Day: 2025.06.15.
UTH Szentlászló Trail – Üsztöke Andrea, beszámoló
Idén vágtam neki negyedjére ennek a távnak. Felkészültebben, mint valaha. Minden egyben volt. Nem izgultam, nem stresszeltem. Tudtam. (Csak nem sejtettem…)
A verseny előtti nap készítettem egy hadseregnek is elegendő JulAndot (saját főzetű gél), hátha 12 óránál többet leszek kint. Ki gondolta, hogy 6 órányi is elég lett volna?? Na nem úúúgy…
Betti, Bazsi és Meli (Meli Bettit kísérte) is nálunk “aludtak”, hiszen Budakalászról 8 perc Szentendre. Bazsi a 111-en indult, korán lelépett. Betti nem aludt túl sokat, én is csak éppen eleget.
Kelés, összemotyózás, indulás. 01:15-kor már ott is voltunk a rajtzónában. Semmit, de még a frissítést sem hagytam otthon. Totál fókuszált voltam.
Remek tempóban vágtam neki a távnak. A gélek csúsztak, ittam is, sótabiztam is. Nem volt itt kérem semmi hiba!
Gyönyörű pirkadatra értem a Sikárosi rét előtti lejtős kilátópontra. Amúgy is figyelős, szűk single track, de egy hónapja már kicseszett sűrűn be is nőtte a növényzet a termékeny tavasznak köszönhetően. Kicsit paráztam, hogy nem futottam e el az elejét, de a Sikárosi réten átfutva olyan flowban voltam, olyan faszántosan mentek a lábaim, hogy az valami iszonyat jó érzés volt!!! Királykúti kunyhó felé haladva, kb a 17. km-nél egy szempillantás alatt elhasaltam. Arccal csapódtam egy kőnek, de csak azt fogtam fel, hogy nedves az arcom. Felpattantam, sétálni kezdtem, közben végigtapogattam a fejem. Ömlött a vér a számból. Az első, amin beparáztam, hogy hiányzik e fogam. Nem. De ezt nem hittem el, ezért a piros háromszögön Dobogókő felé folyamatosan tapogattam az ujjaimmal, végigsimítottam a nyelvemmel, de megvolt mind. Közben a kulacsomból megmostam a kezem, lemostam az arcom, de futottam tovább. Nem fogtam fel, hogy mi is történt igazán.
Azt néztem, hogy az általam kiírt időre fent legyek, mert borzasztóan motivált, hogy jól haladok. Viszont folyamatosan vért nyeltem, nem akart csillapodni. Éreztem, hogy belül is van egy lyuk, de csak Dobogókőn eszméltem rá, hogy a külső és a belső összenyílik. Vagy egyben van? Hogy mondjam…mintha egy hatalmas és széles piercing helye lenne. A külső vágást a szikla okozta, a belsőt a fogaim.
Fent kicsit megijedtek tőlem, én meg örültem, hogy nem látom magamat. Meli fent várt Bettire, őt kértem meg, hogy tegyen fel egy ragtapaszt. (Azt reméltem, hogy akkor megszűnik a vérzés. Spoiler: nem…). Még jó, hogy nem túl parás! Nagyon jó, ha erős idegzetű a segítő! Kulacstöltés után indultam is tovább. Újabb lejtő Szentfa-kápolna felé. Itt már inkább megálltam frissítés közben, nehogy ezért megint elessek. 2 éve a 111-es táv becsatlakozásánál csíptem el Belus Tomit. Most azon szurkoltam, hogy később találkozzunk, ami azt jelentené, hogy jóval gyorsabb vagyok, mint eddig. Bár szombaton a beszélgetésünkből kiderült, hogy ő is gyorsabb szeretne lenni. 20 perccel…Már majdnem leértem, mire megjelent mellettem. A Vadállóra való mászást kb együtt kezdtük el, persze ő hamar ellépett mellőlem. Sosem esik jól ez a szakasz, kb mindig azt érzem itt, hogy jó, de én fent kiszállok!
Sok lány előzött meg felfelé (viszont ez azt jelenti, hogy ha kicsit rágyúrok, jövőre tarthatnám a pozimat, ami sem jól, sem rosszul nem esett, mással voltam elfoglalva.
Szokásos fotós a szokásos helyen. Szász Norbi igazán nem tehet róla, hogy épp lehetetlen volt ott és akkor csak egy minimálisan is elfogadható fotót lőni rólam! Elég scary vagyok az elkészült képen…be sem merem tenni! Mindegy is, futunk tovább, bár ezen a ponton már elkezdett fájni a frissítés. Kezdett dagadni a seb, nem tudtam kellően ráharapni a kulacsra. Még jó, hogy a gél kétféle tasakban volt. Az egyikből csak nyomni kellett. Viszont az meg csípte a számat belülről. Próbáltam közvetlen a tápcsatorna felső nyílásába tolni, de az sem volt kellemes és továbbra is folyamatosan nyeltem a vért. Mindegy. Haladok. Aztán esek még egyet. Mindegy. Leérek Lepencére, kérdezem, hogy van e mentő. Ugyanis az a fantasztikus ötletem támadt, hogy “gyorsan ” összevarrják, aztán “le van tudva” a probléma. Tényleg hittem, hogy ettől minden megoldódna. Mentő nem, de géz meg leuklopaszt volt. Oké. Akkor jó lesz az is, mert az első ragtapasz már félig leázott a számból kiszivárgó géltől, meg a vértől. Viszont jó fejek voltak, mondták, hogy előreszólnak Pilisszentlászlóra, hogy ott gyors segítséget kapjak. A következő szakasz az Ágas patakkal kezdődött. Nagy mumus, de most megfutottam életem legjobb szegmensét!
Csanya volt olyan “jó” fej, hogy pár száz méteren mehettünk a Lepence-patakban is. Nem feltétlenül értem ezt a választást, hiszen mellette van egy normális, jól futható út a fatelep végében. Még a kapu is nyitva szokott lenni… Jó volt felérni Jenő kunyhóhoz. Innen sima az út Pilisszentlászlóig. Spartacuson benyeltem még egy zakót, de csak épphogy féltérdes esés volt, nem is igazi.
Ezen a szakaszon kezdett ellehetetlenedni a frissítés, be is lassultam. Kicsit el voltam keseredve, hogy hogy fogok így végigmenni, de bíztam benne, hogy valahogy összeraknak a mentősök.
Peti minden évben ide jön először. Melit még Dobogókőn megkértem, hogy ne szóljon neki semmit az állapotomról, mert féltem, hogy túldramatizálná. Amikor meglátott, megdöbbent, de meg nem ijedt. Viszont amikor belenézett a számba, láttam az arcán, hogy az amit én gondolok, az messze van a valóságtól. Nem ragozom túl. Leadtam életemben először a chipet. 46 km. DNF. A 9 év alatt soha nem került a nevem mellé ez a kellemetlen kis három betű. Ésszel felmértem, hogy frissítés nélkül, vagy fos frissítéssel kb sétatempóban érnék max be. Tudom, mások ennyinek is örülnének, de én nem ezért jöttem.
Nagyon sokat dolgoztam ezért a versenyért. Hogy verseny legyen számomra. Azt meg tudja a bölcs terepfutó, hogy ez benne van a terepfutásban. Hát még az éjszakaiban…
Szóval befutóm nem, de pár varratom lett a nap közepére. Hiába a lidokain, fájt a varrás. Aznap akkor sírtam először fájdalom miatt. Persze biztos a feszkó is akkor szakadt ki. Utána viszont még jobban bedagadt a szám. Nem is értem, hogy hogy gondoltam, hogy simán összefércelnek a verseny alatt, aztán uccu neki, mintha mi sem történt volna?? Micsoda önbizalom!
Kisírtam magam (ez mondjuk nem igaz), és kerestem már fogorvost is, aki nem csiszolja feltétlen szarrá a fogam, hogy felépíthesse.
A tonnányi JulAndnak is lett értelme. Pár napig csak pépeset tudtam enni.
A verseny utáni 2 nap borzasztó volt mind testileg, mind lelkileg. Ezért visszamentem a tetthelyre. Ahogy sétáltam újra Dobogókő felé már nem értettem, hogy hogyan tudtam még 30 kilit futni a sérülés után.
Szóval eltelt pár nap, a beszámoló átíródott párszor, és bár enni még nem esik jól, de már nem látom olyan negatívan a verseny feladását.
Fussatok, mert futni jó!
Fotók: Saját, Terepfutás.hu
baratrunning.com 