Pozsony Maraton – Erős Gábor, beszámoló

Posted on 2025.04.19.

A tizedik Te magad légy

Egy elcseszett Pozsony Marathon a depresszió árnyékában.

2024 őszén egy régi és valószínűtlen álmom vált valóra, 15 év után sikeresen visszatértem és teljesítettem a Jungfrau Marathont. Bár igen hosszú és keserves harc előzte meg, az utolsó hetekben mellém álltak az égiek és végül egy meglepően könnyed teljesítés sikeredett.
Ami jó.
Egyfelől.
Másfelől viszont frankón félreviszi az egót. Azt hiszed, hogy bármire képes vagy innentől.
Ami amúgy igaz.
És hiába számítasz rá, hogy az Élet hozni fogja a számlát a sikeredért, mikor tényleg megjelenik lesokkolódsz.
Na de még a számlahozás előtt faragtam egy remek tervet arról, hogy most már ideje lenne egy jó gyors utcai maratont futnom. Eddig volt kilenc maratonom, abból 4 hegyen, az öt utcaiból három öt órán kívül és a legutóbbi is 11 éve. Az egyéni csúcsom 4:11 még 1994-ből. Hát ezt lazán meg tudom haladni. Úgyhogy belőttünk egy irreális célt a Pozsony-marathonra.

Aztán jött az élet, úgy nézett ki mint egy fizetőpincér és hozta a kis damaszttal letakart ezüsttálcán a hülye számláját.
Egyrészt rajta volt a rengeteg hétköznapi szarság amiket szépen félretettem amíg a Jungfraura készültem, másrészt meg a hónapokig túlpörgetett, eufórikus lelkiállapotom is elérkezett a teljes kimerültséghez ami masszív depressziós hullámok formájában manifesztálódott.

Bár jobb napokon egész jól mentek az edzések és éreztem a fejlődést, sajnos legalább ennyi volt amikor szinte egyáltalán nem edzettem vagy ha igen akkor is kínlódósan, lassan, nyomorultul.

Néhány héttel a verseny előtt egészen biztos volt, hogy nem tudok lefutni egy maratont – és minek is tenném. Kilenc után a tizediknek mi értelme van ha nem tudom örömmel vagy legalább egy egyéni csúccsal megcsinálni. (az eredeti tervet már addigra rég elengedtük).

Aztán valahogy tisztult a kép és arra gondoltam, hogy ki van fizetve, ráérek, Pozsonyban még sosem jártam, edzésnek biztos jó lesz így is, tapasztalatszerzés, ilyesmi.

Az utolsó pár napban próbáltam testileg lelkileg ráhangolni magam, hát mitagadás nem sikerült tökéletesen.

A verseny reggelén összevissza kávéztam meg kajáltam, mindent megtettem azért, hogy rossz legyen a gyomrom és a mentális százas nagyját is elszórtam a rajt előtt olyan banális dolgokkal, hogy pl. elfelejtettem hol parkoltam le a kocsit és nem tudtam berakni a cuccaimat, aztán nem találtam a csomagmegőrzőt végül majdnem lekéstem a rajtot ami elég kínos lett volna.

Na jó, elindultunk. Szar idő volt, egyáltalán nem voltam hangulatban, valami rottyant lakótelepen kellett menni hosszan, egyik oldalon villamossínek másikon panelházak, nem volt kifejezetten csábító na. Viszont jól mentem. Meglepően jól. Igaz a bal achillesem-vádlim húzódozott, fájogatott már három km-től, ez is vitte a fókuszt, meg az erősödő hasfájás is. De a lendület még vitt, nem mondom, hogy élveztem, de vitt. Egészen 14 km-ig. Aholis találkoztam a legendás maratoni fallal. Kissé korainak tűnt az érkezése, de a szervezetem megálljt parancsolni szándékozott és bizony egyre kiürülő mentális pénztárcám tartalma nem igazán volt elégséges arra, hogy felülbíráljam. Megálltam pisilni, kerestem toi-toit komolyabb akcióra is de az épp nem volt a közelben, szenvedtem, botorkáltam és basszameg nem tudtam erőt meríteni semmiből. És még mindig csak 15 km. Az minden számítás szerint még viszonylag az eleje egy maratonnak ugye. Na mindegy, valahogy végigkocogtam féltávig a maradékot, utáltam mint a… (sőt annál sokkal jobban).

Nos féltáv után kicsivel úgy döntöttem, hogy feladom. A gyomorfájás miatt frissíteni sem tudtam, a bal achillesem egyre rosszabb állapotban volt, megint a villamossínek mellett mentünk a lakótelepen, az idő totál depresszív volt és hideg is, és egyáltalán. Akármennyire is kutattam a lelkem mélyén, nem találtam semmiféle racionális indokot arra, hogy miért is kellene folytatnom. Miért is kellene ilyen körülmények közt megtennem még 20 km-t, hogy a tizedik maratonomat egy gyenge idővel teljesítsem rossz hangulatban. Annyi dicső történet van feladásokról, helyes döntésekről, hányan emelkedtek piedesztálra negyedénél feladott versenyekkel „igen a felkészülésem tökéletes volt de a körülmények összeesküdtek és ez volt a helyes döntés”.

Az a baj, hogy engem több dolog is meggátolt a helyes döntés meghozatalában. Egyrészt egyszer Gabi azt mondta, hogy ha bőven van még szintidő (és volt sajnos) és még nem vagy halott akkor egyszerűen kínos feladni. Béna. Másrészt vannak ismerőseim akik küzdenek ezzel-azzal, sokkal komolyabb problémákkal mint 20 km-t lefutni sántán rossz hangulatban. Buzdítom az embereket, hogy küzdjenek az álmaikért aztán feladok féltávnál egy maratont mert nincs kedvem. Az milyen? Meg sajnos azt is tudtam, hogy amikor úgy érzem, hogy nem tudok menni az nem jelent semmit. Attól még tudok. Ez egy borzasztó tudás, mert enélkül már sétáltam volna vissza a jó meleg zuhany alá.

Úgyhogy menegettem menegettem, néha futottam, néha ölelgettem a villanyoszlopokat hányásra várva, a táblákon a számok lassanként emelkedtek, amikor láttam olyat, hogy hármas volt az elején akkor meg már úgy voltam, hogy mindegy, mostmár végigmegyek ha apró kis Vladimir Meciárok esnek az égből akkor is. Ott bassza meg az ördög.

Nagyon rossz volt. Minden lépést utáltam, sorra mentek el mellettem az olyanok akik valami miatt tudtak futni, az égvilágom semmi sikert nem éreztem, csak annyit, hogy nemsokára célbaérek és akkor nem kell tovább nyomorognom. Így is lett.

Saját mért időm 4:33, hivatalos 4:36, ez kb az első 1988-as maratonom ideje és összességében a második legjobb.

Így utólag azt mondom, hogy nem volt rossz. Ahhoz képest, hogy mennyire nem voltam ott fejben, hogy mennyire nyűgös volt a felkészülés, hogy mennyire nagyon fel akartam adni a felénél, végülis siker, hogy végigmentem.
Megtanultam magamról, a futásról pár dolgot. Pl, hogy ha elfogy a mentális százas mindig van egy másik dugiban, sajnos az olyan zsebben amit tele van tövissel meg csalánnal és elég fájdalmas onnan kihalászni de ott van. Jó tudni.

Ha sportszakmailag nem is tekintem különösebb sikernek lelkileg igen sokat adott be kell valljam. Nem bánom, hogy nem adtam fel.