Month: május 2025
Mátrabérc Trail – Palásti Péter, beszámoló
Az első ami eszembe jut, hogy ha ez az első, akkor azzal elégedett lennék.
A második, hogy a helyezés jobb, mint tavaly, amivel lehetnék elégedett.
A harmadik, hogy nem tartottam be a tervet, mert nem élveztem 🙂
Na, de nézzük sorban.
Reggel minden nagyon jól indult, Tomi vitt Csabikával együtt, király dolgunk volt, reggeliztem, kávézni is megálltunk. Az idő szép, a rajtban a cimbik, pacsierdő, szánsájn, dizsi.
A Kékesig már érezhető volt, hogy a meleg miatt több víz kell, Oroszlánvárnál töltekezés. Gyanús volt ez nekem, hogy miért fogy annyi víz, pedig én nagyon kevéssel szoktam beérni.
Kékesig már néhányszor elővettem a botokat is. A frissítőpontom éreztem, hogy azért ez nem olyan mint tavaly, akkor ott sokkal frissebb voltam. Döbbenten láttam meg a GU sátornál az ücsörgő Lantos Borit, aki már ott kiszállt (még nem tudom miért). Haladtam szépen, pulzust nem is nagyon néztem (inkább a lábam elé), egyszer botlottam egy jelentőset, amitől rendesen “felébredtem”. Galyatetőre érkezve konstatáltam, hogy éppen elég lett a vizem, a géleket nem nagy kedvvel nyeltem, de nyeltem. Fura teltségérzet volt bennem, holott extra sót is bevittem a vízhez, de ezek szerint nem sikerült eltalálni a megfelelő arányt (tanulság 1).
Ez a nem komfortos állapot csak fokozódott.
Ja a versenyszitu. Nem nagyon tudtam, frászt egyáltalán nem tudtam hogy állok, annyi viszonyítási pontom volt, hogy Sanyika+Tata Oroszlánvár után nem sokkal elmentek mellettem, de aztán Sanyikát Galyatető után visszaelőztem. Aztán Mátrakeresztes után ő meg engem, na de akkor már én…
Szóval ott tartottam, hogy az Ágasvári mászás már nagyon szarul esett, hányingerrel küzdöttem. Fontolgattam, hogy mi lenne a jobb, de megriadtam a gondolattól, hogy a hányás végképp elgyengít, így inkább visszafogtam a futást, abban a reményben, hogy így rendeződik a gyomrom. Mátrakeresztesig így vakaróztam, de a futómozgás még ekkor egészen jó volt. Mátrakeresztesre beérve láttam, hogy a 7 órán belüli időnek annyi. Mindenesetre a feladáson nem gondolkodtam, a frissítőpont inkább lelki töltést adott, Vald Gabi biztatott, talán Bihari Tomi is akkor ért oda a Muzslatrail mezőnyével, igen ő is szólt pár kedves szót. A felfelé mászás nem azért volt gyötrelmes mert mászás, hanem az energetikai állapotom teljesen megborult. Túrázási üzemmódra váltottam (vagyis vánszorogtam), a kevésbé kompetitív anyukák a Muzsla trail mezőnyéből csak úgy száguldottak hozzám képest… Mondhatom ez sokat segített a romokban lévő önérzetemen 🙂 A Muzsla frissítőpontjánál jól meglocsoltam a fejem, töltöttem újra. Igazából Ágasvár után már csak egy gélt tudtam leerőltetni, így vízzel mentem meg a saját zsíromon.
A Koncsuroknál, ahol az út egy trackra szűkül beállt mögém egy csapat, ekkor már újra futottam. Biztattam őket, menjetek csak előre menjetek kedveseim, én már versenyen kívül vagyok, csak éppen Szurdokpüspökibe megyek visszaváltani az üvegeimet.
Az Istenek se akartak elém állni, főleg a technikás lejtőn, de mikor kicsit kitisztult kiléptek ketten-hárman. Ezt zokon vettem. Önérzetem maradékai (ezek szerint sose ki nem fogyó energiaforrás – tanulság 2) azt súgták, menjél csak utánuk, nehogy már nehogy. A patak völgyéből kimászva van egy szép lezúdulás a célig. Na ott egy előre tervezett feltámadást produkáltam, mert aki csak látótávolságon belül volt (200-300m), azt mind megelőztem. (tanulság 3 – az ultrafutásban is van fetámadás)
Hogy mi volt az oka, hogy 40 után így elfogytam? Nem tudom. Talán a meleg, vagy egyszerűen gyorsan öregszem 🙂
Abszolút 31, korosztály 5.
Képek: HOKA Mátrabérc
Muzsla Trail – Bihari Tamás, beszámoló
Megyünk tovább.
Az 1 hónappal ezelőtti börzsönyi esős-saras WTF L távhoz képest egészen más érzésekkel készültem erre a versenyre. Rengeteg teendő, magánéleti-munkahelyi akció jutott 2025 áprilisára, ahol a betegség – szerencsére teljesen elkerült, azonban az (edzés)munkás napok közötti regeneráció nem volt az igazi, hogy finoman fogalmazzunk.
Ezek ellenére tettem a dolgom, végeztem az edzéseket, egyiket a másik után, néha a terv körüli tér-idő kontinuumot picit meggörbítve, felborítva alkalmanként a szépen kialakult rendszert, de teljesen tisztességgel. A verseny hetére szerencsére sikerült a nagyívű magánéleti dolgokat lezárni, fontos mérföldköveket elérni, így a hosszú hétvégi pihenést már a versenyre való hangolódás jegyében tudtam tölteni.
Az első terepversenyem a Muzsla volt még 2022-ben (elképesztő, hogy egy 3:35-nek mennyire tudtam örülni akkor), és időnként részt is veszek terepes eseményeken, de azért a célversenyek azóta is és még most is aszfaltosak, néha országúti kerékpáros grand fondók, néha városi futós maratonok formájában – egyáltalán nem vagyok (még 😉 ) terepes tehát, de a nyári meleg és a hosszú edzések monotonitásának megtörése mindig az erdőbe delegál. 2026-tól azért kacérkodok full terepfutós jövővel, úgyhogy ezt az évet a terepes képességfelméréssel töltöm, de szigorúan csak edzőverseny jelleggel. Meg kell ismerni azt az oldalát is a sportnak, amikor nincs ideális időjárás, frissítési lehetőség, s nem a strava szegmensadatok amúgy teljesen felesleges összehasonlítgatása, hanem az éles versenyhelyzet mutatja meg, hogy az ember a sporikhoz képest hol tart emelkedőkön, lejtőkön, frissítési stratégiában, cipelt cuccokban, futótechnikában stb.
Ilyen dolgokat figyeltem ezen a versenyen is. Laza 20 fokot emelkedett a napi maximum 2 hét leforgása alatt, a nagypénteki sárdagasztós pályabejárás óta a hőmérséklet és az esős-saras körülmények helyett nyári meleg, déli kezdés és csontszáraz pálya várt. Miután a meleg nagyon hirtelen jött, s a szervezetem hőháztartása még nem állt át erre az időjárásra, abszolút túlzásba vittem a cipelt folyadék mennyiségét, hogy véletlenül se ezen múljon. Ennek persze az volt az ára, hogy valamivel nehezebb leszek, ami egy emelkedőn nem előny, de legalább tudom magam hűteni, lesz folyékony szénhidrátbevitel is bőven. A többiek az elejében sokkal kevesebb folyadékkal indultak el – gondoltam, hogy nem túl bölcsen – de utólag belegondolva az első frissítőpontig elég lett volna 1 liter is a kettő helyett. Elég sokan elmentek mellettem a verseny első emelkedős szakaszában így, aztán a lejtőn visszahoztam sokakat, az emelkedően megint elszakadtak, de Mátrakeresztes felé tartó lejtmenetben a kialakult kis csoport mindegyik tagját visszaelőztem, és 1 perces előnnyel futottam be a pontra (overall 17.; 30-39 korcsoport 4.).
A ponton nagyon profi segítséget adtak a szervezők és a Hokás futónagykövetek – nyakhűtés, háthűtés, fejhűtés, kézhűtés locsolóból, közben kulacs újratöltés, ráadásul összefutottam Palásti Petivel is. Nagy mentális boost volt ez a csomag így egyben – Petinek nagyon megörültem, hogy na, jó a tempó, a verseny hátralevő részében szépen ráakasztjuk a horgot egymásra és időnként váltott vezetéssel berepülünk együtt a célba a Muzslán keresztül (nem így lett sajna). Frissítést nem vettem fel sokat, mert még bőven el voltam látva sajátból, itt eszmélve rá, hogy kicsit pazaroltam az energiát a cipekedéssel 🙂 Sebaj, tanultunk ebből is. A hosszú Muzsla-mászáson a kis csoportom néhány tagja megelőzött, de semmi pánik, mert gondoltam, hogy a lejtőn úgyis behozom majd a lemaradást. Egyáltalán nem lehet kijelenteni, hogy jól ment a futás ezen a szakaszon – hiába engedte volna a pulzus, a lábak nem nagyon engedelmeskedtek, lehet, hogy a rendszeres sókapszulázás ellenére sóhiányban szenvedtem – eddig is fontolgattam, hogy sótabira váltok, a verseny egyik tanulságaként valószínű, hogy el is következik ez 🙂 Lényeg viszont, hogy valahogy túléltem ezt a részt, a Muzslára még mindig egész jó helyen érkeztem meg (overall 20. 30-39 korcsoport 5.) – BTW, fogalmam nem volt, hogy hanyadik helyen állok, csak nagyjából éreztem, hogy korcsoportos dobogó közelében lehetek, így ez azért adott némi motivációt a küzdelemre.
A Muzsla tetejétől pedig megindítottam a hosszú kocogós hajrát, szigorúan technikából megoldva a lejtmenetet, semmit sem kockáztatva – lassan közeledtek ezáltal a többiek, de mint utólag kiderült, 5 perces hátrányt kellett ledolgozni néhány kili alatt – és sikerült!
Bár elég fáradtan értem célba, s nem nagyon akaródzott egy plusz lépést se tenni, abszolút célt ért ez a kis felkészülési verseny, miután tudtuk tesztelni a hirtelen bekövetkező körülmény-változásokhoz való alkalmazkodást, mit kell egyértelműen fejleszteni a versenyképesség javítása céljából és mennyi frissítést szabad magammal cipelni.
A versenyt követő nagy csapat gizionos hesszelés, Csabika dobogója csak megkoronázta a végső 18. és korcsoportos #megintmajdnemdobogó 4. hely okozta élményt, amivel egy újabb téglát raktunk le az útra, egy újabb lépést tettünk meg az év végi nagyobb célok elérése irányába.
3:10:28 (-25 perc vs 2022)
18. hely (-31 vs 2022)
Korcsoport 4. hely (-5 vs 2022)
És jó eséllyel egy százassal több ITRA pont.
Megyünk tovább.
Ultrabalaton, páros teljesítés – Orbán András, beszámoló
Nem tartom magam ultrafutónak. Alapvetően maraton futó vagyok. 2018 végén kezdtem a futást, azóta 10 maraton van mögöttem, 2021 óta 3 órán belül szoktam őket futni. Kétszer kikacsintottam hosszabb távra is és futottam (saját szervezésű) 100km-t. 2021-ben futottam UB-t tízfős csapatban, és megérintett a verseny hangulata, és már akkor eldöntöttem, hogy egyszer ide még visszajövök párosban.
Ez a terv aztán sokáig húzódott, míg tavaly szeptemberben aztán egy hirtelen elhatározásból megkérdeztem egy Google-ös kollégát, Nicolò-t, hogy nem futná-e le velem ezt párosban. Nicolò (aki 20 évvel fiatalabb nálam) kb hasonló tempójú futó, félmaraton, illetve rövidebb távon gyorsabb nálam, maratonon kb egyenlő, de hosszabb távú tapasztalata nincs. Rögtön igen-t mondott, és beneveztünk. Nekem nagyon vonzó volt az egész “csapat” koncepció, hogy van még egy ember, akivel együtt lehet tervezgetni, álmodozni, akár együtt lehet egy kicsit edzeni is.
Mivel 100km-t futottam már egyben is, ezért eléggé biztos voltam, hogy darabokban is menni fog. Nicolò pedig elképesztően jó állóképességű, Ironmanje is van, (nekem is egyébként 🙂), úgyhogy benne is elég biztos voltam. Ezért mi egyértelműen az időre mentünk, nem csak a teljesítésre. Megnéztük az előző évek eredményeit, és láttuk, hogy 16:xx-szel lehet nyerni, és sokszor 18 óra körüli idő is elég még a dobogóhoz. Szóval a kimondott cél a dobogó volt… Én még sohasem álltam semmilyen verseny dobogóján, ezt szerettem volna behúzni.
A felkészülés nem indult jól, december-január környékén elég sokáig beteg voltam, de február közepétől a versenyig egy problémamentes 10 hetes felkészülést sikerült megvalósítani (kb 90km körüli hetek, 6 futás, ebből 2 strukturált edzés, egy hosszú). Még egyszer köszönet edzőmnek, Korányi Balázsnak a felkészítésért. Futottam 2x éjszaka is és 2x szimuláltam a versenykörülményeket (3x10km, közte 45p szünet), ahol a frissítést is gyakoroltam.
A terv az volt, hogy minden szakaszban cserélünk, tehát kb 10×10 km-t kellett futni. 4:45-ös átlagtempó volt a cél. Nicolò-nak hasonló, ami kb 16 óra 30-ra hoz be minket. Ezt a tempót 135 körüli pulzussal tudom frissen, de senki nem tudta mi lesz a verseny második felében, mi lesz éjszaka, mi lesz a frissítéssel. Lássuk be, ez volt életem első hivatalos ultra versenye.
Igyekeztünk profin készülni arra, amire lehetett. Volt biciklis kísérőnk is, Marzia, és 2 autós kísérő, Balázs és Kurucz András. Ezúton is köszönöm nekik a sok segítséget, nélkülük nem ment volna!
18 órás köridőt adtunk meg, ezért csak pénteken 11:35kor indultunk. Még sosem volt ilyen kényelmes versenyrajtom, rendes alvás, reggeli, tollászkodás, mind belefért. Az időjárás tökéletes volt az erős szelet leszámítva, ami valamiért az egész Balatonkör alatt szembe fújt. De tényleg, hátszelet egyedül Keszthely környékén egy rövid ideig érzékeltem.
Az első 3 szakasz problémamentes volt, valamivel 4:40 alatt mentem. (Nicolò is). A 6. helyen voltunk (51 kétfős férfi csapat volt), viszonylag stabilan. Viszont a harmadik pihenőben már nem esett jól az eltervezett frissítés: szünetben Cliff bar, futás előtt gél, futás közben i-am ital.
A 4. szakaszban hányingerem és hasmenés érzetem is volt. Készültem erre, volt nálam immodium, ettől valamivel jobb lett. De belegondolni sem mertem, hogy mennyire az elején vagyunk. Ez ráadásul egy hosszabb szakasz, 13.6km volt. A tervezett tempót (4:45) tudtam azért tartani, de nem könnyedén. A szünetben nem igazán sikerült a megkönnyebbülés, de elkezdtem mást enni, sósat (ropi), levest. És kevesebbet.
Az 5. szakasz rövidebb volt és oké volt, jól indult és csak az utolsó 2-3km-en volt megint hányingerem. Ittam az izo-t, féltávnál, de nem esett jól, sőt, akkor lett rosszabb. A 6. szakaszban (kb 50-60km) egyre jobban fájt a hasam és lassultam is hangyányit, míg végül 2km-rel a vége felé kértem egy “emergency váltást”. Nem tudom hogyan, de Nicolò és az autó 2 perc múlva ott termett és cseréltünk ponton kívül. (tudtam hogy erre van lehetőség, ha indokolt). Utána sikerült megkönnyebbülnöm (egy bokorban) és a szünetben alig ettem, főleg sósat. Volt nálunk sós sajtos kifli, az esett jól. Profi táplálék 🙂 Közben ugye muszáj volt autózni, a kanyargás, zötyögés is zavart. Viszont úgy éreztem, hogy izomzatilag teljesen jól vagyok, “csak” a gyomromat kell helyretenni, és utána akár minden jó is lehet.
A 7. szakasz volt a mélypont (~60-70km), a hasam továbbra is fájt, és éreztem, hogy nincs erőm. Hiába próbáltam, már lassultam, közel 5 perces kilométereket futottam (sőt egy még azon kívül is volt).
Muszáj volt megállni és még egy bokros kört tenni, ez most már versenyidő alatt történt (kb 2 perc). Viszont ezután csoda történt…. A következő kilométerek olyanok voltak, mintha kicseréltek volna. Elmúlt a hasfájás, elmúlt az émelygés, és hirtelen 4:40-4:45 között futottam fele annyi erőlködéssel, mint percekkel korábban. Óriási tanulság és nem akartam elhinni.
A 8. szakaszban teljesen jól voltam. Sokkal kevesebbet ettem, futás előtt közvetlenül már nem, futás közben nagyon óvatosan. Kb 145km-nél(?) utolértem Hankát, tudtam már Balázstól, hogy közel van, nagyon szerettem volna találkozni vele, de nem voltam benne biztos, hogy a sötétben megismerem. De amint megláttam, tök egyértelmű volt, pedig nem is tudtam, hogy milyen szerkóban volt, de a Straváról ismertem a lila kompressziós zokniját 🙂… Meg igazából rögtön láttam, hogy ő az. Csak egy pár másodpercre mellé szegődtem, nagyon biztatott, ami tök jól esett, mondta, hogy csak mi nem fogunk elfáradni az éjszaka, mindenki más igen. Ekkor egyébként még mindig 5-6. hely körül billegtünk. Hihetetlen volt, de én úgy mentem mint az első pár szakaszban, alig hittem a szememnek és az órámnak, 4:40 közeli tempóban.
Minden szünetben Nicolò volt az első kérdésem. Ő 60-ig baromi jól ment, 4:40 körül, de utána lassulni kezdett és érezhetően fáradt. A 7-9. szakaszokban 5 percen kívüli tempót ment, de még így is a mi csapatunk alig lassult és szépen jöttünk fel, most már stabilan a harmadik helyen voltunk, a második csapat és a negyedik is kb 15 percre volt tőlünk. Mivel nem egyszerre rajtoltunk, ezért igazából nem pontosan tudtuk a helyezésünket. A második helyen álló csapat egy órával utánunk indult, és ezért róluk mindig csak utólag derült ki, hogy előttünk vannak.
Én a 9. szakaszban is nagyon jót mentem, hirtelen minden működött, 4:45-ön belül voltam végig. Az, hogy pontosan hol vagyunk összefolyt, a tök sötétben időnként azt sem tudtam az egyes pontokon, hogy merre van a Balaton. Akarattyán éjjel 1 óra körül megjelent Blanka, András felesége, kijött nekünk szurkolni, az nagyon jó érzés volt.
Az utolsó szakasz örömfutás volt, biztosnak tűnt a harmadik hely és a dobogó, én még egy kicsit rátenni is tudtam, 4:40-en belüli km-ek is voltak. Ekkor már teljesen a zenémben voltam elmerülve, nem nagyon figyeltem semmire. Egyszercsak Marzia, a bicikliről mondta, hogy ha megnyomjuk, még másodikok is lehetünk. Ezt én nem hittem el, mert az előbb még 15 perc volt a különbség, utólag elég érthetetlen, hogy ezt nem “tisztáztuk”, de én amúgy is mentem, amennyire tudtam.
Viszont Csopakon, amikor én végeztem, tényleg ért a hír az autóban, hogy az előző ponton már mi voltunk a második helyen 80 másodperccel(!). Nem tudtuk, hogy az én utolsó szakaszomon hogy változott ez az időeltolódás miatt, de gondoltam, hogy valószínűleg még nőtt az előnyünk. Ennek ellenére Nicolò-t úgy indítottuk el a Csopak-Füred utolsó szakaszra, hogy 80mp különbség van, úgyhogy adjon bele mindent. Bekapott egy narancsos gélt, és 4:25-tel lenyomta azt a 8km-t 🙂. Ezen az abran latszik, hogy hogyan alakult a helyezesunk a verseny folyaman. Mivel mi viszonylag keveset lassultunk, ezért a 8. helyről folyamatosan jöttünk felfelé a másodikra.
A célba érkezés fantasztikus élmény volt, végre mind az öten együtt voltunk, megcsináltuk, amiért jöttünk, nagyon büszke voltam magunkra és hálás az egész csapatnak. Ez mégiscsak eredetileg az én álmom volt… Egy órával később hivatalosan is megtudtuk, hogy másodikak lettünk, 7 perccel végül. A gyomorproblémákkal és egy 2 perces vasúttal együtt 16:23-at futottunk, pár perccel még a tervnél is jobbat!
Ami hihetetlen volt még, hogy a következő napokban mennyire jól voltunk, vasárnap már lépcsőzni is tudtam, szinte semmim nem fájt. Az eredményhirdetést megvártuk, óriási élmény volt és nagyon jól esett, ahogy más (ismeretlen) csapatok is gratuláltak nekünk. Összességében hibátlan volt, szinte örülök, hogy volt nehézségem, mert így be tudtam bizonyítani, hogy ki lehet belőle jönni.
Folytatást még meglátjuk….
Fotók: NNUltrabalaton, saját
- 1
- 2
- …
- 4
- Következő →
baratrunning.com 