UTH Visegrád Trail – Huszti György, beszámoló

Posted on 2025.06.13.

Szombatra tetőzött a meleg, az első nyári hőség, a visegrádi rajtban jól befűtöttek. Az időeredményeket elnézve valóban rendesen megdolgoztatta az időjárás a mezőnyt, az idei 3. helyezett ideje tavaly a 38. helyre lett volna elég. Azt meg nem hiszem, hogy tavaly ennyivel erősebb lett volna a mezőny. Én 3 óra 59 perces idővel 83. helyen értem célba a 350 indulóból, amivel elégedett lehetek még akkor is, ha az általam célként megfogalmazott 3 óra 30 perces időt nem sikerült hoznom. A tavalyi időm 15 perccel jobb volt ugyan, de a Nyerges nélkül, 161. helyezett voltam a 360 indulóból, szóval idén sokkal előkelőbb pozíciót sikerült kihozni.

Az áprilisi aszfaltos maraton után egy jó, élményekben gazdag UTH Visegrád Trail-re vágytam. Megkaptam. Ami más volt a verseny előtt időszakban, mint az eddigi gyakorlatban, hogy nem izgultam, nem görcsöltem rá a versenyre. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem akartam komolyan venni, de Milano Marathon olyan hatással volt rám, hogy az utána következő terepes időszak minden futással eltöltött pillanatát valamiféle ajándékként éltem meg. Nem akartam rágörcsölni semmire, és bár a felkészülési időszak közben megálmodtam egy célidőt, ami talán kicsit merész is volt, de igyekeztem ezt is helyén kezelni, hiszen mindig minden sok tényezős, terepen ez meg többszörösen igaz. A felkészülési időszakot mindig egy folyamatos tanulásnak fogom fel, hogy aztán amikor jön a nagy nap megmutassam, hogy mit tudok és nem azt, hogy mit nem tudok.

Amikor verseny után egy-két sztorit mesélek az úton történtekről, azt élményként élem meg bármennyire is panaszkodásnak, magyarázkodásnak, vagy kifogásnak tűnik, hogy miért olyan lett a vége, amilyen.

Mint minden felkészülés, az UTH előtti felkészülésben is akadtak gumicsontok. Május elején egy konyhai „baleset” eredményeként az egyik nagy lábujjamat nem tudtam használni, szerencsére ez nem okozott nagy gondot, nem hagytam ki egyetlen edzést sem, csupán terepen a lejtőzéseknél kellett óvatosabbnak lenni. Mindent összevetve nem volt rossz a felkészülés, csak a májusi őszben a melegben futást alig tudtam gyakorolni.

A már szokásos társasággal indultam útnak Szentendrére. Zavartalan napsütés, már 10 órakor 30 fokot mutatott a hőmérő. Őszinte leszek. Szándékosan nem figyeltem ekkor a közösségi médiát, nehogy meglássak valami vízparton hesszelős, koktélozós, napozós dicsekvős story-t, mert amikor egy benzinkúton megálltunk WC kávé kombóra, kábé olyan érzésem volt, mint amikor épp a horvát tengerpartra kocsikázok, de szerencsére az M0-áson feltorlódott kocsisor el is riasztott attól, hogy az M7 fele kormányozzam az autót.

Szentendrén bevállaltam a sportcsarnok előtti fizetős parkolót, mert semmi esetre sem akartam, hogy átmelegedjek a napon feleslegesen. A megérkezéskor aztán olyan voltam, mint amikor alsó tagozatban az iskolába érve felvettem a köpenyt és a rosszcsont Gyuriból egy erősen az iskolára koncentráló Gyuri lett. Megjött a hangulatom, koncentrációm, nem kicsit, nagyon. Kb. egy órát voltunk a csarnokban, kényelmesen készültem elő a futásra. Az eddigiektől eltérően rengeteg ismerőssel találkoztam, de igyekeztem csak magammal foglalkozni. A rajthelyre aztán vittem magammal másfél literes palackban hűtött vizet, jeget pakoltram a csuklómhoz, hogy a rajtig ne főjjek meg és ne a frissítőmet használjam el. Bevizezett pólóval sapkával, megfelelő fizikai, lelki állapotban álltam a rajthoz.

Rajt előtt negyed órával sótabi, meg egy kis szénhidrát lecsúszott, bemelegítettem kis kocogással, gimnasztikával. Most is elmaradt a szelfi, a panoráma fotózás, teljesen a versenyre ment a fókusz, igyekeztem előre helyezkedni, tudtam magam hova tenni a mezőnyben, a Budain kifejezetten jól jött ez a taktika. Nem akartam beragadni az elején, de a 6 km-es emelkedőt elfutni sem akartam. Szerencsére ez egész jól működött, nagyon sokáig mindig tudtam valakinek az árnyékában haladni, aki mögött jól tudtam haladni, pulzust tartani. Érzésre is nagyon jó volt, a Pap-rétre meglepődésemre teljesen jó állapotban érkeztem. A meleg nagyon érezhető volt, ezen a 11 km-en elment majdnem két fél literes kulacs vizem, a frissítőponton újra kellett tölteni. Közben kis keksz, csoki, banán is lecsúszott, kiegészítve a fél óránkénti, váltva géles/mézes szénhidrát bevitelt. Innentől még jobban éreztem a meleget, folyamatosan ittam, amit viszont a gyomromban éreztem a lötyögést, aztán elkezdett beszúrni az oldalam. Ez nem volt kellemes, meg eléggé újdonság is volt nekem ez, picit visszavettem, de azért haladtam folyamatosan.

 A hétvályús-forrás nagyon jól jött, bár volt nálam még víz, de a hideg forrásvíz ment a kulacsokba, meg a fejemre is. Sajnos lassan jött a víz, itt időznöm kellett pár percet. Aztán kezdődött a Vörös-kő mászás. Már az első lépések nem estek jól felfele, sokáig nem volt a közelembe senki, aztán a fotósnál egyre zárkóztak fel olyan emberek, akikkel a Pap-rétre tartó ösvényen szembe találkoztunk, mikor én már elhagytam a frissítőpontot. Sokszor meg kellett állnom, pihenni, nem ment egyszerre hegytetőre jutás. Mászás közben kicsit meg is szédültem, a látásom is kicsit fura lett, a hegytetőre érve a vádlim is görcsöt kapott, úgyhogy ez a rész nem lett a legvidámabb rész. (Sótabit 25-30 percenként vettem be) Nem álltam meg, bíztam benne, hogy ha óvatosan megyek lefele, akkor elmúlik a görcs. Így is lett, de az intenzitást nem mertem feljebb vinni, hátra volt még a Nyerges. Megmásztam azt is. Nem volt jó. Ezen a szakaszon sokan lehagytak, igyekeztem nem foglalkozni vele és azt gondoltam, hogy majd a Skanzent követő szakaszon, majd megint szép lassan beérek embereket. Nem így lett. Akiket kiszemeltem volna, azok inkább távolodtak szép lassan. Szúrt az oldalam, nem tudtam gyorsabb tempóra váltani, sőt egy-két helyen bele is kellett sétálnom, hogy múljon. Ez a szakasz is piszok hamar eltelt érzésre annak ellenére, hogy a tempó az felejthető volt, a befutó meg csodálatos volt, mint mindig. Bár a képen nem látszik, hogy örülök, mivel ott épp azzal küzdöttem, hogy ne bőgjem el magam.