UTH Szentlászló Trail – Cseke Betti, beszámoló

Posted on 2025.06.12.

Az októberi nizzai 55 km-es, sok szintes terepverseny után eldöntöttem, hogy 2025-ben kipróbálom magam egy igazi ultra távon, így novemberben gyorsan be is neveztem a Szentlászló trailre. 84 km, 3100 m szint. Beleálltam a munkába, nagyon jól mentek az edzések, egyre több és több szintet tettem a futásaimba. (Mondjuk itt Csillebércen, ahol élünk nem nehéz. Csak idén több mint 40.000 m szintet futottam.)

Februárban edzésnek  futottam Juliékkal egy 50-est a Vérmókus körön, március végén pedig a Börzsönyben versenyeztem a maratoni távon, amiben 2000 m szint volt, brutálisan rossz időjárásban egy kőkemény pályán. Ezután a verseny után éreztem először azt, hogy menni fog a Szentlászló, hogy mentálisan elég erős vagyok, hogy a felfeléken elég jól tudok menni, csak a lefelékkel van gond, túl óvatos és gyenge vagyok. Tudtam, hogy ezt gyakorolni kell és azt is, hogy nem ártana erősítő edzéseket is betenni a heteimbe és a táplálkozásomra is jobban figyelhetnék. Az erősítő edzések sajnos elmaradtak, már nem tudtam hova iktassam be a munka-család-futás háromszögben, de januártól heti egyszer 1,5 órát jógázom és február elejétől elég komolyan elkezdtem figyelni a kajálásomra is. Le is ment rólam valamennyi súlyfelesleg, bár nem mértem magam, de éreztem. Szóval április elejéig minden flottul ment, úgy ahogy elképzeltem, ahogy terveztem. 

Majd április második hetének hosszú futásán úgy beállt a vádlim, hogy utána 1 hétig nem tudtam futni. Ki is maradt a következő heti hosszú futás. Gyógytornászhoz rohantam (köszi Vanda :)), kaptam otthonra feladatokat, jegeltem, masszázspisztolyoztam. 1 hét múlva újra tudtam futni, de a következő hétvégére elkaptam valami vírust, nem tudtam enni, rosszul voltam, 2 napig feküdtem, így megint kimaradt a hosszú futás. Mindez 6 héttel a verseny előtt. De nem aggódtam különösebben.

Ráfordultunk a májusra, szépen mentek az edzések, egyre többször kaptam lejtőzős edzést is Gabitól, az edzőmtől, minden jól ment. Amikor tudtam, mentem a barátaimmal futni vasárnaponként, ezeket a futásokat nagyon szerettem, bár én egyedül is szeretek menni, de szükségem van a kapcsolódásokra is, sokat hozzáadnak a futásaimhoz.

Pályát bejárni kétszer tudtam menni a többiekkel, a verseny előtti hétvégén mentem volna még megfutni a pálya utolsó szakaszát, a két tüskét, de megint lebetegedtem! Hihetetlen, hogy 5 hét alatt kétszer dőltem ágynak, most épp torok- és fejfájással feküdtem 2 napot, így kimaradt az utolsó hosszú edzésem. Egyébként nem vagyok egy betegeskedős típus, nem is értettem mi történik… Szerencsére hamar meggyógyultam, pici köhögés maradt meg a verseny hetére, de nem is emiatt, hanem az előre jósolt meleg miatt aggódtam jobban. (Végül pont a meleg nem zavart kicsit sem.)

Nagyon vártam már a vasárnap hajnali 2 órát. Volt pöpec frissítési tervem, Melinda személyében segítőm is lett, már év elején eldőlt, hogy ő fog kísérni. Minden összeállt. Már csak futni kellett.

Andiék felajánlották, hogy a rajt előtt pihenhetünk náluk Budakalászon, (mivel a Bazsi idén is a 112k-n indult, Andi pedig szintén a 84k-n), és majd a Peti kivisz a rajtba, tőlük csak 15 perc. Elfogadtuk, itt is nagyon köszi még egyszer! 💗

A gyerekeket a szüleimre bíztuk, szombat délután próbáltunk még otthon aludni egyet, nem ment, de legalább pihentünk. 5 körül felvettük a rajtcsomagunkat Szentendrén, 6 előtt pedig már Andiéknál voltunk. Kicsit beszélgettünk, vacsoráztunk, megérkezett Melinda is, átbeszéltünk még utoljára mindent a frissítésről és mindenki elment pihenni. 

Bazsi fél 11-kor elindult a rajtba, én ezután tudtam aludni kb. 45 percet, majd megettem egy banánt, mert azt éreztem éhes vagyok…

45 perccel a rajt előtt kiértünk Szentendrére, kellemes szeles idő volt, még a karszáramat fel is kellett vennem. 1:45-kor betoltam egy gélt, és vártam hogy induljunk már el! 

Végre elstartoltunk! Az első 2-3 km-en annyira húzott magával a tömeg, hogy emelkedett a pulzusom rendesen, éreztem vissza kell venni a tempót. Elkezdtem lassítani, de a pulzusom nem nagyon akart lejjebb menni. 

Nagyon tetszett az éjszakában futás, a fejlámpával menetelés is oké volt, viszont már az első korty izó és kb.50 perc után az első gél elfogyasztása egyáltalán nem esett jól. Mondom mi a f.sz? Miért nem ízlik, miért nem esik jól? Jól letesztelt, évek óta, versenyeken is használt GU gélt ettem, és Tailwind izót ittam, amit a Börzsönyben és a hosszú edzéseken is végig szerettem, bírtam, most meg nem csúszik? Mivan???

Teltek a kilométerek, és egyre rosszabb lett a gyomrom, de próbáltam inni az izót, a vizet, sótabit is vettem be, és még egy gélt, újabb 50 perc után. Kereken 2 órája mentem, amikor egyszer csak már a frissítés gondolatától olyan hányingerem lett, hogy azon nyomban kidobtam a taccsot, majd még egyszer és harmadszor is… sétáltam picit, éreztem ez jót tett, végre oke vagyok. De azért ez rohadtul megijesztett. 

Elkezdtem futni, minden okénak tűnt, de csak rövid ideig sajnos, nagyon hamar visszajött a gyomor feszítő érzés. Így értem Dobogókőre. Melindának elmondtam mi van. Utólag bánom, hogy nem hívtam fel előtte, hogy készüljön ropival, krumplival már itt, meg kólával. Mert bár jobb lett a hasam, de újra ás újra hullámokban visszajött a fájdalom, meg kellett állnom néha hosszú mp-ekre, annyira feszített a hasam. Amúgy Dobogókőre 10 perccel előbb értem, mit terveztem. Ennek azért örültem.

A Prédikálószékre felmászás egészen jól ment, mivel itt nem tudott rázkódni a hasam, tökjól megnyugodott és kezdtem jól lenni, írtam is Melinek, hogy jobban vagyok, de Lepencére hozzon krumplit és szerezzen ropit. Itt felfelé menet ért utol Bazsi, aki nagyon jô állapotban volt, beszélgettünk kicsit, jól esett nagyon, hogy picikét velem volt és meg tudtam osztani vele miben vagyok. 

Lefelé Dömösre megint rosszabbul lettem. Ott ittam kólát végre, megmosakodtam és ettem egy sós paradicsomos gélt is. Lepencére úgy értem le, hogy hol jobban voltam, hol rosszabbul de inkább ez utóbbi dominált. Az időtervtől csak nagyon kicsit maradtam el eddig, ami meglepő volt, azt hittem sokkal lassabb vagyok. Itt ettem sós ropit egy marékkal és sós főtt krumplit is hozott Melinda. Nagyon jól esett mindkettő! Kulacsokat megtöltöttük, kicsit nyünnyögtem hogy szarul vagyok 😄, de mentem is tovább.

Pilisszentlászlóig alig emlékszem mi történt, csak arra, hogy nagyon lassan haladok. Illetve amire emlékszem, hogy voltak olyan részek, amikor nagyon-nagyon elgyengültem és elálmosodtam. Egyszer úgy elkapott a gyengeség és leesett a pulzusom meg kivert a hideg veríték, hogy azt hittem elájulok… na itt gyorsan sótabi be, ettem gélt is, ittam egy csomó vizet és valahogy erőre kaptam. 

Sajnos Pilisszentlászlóra már 40 perccel később értem a tervezetthez képest. Bár akkor úgy éltem meg, hogy mindegy milyen idővel csak tudjak végig menni! Itt a ponton el is pityeredtem, azt éreztem, hogy nagyon nehéz, és hogy már 45 km-t megtettem, de a gyomrom nem akar helyre jönni… Megfogalmazódott bennem, hogy végig tudom-e így csinálni vajon? Arra hajlott a mérlegem belül, hogy baszki ez így nem fog menni… én ehhez gyenge vagyok. Kétségbe voltam esve, de Melinda etetett, itatott, bíztatott, hogy rendben leszek, és ne törődjek az idővel, csak haladjak. Itt ettem paradicsom levest, még krumplit, ittam kólát, minden nagyon jól esett! Mondtam neki, hogy kurva nehéz, de oké, megyek, nincs más opció mennem kell. 

Megtudtam Melitől (még Lepencén), hogy Andi még Dobogókő előtt esett egy kurva nagyot, felrepedt a szája, letört a fogából egy darab és nincs jól és itt kiderült az is, hogy kiszáll a versenyből. Rettenetesen sajnáltam! 

Ezzel az infóval mentem tovább, azon agyaltam, hogy nekem nincs ilyen bajom, én nem szállhatok ki csak azért mert “kicsit” szar a gyomrom. És egyébként is annyi, de annyi edzésmunka van mögöttem, annyit készültem erre a versenyre, nem tehetem meg, hogy kiszàllok! Lassan, de haladtam Visegrád felé, az Apát-kúti völgy gyönyörű volt, mint mindig. Futóval nemigen találkoztam, de még kirándulókkal is csak egy néhánnyal. Enyém volt az egész völgy! Itt kezdtem újra erőre kapni, közben láttam az üziket, hogy Tibi is kiszállt a hosszú távon… Pfuu mondom, mi van ma gyerekek?? 

Viszont mire Visegrádra értem, elmúlt a gyomor bajom, úgy értem a pontra, hogy örömködtem Melinek és Neubrandt Józsinak, aki crew volt, hogy most kezdek végre jól lenni, közel 9 óra futás után! Végre-végre nemcsak a küzdés van, hanem itt az élvezet és az öröm is! Megcsinálom ha fene fenét eszik is! 

Itt már jelzett a térdem, szurkált a lefeléken, de még nem volt vészes annyira, meg sem említettem Melindának, próbáltam kizárni. 

Arra gondoltam, hogy lementem a gödröm legaljára, ott tanyáztam 9 órát, de most szépen elkezdek innen kimászni. Eldöntöttem, hogy kimászok és befejezem ezt a versenyt! 

Melinda megtöltötte a kulacsaimat, Józsi megpakolta még jéggel mindegyiket, a melltartómba és a sapkám alá is tettem jeget és megindultam a Fellegvár irányába. Nagyon boldog voltam, hogy jól vagyok. Itt még mindig csak 1 órával voltam lassabb a tervezettnél! És ez akkor oké volt nekem. 

Haladtam szépen. Tapír épp elszaladt mellett a Fellegvárnál, mondott pár kedves szót, én is hajráztam neki, és lefelé menet éreztem, hogy a térdem egyre rosszabb. Már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Pap-rétig olyan nagyon hosszú volt az a 2 óra, azt hittem sosem lesz vége. Egy másik szentlászlós lánnyal sokat mentünk együtt, hol ő ment elől, hol én, beszélgettünk is, szenvedtünk mindketten. :)) Kezdett a hasam megint rakoncátlankodni, újra feszített, fájt, szar volt… Itt már a Szentendre trailesek elkezdtek utolérni, mindenki (egy-két kivétellel) hajrázott, bíztatott, amikor látták, hogy kék rajtszámos vagyok és sokkal lassabb, mint ők. Volt, aki meg is kérdezte, hogy minden rendben-e, annyira totyogtam. Síkon próbáltam kocogni, amennyire a hasam és a térdem engedte, felfelé nem fájt a térdem, lefelé viszont egyre rosszabb lett. Minél meredekebb volt egy lejtő, annál jobban fájt. 

Pap-rétnél talán kicsit többet időztem a kelleténél, mosakodtam, ittam újra kólát, ettem még krumplit, egy kis falat banánt. Itt mondtam Melindának, hogy a hasam megint feszít, és hogy fáj a térdem is, de ő csak annyit mondott, hogy elmúlik. :))) Hát nem múlt el, de nem baj! 😀  

Innentől már csak 20 km a cél, amihez nekem 4 óra kellett. 

Kifelé Pap-rétről jó hosszan sétáltam, a térdem nem bírta a futólépést, némi belekocogás azért volt. Itt vettem elő a telefonomat, hogy meghallgassam a gyerekeim előre felvett hangüzeneteit. Mindhárman 5-5 üzenetet hagytak, hogy ha mélypontom lesz, hallgassam meg őket! Hallgattam és közben sírtam, úgy meghatódtam! És tudtam, hogy ha fél lábbal is de végig fogok menni, ha végig sétálva is, de megcsinálom! Közben megtudtam, hogy Juli is kiszállt a hosszú távon, és már csak én vagyok talpon a kisbaráti csapatunkból.

Nagyon sajnáltam és sokat gondoltam rá is menet közben.

Mielőtt elkezdtem felmászni a Vörös-kőhöz, a crew tagok mondták, hogy a Hétvályús forrásnál mosakodjunk, igyunk, mert szükség lesz rá, úgyhogy így is tettem, nagyon jól esett a hideg víz! Itt realizáltam, hogy csak 14 km van vissza. Csak akkor azt még nem tudtam, hogy az nekem még 3 óra lesz…

A mászás nehéz volt, de ezt tudtam előre, hogy nem lesz egyszerű, de meglepően jól ment, ahhoz képest, hogy milyen volt ideáig a verseny. De már előre féltem a lefelétől, volt is mitől, mert ez a nagyon meredek lejtőzés annyira fájt, hogy csillagokat láttam. Nem hajlott a jobb térdem, a csigánál is lassabban ereszkedtem le, káromkodtam mint egy kocsis, és egyre csak előztek, nem csak a szentendrések, de hosszú távosok és néhány szentlászlós is. Nyergesre fel kifejezetten jól esett, végre nem kellett lefelé menni, de aztán le a Skanzenig megint csak anyáztam. 

Valahogy lebotorkáltam a Skanzenig, ahol Meli eltette a botomat, a napszemcsit, mert közben az időjárás melegről viharos szelesre váltott és itt várt Andi is, aki lekísért a célig. Nagyon jól esett, így ezt az utolsó 6-7 kilit sikerült 1 órán belül lehoznom, így lett a vége 15 óra 11 perc. 

A célban tudtam, hogy várni fog rám Bazsi, aki már majdnem 3 órája beért a célba, a gyerekeim apukámmal, a futó barátaim, az edzőm és a nem futó barátaim: Szilvi+Füli a gyerekeikkel, akik a pályán, valahol Visegrád után meg is leptek egyszer és egy-egy öleléssel adtak egy kis erőt! 

Menet közben azt mondtam soha többet, most viszont azt érzem, hogy a hibákat kijavítva, más frissítési stratégiával, kicsit több ésszel, de újra szeretnék 80+-os távot futni.  Hogy mikor, azt nem tudom, de nem akarok túl sokat várni a korrigálásra. 🙂 Persze előtte keresek egy jó erőnléti edzőt, muszáj azokat a combfeszítőket megerősíteni, hogy a térdem ne mondja azt 60 kili után, hogy “kösz, nekem ennyi volt!” 🙂 Na meg a core izmokra is rá kéne gyúrni. Szóval, aki tud jó edzőt, írjon pls! 🙂

Hálásan köszönöm Melindának a kísérést, a segítséget, hogy rám szánta az idejét, és hogy nem sajnált meg, amikor elsírtam magam Pilisszentlászlón, hanem tovább küldött. Köszönöm Gabinak, az edzőmnek a felkészítést, a kitartó munkáját, amivel 10 éve támogat. Köszönöm a gyerekeimnek, hogy elviselik a fura hobbinkat, amit az apukájukkal szívből csinálunk és ezzel is példát mutatunk nekik kitartásból. 
Köszönöm a kedvenc futótársaimnak és baráraimnak (nem írom ki a neveket, ők tudják hogy róluk van szó)), hogy vannak, hogy támogatjuk és bíztatjuk egymást. Szeretlek titeket!
És persze köszönöm az UTH crewnak a törődést, mindenki minden ponton tündér volt! 

Bár nem a tervek szerint alakult a versenyem, és nem lett meg a 13 órán belüli célidőm, nincs bennem csalódás! Küzdelmes volt, nehéz volt, szenvedős volt, de ebből lehet a legeslegtöbbet tanulni. Pl. azt, hogy mentálisan elég erős vagyok és hogy ha probléma van, végülis meg tudom oldani és tovább tudok menni. Nem vette el a kedvem ez a futás a hosszú távoktól, sőt motivál, hogy kijavítsam a hibákat és legközelebb jobban sikerüljön. 🙂

A végére pár adat: megittam kb. 6 liter Tailwind izót, megettem összesen 14 darab gélt (vegyesen GU, Allrys paradicsomos és Naak almapüré), 10 db sótablettát, pár deci kólát és kb. 4 liter vizet.

Amit másképp csinálnék, ha most állnék rajthoz: Dobogókőig picit lassabban mennék és csak izót innék abban az éjszakai 3 órában. Lepencén “megreggeliznék” rendesen: ennék több sós szilárdat és azt hiszem Szentlászlón is. Több vizet innék és akár kólát is vinnék magammal a pontokról, ha rossz a gyomrom. Elkezdenék a verseny előtt hónapokkal erősíteni és sokkal többet gyakorolni a lejtőzést igazán meredek, technikás lejtőkön is. Még jobban hinnék magamban! 💗

Biztos van még más is, de most hirtelen ennyi jutott eszembe. 🙂

Fotók: Terepfutás.hu, saját