Garmin WTF BRZSNY, 42 km – Cseke Betti, beszámoló
A börzsönyi verseny előtt 5 héttel edzésnek megfutottuk Juliékkal a Vérmókus kört a budaiban, ami 52 km, kb. 1700 m szinttel, ami egészen jól sikerült, bár 35-6 kilinél volt egy holtpont, nyűglödtem az emelkedőkön, azt éreztem nem tudok felfelé menni, gyenge vagyok. Vártam a végét, aztán picit újra erőre kaptam, de az utolsó 4 km már nagyon nem esett jól. Ezek után eléggé izgultam, hogy a Börzsönyben 42 km-en lesz 2000 m szintemelkedés, azt hogyan fogom bírni?
Kb. 1 héttel a verseny előtt azonban nem volt kétségem: menni fog. Idén nagyon jól ment eddig a felkészülésem, rengeteg szintet gyűjtöttem (a verseny előtt kb 23.000 méretnél jártam 700 km-rel a lábakban), tudtam, hogy az alattomos emelkedők már nem csinálnak ki annyira, a durvábbakon meg majd lassan mászók, szóval nem lesz gond.
Amikor látszott a hét közepe felé, hogy bizony jó saras lesz a pálya és még a verseny napján is esni fog, akkor azért a szintidő-parám bekapcsolt. Tudtam, hogy meg tudom csinálni 7 óra alatt, sőt, 6 és fél vagy akár 6 óra alatt is, ha nem saras a pálya. Március elején futottunk egy 20-ast a Börzsönyben, akkor is sár volt (de nem ennyire!) és akkor realizáltam, hogy ha ilyen lesz a terep, akkor nem lesz egyszerű dolgunk.
Több olyan hosszú edzésem is volt, amikor végig vagy részben esőben futottam, sárban is, azt hittem mindenre felkészültem. De ami a Börzsönyben fogadott a versenyen, az minden várakozásomat felülmúlta.
Nagyon korán keltem, reggeli rituáléim (légzés-meditáció) után, tartalmas reggelit ettem és már indultam is. Nem egyedül mentem, egy lányt elvittem a belvárosból, aki az egyik rövidebb távon indult és fuvart keresett. Így beszélgetéssel telt az odaút másfél órája, itt már nem tudtam magammal lenni, de nem zavart. Jól esett kicsekkolni és tökmás témákról is beszélgetni, mint a futás vagy a verseny.
A rajt előtt Julival és Atival tali, ölelkezés, kis diskurzus, Juli okosan be is melegített, én nem. Eleget melegedtem a kocsiban. Fotózkodtunk, Zsófit is elkaptuk, mondta is, hogy simán menni fog nekünk szintidőn belül beérni. Na ezen jót röhögtem magamban, tudtam hogy nem lehetetlen, de hogy sima lenne ebben az ítéletidőben, azt kevésbé.
Elindultunk, az első 2,5 km aszfalt, utána, ahogy bekanyarodtunk az erdőbe, és jött az első mászás 3-4 kilinél már vettem is elő a botot, ami innentől végig a kezemben volt. Nem lehetett eltenni, volt hogy a kezemben összefogva futottam a botokkal, de ezek rövid szakaszok, percek voltak, nem volt értelme eltenni.
Juli előttem ment picivel, nagyon jó érzés volt mindig látni, hogy ott van, hogy nem húzott el, valahogy biztonságot adott. Az első frissítőpontra, Királyházára, ahol Gizionok frissítettek nagyon frissen-fitten (nyakig sarasan :P) érkeztem, Juli után kb. 1 perccel, ő épp ment ki, amikor én odaértem. Sokat nem tököltem, Zsuzsi töltötte a kulacsokat, Gabi megkérdezte minden oké-e, fotózott és már mentem is.
A frissítésre eléggé figyeltem, nekem ez gyenge pont, hajlamos vagyok keveset enni, inni. Most egészen jól ment, bár a betervezett kajákból megmaradt két gél és sótabiból is kevesebb vettem be… Ezt még gyakorolni kell úgy érzem, mert ezen múlik kb az egész verseny, mivel a testem felkészült, erős, meg tudja csinálni amit kell, de ha nem eszek-iszok, akkor cseszhetem…
Pont féltávnál lehagytam Julit, néha utolértem előtte is és dumáltunk 1-1 szót, mondatot, megkérdeztük hogy hogy van a másik és megállapítottuk, hogy milyen kurva hideg van pedig 10 km-rel korábban meg úgy éreztük, hogy sok a dzseki és bele fogunk sülni…
Szóval elmentem Juli mellett, de utána nekem meggyőződésem volt, hogy végig ott van közvetlenül mögöttem, hogy együtt megyünk. Nem néztem hátra, de ez volt a fantáziám. 🙂 22-nél aztán jól megcsúsztam egy lejtősebb részen, a bot repült és seggre ültem. Akkor láttam, hogy Juli nincs mögöttem, vhol lemaradt.
A 2.frissítőpont (24,5 km) után közvetlenül pedig megcsúsztam egy kövön és egy még nagyobbat estem, mindkét bot repült, beletenyereltem jó nagy erővel a patakba, mindkét kesztyűm csuromvíz lett, a térdeim fájtak, a bal vérzett is. Anyáztam párat és mentem tovább. Innentől az volt az érzésem, hogy kb. 50-szer keltünk át patakon, igyekeztem nem beleesni egyiknél sem, de a vége felé már belegázoltam, nem számított, hogy térdig vizes leszek, már kb mindegy volt, az esőtől így is tetőtől talpig vízben úsztam…
Kb. 25-30 között elég magányosan mentem, megelőztem egy lányt és utána senkit nem láttam se előttem, se mögöttem. Julit is jóval messzebb láttam egy kanyarban, mint amire számítottam. Egyébként – ez nem tudom hogy jó-e vagy sem :))- de nem volt bennem túl sok versenyzési láz. Úgy értem, hogy nem agyaltam azon, hogy minél több ember elé akarok kerülni, vagy hogy akár a Julit meg akarom előzni. Kizárólag arra figyeltem, hogy a saját tempómban menjek és azt figyeljem, nekem mi a jó, ha nehéz akkor tudatosítsam, hogy miben vagyok és azt is hogy elmúlik. És ha éppen flowban vagyok, akkor annak is adjam át magam és persze tudjam, hogy egyszer ez is elmúlik, de most épp kurvajó.
Azt hiszem ez a fegyelmezettség és fókusz végig megvolt, nem is volt holtpontom. NHH-ra fefelé azt hittem ott marad vhol a dagonyában a cipőm, eszméletlen sár volt és persze szakadt az eső. Vagy ezt mondtam már? :)) Köd is volt rendesen itt-ott, de ekkor láttam, hogy Juli már feljött és egészen közel van hozzám. NHH után, kb. 35-6 kilinél ért utol. Itt megbeszéltük, hogy innentől együtt futunk be. Nekem nagyon jól esett a végén együtt tolni, beszélgettünk arról, kinek milyen volt a pálya. A végén már több cifra szó is elhangzott a számból, mert ahol lehetett volna csapatni se tudtunk rendesen menni a sártól és a csúszós kövekből, de azért toltuk amennyire lehetett. Itt jó pár embert előztünk, 33 kiliseket is, meg pár maratonista lányt is behoztunk. Végül női 6. helyen, 6 óra 49 perccel, kézen fogva, óriási örömmel értünk célba.
Nekem óriási élmény volt, hogy ebben az extra szar időben, ultrasaras, nehéz pályán is végig nagyon egyben voltam, a fókusz magamon volt végig. Tudtam érezni, hogy mennyire az erőmben vagyok, de leginkább azt, hogy ebben nekem mennyi öröm van. Nehéz volt, igen, szívás volt a terep, igen, de nem csak végigtoltam magam rajta erőből, görcsösen, szenvedve, és nem csak túl akartam lenni rajta, hanem tudtam élvezni, tartani magam amikor nehéz volt és repülni, amikor könnyű.
Az UTH Szentlászló távjához (ami dupla ilyen hosszú lesz) ez a verseny most óriási önbizalmat adott és el tudom hinni, hogy az is meglesz!
Köszönöm Juli, hogy inspirálsz, motiválsz, nagyon sokat jelentett nekem, hogy szinte végig külön, de mégis együtt mentünk végig ezen a versenyen!
Gabi, neked pedig köszönöm, hogy rendületlenül hiszel bennem.
baratrunning.com 