Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Hegedűs Ákos, beszámoló

Posted on 2025.05.05.

Előzmények:

Három nappal a rajt előtt ezt a cetlit kaptam egy kínai szerencsesütiben:

’Every difficult task is an opportunity in disguise./Minden nehéz feladat egy rejtett lehetőség.’

Tudtam én csak nem sejtettem, hogy ez ennyire nehéz lesz.

2013-ban futottam utoljára az UB-n, akkor még Aligáról indulva és a Balatonfelvidék is benne volt az útvonalban, 27:57-et mentem, az a legjobb időm is egyben. (2011-ben 28:34, 2009-ben 31:18, három sikeres teljesítés három indulásból)

Eltelt 12 év, ilyen hosszú ultrákat nem is csináltam azóta, 100km körüli távok voltak a leghosszabbak párszor, meg egy Korinthosz 160as indulás de ott csak 90ig jutottam (a 40 fokban). Szóval semmiképpen nem rutinból, a többszörös teljesítők magabiztosságával vágtam bele a felkészülésbe, inkább egy újrakezdő bizonytalanságával, hogy fog-e ez még menni és a felkészülésből önbizalmat szerezni.

A tapasztalt edző megvolt, Gabi Gizibé Barát sok egyéni teljesítőt készített már fel, idén Rebeka Paulovics dobogóra is állt a tanítványok közül. Vakon megbízom benne, jött hetente az edzésterv én pedig igyekeztem maximálisan megcsinálni, hogy minden pulzus, távolság a helyén legyen, de ha épp 3 óra bringázást írt elő és kint 2 fok volt, akkor szó nélkül összeraktam otthon a görgőt és tekertem rajta három órát (pedig egy-másfél óránál többet nem nagyon tudok elviselni belőle). Januárban és márciusban futottam kétszer 100 km-t edzésként, Adrienn Hegyi-Sági nagyon jó futótárs volt ezekben és a másodikra Szimandl Anita is becsatlakozott, jó hangulatú futások voltak. Éva Paulovics Vica kísért mindkét hosszún és az UB-ra is vállalta a kísérést már év elején, a verseny előtt két héttel pedig Tamás Krisztián Tapír barátom is igent mondott, így sikerült leigazolni az egyik legsokoldalúbb kísérőt, aki ultrában és Balatonban is otthon van.

Az évet egy száraz januárral kezdtem de hogy az elkötelezettségemet erősítsem, kitoltam az alkoholmentességet az UB-ig. Fogyni szerettem volna pár kilót, de ez nem nagyon sikerült, ezért február végén konzultáltam egy sportdietetikussal, változtattam az étkezésemen, márciusban lement 1 kiló és áprilisban is legalább még fél.

Részletes időtervet készítettem pontokra lebontva, lassulással, frissítéssel kalkulálva, 23:55-ös célidővel, Gabi szerint lehetséges és ő mindig jobban tudja, én meg nem akartam a saját terveimmel gátat szabni a fejemben, ha esetleg tényleg annyira jól menne. Frissítési tervet is írtam, azt is óránkénti szénhidrátbevitellel számolva, milyen kajában mennyi van, ilyen sem csináltam még sosem előtte.

Szóval nagyon akartam én ezt, az edzések jól mentek, a pulzusom sokat csökkent, illetve ugyanolyan pulzuszónákban sokkal gyorsabb lettem, élveztem a felkészülést és tudtam, hogy jó úton járok.

Aztán jött a de… Két héttel a verseny előtt az utolsó hosszú futásomon elkezdett kicsit görcsölgetni a vádlim, bár nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Aztán a következő futásomon a 13km-t 8ra rövidítettem szintén kezdődő vádlifájás miatt, majd a verseny előtt egy héttel nagypénteken egy 10km-nek induló edzésen 3 km-nél nyilallt bele a vádlimba egy szúró fájdalom, úgyhogy sarkon fordultam és 6km-rel zártam a verseny előtti utolsó futásomat. Fasza…

Innen az utolsó héten gyulladáscsökkentő gyógyszer és tapasz, hengerelés, masszázs, egy bringázás és egy úszás és a reménykedés, hogy jó lesz, mire kell, hátha csak a testem utolsó kétségbeesett próbálkozása, hogy eltántorítson, de a versenyen már az adrenalin miatt nem is jelent majd gondot. Azért a lelki felkészülést nem igazán segítette ez a fajta bizonytalanság, hogy az UB egyben a tesztfutás is, hogy elég volt-e egy hét pihenő a lábamnak, viccesen azt mondtam, hogy Tihanyig kiderül, hogy meddig jutok.

—————————————————–

a verseny:

Péntek reggel 7-kor elrajtoltunk, egy kompressziós szárat feltettem a jobb vádlimra, ha nagyon szét akarna esni, akkor legyen, ami összetartja, meg bekentem bemelegítő krémmel, ami eléggé égeti az izomzatot, csak hogy ne tudjam, hogy mitől is fáj.

6km-nél elkezdtem érezni a vádlim, nem vészesen, de azért jelzett, kicsit húzódott. Hát, jól kezdődik, innen eléggé befelé fordultam, túl sok interakcióm nem volt a szurkolókkal. A tempó ment, a frissítést ment, szóval úgy voltam vele, hogy ha csak ennyi, akkor ezzel még menni fog. Azért akarva/akaratlanul a fájdalom megjelenése után egy kicsit elkezdtem kímélni a jobb vádlim, arról próbáltam kevésbé dinamikusan elrugaszkodni cserébe a bal lábammal kicsit jobban lendíteni magam, ezt az aszimmetria elég korán kezdett jelentkezni a bal combomban.

44km-nél a Római úton egy erős szúró nyilallás a jobb vádliban, azt gondoltam, hogy tuti szakadt valami benne. Tempó kicsit visszavesz, óvatoskodás felfelé is meg lefelé is, nem fogadtam volna magamra nagy tételben ebben az állapotban. Az időtervben 50km-ig terveztem 5:30-ban, onnan Keszthelyig 6 percesben, ez a lassulás ezzel meg is lett, de ennél több nem.

58km-nél kértem egy fájdalomcsillapítót, mert bár abszolút nem vagyok híve ennek egy ultraversenyen, de most nem a verseny fájdalmait, hanem a sérülés fájdalmait próbáltam csillapítani ezzel, hogy a féloldalas futásom ne fokozódjon még jobban. A gyógyszer hatott, a futás innen jobban ment, Keszthelyre jó hangulatban érkeztem. Krumplis tészta meleg ételként nagyon jól esett, Péter barátom is itt volt szurkolni, összeszedett voltam, minden klappolt, az időtervhez képest kb. 1-2 perccel korábban indultam tovább a pontról. (itt azért kapott a vádlim egy Flector tapaszt…)

A Keszthely-Máriafürdő közötti 15km valahogy mindig nehéz fejben. Itt most megcsináltam az első videós bejelentkezésem, Péterék újra szurkoltak, az addigi oldal-szembeszélből kb. hátszél lett és a Keszthely-Boglár között tervezett 6:30-as tempón is belül voltam, úgyhogy pikk-pakk elrepült.

100km-nél 10:15 volt az időm, épp az időtervnek megfelelő, a pulzusom még mindig valahol 135 környékén, szinte ideális. 114km-nél valahol Boglár környékén 12 óra, ez is az itiner szerint. Itt volt az első meglepetés szurkolás, egy kolléganőm a három gyerekével jelent meg váratlanul, mint kiderült, a céges váltó miatt a StafétAppban elég sokan követték a helyzetem és ment a riadólánc, hogy mikor merre járok, nagyon jól esett tőlük a folyamatos szurkolás.

120km, valahol Balatonlellén, 12:30 körüli idővel még mindig a 24 órás időterven voltam, kb. itt utoljára és innen jött a mélyrepülés mindenféle szempontból és már az emlékek sem teljesen tiszták.

Vevi kolléganőm valahol itt csatlakozott be bringás kísérőként és jött velem egészen Zamárdiig, örök hála érte. Kb. eddigre elfogytam izomzatilag, a tartós átterhelés megtette a hatását, a tervezett 7-7:30as tempó már csak 8 perc körüli volt, a pulzusom is leesett 110-120 környékére, valami futómozgás erőltettem, de szánalmas-gyötrelmes vánszorgásra futotta csak. Fejben fókuszált voltam, óránként ettem a tablettáimat, fogyasztottam az izót, nyomtam be a szénhidrátot, erőltettem a géleket, próbáltuk a kaját változatosan tartani, főtt krumpli, főtt rizs, halpástétomos szendvics, minden csúszott, a gyomrom működött, a fejem is, csak a futóművem nem.

Közben becsatlakoztak még kollégáim, Attila, majd Szántód körül 140nél Gábor, érkeztek a másnapi céges váltóra, tök jó volt, hogy egy emberként szurkoltak.

Az eredeti időtervet elengedtem, nem volt reális és nem is érdekelt igazán, a 25-26 órában még hittem, folyamatosan haladtam, soha nem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, végig vizualizáltam magamban, ahogy a szalagot a fejem felett tartva állok a célkapuban.

Még Siófok-Sóstónál is ’csak’ 1 óra 20 perccel voltam az itinerem mögött és úgy voltam vele, ha felérek a magaspartra, akkor onnan már beérek, mintha egy hegytető lenne, ahonnan már csak be kell gurulni a célba, különben is, már csak egy maraton.

Akarattya után meghallgattam a céges podcastot (Concorde – Futni mentünk), kb. ide tartogattam, amikor kell valami kis plusz, ami továbbvisz, pont jól is jött, bár sokat ettől sem gyorsultam.

Eseménytelen volt innen már minden, sajnáltam Vicáékat, hogy nem valami nagy eredményhez kell asszisztálniuk, hanem a vánszorgásom kísérni csigalassan, nekik is baromi fárasztó ez. Mindegy, haladtam rendületlenül, az utolsó 20 kilire Tapír is becsatlakozott mellém, együtt bandukoltunk és hallgatta a hisztijeimet arról, hogy ennek sohasem lesz vége. Már csak 15 perc körüli kiliket tudtam gyalogolni, azért az a maradék félmaratonra majdnem 4,5 óra, felfoghatatlanul sok. Közben eleredt az eső, majd elállt, kabát fel, kabát le, cipő szétázott, vízhólyagok jöttek, amiket eddig megúsztam, de csak mentünk.

Csopakon voltunk, kb 10km volt még vissza, 2 óránk volt még a 29 óráig, ez volt az utolsó időterv, aminek meg kellett lennie, ez a Spartathlon kvalifikációs szint, legalább valami értelme legyen ennek az egésznek, ha már minden más elúszott. És nem jött ki a matek, 4km/h tempóval még a 29 óra sem lesz meg, úgyhogy elkezdtük ’tolni’, a 14 perc/km tempót kb. 11 perc körülire gyorsítottuk, ez volt a max, ezzel a tempóval hol a bal lábam akart összecsuklani alattam, mert a combom az már semmit nem tudott tartani, hol a bal lábfejemben forgattak kést, összejött valami ínhüvelygyulladásszerűség.

Csopaknál a céges kisbuszunk is megtalált, nagy biztatást kaptunk, ahogy éppen száguldva gyalogoltunk, aztán szép lassan jött a rettenet hosszú Tagore, megcsináltam az utolsó videós bejelentkezést és eljött a cél is a végtelen távolban, na itt már egy útpadkára sem tudtam fellépni segítség nélkül.

Csippantás (28:35), célszalag nevemmel a magasban, fotók, könnyek. Nem örömkönnyek voltak ezek, az utolsó 90km összes gyötrelme, fájdalma, fókuszáltsága szakadt ki végül.

——————————————–

Utózönge:

24 óra lett volna az álomidő, 25-26 óra körül valahol a realitás. 26-28 óra körül a ’legalább az eddigi legjobb’. Ez a 28:35 messziről nézve olyan, mint az előző kettő, hiába a sok előzmény, tudatos felkészülés, hoztam, amit eddig. Igaz, hogy 12 év után hoztam ugyanazt, de nem gondolom magam öregnek az ultrához.

Megint bebizonyítottam, amit már sok versenyen, hogy mennyire tudok küzdeni, ha kell, de őszintén szólva ezt eddig is tudtam, én most már a bennem lévő aktuálisan elérhető eredményt szerettem volna kihozni, egy végig fókuszált, nagy behalástól mentes futással, ez nem sikerült.

El kellett telnie egy hétnek, hogy azért félig tele lássam ezt a poharat. Van 4 sikeres UB teljesítésem, jobb ez sokkal, mint ha 3:1 lenne most. Emellett van egy Spartathlon kvalifikációm, ezt is hajkurászom már pár éve, most két évig megvagyok vele. Ezzel a fejjel menni fog az is, a lábaimon kell még dolgozni kicsit.

Az ultra a problémamegoldásról (is) szól, megoldottam, nem volt könnyű, mélyre kellett nyúlni, de másfél lábbal ez a 28:35 végülis nem is olyan rossz.

Fotók: NN Ultrabalaton, saját

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Földes Csaba, beszámoló

Posted on 2025.05.04.

Én a beszámolómat picit távolabbról indítanám. Másfél éve mikor a várólistáról sikerült bekerülni eme szuper kis Gizion csapatba én rögtön azzal indítottam Gabinál, hogy szeretnék UB-t futni. Ő azonban türelemre és fokozatosságra intett. Aztán jó fél év közös munka után jött egy szinte tökéletes UTT, ami után szinte a fellegekben jártam. Kb 3 hónap múlva pedig jött egy kisebb kijózanító pofon. A BUFF 24 órás nem teljesen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, így eléggé elbizonytalanodtam. Pedig a futás jól ment, csak a bokám adta fel a szolgálatot. Laciék és Rebeka  már másnap reggel, de később Gabi is azzal biztatott, hogy emiatt ne adjam fel az UB-t, mert az teljesen más, az ,, csak egy kör “, nem úgy mint a BUFF-on. Az Ő támogatásuknak köszönhetően azonnal be is neveztem az UB-ra.

 Onnantól kezdve csak az UB-ra összpontosítottam. Egyetlen egy edzést nem hagytam ki és nem blicceltem el, bár ez odáig sem volt jellemző rám). Megfutottam még a vesszőket, pontokat is, amit Gabi leírt.  A januári közös 100 km-es edzés elég jóra sikeredett, majd picit később jött egy pici hullámvölgy. Elkezdett fájni az achillesem és egy picit motiválatlannak éreztem magam. Gabi szerencsére ezt is nagyon hamar átlátta. Kaptam plusz egy extra pihenő hetet, ami után újra minden a helyére állt. Mentálisan is készültem ezerrel, amiben hatalmas segítség volt a Gabi által szervezett workshop. Mindezek után már egyenes út vezetett az UB-ra, vártam is már nagyon. 

Hamar el is jött a nap. Az időjárási előrejelzések alapján a kocsiba bepakoltuk szerintem a világ összes váltó ruháját, cipőjét , mindent is. Még az armageddonra is fel voltunk készülve. Sikerült időben megérkezni Füredre, aminek nagyon örültem, mert már alapból elég feszültnek éreztem magam, nem hiányzott a kapkodás. Szállás rendben elfoglalva, pici hangolódás és indulás bandázni a versenyközpontba. Sikerült időben rendezni a formalitásokat, utána már csak arra vártunk, hogy érkezzenek a többiek. Nemsokára csak úgy sorjáztak a Gizionok. Először Zsuzsival találkoztunk, akinek nagyon örültem, mert soha nem fogom elfeledni, hogy mekkora szerepe volt az UTT-s eredményemben.  Majd sorban jöttek a többiek. Rögtön családiasabb lett a hangulat. Egy közös fotó, technikai értekezlet és irány vissza a szállásra pihenni.

   A pihenés egész jóra sikeredett, pedig akkor már nagyon izgultam. Viszonylag elég jól aludtam, de nem kellet ébresztőóra az ébredéshez. Gyorsan bekrémeztem a kényes helyeket, öltözés, összpontosítás, izgulás, de nagyon és indulás a starthoz. Ekkor már elég feszültnek éreztem magam. Szerencsére hamar találkoztam Gizionokkal a rajt területén és igy legalább picit elterelődött a figyelmem. Ekkor már alig vártam, hogy elinduljunk. Ölelések , pacsik , puszik és már azonnal azon kaptam magam, hogy felcsendült a rajt előtti zene. Imádom ezt a pillanatot. Kirázott a hideg, meg is könnyeztem, elmondtam a magam kis imáit és végre elindultunk.

  Kizártam magam körül mindent és mindenkit. Csak magamra koncentráltam. Próbáltam megtalálni az utazó tempót. Innentől kezdve már nagyon felgyorsultak az események. Haladtunk egyik frissítőpontol a másikig.  Nagyon gyorsnak tűnt az egész. Szerencsére nem volt semmi gond egész sokáig. Megfogadtam, hogy nagyon türelmes leszek és nem fogom elkapkodni az elejét. Az volt a terv, hogy az elejétől kezdve megsétálom az emelkedőket és azzal energiát spórolok a későbbiekre. Természetesen nem úgy lett. Olyan sose halunk meg stílusban indultam, de kizárólag kényelmes tempóban.Nem is volt gondom, úgy Keszthely környékéig.Ott ért az első holtpont. Viszonylag könnyen kis is jöttem belőle, de elmondások szerint nem ott néztem ki a legjobban. Igazából csak a lábaim tiltakoztak, a testem többi része rendben volt. Vártam , hogy végre átforduljunk a déli partra,  ami nem is olyan sokára meg is adatott. Onnan már minden métere ismerős volt a pályának. A lábaimat egy ibalgin és egy koffein tabletta, akkora teljesen rendbe hozta. Szépen haladtunk tovább Fonyód irányába. Ot végre elértük a féltávot, ami egy picit demoralizált is, mert szörnyű volt belegondolni. hogy még egyszer ennyi van hátra az UB-ból. Akkor viszont Adrienn rögtön helyre rakott és tudatta velem, hogy,, nem csak a felénél járunk”, hanem,, már csak a fele van hátra”. Nagyon jól estek ezek a szavai. Sikerült erőt merítenem belőlük. Picit később még cipőt is váltottam, ami szintén egy jó döntésnek bizonyult. Visszajött a tempó.

  Igazából itt még minden a tervek szerint zajlott. Nem volt semmi probléma az izom fáradtságon kívül. Mentünk előre és készültünk az estére. Ettől a pillanattól féltem a leginkább. Nem tudtam mi fog rám várni az éjszaka leple alatt. 130-140 km környékén elfogyott a tapasztalat. Felette még nem jártam sosem. Boldog is voltam nagyon, hogy úgy vágtam neki az utolsó harmadnak, hogy igazából semmi komoly problémám nincs. Faltuk a kilométereket és semmi nem zökkentett ki bennünket. Nagyon örültem amikor Siófokra értünk, akkora már teljesen biztos voltam benne,hogy innen már sikerülnie kell. Jött a világosi magaspart, amit nagyon szeretek. Majd a Nánásiék, akik nem voltak nyitva  és nem sokkal később egy újabb holtpont.

  A tapasztalat hiányának köszönhetően, valami nem stimmelt a frissítésben. A kézfejem feldagadt, a hasam is dupla akkora volt mint normál esetben. Picit meg is ijedtem. Valamiért felvizesedett a szervezetem.  Lehet a sótabit bátrabban kellett volna fogyasztani, de mint ahogy említettem ezen a téren még nagyon kell a tapasztalat. Igy vágtunk neki az utolsó nagyjából maratoni távnak. Itt már sokszor bele kellett sétálnom, igy értelemszerűen a kilométerek is nehezebben fogytak. A lábak jobb állapotban voltak, mint korábban és a közérzetem is nagyon rendben volt. Csak az a vizesedés akadályozta, hogy normál tempóban tudjak haladni. Azért  gondolom, hogy a vizesedés volt a gond, mert ahogy nekiálltam futni, rögtön azt éreztem, hogy kapkodom a levegőt, mintha nem is tudom milyen tempót futnék. Mintha belülről folytanának meg. De abszolút nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy megcsinálom. Ott már nem állíthat meg semmi. Fejben nagyon rendben voltam, csapatom mellettem állt, biztatott, támogatott. Nem is volt más opció. Füreden a cél előtti utolsó frissítési pontnál, hívott bennünket a Dóra, hogy ha még picit összekapom magam , akkor meglehet 23 órán belül. Összeszedtem magam és amennyire csak lehet iparkodtam, de úgy voltam vele, hogy ha 23 -al fog kezdődni,akkor sem leszek bánatos.Közvetlen az utolsó csippantás előtt Hanka kiáltott még egy nagy hajrát, ami nagyon jól esett ott a cél előtt. Megcsináltam, megcsináltuk!!! Végül fél percen múlt, de csak meg lett és 22-vel kezdődik a célidőm.

  A célban ott várt a kis kísérő csapatom, na meg Gabi. Húúú, mennyire vártam ezt a pillanatot. Nagyon megölelgettem őket, mert nélkülük ez az álom nem válhatott volna valóra.  Nagyon köszönöm , hogy segítettek végig és alárendelték magukat annak, hogy az én álmom valóra váljon. Gabinak meg egyszerűen nem tudom, hogyan is tudnék köszönetet mondani. 

  Ha majd egyszer el kell számolnom az út végén, hogy mik voltak az igazán jó dolgok az életemben, akkor az egyik előkelő helyen az fog állni, hogy az mikor elküldtem azt a bizonyos e-mail-t és JELENTKEZTEM A GIZIONOK CSAPATÁBA.  Köszönöm Gabi!!!

  Most nagyon boldog vagyok. Leírhatatlan, hogy mennyire. Még most is sokszor kiráz a hideg, meg kicsordul pár könnycsepp, ahogy felidézem a történteket. Olyan dolgok történnek velem, amit egyszerűen még fel sem fogtam. Emberek megállítanak az utcán, gratulálnak egy csomó telefonhívást kaptam, meg persze üzenetet, hogy mennyire büszkék rám. Számomra ez hihetetlen, mivel én nem csinálok semmi különöset, csak azt amit szeretek. FUTOK. 

Fotók: NN Ultrabalaton, saját

Ultrabalaton, egyéni teljesítés – Parragh Dániel, beszámoló

Posted on 2025.05.03. Updated on 2025.05.04.

Messziről futunk neki

Nagyon messziről kezdem ezt a beszámolót. Én nem vagyok ultrafutó, nem vagyok ultrás. Inkább egy wannabe ultrás aki egy évben egyszer felkészül egy versenyre.
Az első ultrámra is úgy mentem el, hogy még egy maratonom se volt, de a Futóbolond szomszéd azt mondta, hogy gyere, jó lesz. Utána még belerángatott pár dologba. Például ajánlott egy szuper edzőt nekem!

2021. szeptember 17-én jött az ötlet, hogy UB-t kéne futni. Egy lagziban ültem és elgondolkodtam az addigi amatőr futópályafutásomon. Nem voltam már szomjas se, így teljesen életszerűnek tűnt felírni a telefonomba: Ultrabalaton, megkérdezni Gabit. Akkor volt egy UTT 65-öm, szóval olyan messze voltam, mint Makó Jeruzsálemtől.

Így szólt a kérdés:
“Ki lehet jelölni az utat, aminek a végén az ultrabalaton van?“

Ki lehetett. 2023-ra, ami fasza is lett volna, mert a 40. születésnapomon volt a verseny. De sehogy se jött össze. És tavaly se. Fejben nem voltam még készen erre és edzeni sem mindig tudtam annyit, amennyit kéne.
De tavaly összejött az UTT 130 és onnantól teljesen máshogy álltam a dolgokhoz.

A felkészülés

Az Ultra Tisza-tó után szinte egész nyáron regenerálódtam (lébecoltam) és sikerült úgy ráfordulni a szeptemberre, hogy van rajtam 7 kiló felesleg.
Átálltam a 16/8-as diétára, és beneveztem a versenyre. És innentől viszont pályára állt minden. Elkezdtek működni a dolgok. Jöttek a durva hetek és sikerült elkerülni a sérüléseket. Rengeteg türelem kellett a családomtól, hogy ez így mehessen. Mégiscsak szívás mindent apa futása köré szervezni.
A kilók lefelé mentek, az elvégzett munka pedig egyre jobban nézett ki. De meg kellett csinálni Január végén a 100k csúcsedzést. Tavaly itt szálltam ki, de idén ez is összejött. 
Én innentől már csak az UB rajtját vártam. Gondoltam, hogy el van végezve a munka és indulhatunk. A lószart. Gabi olyan edzéseket adott, hogy a belem kilógott tőlük. Még egy pár PB is megdőlt csak úgy lendületből.
2 héttel az UB előtt kezdtem érezni, hogy gáz lesz a térdemmel. Érzékeny lett. Futni ugyan lehetett vele síkon, de 2 lépcsőfok felfelé már fájt. Nehezen javult és nagyon aggasztó volt. Fájdogáló térdel elindulni egy UB-n jó nagy kreténségnek tűnt.
De messze túl voltunk már azon a ponton, hogy meg lehetett volna állni. Ehelyett gőzerővel terveztük a frissítést, utazást, felszerelést…mindent.

És valójában nagyon bíztam az elvégzett munkában. És tutira Gabi is.

A csapat

Tavaly az UTT-n nagyon jól működött a mostani csapat. A nővérem és örökös kísérőm, Ági (autóval) és Giczei Zsolti a bicajon. Simán igent mondtak, de lássuk be: ez egy jó nagy szívás. Lefelé menet a kocsiban pont mondta Ági, hogy mennyire jó, hogy majd ismeretlen helyen, ismeretlen autóval, sötétben, esőben kell parkolóhelyeket keresni az egyes pontokon. Ezek épp olyan dolgok, amik közül mindegyiket utálja 🙂 De valahogy mindenki tudta, hogy simán meg fogja oldani. Klappolni fog minden.
Bicajos segítőnek menni az UB-re nem kis vállalás. Ez egy kemény dolog. Nem lehet lefordulni a bicajról 80k-nál. Zsolti végül 195 km-t jött két részletben. Közte egy rövid pihenővel. Neki az arca se rezzent, pedig felvette már az összes réteg ruháját és beléfagyott a szar.
Nélkülük ez nem lett volna meg. Mérhetetlenül hálás vagyok a segítségért.

Be kell vallanom, hogy ami a legeslegjobban tetszett az egész hétvégében, az a beszélgetés volt, amit 3-an csináltunk szombat este. Rendeltünk pizzát és órákig csak beszélgettünk az UB-s élményeinkről. Ezt sosem fogom elfelejteni.

Frissítés

Nagyon nehéz kitalálni, hogy mit vesz be az ember gyomra 10-15 óra mozgás után, így összeraktunk pár dolgot, amiket alapból is szeretek fogyasztani. Jól működött végig.  

– Paradicsomos és Colás koffeines gél
– Timcsi féle zabgolyó
– Aldis baracklekváros puszedli
– Kapucíner szelet
– Víz
– Narancsos Gatorade
– Lidl-ös mangó szörp
– Kis sós perec

Elindultunk
Hatalmas para volt rajtam. A fájdogáló térd már hetek óta bombázta az önbizalmam.
Beálltam leghátra. Az volt a terv, hogy óvatosan kezdek. Semmi kockázat. Emelkedőket nem kell megfutni, pulzus ne menjen el. Az elején kijött Muki pacsizni, ill. tudtam két szót váltani Gilles Pallarueloval is, ha már éppen ott futott mellettem. Iszonyat káosz volt. A nagy tömegben ment a tolakodás. A bicajosok nehezen tudták utolérni a futóikat. Durva szél tombolt, de nekem melegem volt a széldzsekiben, muszáj volt levenni. Nekem még ideális is volt ez a szél, folyamatosan hűtött, így nem ment feljebb a pulzus. A térdem pedig működött. Király! Utólag azt gondolom, hogy a sok gyors munka volt már elég a térdemnek. De az UB-n elég lassan menni. A térdem végig rendben volt.

Zánka környékén elhagytuk egymást Zsoltival. Nehéz volt belőni a folyadékot és többet ittam a kelleténél. De szerintem sokan jártak így, mert állandóan tucatnyi futó állt az út szélén vízelve. Mintha ez lenne az Ultrabalaton különszáma, hogy ki hányszor tud pisilni. Az egyik ilyen alkalommal beálltam pár sporttárs mellé a fák közé, Zsolti pedig nem vett észre és tovább ment 1-2 kilométert.

A Varga pincészet előtt értem utol Igit. Örültem, hogy tudunk kicsit együtt futni. A pincészet előtti úton egy idegbeteg autós folyamatosan nyomta a dudát, olyan ideges volt arra, hogy a futóktól nem tud haladni. Szó szerint percekig nyomta folyamatosan. Felfelé menet Simonyi Balázs mosolygott ránk.
Én láttam korábban Varga pincészetes képeket, de azt nem vágtam, hogy ilyen lépcsősoron kell lemenni a pinyóba hozzá.

Badacsony nagyon tetszett. Én még sosem jártam erre. Valahogy mindig a déli parton nyaraltunk, kiesett ez a rész. Volt 2 srác, akik pont úgy sétálták meg az összes emelkedőt, ahogy én akartam, így végig velük tartottam. Lement 50k, a testem pedig kezdte felfogni, hogy ma hosszút megyünk.
Szigligettől már a család is megérkezett szurkolni.

A frissítés nagyon jól ment. Az izót eldobtuk a legelején, mert elrontotta volna a gyomromat. Nem is értem, hogy miért hoztunk egy kartonnal. A szénhidrátot folyamatosan rotáltuk és nagyon ment a narancs szörp + óránként a só. Ági és Zsolti kb. minden második ponton találkoztak. Feltöltötték a készleteket a bicajon.

Keszthely előtt Hankával találkoztam, kicsivel később pedig Milánnal is.

Órási mákunk volt az időjárással. Az eső teljesen elkerült minket. Balatonmáriafürdőnél kezdett először esni, de pár csepp után abba is hagyta.
Azt hiszem, hogy itt láttam egy csomó Gizionos krétarajzot. Valaki még a nevemet és a rajtszámomat is felírta. Köszi, jól esett! 

Fonyódon volt számomra a verseny egyik legjobb pillanata. A főút másik oldaláról három kissrác kiabált: “Hajrá, meg tudod csinálni, ne add fel, ügyes vagy”. Leírhatatlan érzés ilyen szurkolást kapni.
Zsolti végül Fonyódligetnél ült be a kocsiba kicsit pihenni. Volt a lábában 109 km és át is fagyott rendesen. Ági azóta felvette az összes réteg ruháját, szerzett egy vastagabb sapkát és majnem enni is tudott néhány dolgot 🙂
A család itt elköszönt, reméltem, hogy legközelebb a Spar parkolóban találkozunk Füreden.

Azt beszéltük, hogy jó lenne 12 óra alatt elérni féltávig. És ez össze is jött.
Jól sikerült a spórolás és köszönetet kell mondanom tucatnyi sporttársnak, hogy tempóztak nekem. Szerintem az eddigi bő 100 km 80%-át úgy futottam, hogy valaki mögé beálltam. Voltak jó kis beszélgetések is, futók viccelődtek. A hangulat amúgy egészen király volt. A kedvencem, amikor a 422 teljesítő srácnak mondták, hogy “jó a segged, te nőnek készültél”.

Kezdődhet a tánc

Déli part. Sok egyenes utca, sötét.
Az út kivitt minket a partra, ahol a vaksötétben és tomboló szélben pecások voltak. Zenét hallgattak, söröztek, be voltak dobva a botok és úgy be voltak öltözve, hogy a világvégét is túlélték volna. Gondoltam is magamban, hogy micsoda hülyeség ilyen körülmények között kint lenni … ohh wait…

Múltak a kilométerek. Zsolti másfél óra pihenő után már újra a bringán ült, Ágit pedig előre küldtük Akarattyára, hogy tudjon kicsit aludni.

Nem sok mindenre emlékszem a Boglár és Siófok közötti részből, de arra igen, hogy boldog-boldogtalan szurkol. Idősek és fiatalok, gyerekek. Az egyik az erkélyről buzdított, a másik pedig zenét csinált a háza előtt és házilag készített transzparenst lengetett miközben pacsizni akart. Hihetetlen sok kedves emberrel találkoztam.

Siófok minek van?

Ez az a rész, ami a legkevésbé tetszett. Azok a végeláthatatlan egyenes utcák a társasházakkal nagyon lehangolók. Ameddig a szem ellát, futók lámpáit látom, de az utca nem ér véget. Ha mégis véget ér, akkor 2 kanyar után jön egy hasonló.
A kampusz váltópont egy furcsa élmény volt. Azt mondja a srác, hogy fussak be az épületbe. Bemegyek és nincs ott semmi. Fehér falak és rohadt meleg van, szól valami zene és egy fotós hasal a padlón. Utólag láttam, hogy valami színes fények lettek volna. Nekem nem kapcsolták fel vagy nem tudom 🙂

A görcs

Sóstóig sikerült úgy eljutni, hogy nem volt semmilyen probléma. Pulzus all-time legalacsonyabb, 160k a lábbam, ami egyéni csúcs, gyomrom még elfogadja a dolgokat. Minden ok.
És akkor begörcsölt a bal vádlim. Itt már hosszúnadrágban kellett volna futnom. Visszagondolva a legtöbb sporttárs már hosszúban volt.
Próbáltam kinyújtani villanyoszlopnál, kaptam extra sót, Zsolti masszírozta melegítő krémmel, de nem lett sokkal jobb. Így kellett felmászni világosnál. Később próbáltuk a flector port, ami majdnem vissza is jött, de egy rövid időre jobb lett tőle. Szóval ezzel együtt kellett haladni.

Újra az északi parton

Pirkadat előtt elértük Balatonfűzfőt és 24 óra alatt több, mint 190 km-t jöttünk.
Ezt előre aláírtam volna. A vádlim nagyon fájt, de így is ment időnként a kocogás. Sokszor találkoztunk Bogár Janival. Ő gyorsabban haladt, de többet depózott.

Csopak, Sport utca, Man down

Teljesen úgy emlékeztem, hogy Almádi után már nagyon közel van füred. Meg is lepődtem, hogy van még két település közte. 

Elkezdtem émelyegni és a görcs is velem volt még. Próbáltam tartani a lépést egy sráccal, aki eldöntötte, hogy az utolsó 25k-n csak gyalogolni fog. De olyan alázósan gyalogolt, hogy csak kocogva értem utól. Aztán megint leszakított. Meg is dicsértem, amikor otthagytam, de  neki volt igaza. Végül előbb ért célba, mint én.

Sport utca. Szédültem már egy ideje, éreztem, hogy jobb lenne egy kicsit leülni a kerítés szélére, de sikerült elájulni egy rövid időre. Csak arra emlékszem, hogy Zsolti pofozgat, hogy ébredjek. Itt történt, kb így:

200 km. Nem hiszem el, pedig olyan közel a cél. Magamhoz térek, de még nem tudok felkelni. Zsolti valami elmondhatatlan nyugodtsággal vizsgált és beszélt hozzám. Kövesd az ujjam! Nézzük a pulzust! Fejed verzik? Ok, az csak horzsolás.
És átragadt rám a higgadtsága. Éppen visszahozta az Ultrabalatonomat!
Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telt el, de sikerült kitisztulni. Zsolti felhívta Gabit. Fél füllel hallottam az opciókat, amik közül csak az egyik tetszett. Mondtam Zsoltinak, hogy még itt az egész délelőtt. Ha kell, én négykézláb mászok el Füredig. Közben odaért Ági is. Na, ő nem volt nyugodt, de szerintem mindannyian éreztük, hogy nincs még vége.

Sikerült felállni. Már nem szédültem. Resetelt az agyam vagy nem tudom.
Csak át kell jutni az utolsó csippantós ponton szédelgés nélkül és séta Füredig.

Kicsit kemény lett a vége. 
27:08:00

Borzasztó hálás vagyok mindenkinek, aki segített ezt elérni és szurkolt nekem!

Fotók: NN Ultrabalaton, saját