Month: június 2025
UTH Szentendre Trail – Giczei Zsolt, beszámoló
Kicsit halogattam a beszámolót, hogy leülepedjen bennem minden, kitisztult fejjel írjam le, amit le kell írni. Persze elfoglalt is voltam, bitumenes vízszigetelés, egyéb ház körüli teendők, a könyvklubos könyvvel is haladni kellett, na meg a Hunyadit is illett már befejezni. Szóval a leülepítési folyamat olyan jól sikerült, hogy emlékeim sikamlóssá váltak, elfedte őket a több réteg bitumen, mintha a Balaton aljáról próbálnál meg kagylót kimerni a két kezeddel, de folyton csak iszapot markolsz.
Két lekváros kenyérszelet közé mogyoróvaj helyett véletlenül vastagon szart kensz. Ez volt az első hasonlat, ami eszembe jutott erről a futásról. Három héttel a rajt előtt belázasodtam – vélhetően valami gyomorfertőzés és a munkahelyi stressz kombinációja intézett el -, így néhány napig az edzést is ki kellett hagyni. Ezt leszámítva a közös munka Gabival kezdett szépen beérni. Ismerem a pályát, ismerem a két tüskét, s a felszerelési listám is bejáratott már.
A verseny hetében végig a célomat vizualizáltam: 6 és 7 óra közötti célidő. Mindig van minimum elvárás magammal szemben, ezúttal nem volt B terv. Tartani a Gabi által megadott pulzust s 7 óra alatt beérni.
Nem ijedtem meg a hőségtől, készültem rá, legfőbb támaszom, Réka egy hűtőtáskányi jeget cipelt magával, illetve hűtött vizet. Annyit változtattunk az időjárás függvényében, hogy egy helyett, három ponton találkoztunk. Pilisszentlászlón, Visegrádon illetve a Skanzennél. Arra nem készültem, hogy szombaton, egy nappal korábban, kínzó, migrénes fejfájásom lesz, de mivel rólam van szó, nem lepődtem meg ezen sem. Tudtam, hogy másnap úgyis összeáll az a lekvár a mogyoróvajjal, nem fáj majd semmi, legalábbis indulásig biztosan nem, utána pedig már minden fájdalom csupán a szórakozás része lesz.
Még egy átmozgató kört tettem a Dunaparton, s a check-in előtt egy kellemes meglepetés adott még több erőt: Parragh Dani és tesója Ági vártak rám, kijöttek szurkolni. A dream team összeállt pár fotó erejéig, s rezignáltan vártam a 9 órát.
Meglepően jól tartottam a pulzust, nem rohantam, nem figyeltem senkire, csak magamra. Ahogyan kell.
Lekvároskenyér.
A Lajos-forráshoz frissen, határidőn belül érkeztem. A lejtőket sajnos az Altrákban még óvatosan futom, nem érzem stabilnak bennük a lábamat, hajlamos benne ide-oda csúszkálni, hiába húzom meg duplán a fűzőt, azt is 10 20 kilométerenként igazítanom kell. Szóljatok, ha tudtok más, barefoot, zero dropos cipőt terepre helyette, addig marad ez a márka.
Szentlászlóra is a megbeszélt időablakban érkezem, három zselé lecsúszott, a kulacs Tailwind iso is lement, ehhez még társult víz is. Jól érzem magam. 2-3 percet vesztegek, ebből is kb. fél percet a cipőfűző kér tőlem, s felpakolva megyek tovább.
Visegrádig kevesebb mint 50 perc telik el. A pulzustartományban tartózkodom. Valami Visegrádon mégsem stimmel. Réka kevesli a zseléfogyasztást, én kontrázok a bevitt isoval, kérem a jeget ugyanúgy a csősálba, Neubrandt Józsi is ott van segíteni, ketten tömik meg a nyakamat, pohár kóla, bot a kézbe, s vár rám a Kálvária. S valóban szenvedek.
Haladok megállás nélkül felfelé, mégis tudom, hogy menne ez gyorsabban, de nehéznek érzem a gyomrom, a hasam, elhagyom a panaszos turistákat, „mindjárt ott vagyunk”, „dőlj előre, ne egyenesen járj, támaszkodj a térdedre”, okítják egymást, én meg lököm magam előre, s kezdek dühös lenni. A düh jó, visz előre, csak lassan.
A Borjú-fűi ellenőrzőpontig kell egy óra. Ha futni kezdek, görcs kezdi markolni a hasamat. Mogyoróvaj helyett szar. Kényszerítem magamba az isot, a vizet, a sótablettákat. Pap-rétig nincs javulás, ott meglátjuk egymást Laczikó Laci barátommal, a királytávot futja, „You son of a bich, I’m in” kiáltom felé, pacsi, ölelés. Szarul nézünk ki mindketten, de körbedícsérjük egymást.
Még egy kis jég a sálba, víz, Squeezy iso a crew-tól, s pohár kóla. Laczit pár száz méter után beérem, együtt menetelünk, jönnek a könyv-, sorozat-, filmkritikák, mint ahogy edzés közben szoktuk. Nevetgélünk. Erőt ad. A Vörös-kő előtti lejtőszerpentinre egyedül érkezem, összekapartam magam, tudom, hogy Laczi mögöttem, majd be fog érni. Mayer Csabi és Jutka mindenkit buzdítanak a Hétvályúsnál, sör nincs, van hideg víz, csak sorbaállós,
de ki nem akarom hagyni.
A Vörös-kő megint megöl. Botra támaszkodom kétszer is, Laczi be is előz, nem akar lehagyni, szórakoztat, én pedig őt egy vádligörccsel. A bal ikra, éjszaka is hisztizett egy kisebb összehúzódással, persze a jobb, amin a kinesio-szalag van, boldogan vigyorog társára, míg én kínok közt fekszem már az avarban. Laczi cselekszik, meggyógyít, én pedig leküldök még egy tablettát, maradok Mátrixban.
Együtt csurgunk le a hegyről, a Csaba-kútnál kicsit frissülünk, de a Nyergeshez egyedül érkezem. A két tüske közül ezt sikerül könnyedén magam alá gyűrni, alkalmazom Laczi módszerét is, számolom a lépéseket, ötven után pihenek egyet, aztán már csak számolom, de nem pihenek. Nézegetem az órát, 16 és 17 óra között fogok célbaérni. Nem ezért jöttem. Futok le a Nyergesről, nem állok meg a Skanzenig.
Rékának visszaadom a botokat, pohár kóla, kis kulacs víz, nagy kulacs iso, puszi, indulás. A napszemüveg már luxus, otthagytam azt is, úgyis érkezik a vihar, így hunyorgok az utolsó 6 kilométeren, s szempilláimmal szűröm a homokot, s a beszűrődő napfényt, előzöm ki az embereket.
A Bükkös-patak előtt Vadas Józsinak segítek irányba állni, egymást húzzuk a cél felé. Lemarad végül, én
tőle tudom meg még mennyi hátra, pedig a Garminban is bízhatnék, inkább kérdezem, „nemár, bazdmeg”.
Futok végig a macskaköves utcákon is, fel, majd le, kerülöm ki a turistákat, nézem az órát. Meglesz a 7 órán belüli. Pacsi-pacsi, öcsém is ott szurkol, apósom, anyósom, Réka is, pacsi, meglengetem a sapkámat. Lekvároskenyér.
A célban Gabi nevet, nem is én lennék, ha nem történne velem mindig valami váratlan gebasz. De ezt is kielemzem majd, utána járok, megoldom, mint a többit. 6:58:52 hivatalosan a vége.
Köszönet újfent Gabinak, a sok Gizionnak, a kiérkező szurkolóimnak, s persze Rékámnak.
Fotók: Terepfutas.hu, saját
UTH Twin Peaks – Mocsáry Gabri, beszámoló
Pár napja befejezettnek láttam az UTH beszámolók sorát, de azóta is érkeznek újak, úgyhogy ismét UTH-s élményeket olvashattok. Ezúttal a Twin Peaks távról.
Mikor megkaptam az UTH crew behívómat, azon gondolkodtam, hogy hova is mennék segíteni. Megrohamoztak az emlékek, a verseny hangulata, a futók, a segítők, az erdő semmihez sem fogható varázsa és miközben ezeken gondolkodtam, megjelentek az előző években befutott futók arcai, akik fáradtan, izzadtan, elcsigázottan, de mégis nagyon boldogan értek célba. Pár perc alatt elhatároztam, hogy idén én is futni szeretnék és én is ilyen boldogan akarok célba érni.
A legkisebb táv a 22 km 680 méter szintes, Twin Peaks elnevezésű verseny az UTH-n, de nekem márciusban még ez is nagyon nagy falatnak tűnt. Tavaly november óta edzek Gabival, szinte a nulláról kezdtük az edzéseket, és decemberig nem futhattam napi fél óránál többet orvosi utasításra. Szerencsére meggyógyultam és januártól már lehetett emelni az edzésre fordított időt. Áprilisban lefutottam a Garda fm-et, és onnantól már elhittem, hogy képes vagyok a Twin Peaks 22 km távját teljesíteni.
Viszont a verseny előtt 2 héttel lesérültem, becsípődött egy ideg a derekamba és járni alig bírtam. Elkezdtem célzottan nyújtani, milgammát és magnéziumot szedtem, így a hét végére már elég jól tudtam járni, de még nem futottam. A verseny hetében rohamosan javult a helyzet és futhattam először 20, majd 30 percet, szerencsére fájdalom nélkül.
Gabival megbeszéltük, hogy a táv teljesítésének nincs akadálya, bennem felmerült kérdésként, hogy 2 hét kihagyott edzéssel beérek-e szintidőre. Gabi végig hitt bennem, és csakis ezért indultam el végül.
Azt előre bocsátom, hogy a terepfutásban nekem két dolog nem megy, az emelkedők megfutása és hát a lejtőkön való ereszkedés…..khmmm, igen tudom, de akkor miért is indulok el? Nagyon szeretem az erdők varázslatos hangulatát, a terepfutókat, a terepfutást, önmagam legyőzését és az UTH erre bőven ad lehetőséget. Bízom benne, hogy idővel nekem is jobban megy majd a terepen való nyargalászás.
A rajtba úgy álltam be, hogy ha nagyon nem megy akkor pár kilométer után visszafordulok, addig Ati vár a rajtban. Délután 5 kor elrajtoltunk és nekivágtunk ennek a csodás kalandnak. Az első pár kilométert nagyon nehezen futottam meg, többször belegyalogoltam és végig számolgattam, hogy mikorra kell a frissítőpontokra odaérni. Aztán a futás egyre jobban ment, elkezdtünk ereszkedni a Hétvályú forráshoz. Az első ellenőrőzpontra viszonylag jó idővel érkeztem 18 perccel a zárás elött. A crew elküldött mindenkit a forráshoz felfrissülni, de tudtam, hogy én ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, ezért elindultam az első tüskén felfelé. Mikor felértem, örömmel állapítottam meg, hogy bár nagyon kemény menet volt, de maradt még bennem annyi energia, hogy elég lesz a Nyergesre. Viszont innentől meredeken ereszkedünk lefelé és ez az én igazi mumusom. Túl óvatosan ereszkedek, kerülgetem a köveket, próbálok biztos pontot keresni, a tempóm nagyon visszaesik. Nagyon örültem, mikor a Nyerges lábához értünk, és elkezdtük a mászást. Nem figyeltem a szalagozást, csak az előttem futó lányt, aki szintén nem figyelte a szalagozást és így esett, hogy eltévedtünk. Próbáltunk visszamenni az útra, betájolni, hogy hol is lehetünk, és a sűrű bokrokon keresztül visszatalálni az ösvényre, ami végül sikerült. A Nyergesről elkezdtünk ereszkedni, ez a rész viszonylag jól futható, jó tempóban haladtam és itt tudatosult bennem, hogy van rá esélyem, hogy beérjek szintidőn belül. Hatalmas boldogsághullám futott végig rajtam, nyargaltam lefelé. A frissítőpontra 11 perccel a zárás előtt értem be, mindenki úgy fogadott, mintha csak rám várt volna, ez egy nagyon szuper érzés. Én még magamhoz sem tértem, de a crew-k már vették el kulacsom, megtöltötték, kínálgattak mindenfélével. Ati itt várt, hozta az aszfaltos cipőm (örök hála), leültettet egy kis székre és miközben cipőt cseréltem begörcsölt a vádlim. Azonnal felálltam és próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat és elindultam. Az első métereken még éreztem a görcsöt, de hamar elmúlt. Kiszámoltam, hogy milyen tempót kell hozni, hogy beérjek 21 órára. Az első kilométereken viszonylag jól ment a futás, a terep után jó volt, hogy betonon futhattam, de ez nem tartott sokáig. Sokszor bele kellett sétálnom, nagyon fáradt voltam, sírt minden izmom, kezdtem eléhezni. Az utolsó kilométeren összegyűjtöttem minden erőm és próbáltam a tempót tartani. Beérkeztem Szentendrére, az utolsó száz méteren a turisták, a crew-k bíztattak és itt elsírtam magam. Hatalmas mosollyal és könnyes szemekkel futottam be a célba, ahol Gabi várt rám és nyakába ugorva köszöntem meg neki mindent: a felkészítést, a biztatást, hogy végig hitt bennem. 20 óra 56-kor értem be, majdnem 4 percet bent hagytam a szintidőből. 😊
Swiss Canyon Trail 84k – Gajdos Imre, beszámoló
Első, valódinak mondható terepultrám a Neuchâtel-i Jurában 30. alkalommal megrendezett Swiss Canyon Trail futóverseny 84 km-es távja 3491 méter emelkedéssel. A pálya 715-ös és 1606-os magasság között kanyargott. Tavaly ugyanitt teljesítettem az 51 km-es távot.
A versenyt megelőző hét csapadékos volt, a futást megelőző egész éjszaka esett az eső és még a verseny reggelén is. Amikor reggel 3:45-kor autóba ültem és olyan negyed 5 után már közeledtem Couvet-ba, akkor még rendes vihar volt villámokkal meg mindennel.
A start 6-kor volt 12 fokban, akkor pont nem esett, de a hegyről még mindig folyt le a korábbi vihar után a saras víz. Viszonylag a mezőny elejére kerültem, de aztán visszavettem a tempóból. Nem akartam 4:30-as km-ekkel kezdeni. Amúgy is az volt a deal Gabival, hogy ne fussam el a könnyebb szakaszokat, lejtőket. 7-től ismét jött egy jó nagy eső. Szóval kegyetlen sár volt. Az erdei szakaszok szinte járhatatlanok voltak. Sok helyen, ahol szépen lehetett volna haladni, komolyan el kellett gondolkoznom, hogy most itt hogyan is megyek át. Ez azért lassított engem rendesen, de legalább nem szaladtam el az egészet.
Szépen tartottam magam ahhoz, amit a frissítéshez mondott Gabi. Futás közben izót ittam, a frissítőponton meg valami szilárdat. A frissítőpont előtt meg után kb. 15 percig nem ittam izót, hogy ne keveredjen a szilárd meg a folyékony cucc. Igazából minden szép rendben ment. A táv feléhez elérve elhatároztam, hogy átállok a kólára és tuc kekszre és hagyom az izót. Tavaly azt írtam, hogy ilyen barack-hányás íze volt az izónak. Idén az első frissítőponton natúr(!!!) izó volt. Mivel kihagyták a barackot, így ennek csupán hányás íze volt. Kellett motiválni magam, hogy szépen megigyam az adagot. De hosszútávon kell gondolkozni. A pillanatnyi kellemetlenségen túl kell lépni. A 20. km-nél narancsos volt és 30-nál megint natúr.
Itt a táv felénél volt a Chasseron csúcs 1606 méterrel. Ahelyett, hogy szétnézhettem volna, hogy milyen is a kilátás, inkább újra elkezdett szakadni az eső valami hó vagy jégdarával meg nagyon erős széllel. Na ezen a ponton kicsit elvesztettem a jókedvemet, de sikerült túllendülni rajta. „Ütéseket kapunk és ütéseket adunk”, csak én nem tudok visszavágni a szélnek, sárnak, hidegnek, maximum azzal, hogy elfogadom, hogy ez most ilyen. Eszembe jutottak magyar UTH-t teljesítő Gizionok, hogy nekik meg 30 fok jut. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb. De ugye mégsem lehet mindig 13 fokban, szélcsendben meg enyhén felhős időben futni.
Valójában innen elég eseménytelenül telt a dolog. Szépen haladtam egyik frissítőponttól a másikig, fegyelmezetten tartottam magam a frissítéshez. A táv felénél még abban a tempóban voltam, amit terveztem, de éreztem, hogy ezt nem fogom tartani. De nem is zavart különösebben. Így érkeztem meg az utolsó 10 km-hez. Jó lelki állapotban voltam, hiszen már nem volt sok hátra. Csakhogy itt realizáltam, hogy még 2 db 250 méteres dombot meg kell mászni. Olyan 10-15%-os emelkedők voltak. Na, itt megtörtem. Nem is fizikailag, hanem mentálisan. Már sehogy sem tudtam magam motiválni. Ekkor jöttem rá, hogy még sok van hátra és, hogy ez még eltart egy darabig. Nagy szenvedés volt ez innen. Főleg lefelé menni. Útközben kötöttünk egy tiszavirág életű barátságot egy svájci sráccal, akiről kiderült, hogy dolgozott Zalaegerszegen. Meg egy holland manussal, aki tavaly az Eiger Trailen futott. Ezek kis időre elvonták a figyelmemet a magam szenvedéséről. Az utolsó frissítőpont 79.5 km-nél volt 1062 méteren. Innen már csak lefelé kell menni. Az első fele sár, a második aszfalt. De végül valahogy csak beértem 14 óra 9 perc alatt.
Nagyon tanulságos futás volt. Ennyire nem mentem még túl a határaimon. Nagyon rosszul aludtam a futás után. Reggel lemenni a lépcsőn nyilván komoly attrakció volt még két napig. A gyomrom még 5 nap után sem az igazi, annak ellenére, hogy a futás közben semmi panaszom nem volt. Segített a banán-imodium reggeli. Amikor hazaértem mondtam Móninak, hogy soha többet ilyen távot nem futok. Reggelre már persze differenciálódott bennem ez a nagy elhatározás, azóta meg már az az ötletem támadt, hogy szeretném…na de ezt majd Gabinak külön levélben. 😉 Annyi biztos, hogy szeretném legalább még egyszer lefutni ezt a pályát. Esetleg lehetőség szerint kevesebb sárral…
- 1
- 2
- …
- 4
- Következő →
baratrunning.com 