Mátrabérc Trail – Palásti Péter, beszámoló
Az első ami eszembe jut, hogy ha ez az első, akkor azzal elégedett lennék.
A második, hogy a helyezés jobb, mint tavaly, amivel lehetnék elégedett.
A harmadik, hogy nem tartottam be a tervet, mert nem élveztem 🙂
Na, de nézzük sorban.
Reggel minden nagyon jól indult, Tomi vitt Csabikával együtt, király dolgunk volt, reggeliztem, kávézni is megálltunk. Az idő szép, a rajtban a cimbik, pacsierdő, szánsájn, dizsi.
A Kékesig már érezhető volt, hogy a meleg miatt több víz kell, Oroszlánvárnál töltekezés. Gyanús volt ez nekem, hogy miért fogy annyi víz, pedig én nagyon kevéssel szoktam beérni.
Kékesig már néhányszor elővettem a botokat is. A frissítőpontom éreztem, hogy azért ez nem olyan mint tavaly, akkor ott sokkal frissebb voltam. Döbbenten láttam meg a GU sátornál az ücsörgő Lantos Borit, aki már ott kiszállt (még nem tudom miért). Haladtam szépen, pulzust nem is nagyon néztem (inkább a lábam elé), egyszer botlottam egy jelentőset, amitől rendesen “felébredtem”. Galyatetőre érkezve konstatáltam, hogy éppen elég lett a vizem, a géleket nem nagy kedvvel nyeltem, de nyeltem. Fura teltségérzet volt bennem, holott extra sót is bevittem a vízhez, de ezek szerint nem sikerült eltalálni a megfelelő arányt (tanulság 1).
Ez a nem komfortos állapot csak fokozódott.
Ja a versenyszitu. Nem nagyon tudtam, frászt egyáltalán nem tudtam hogy állok, annyi viszonyítási pontom volt, hogy Sanyika+Tata Oroszlánvár után nem sokkal elmentek mellettem, de aztán Sanyikát Galyatető után visszaelőztem. Aztán Mátrakeresztes után ő meg engem, na de akkor már én…
Szóval ott tartottam, hogy az Ágasvári mászás már nagyon szarul esett, hányingerrel küzdöttem. Fontolgattam, hogy mi lenne a jobb, de megriadtam a gondolattól, hogy a hányás végképp elgyengít, így inkább visszafogtam a futást, abban a reményben, hogy így rendeződik a gyomrom. Mátrakeresztesig így vakaróztam, de a futómozgás még ekkor egészen jó volt. Mátrakeresztesre beérve láttam, hogy a 7 órán belüli időnek annyi. Mindenesetre a feladáson nem gondolkodtam, a frissítőpont inkább lelki töltést adott, Vald Gabi biztatott, talán Bihari Tomi is akkor ért oda a Muzslatrail mezőnyével, igen ő is szólt pár kedves szót. A felfelé mászás nem azért volt gyötrelmes mert mászás, hanem az energetikai állapotom teljesen megborult. Túrázási üzemmódra váltottam (vagyis vánszorogtam), a kevésbé kompetitív anyukák a Muzsla trail mezőnyéből csak úgy száguldottak hozzám képest… Mondhatom ez sokat segített a romokban lévő önérzetemen 🙂 A Muzsla frissítőpontjánál jól meglocsoltam a fejem, töltöttem újra. Igazából Ágasvár után már csak egy gélt tudtam leerőltetni, így vízzel mentem meg a saját zsíromon.
A Koncsuroknál, ahol az út egy trackra szűkül beállt mögém egy csapat, ekkor már újra futottam. Biztattam őket, menjetek csak előre menjetek kedveseim, én már versenyen kívül vagyok, csak éppen Szurdokpüspökibe megyek visszaváltani az üvegeimet.
Az Istenek se akartak elém állni, főleg a technikás lejtőn, de mikor kicsit kitisztult kiléptek ketten-hárman. Ezt zokon vettem. Önérzetem maradékai (ezek szerint sose ki nem fogyó energiaforrás – tanulság 2) azt súgták, menjél csak utánuk, nehogy már nehogy. A patak völgyéből kimászva van egy szép lezúdulás a célig. Na ott egy előre tervezett feltámadást produkáltam, mert aki csak látótávolságon belül volt (200-300m), azt mind megelőztem. (tanulság 3 – az ultrafutásban is van fetámadás)
Hogy mi volt az oka, hogy 40 után így elfogytam? Nem tudom. Talán a meleg, vagy egyszerűen gyorsan öregszem 🙂
Abszolút 31, korosztály 5.
Képek: HOKA Mátrabérc
baratrunning.com 