Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Paulovics Rebeka, beszámoló

Posted on 2025.04.28.

NN UltraBalaton – 210 km – 22:01:55 – Női III. hely

Nehezen találom a szavakat. Nem tudom hol, s hogy kezdjem. Valóra vált egy álom. Az én álmom. Méghozzá azért, mert megvalósítottam!
Soha nem vágytam még annyira egy verseny dobogójára, mint az UltraBalatonéra. Tegnap pedig felállhattam rá. 😭❤️

Ez volt az egyéni indulásaim közül a második alkalom, hogy körbefuthattam a Balatont, amit most majd 2,5 órával hamarabb sikerült teljesítenem. A tavalyi menet sem végződött rosszul, de bennem maradt egy tüske, amit most végre valahára kihúzhattam magamból. Az előző évben a táv végén már igen sokat sétáltam, ami utólag nagyon, de nagyon zavart. Futóversenyre jöttem, nem pedig gyalogolni. 😬 Elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom, hogy becsapjon az agyam. Ha azt érzem, nem tudok futni, akkor is képes vagyok rá, és igen is meg kell tennem, mennem kell tovább. Ez volt a legfőbb célom!

Szorgalmasan végeztem edzéseim, de ennél is nagyobb hangsúlyt fektettem a mentális felkészülésre, mert azt éreztem, hogy nagyon sok múlik azon, amit gondolunk. Amellett, hogy az edzőm is egy hasznosnak bizonyuló mentális workshopot tartott számunkra, rengeteg podcastet hallgattam, és annál is többet olvastam az agyunk működéséről. Szükségem volt mindenféle trükkre, taktikára, annak érdekében, hogy tudjam mit kezdjek majd, ha az egyik énem ellenem fordul. 🙂  Mert hát: ‘Hiába az erős láb, a pompás tüdő, a kar és az izmok, az elménél nincs hatalmasabb.’

Hosszú lenne, mindenről is beszámolni, akár könyvet is írhatnék…de azért egy kedves példát itt hagyok: Esténként a tükör elé álltam mélyen a szemembe néztem, és azt mondtam magamnak: Szeretném az UB dobogót, és az azért való harc jobban fog fájni, mintha most hirtelen magamra nyitom a felülről rámzúduló jéghideg vizet. Ekkora áldozatot megtehetek a célomért, mert ha most, mikor semmi bajom sincsen nem vállalom ezt a csepp kellemetlenséget, hogyan vállalnám, mikor a halálomon vagyok? S ezzel a lendülettel megnyitottam a zuhanyt. – talán ebből is érződik, mennyire akartam. 🙃

Mindezek mellett rengeteget futottam a Balatonnál. A legtöbb hosszú edzésemet az utolsó 50 km-es szakaszon végeztem el, hogy mikor eljön majd az idő, úgy érezzem: haza értem.  Voltam ott sötétben és szakadó esőben, de tűző napsütésben is. Minden körülmények között. S azt hiszem sokat segített. Az utolsó 50 km-t vártam a legjobban. Igaz tavaly is ezt tettem. De most nem azért, hogy végre legálisan sétálhassak a siófoki emelkedőn, hanem azért, hogy megfuthassam azt. Mennyire más hozzáállás és mennyire más eredmény!

És hogy milyen volt a verseny? Egyszerűen szuper! Hihetetlenül fókuszált állapotban futottam. Persze már egy jó ideje csak az UB foglalkoztatott. Nap, mint nap ezzel a gondolattal aludtam el, majd reggel ugyanezzel ébredtem. Annyira vártam már, nem is tudtam másról hallani, vagy beszélni. Fura is lett volna, ha nem lettem volna a nagy napon ott fejben.

Csak a futás érdekelt, úgy voltam vele, hogy eshet az eső, fújhat a szél, lehet 40 fok és tűző napsütés; ezekre nem vagyok hatással. Egyetlen egy dologra vagyok, az pedig a futásom. Szóval nem foglalkoztatott semmi más. Elhatároztam, hogy a futás alatt sem fog. Nem fogom várni például, hogy beérjek a célba, mert hát minek? Úgyis az a legfájdalmasabb része az egésznek. Amikor megállsz végre, majd úgy érzed, mintha egy kalapáccsal jól szétvertek volna.😅 Próbáltam is erre mindig emlékeztetni magam, és igyekeztem a jelenben maradni, élvezni a pillanatot, azt hogy a Balatonnál futhatok, azt hogy itt lehetek újra a nagybetűs versenyen, azt hogy ezt egy nagyszerű csapat segítsége mellett tehetem, és azt, hogy 1 év után CSAK ez az egy napom és lehetőségem van arra, hogy jól csináljam. Beleadtam mindent!

Volt egy előre meghatározott tempó tervem, amit tartanom kellett, valamint a tapasztalt futók tanácsára nem a teljes 210 km-t számoltam vissza, hanem kizárólag csakis blokkokban gondolkodtam.

A távot 70-30-60-30-20 km-es részekre osztottam fel magamnak. Minden egyes ilyen szakaszhoz tartozott egy mantra, amit ott elővehettem. Az idő kalkulátorban pedig pont e távoknál húztam meg az apró vonalakat a lassulásban/ megengedett tempóváltásban is.

-Az első 70 km volt a bemelegítés, itt mindig arra kellett emlékeztetnem magam, hogy ne fussam el. ( Persze néhány futó kinevetett, mikor megtudta hogy 70 km környékén, még csak melegítek😆 )

-Az ezt következő 30 km csak egy átìvelés, egy rövidebb szakasz, amin csak át kellett jutnom, úgyhogy át is csorogtam a következő blokkra.

-A 100-160 km közötti rész volt a verseny törzse. Jelmondata: ‘Az itt történik minden, koncentrálj!’ (Valóban itt történt. )

-A következő 30 km “Az ez már nem fáj jobban, menj!” szakasz volt, ami a várva várt siófoki emelkedővel kezdődött.

-Az utolsó 20 km pedig, a “Most már csak a lelked visz, ne nézd az órát, fuss!” cìmet kapta. (nehéz volt nem nézni, ezt még gyakorolnom kell 😅)

Ez a lebontott terv, a blokkok és a hozzájuk kapcsolódó mantrák elképesztően sokat segítettek. Öröm volt túljutni egy-egy részen, és újabb motivációt meríteni a következőhöz. Persze a biztonság kedvéért a kezemen is szerepelt egy idézet, amit ha kételyeim támadtak mindig elolvastam és új erőre kaptam. Emellett a tudat, hogy a 3. helyen állok, nagyon ösztönzött arra, hogy továbbra is összeszedett maradjak. Túlszárnyaltam a 22:30-as célidőmet, és ami a legnagyobb boldogság: elértem a Spartathlon A-szintet is! Nem egy álom vált valóra, hanem legalább kettő. Az álmaim. Méghozzá azért, mert megvalósítottam őket. 😭❤️

Hálás vagyok mindenkinek, aki szurkolt, aki hitt bennem, aki egy-egy kedves szóval támogatott a verseny előtt.

Többet jelentett, mint azt valaha is képes lennék megfogalmazni.

Köszönöm! ❤️