Ultrabalaton, egyéni futó kísérése – Huszti György

Posted on 2025.05.08.

Lassan két hét telt el az UB 2025 verseny óta és még mindig a hatása alatt vagyok, pedig én nem is futottam. Olvastam sok UB beszámolót azóta, rengeteg szép élményt gyűjtöttek a résztvevők. Főleg a szombati csapatoknak gyakorlatilag egy huszonegykétórán át tartó buli az egész. Ezt szerintem nem is lehet másképp látni. És ebben a formában ez így is van rendjén.

A pénteki rajt (egyéni, páros és a 3-6 fős váltó) picit másról szól. Ott már több kell. Jóval több. A legutóbbi UB, amin részt vettem két éve volt, amikor is egy 9 fős csapatban futhattam. Azt hiszem azt ki is maxoltam, futottam egy jót, és buliztam a csapattal végig, hiszen együtt haladtunk pontról pontra. A hosszú ébrenlét, a futás, a koncentrálás, egymásra figyelés ebben a formában is ki tudja csinálni az embert, napokig tartott, mire kipihentem.

Az UB-ra nem csapatban futóként és még csak nem is futóként tértem vissza. A nagy létszámú váltóban futós részvételem után azt gondoltam, hogy ha legközelebb futnék is az UB-n, akkor 50-60 km futás a minimum, amit teljesítenék. Először 4-5 fős váltóban gondolkodtam. De nem volt meg a csapatom, igaz nem is kerestem, így a 2024-es esemény ki is maradt nekem. Persze ez nem is volt annyira egyértelmű, mert 2024. februárban Igi megkeresett, hogy az első 100 km-es futásán lennék-e a kísérője, segítője. Igi akkor elmesélte, hogy a célja az UB egyéni teljesítése, de ahhoz egy jó 100-ast kell futnia. A felkérést természetesen örömmel fogadtam, Igi teljesítette is a 100 km-t, de sajnos nem sikerült „kvalifikálnia” magát a 2024-es UB-ra. Lehet azt mondani, hogy mindketten tapasztalatlanok voltunk ebben a műfajban, sokat is járt az agyam utána, hogy én, mint kísérő/segítő mit tehettem volna másképp, hogy ne így alakuljon.

Bár nem én voltam a főszereplő, de azt egy életre megtanultam, hogy ebben a műfajban már nem elég az, hogy felveszem a futómellényt, tele rakom vízzel teli kulaccsal, géllel, sótabival és gyí, hanem ott kell legyen veled valaki, aki egy darabig csak kísér, aztán meg húz, lök, tol, vonszol (lehet hozzá gondolni még hasonló szavakat) tovább, ha már rohadtul nem megy a futás.

Nem telt el sok idő, Igi újra megkeresett, hogy az Omszki ultrán javítana, újra teljesítené a 100 km-t. Felkért, hogy itt is segítsek neki. Természetesen azonnal igent mondtam. Ez egy teljesen más esemény volt, itt körönként, kb. másfél km-ként találkoztunk. Óriási motiváció volt ekkor is Iginek és jó erőben volt. Igyekeztem ismét a lehető legnagyobb segítség lenni Iginek. Előre kiszámoltam az óránkénti szénhidrátbevitelt és ehhez igyekeztük tartani magunkat. Persze a tervek is azért vannak, hogy ha valami megoldandó probléma miatt szükséges, akkor legyen mibe belenyúlni. Nem volt zökkenőmentes, de szép teljesítés lett Igi részéről, persze ez a táv már az a táv, amikor többszörösen igaz az, amit magamban megfogalmaztam az egyik maratonom futása közben. Fájdalom, mélypont, küzdelem, feltámadás, örömkönnyek. Én ezért futok, ezért szerettem bele a maratoni távba és bár a 100 km alatt még több ilyen rész van nem jött meg a vágyam ehhez a műfajhoz. Még 

Visszatérve az UB-ra. A szép és eredményes tavasz után Gabitól zöld jelzést kapott Igi a 2025-ös UB egyéni teljesítéshez. Persze menetközben én is igyekeztem építeni futós karrierem, hiszen volt óvatos célom egy 3 fős teljesítésre, ehhez az augusztus végi Suhanj6 verseny trióban futva pont jó ötletnek tűnt. Ahogy indult az UB nevezés meg is beszéltem a csapattársakkal, hogy beneveznék az UB-ra velük. Aztán jött a telefon. Igi elmondta, hogy benevezett az idei UB-ra és szeretné, ha én lennék az egyik kísérő. Ekkor kiderült, hogy Ágit is felkérte, aki már el is vállalta a kísérést.

Ahogy közeledett a nagy nap én is egyre jobban izgultam. Én jó, ha 2 órát tudtam aludni a verseny előtti éjjel. Igi viszont jól aludt, ez nagyon jó hír volt. Az indulás előtt egy héttel összejöttünk egy kis megbeszélésre, grillezésre. A jó tanácsokat, útravalót Gabi is megosztotta velünk. Pár nap alatt összeállt a frissítési terv. Szuper lett. Gyors fejszámolás után összegezve a mennyiséget, egyből örültem, hogy kisbuszt béreltünk és nem a kombival indultunk útnak 

Igi előzetesen azt ígérte, hogy szót fogad, mindent, amit mondunk úgy csinál, nem akar a tervtől eltérni. A körbefutásra 28 órás célidőt fogalmazott meg, ami szerintem teljesen reális volt. Egyszerű matek, 11-12 órás első 100-as után 16 órás második 100-as. Persze, amikor még az első maratonomra készültem, akkor már azt mondták a „nagyok” hogy a maraton nem két félmaraton, hanem annál több és ez így igaz az UB-ra is, ami nem 2×100 km, hanem annál jóval több.
Ágival azt beszéltük meg, hogy kb. két óránként váltjuk egymást a bringán, felváltva vezetjük a kisbuszt is. Nekem volt egy kis félelmem, hogy a sok kísérő miatt nem nagyon fogunk tudni a váltópontokon megállni, de ez a félelmem nem tartott sokáig, gyakorlatilag úton-útfélen megálltunk, mindig úgy tudott a váltás történni, hogy Igit is fel tudtuk készíteni a továbbhaladásra a kisbusznál. A frissítést ütemesen, 20 percenként adagoltuk, de hamar jött egy megoldandó probléma, hogy a szükséges folyadék egyszerre fogyasztása nem esett jól, ezért gyakorlatilag hamar rááltunk arra, hogy a folyadékot menet közben több részletben adagoltuk. Viszont ez külön nehézséget jelentett, hiszen a sokszor elég szűk útvonalon nem lehetett egymás mellett haladni úgy, hogy még más is elférjen mellettünk. Menet közben azon agyaltam, hogy Iginek mivel teszek jót, ha beszélek hozzá, vagy ha csendben maradok. Gyorsan belegondoltam abba, hogy nekem mi lenne jó, ha én futnék, így inkább csendben maradtam, csupán az étlapról soroltam az elfogyasztandókat. Keszthelyig csak ámultam a táj szépségén, hiszen errefele nem igazán jártam még, de amikor igen, akkor sem a tájjal voltam elfoglalva. Egyszer-egyszer csak nem bírtam ki, hogy szót ejtsek valamelyik csodáról, de hamar rájöttem, hogy jó döntés volt az elejétől csendben kísérni Igit.

Azt hiszem az igazi buli Keszthely után kezdődött. Szinte a semmiből Igi elkezdett szédülni. Erre a jelenségre már volt példa, amikor kísértem, növeltük a só bevitelt, de nem javult a helyzet. Nagyon belassultunk, a szédülés miatt hosszú séták jöttek. Aztán a gumicukrot kivettük az „étlapról” mert arra is gyanakodtunk, hogy nagyon hirtelen dob a vércukor szinten, majd hirtelen esik le. Innen javult a helyzet, de jött a küzdelem, lassabban ment a futás és hullámokban jött a szédülés. 12:30 óra alatt léptük át a 100 km-t, de lehet azt mondani, hogy jóval könnyebben ment, mint az első két 100 km-es teljesítés. Balatonberény környékén, ahol épp váltottunk Ágival és a „pihenőmet” töltöttem elropogtattam egy csomag szotyit is rekordidő alatt, rágcsálhatnékom volt. Na jó, kicsit azért izgultam, ideges voltam, hiszen innentől aztán teljesen a sötétségbe, az ismeretlenbe haladtunk tovább. 

Besötétedett, Bélatelepnél járhattunk, lassan haladtunk, de haladtunk. Félelmetes volt a Balaton, a viharos szél korbácsolta a vizet, egyébként megkezdődtek a végtelen hosszú unalmas, ingerszegény útszakaszok. De mit panaszkodok, nekem a motivációt kellene adnom a tovább haladáshoz. Olykor-olykor a biciklit tolva gyalogoltam Igi mellett. Fonyódnál megláttuk Igi rajtszámát krétával írva az aszfaltra. Hihetetlen, hogy ezek az apróságok is mennyi erőt jelentenek. Folyamatos a haladás, valamivel mindig tudtuk terelni a gondolatokat a szenvedésről, a küzdelemről, ment a sokadik frissítés, voltak még versenyzők, akikkel találkoztunk. Egyre nehezebben ment Igi, eleinte csak néha jelezte, hogy szarul van, majd úgy 130-140 km közt a lábai már nem akartak menni. Nem volt fájdalma, fejben is rendben volt, de azok a lábak rogytak a fáradtságtól. Ez a rész már teljesen ismeretlen volt, ebből én se készültem fel, hogy ez mit jelent. Úgy gondolom, hogy a 28 órás célidő ebben a hosszúra nyúlt mély „ponton” ment el. Az éjszaka és egyben az egész kör legnehezebb része talán 3 órakor lehetett, nekem is itt volt egy pici mélypontom, leszálltam a bringáról, váltottunk Ágival jeleztem neki, hogy mi a helyzet. 

A következő váltásnál szó nélkül tettük a dolgunkat, mintha mi sem történt volna és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Felkelt a nap, Siófokon jártunk, hosszú órák óta senki sincs az utcán, egy-két frissítőpontot be is zártak már. Újra felpattantam a bringára úgy éreztem, hogy újult erőre kaptam. Láttam Ágin, hogy valami nem okés, éreztem, hogy pihenésre van szüksége, de egy szóval sem panaszkodott, nem is nyaggattam, jeleztem neki, hogy megyek amíg bírok, csak akkor adom át a bicajt, ha nagyon akarja  Nagyon kemény éjszakán voltunk túl, nem vagyok benne biztos, hogy minden percben a legjobban cselekedtem az út során, de még kitartunk. „Túl voltunk a háromnegyedénél, Igi! Már csak 50 km és az apró van hátra” – néha próbáltam motiválni Igit, de a „Gyuri ez kurva sok még!” válasza után muszáj volt kiegészíteni a gondolatom. „Igi ezt már megcsináljuk még akkor is, ha…!” Nem is tudom, sokan nem szeretnek számolgatni, de Igi is felosztja mindig a távot, sokat segít mentálisan, persze értem, az 50-et most nem volt olyan jó érzés hallani. Elmeséltem közben, hogy mennyien kiszálltak, feladták és mennyire büszke vagyok rá, hogy már több, mint 12 órája nehezen megy, de megy és talpon van. A balatonvilágosi emelkedőnél elkapott minket az eső. Megbeszéltük a mászás közben, hogy ha felérünk, akkor már zsebben a kör. Azt hiszem szeretni fogom ezt az emelkedőt. Megmásztuk. Mintha Igi is erőre kapott volna, egyre gyakrabban fut újra. A frissítést továbbra is ütemesen adagoljuk, semmi nyünnyögés mindent elfogad. Jó egyszer volt egy kicsi, mikor jeleztem, hogy maradt még gél a csomagolásban, tessék csak kiszívni rendesen. Szarrá ázva Akarattyán váltottunk ismét Ágival. 

Számolgattunk, még a 33 órás riszpekt teljesítés meglehet, ha már a 31 órás szintidő elúszott. A depózást rövidre fogtuk, Igit tovább löktük, siettünk előre az utolsó szintidő mérő helyre. Sikerült időben odaérnünk és még két egyénit is beértünk. Az utolsó előtti váltásunk volt Ágival. Mondtam Iginek, hogy Balatonfüreden a nap is ki fog sütni csakis a tiszteletére, majd hozzátettem: „Lehet, hogy nem a legjobb, de a legszebb félmaratonod lesz ez!” Persze a napocska nem várt, elállt az eső és a nap is kisütött. Egyből meleg és pára lett, a biciklin is rövid ruházatra kellett vetkőzni. Igit is hirtelen megdolgozta a meleg, elkezdtem a vizet locsolni rá, Ági szerzett jeget, ami nagyon jót tett. Jött az erő, egyre csak gyorsultunk, még ma sem tudom felfogni, hogy egy ilyen állapotból hogyan állt fel Igi és ment előre még akkor is, amikor előttünk szedték össze a frissítőállomásokat és mögöttünk meg jött a záróbiciklis. Először nem tudtam, hogy ő ki, de kértünk segítséget tőle, ha már ott lopakodott. Jól fel volt szerelve a bringája, úgyhogy kértünk vágóeszközt, mert a karkötő szorította Igi csuklóját, majd én kértem imbusz kulcsot, mert a nyereg meglazult és nem tudtam ülni a bicajon. 

Az utolsó 12 km-en Ági kísérte Igit, már senki és semmi nem veheti el Igitől azt, hogy körbefutotta a Balatont. Az utolsó 4 km-en akkora erő jött még elő Iginek, hogy gyakorlatilag végig futotta ezt a maradék szakaszt. Örömkönnyek, ölelés a célban, zokogva hívta fel Szandrát, persze, hogy potyogtak az én könnyeim is. Már nem járt a befutó szalag, a befutó érem, de azt hiszem minden elismerés Igié. 

Egy kicsit túlóráztunk, 33 óra 13 perc alatt kísértük körbe és bár 180 km-nél Igi azt mondta, hogy velem szívesen körbe futná párosban a Balatont, és hogy már a csapatnevet is kitalálta (GIGI), de egyelőre ez még nem opció, hiszen már a célban elhangzott, hogy „jövőre újra itt, Veletek, ugyanebben a felállásban!” Számíthatsz ránk, jövőre elhozzuk azt a szalagot! És az is biztos, hogy addig nem futok az UB-n, amíg Igi egyéniben indul a versenyen.