit később került csak vissza hozzá)
Pénteken rajtcsomag felvétel, orvosi igazolás bemutatása, technikai értekezlet (külön angolul és németül, mindkét nyelven kétszer), tésztaparti. A tésztapartira előzetesen online kellett 1 órás idősávba regisztrálni.
A technikai értkezlet du. 3-4 között volt, előtte újra elolvastam a versenykiírást: upszi, a gold folian, mint kötelező felszerelésen valahogy átugrottam, az nincs nálam. Van viszont decathlon az Alexanderplatzon, 1 órán belül volt gold foliám is, zsír.
Technikai értekezleten a szokásos dolgok: útvonal jelölése milyen (sárga nyilak, három pöttyel, éjszaka fényvisszaverős nyíl matricák), kötelező felszerelések – itt egy számomra új dolog volt: a frissítőpontokat az egyéni futók úgy hagyhatják el, hogy van náluk minimum fél liter folyadék. Na fasza, a T8 nadrág saját övébe 3 deci fér nekem kényelmesen, de akkor két 3 decissel megyek, nem gáz. A többi a szokásos: fejlámpa, láthatósági cucc, bekapcsolt mobiltelefon. Ami 3 éve nem rémlett, hogy szabály lett volna: nem engedték a fülbe dugott zenehallgatást, csak adott szakaszon (a berlini, városi szakaszokon tilos volt). Fontos szabály, ezt tudtam is: a városban nincs útlezárás, terelés, a forgalmi jelzőlámpa ha piros, akkor ott bizony meg kell állni, ha valaki szabálytalankodik, az versenyből kizárást jelent (és megteszik, idén is volt emiatt kizárás).
A tésztapartira regisztrált idősávot a visszaigazoló mailben bár 3x ellenőriztem le az előző napokban, mégis sikerült rosszul emlékeznem: 16-17 óra közöttre emlékeztem, aztán amikor indultam be, ránéztem: upszi. 15-16 óra között volt 😀 Sebaj, Alexanderplatzra kisétáltam, ettem egy klassz vegán mártogatós valamit, néztem az embereket a téren, és nagyon rendben volt minden.
Este összeraktam a másnapi indulós cuccom, a leadós zsákokba összelogisztikáztam az előre küldős dolgokat : mikor hol leszek kb, mennyi izó legyen nálam, mennyit rakjak a zsákokba, száraz ruha, lanolin, másik cipó, stb. stb.
És jött az újabb hoppá. a gyönyörűen elmosott, kisikált kulacsaimat gyönyörűen a mosogató szárítóján hagytam. Otthon, Vecsésen, Magyarországon. Ismét: sebaj, van decathlon, gyors nyitva tartás csekkolás (19:50-kor): szuper, 21:00-kor zár, újabb séta az Alexanderplatzra, közben röhögés.
Softkulacs kifogyott, egy db 350ml-es kis műanyag kulacsot találtam, megvettem, valamire biztosan jó lesz.
A 98km-es leadós pontra egy teljesen összerakott futózsákot tettem, járt hozzá két fél literes softkulacs, de hosszú szopókával. Hát ezt nem nagyon lenne kedvem vinni magammal végig, volt nálam egy kisebb nathan zsák – és nem tudom miért, az egyik frissítős zacskóba bedobtam otthon egy soft kulacs szopókás kupakot (csak a kupakot. érthetetlen volt akkor is, most is – miért???). Rápróbáltam a kupakot a fél literes zsákhoz tartozó kulacsra: bszki, passzol rá :D, kulacs-kérdés is megoldva. Indulós cucc újratervez: kis piros nathan zsák, bele az egyik első zsebbe a fél literes kulacs (épp belefért) – hát akkor bármennyire is utálok zsákkal futni, ez a 160km bizony avval lesz végig.
Este 9-f10 körülre végeztem a pakolással, egész könnyen el is aludtam, jól is aludtam.
A rajt 6-kor volt, negyed6-f6-ra terveztem kiérni, és mivel a transzfer buszra is regisztrálni kellett volna, amit én nem tettem meg (hello adhd-brain), így taxit hívtam, avval mentem ki. Reggelizni általában nem szoktam, verseny előtt meg főleg nem, így most is csak egy gyors kávé volt reggel.
Kicsivel f6 előtt értem ki a rajtba, leadtam az előreküldős zsákokat, a rajtban is lehetett hagyni a befutás utánra. Száraz/meleg ruhát raktam ebbe a zsákba, 3 éve nagyon fáztam a befutás után, idén ezt meg akartam úszni 😀
Hornyánszky Christiane is megérkezett, egy közös szelfi, ölelés, én ittam egy kávét, és kicsit félre is vonultam az emberektől, jó volt nézni a többi futót, de egyébként csak kettesben lenni magammal.
6:00 rajt, Christianeval egymás mellett indultunk, és végül az első 15km-t együtt is futottuk. Pulzusmérő övem otthon maradt, így abban maradtunk az edzőmmel, Barát Gabival, hogy nem foglalkozom a tempóval, idővel, semmivel, csak avval, hogy kényelmes, beszélgetős (=nem lihegős) futás legyen. Hogy tényleg ne foglalkozzak vele, az órám nem mutatott mást, csak a pontos időt, illetve a navi szólt, ha kanyarodni kellett. Nagyon felszabadító volt így futni, imádtam (ha akartam volnba, tudtam volna nézni a tempót-időt, de nem néztem 🙂 ).
Rajt után nem sokkal eleredt az eső – szemerkélt, csöpögött, esett, elállt, újra esett. Nem volt zavaró egyáltalán, előző nap ránéztem az előrejelzésre, és tudtam hogy esélyes kis eső, és aztán meg majd úgyis kisüt a nap, és lesz meleg is (meleg Berlinben = 26-28 fok, szóval kellemes futóidő).
Idén az irány az óramutató járásával ellentétes volt, érzésre hamarabb kinn voltunk a városból, mint mikor három a másik irányban futottuk a kört.
15km után elköszöntem Christianetól, kicsit gyorsabb tempó kényelmesebb volt. Az útvonal a városból kiérve erdei aszfaltos, murvás utakon, bringaúton, homokos erdei ösvényeken vezetett, nagyjából gőzön nincs, hogy mi hol hány km-nél volt. Pontok jöttek, izót kevertem, a harmadik ilyen után már gyaloglás közben is ment, nem szórtam szét a fehér port magamra és körülöttem úgy mindenhova.
Első cuccos pont 29km-nél volt, csak sótablettát és izóport tettem el belőle, 37km-ére volt a következő pont, 4 órányi izó kellett volna, de valamit elszámoltam, vagy figyelmetlenül pakoltam, mert csak 2 zacskó volt benne :D. Mindegy, banán van a pontokon, sótablettám van, víz van, gélem is van, mi baj lehet? Semmi.
11-től (azt hiszem) már sütött a nap, sapkát vizeztem, előszedtem a tertapelust, az ment a nyakba, pontokon vizeztem, kevertem, közben meg futottam, és baromira élveztem az egészet.
65km körül kettes cuccos pont, izó, só, eltettem a bekészített feltöltött powerbankot is, telefont zsákba dobtam töltőre, hogy minél több maradjon éjjelre az akksiban, ne fáradtan, sötétben kelljen szórakozni vele.
98km-nél hármas cuccos pont, ez az utolsó, innen viszem magammal, ami a következő 63km-re kell. Egy nagy tornacsarnokban van a pont, amikor beértem, láttam hogy sokan ülnek, büféznek, én ezt kihagytam. Zsákot cseréltem: nathan zsák le, 10literes inov zsák fel, átszerelem az eddig nálam levő kulacsot hosszú szopókásra. Bár csurom víz mindenem, semmi kedvem öltözködni, meleg is van még kinn (du f6 körül volt), tök felesleges száraz cuccot venni. Itt azért nem végeztem 2 perc alatt, de azért igyekeztem nem szüttyögni sokat, sikerült is a szemüvegem a ponton hagyni, ezt a pont elhagyása után kb 500m-rel vettem észre. Bíztam benne hogy valóban a ponton hagytam, és vissza fog hozzám kerülni.
Amikor száz km-hez értem, írtam Gabinak egy üzenetet, hogy 100km 11:45, majd nagyjából 10-15 perc múlva eltűnt az addig nagyjából folyamatosan tartó dekvajóhogyfutok, imádom érzés.
A következő 2 óra arról szólt, hogy ástam egy rohadt mély gödröt, belefeküdtem, eldobtam az ásót nagyon messzire, betemettem magam, majd kikapartam magam onnan, és kimásztam belőle. Közben 109km-nél észrevettem, hogy 1. egy ideje nem láttam futót, 2. nincs sárga nyíl, és ránézve az órámon levő térképre: 3. óbasszus, 1km-rel ezelőtt nem kellett volna elkanyarodnom balra. Jó, hát akkor kicsit több lesz a vége, mint 162km, na bumm.
xxxx
2 héttel a verseny után eddig jutottam, Nem tudtam folytatni, és bár mindig volt valami kifogásom, hogy épp miért nem érek rá befejezni, a valós ok az volt, hogy nem akartam még kiadni magamból a nehezét. Addig csak az enyém. Ha megírom, el kell küldeni, szétpukkad a burok, amiben voltam ott akkor abban a huszonegynehány órában.
xxxxx
Innentől ez ment: jajdejófutni, kevésbéjófutni, nemjófutnidejóleszavége. Este 8 körül a fejlámpát és a láthatósági mellényt felvettem, ennek ellenére 125km körül estem egy parádésat – a másfél héttel korábbi bringás borulás sebe úgyis épp begyógyult már a térdemen, ideje volt újat szerezni. Szerencsére nem aszfaltos részen estem, nem vertem oda durván magam, és legalább nem csak véresen, de sárosan is érkezhettem a következő pontra.
Aztán egyszer csak elkezdett zsibbadni mindkét lábfejem és a talpam, egyre furcsább volt, így megálltam, levettem a cipőm, zoknim – pff, teljesen össze van szorítva a lábfejem, az ujjaim, ááá. Zoknit cseréltem, lazítottam a fűzőn elöl, és reméltem, hogy a hátralévő pár órában nem töri fel a cipő lábam. (egyértelmű lett, hogy találni kell egy altrát ami jó 12-24 órás futásra is, a hoka már nem az igazi nekem)
Az utolsó kb 20-25km arról szólt, hogy holanyíl, nézzükatracket, jajnemerre, megvananyíl. Baromira lassított az állandó útvonal-keresgélés, nem mintha egyébként veszettül gyors lettem volna 😀
A belvárosi részen mindenhol bulizó fiatalok, állati jó hangulat volt végig, kicsit hasonló érzés volt futni közöttük, mint az UB utolsó 2km-én a Tagore sétányon – mocskos, izzadt, kivert kutya zombiként mintha egy másik bolygón lettem volna.
Az utolsó 5km végtelen hosszú volt, borzasztó fáradt voltam, álmos, minden izmom fájt, semmit nem akartam, csak beérni, és húzni a hotelbe aludni.
Aztán végre feltűnt a sporttelep, az utolsó párszáz méteren drukkoló, tapsoló emberek, bekanyarodtam a telepre, célkapu, vége.
21:31:06 az órám szerint, 165km a 161 helyett. Hát megvan. Egyedül végig, és igazából simán ment.
Leültem egy padra, nem voltam jól. Gyomrom fájt, hányingerem volt, a hasam is tekert (el kéne menni a wc-re, és alul-felül kirakni mindent), szédültem. Kéne egy kávé. Á, felejtős, én innen fel nem kelek, inkább végig fekszem a padon.
Az egészségügyi sátorból kijöttek hozzám, hogy szükségem van-e segítségre. Először azt mondtam, hogy köszi, mindjárt jól leszek, de kb 15 perccel később inkább kértem, hogy ha lehet, lefeküdnék vízszintbe, nagyon nem fix körülöttem a világ. Elmentem wc-re (elkísértek, nem bíztak benne, hogy egyedül megugrom a 2x30m séta kihívást), utána lefektettek, felszisszentek a 85/50-es vérnyomásomon, néztek ekg-t, véroxigént, kaptam teát, kávét.
Fetrengtem egy bő órát a takaró alatt, majd úgy döntöttem, ezt tudom csinálni zuhanyzás után a hotelben is, így megköszöntem a vendéglátást, és elbotorkáltam a rajtba leadott száraz ruhámért – amit „sorry, it was raining so hard, everything is wet” -tel kaptam meg. Jó, hát akkor a fólia lesz a pulcsim. Taxit hívtam, és fél óra múlva a szobámban a forró vizes zuhany alatt álltam.
Hajnali f4 körül értem célba, 5-f6 körül ültem taxiba, f7 körül kerültem ágyba. Másfél óra alvás után „lesétáltam” reggelizni, kávé és joghurt csúszott le, utána újabb 2 óra „alvás”. Séta a szomszéd szállóba a depókból visszahozott cuccaimért, megtaláltam az utolsó leadós ponton felejtett szemüvegem is a lost and found dobozban, és idén vettem bögrét is. Ki tudja, visszajövök-e ide még egyszer, egyáltalán, akarok-e én még 100km fölötti ultrát futni. Akkor úgy érzetem, hogy a fun részig akarom csak mostantól, a 100km utáni rész annyiszor rágott meg, és köpött ki, a nehéz részek annyira nehezek voltak, annyira fáradt voltam, hogy egyetlen sejtem sem kívánta ezt még egyszer.
Délután 3-tól volt az ünnepélyes eredményhirdetés, és bármennyire is hulla voltam, kisétáltam az Alexanderplatzra. Egyrészt venni „berlines” bögrét, mert a 3 évvel ezelőtti nagyon ramaty állapotban van már, másrészt a mozgás kell, hamarabb lesz kevésbé fájdalmas a testem szimpla létezése.
A tér közepén összefutottam Daniel-lel (az izraeli srác, akitől kölcsönkaptam az óratöltő kábelt) és egy haverjával, hívtak hogy menjek enni velük – miért ne, enni is kellene, valóban. Az ebéd a szokásos „ultrások ha összefutnak” módon sztorizós, a mostani versenyről mesélős, sokat nevetős volt, jó volt nem a saját nyűgömmel foglalkozni
Az ünnepélyes eredményhirdetés és díjkiosztón először a helyezetteket díjazták (női, ffi abszolót 1-3), utána név szerint hívták ki az egyéni teljesítőket. A szintidő 30 óra, a 24 órán belül teljesítők az érem mellé egy övcsatot is kaptak, illetve itt kaptuk meg az oklevelet is, amin a név, befutóidő, helyezés, illetve korosztályos helyezés szerepel (W45 4. lettem, ha érdekes,11. nő)
A díjkosztó után újabb 2 órás alvás jött, majd kihasználtam a hotelben a wellness részt, beültem a szaunába kicsit, majd alvás, reggelig. Másnap már csak egyetlen programom volt: Hazautazás, a vonatút félig átalvása.
Eddig eljutottam nagyjából 1 hónappal ezelőttig, majd jöttek a kifogások, hogy miért nem néztem még át, miért nincs idő képeket előszedni, és elküldeni.
Aztán meg nem találtam a laptop töltőjét, és szerintem kicsit meg is nyugodtam, hogy jaj, de jó, hát akkor még nem „kell” (és valóban, egyáltalán nem _kell_) megosztanom a sztorit, maradhat csak az enyém, a burok érintetlen.
3 napja kezdtem el komolyan keresni a laptop töltőjét, és (jé!) tegnap (11.02.) meg is találtam. Be akartam fejezni a történetet. Most már lehet másé is, kiengedem.
A szöveg olyan lett, amilyen – így voltam ott, akkor, és közvetlenül a verseny utáni hetekben, amikor nem tudtam még mást beengedni a történetbe. Belenyúlhatnék most 2 hónappal a megírása után, kijavíthatnám és átírhatnám biztosan sokkal jobbra, szórakoztatóbbra, tömörebbre – nem fogom. Csak helyesírást és elütéseket javítok, amiből biztosan maradt még, mindig marad.
Az az érzés, hogy max 100km, árnyaltabb lett, lesz jövőre két 100km feletti futásom, de továbbra is a futás élvezetét szeretném. Nem akarok nagyobb és és jobb és gyorsabb és ilyenebb vagy olyanabb eredményt, hosszabb és még hosszabb távot, nehezebb és még nehezebb versenyt. Ez a berlini 21,5 óra tökéletes volt úgy, ahogy volt. Tanulós..
baratrunning.com 