Nizza-Cannes Marathon – Gál Viktória, beszámoló

Posted on 2024.11.14.

Ebben az évben mindenképpen szerettem volna maratont futni. Mivel 42 éves vagyok, szerettem volna, ha idén megvan a 42km-es táv, tudom, hogy csöpögős, de ez van. Eddig rengeteg félmaratont futottam, terepen 33 km volt a leghosszabb távom 2600m-es szintkülönbséggel, síkon 34 km volt a legtöbb.

Mivel Franciaországban élek és imádom a tengert, eltökéltem, hogy az első maratonomat az elképesztően gyönyörű tájon szeretném futni, így félve, de beneveztem a Nizza-Cannes marathonra, ami november 3-án zajlott.

A felkészülés rendben ment, minden kiírt edzést elvégeztem, igyekeztem betartani a távokat, szerencsére csak ritkán vitt el a hév 🙂

Mentem, kánikulában, esőben, szélben, hajnalban, edzés ki nem maradhatott. Tudtam, hogy ez kell a fejlődéshez, alázat, kitartás és futás… Mikor elkezdtem heti 6x futni a családom kiborult. Nem értették minek és hogy vagyok képes ezt így csinálni. Pár hét múlva már nem kérdeztek semmit, ma pedig már azt kérdezik, ha van 1 nap véletlen mikor nincs futás: “na mi van, nem mész ma futni?” 🙂

A verseny november 3-án vasárnap reggel 8-kor rajtolt, de a családdal már péntek reggel Nizza felé vettük az irányt. Boldog voltam, mint egy kisgyerek, hiszen 3 éve már hogy nem jutottunk le a tengerhez. Tudtam, hogy szuper idő lesz a hétvégén, ahol mi lakunk, már csak 12 fok körül volt napközben, sokszor hideg széllel.

Pénteken kora du. érkeztünk, átvettük a szobát, majd nekiindultunk megkeresni a maratoni falut, hogy átvegyem az induló csomagomat. A hely – egy gyönyörű épület – Nizza szívében a híres Promenade des Anglais-on volt. Az emberek hömpölyögtek a sétányon, 18 ezer futót vártak a hétvégére. A beléptetés, átvilágítással kezdődött, utána mehettünk be. Megkaptam a rajtszámomat 8616, valahogy éreztem már akkor, hogy ez egy jó szám. Nehéz lenne leírni, de jó érzés fogott el. Majd kaptunk még egy Kiprun hátizsákot, amibe a verseny napján tudunk pakolni és ha szeretnénk, akkor átviszik a befutó helyszínére, nekem nem volt rá szükségem, hiszen a családom hozta a cuccaimat.

Lehetett fotózkodni a rajtszámmal, majd a 18 ezer futó neve közül kikutattam az enyémet a falon. Már esteledett, úgyhogy a naplemente végét kaptam csak el sajnos, de így is gyönyörű volt. A családdal még sétáltunk kicsit, vacsira szusit ettünk, majd visszamentünk a szállodába pihenni.

Szombaton amíg a férjem elballagott reggeliért én elmentem, hogy lefussam a verseny előtti átmozgató kis 4 km-t. Annyi energiát éreztem magamban, hogy nagyon nehéz volt csak ennyit futni. Tusolás és reggelizés után a part felé vettük az irányt. Hihetetlen volt ez az ember mennyiség, a legtöbben a tegnap kapott Kiprun táskával mászkáltak, szóval érezni lehetett az összetartozást, tudtuk hogy mindenki egyvalamiért van most itt. Rengetegen napoztak végig a parton, a bátrabbak fürödtek is, én nem bírom a hideget, kihagytam.

Egész nap a városban csavarogtunk, az óvárosban ettünk a világ legfinomabb fagyijából, ahol több mint 100 íz közül lehet válogatni.🍦 Fotózkodtunk az I LOVE NICE feliratnál, felmásztunk 500 lépcsőfokot, h millió képet lőjjek fentről is a tengerpartról és a naplementéről, ami igazán egy csoda volt.

Vacsorára tudtam, hogy pizzát fogok enni,- mindig azt eszem verseny előtt-így kerestünk egy szuper helyet, hogy a szénhidráttöltés is meglegyen másnapra. Este kicsit aggódtam, mikor megláttam, hogy több, mint 20 ezer lépést tettem meg, talán nem kellett volna verseny előtti napon, de hát Nizzában nem lehet nem mászkálni….

A verseny napja:
Előző este mindent kikészítettem, mert tudtam, h a fél 6-os kelés nekem nagyon korai. De dolgozott az adrenalin, szóval pikk-pakk kikeltem az ágyból, összeszedtem mindent és indultunk is. A férjem kísért el, a gyerekek addig aludtak, megbeszéltük, hogy ahogy lement a rajt, ő visszajön, összeszedi a gyerekeket és a cuccokat, kicsekkolnak és Cannes-ban talalkozunk a befutónál. A nehézkes közlekedés és a lehetetlen parkolás miatt mondtam nekik, hogy menjenek rögtön a célba, ne csesszék el az időt azzal, h útközben megállnak és szurkolnak. Jobb szeretem, ha a végén tutira ott vannak.

Reggel még nagyon hideg volt, így karszárat húztam és egy vékony dzsekit. 7 óra körül értünk ki, gyönyörű volt a napfelkelte a parton. Gyülekeztek az emberek szépen, lassan. Én még az elején megejtettem egy gyors wc-t, tudtam utána millióan lesznek, majd alaposan bemelegítettem.

Az volt a vágyam, hogy 4 óra alatt teljesítsem a távot, de mégis a 4’15-ös iramfutó mögé álltam. 8-kor megindult a tömeg, de nagyon lassan haladtunk, természetesen az elit futók, majd a 3 órán belül futók indultak előbb, majd szépen így tovább. Mire a 4’15-ösök sorra kerültek, már tűkön ültem, indultam volna már, fáztam is még, férjem elvitte a vékony széldzsekimet, csak a karszár maradt rajtam, és persze nem akartam, hogy kihűljenek az izmaim. Végre elindultunk, hatalmas embertömeg tapsolt nekünk és biztatott minket. Nagyon sűrűn voltunk, nehéz volt a haladás az elején.
Már az elején éreztem, h nem jó helyen vagyok, az iramfutót rég elhagytam, de a 4 órásat sehol sem láttam. Nem is láthattam, hiszen több ezer ember lehetett előttem. Nagyon szépen, lazán futottam, csak semmi gyorsulás itt az elején, így tudatosan tartottam a laza tempót. Alig telt el 4 km már jött az első frissítőpont, én nem álltam meg, mindenem volt, nem vesztegetem az időt, igyekeztem a tömegen átverekedni magamat és futni tovább. A következő a 8. km-nél volt, itt sem álltam meg… szóval minden 4. km-en volt frissítőpont, én kb. a 4-nél álltam meg egy pillanatra, mert ott volt izó is. Aztán már mentem is tovább.

Volt nálam: 1l izó zsákban, 250ml víz, 4 gél, 4 sókapszula, 2x 400mg magnézium.
Ebből megmaradt 2 gél és 1 sókapszula.

Egész végig éhezés nélkül futottam, vigyorogva, boldogan. A 2 magnézium nagyon sokat segített, mikor éreztem, hogy a combom állna be, bevettem és már jó is volt….vagy lehet, h ez placebo? (az 🙂 – szerk.) Lényegtelen…működött.

Már a félmaratonnál voltunk, ami időben 1óra 52 perc lett, ennek örültem nagyon. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy még ugyanennyi ennyi van. Fejben 5 km-re osztottam a távot és így nagyon gyorsan teltek a km-ek. Még mindig kerülgettem az embereket és nem értettem, hogy miért nem a jobb oldalon futnak. Tisza ideg voltam néha, hogy beálltak egymás mellé, és nem fértem el. Sokszor nem érdekelt és egy ‘pardon’ kíséretében átvágtam köztük.

Szépen nyugodtan teltek a km-ek, jöttek a frissítőpontok szépen sorban, az animációk, és a végeláthatatlan szurkolók. Már 30 felé jártunk és vártam a falat,  a falat amiről már oly sokat hallottam. “A maraton 30 felett kezdődik!” , edzésen ott is volt, de mikor már 35 körül voltam, mondom basszus nem volt fal és már nem is lesz, ebben biztos voltam és még nagyobb erőre kaptam.

Az utolsó 7 km-ben láttam rengeteg embert sétálni, rengeteget az út szélén fetrengeni, begörcsölt lábakkal, láttam, akik megszédültek, összeestek, láttam akiket mentősök ápoltak. Ez még nagyobb erőt adott, hiszen tudtam nincs az az Isten, h én megálljak bármiért is. Én csak mentem tovább előre és tudtam, h már nem sok van a célig és ott lesz a családom és meglesz amire már jó ideje készülök. Az utolsó 2 km-en azért már fáradtam, éreztem, hogy görnyedek, a lábaim bizonytalanok, de tudtam, hogy max 10 perc és bent vagyok.

Ahogy haladtam előre, az utolsó 1 km-en megláttam a 4 órás iramfutót és azzal a lendülettel meg is előztem őt, így azon kaptam magam, h nevetek hangosan, biztos nem értik, hogy mi bajom van.

Üvöltő, tapsoló, éljenző tömeg kiabált és buzdított, hogy már ott vagyok, és abban a pillanatban léptem át a célvonalat, az időm 3 óra 57 perc 44mp lett, aminek borzasztóan örültem, hogy elsőre sikerült a 4 órán belüli maraton, pedig kételkedtem benne néha, mikor edzéseken nem tudtam elég gyorsan futni. De most nemhogy elég gyorsan futottam ahhoz hogy meglegyen, hanem nem is fárasztott ki, a pulzusom végig az 1-2-es tartományban mozgott, szóval a boldogságom határtalan volt.

Beérkezés: ez a pillanat volt a legrosszabb. 4 óra után hirtelen meg kellett állni, borzasztó tömeg volt, hely sem volt nyújtani, vagy sétálni. Hívtam a férjem, mondom neki én most leszek rosszul, úgyhogy le is raktuk. Végigbicegtem a tömeggel, ahol közben megkaptuk a csodálatos érmet, egy pólót, kaját-bár én nem tudtam enni rögtön. Megkerestem a családomat, leültem a földre és potyogtak a könnyeim.

Persze a boldogságtól 🥰 Hálás vagyok a sorsnak, hogy hagyta hogy ez az élmény ennyire fantasztikus legyen, hálás vagyok Gabinak, aki megfelelően felkészített így egy szuper, könnyű maratont futhattam 4 órán belül.

Átöltözés és pici pihenés után indultunk is haza, mert 5 órás út állt előttünk. A kocsiban ülve fel sem fogtam, talán még ma sem fogom fel, hogy mi történt ott ezen a csoda helyen. De ha meglátom az érmem, tudom, hogy valóság volt….

És azt is tudom, hogy szeretném még egyszer átélni, így már rögtön az első lehetséges napon beregisztráltam a jövő évi versenyre, mert tudom, hogy ott akarok lenni.

Innen megyünk tovább…