Swiss Canyon Trail 84k – Gajdos Imre, beszámoló
Első, valódinak mondható terepultrám a Neuchâtel-i Jurában 30. alkalommal megrendezett Swiss Canyon Trail futóverseny 84 km-es távja 3491 méter emelkedéssel. A pálya 715-ös és 1606-os magasság között kanyargott. Tavaly ugyanitt teljesítettem az 51 km-es távot.
A versenyt megelőző hét csapadékos volt, a futást megelőző egész éjszaka esett az eső és még a verseny reggelén is. Amikor reggel 3:45-kor autóba ültem és olyan negyed 5 után már közeledtem Couvet-ba, akkor még rendes vihar volt villámokkal meg mindennel.
A start 6-kor volt 12 fokban, akkor pont nem esett, de a hegyről még mindig folyt le a korábbi vihar után a saras víz. Viszonylag a mezőny elejére kerültem, de aztán visszavettem a tempóból. Nem akartam 4:30-as km-ekkel kezdeni. Amúgy is az volt a deal Gabival, hogy ne fussam el a könnyebb szakaszokat, lejtőket. 7-től ismét jött egy jó nagy eső. Szóval kegyetlen sár volt. Az erdei szakaszok szinte járhatatlanok voltak. Sok helyen, ahol szépen lehetett volna haladni, komolyan el kellett gondolkoznom, hogy most itt hogyan is megyek át. Ez azért lassított engem rendesen, de legalább nem szaladtam el az egészet.
Szépen tartottam magam ahhoz, amit a frissítéshez mondott Gabi. Futás közben izót ittam, a frissítőponton meg valami szilárdat. A frissítőpont előtt meg után kb. 15 percig nem ittam izót, hogy ne keveredjen a szilárd meg a folyékony cucc. Igazából minden szép rendben ment. A táv feléhez elérve elhatároztam, hogy átállok a kólára és tuc kekszre és hagyom az izót. Tavaly azt írtam, hogy ilyen barack-hányás íze volt az izónak. Idén az első frissítőponton natúr(!!!) izó volt. Mivel kihagyták a barackot, így ennek csupán hányás íze volt. Kellett motiválni magam, hogy szépen megigyam az adagot. De hosszútávon kell gondolkozni. A pillanatnyi kellemetlenségen túl kell lépni. A 20. km-nél narancsos volt és 30-nál megint natúr.
Itt a táv felénél volt a Chasseron csúcs 1606 méterrel. Ahelyett, hogy szétnézhettem volna, hogy milyen is a kilátás, inkább újra elkezdett szakadni az eső valami hó vagy jégdarával meg nagyon erős széllel. Na ezen a ponton kicsit elvesztettem a jókedvemet, de sikerült túllendülni rajta. „Ütéseket kapunk és ütéseket adunk”, csak én nem tudok visszavágni a szélnek, sárnak, hidegnek, maximum azzal, hogy elfogadom, hogy ez most ilyen. Eszembe jutottak magyar UTH-t teljesítő Gizionok, hogy nekik meg 30 fok jut. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb. De ugye mégsem lehet mindig 13 fokban, szélcsendben meg enyhén felhős időben futni.
Valójában innen elég eseménytelenül telt a dolog. Szépen haladtam egyik frissítőponttól a másikig, fegyelmezetten tartottam magam a frissítéshez. A táv felénél még abban a tempóban voltam, amit terveztem, de éreztem, hogy ezt nem fogom tartani. De nem is zavart különösebben. Így érkeztem meg az utolsó 10 km-hez. Jó lelki állapotban voltam, hiszen már nem volt sok hátra. Csakhogy itt realizáltam, hogy még 2 db 250 méteres dombot meg kell mászni. Olyan 10-15%-os emelkedők voltak. Na, itt megtörtem. Nem is fizikailag, hanem mentálisan. Már sehogy sem tudtam magam motiválni. Ekkor jöttem rá, hogy még sok van hátra és, hogy ez még eltart egy darabig. Nagy szenvedés volt ez innen. Főleg lefelé menni. Útközben kötöttünk egy tiszavirág életű barátságot egy svájci sráccal, akiről kiderült, hogy dolgozott Zalaegerszegen. Meg egy holland manussal, aki tavaly az Eiger Trailen futott. Ezek kis időre elvonták a figyelmemet a magam szenvedéséről. Az utolsó frissítőpont 79.5 km-nél volt 1062 méteren. Innen már csak lefelé kell menni. Az első fele sár, a második aszfalt. De végül valahogy csak beértem 14 óra 9 perc alatt.
Nagyon tanulságos futás volt. Ennyire nem mentem még túl a határaimon. Nagyon rosszul aludtam a futás után. Reggel lemenni a lépcsőn nyilván komoly attrakció volt még két napig. A gyomrom még 5 nap után sem az igazi, annak ellenére, hogy a futás közben semmi panaszom nem volt. Segített a banán-imodium reggeli. Amikor hazaértem mondtam Móninak, hogy soha többet ilyen távot nem futok. Reggelre már persze differenciálódott bennem ez a nagy elhatározás, azóta meg már az az ötletem támadt, hogy szeretném…na de ezt majd Gabinak külön levélben. 😉 Annyi biztos, hogy szeretném legalább még egyszer lefutni ezt a pályát. Esetleg lehetőség szerint kevesebb sárral…
baratrunning.com 