Weissee Gletscherwelt Trail – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom és várakozás egyszerre, így nem sokat aludtam, vártam az ébresztőt. Gyors öltözés, szolid reggeli, majd lesétáltam a Maiskogelbahn alsó állomásához, onnan indult a transzfer a rajtba az Einziegelbodenhez 6:15-kor. A buszban visszafogott hangulat, mintha mindenki másnapos lenne. A buszozás közben felkelt a nap, a hegyi szerpentinen a társaság is. Kiszállás után az első kötelező feladatként mindenki örült wc keresésbe kezdett. 45 percet álltam sorba, úgy hogy tulajdonképpen nagyon nem kellett, de belekalkuláltam, hogy mire odaérek …
Na de a versenyről. A rajt után a pálya egy viszonylag jól futható 170m-rel kedveskedett, aztán gyaloglásra váltottunk. Itt a pálya a felvonóval párhuzamosan haladt, még a botot is lehetett használni, meg el is lehetett férni az ösvényen. Mászás, mászás és mászás két órán keresztül, szűkülő és egyre meredekebb ösvényeken. Itt már a botot is eltettem, mert csak elcsúszkált a hegye a sziklákon, többet vitt, mint adott. Kisebb hófoltok a vártak a beígért gleccser helyén, majd elértük végre a pálya legmagasabb részét a Kapruntörlt, ami egy szűk sziklahasadék. Kellemetlen szél fújt, de nem esett (még), és innen azt vártam, hogy tényleg csak egy nagy lejtő a maradék 25 kili. Na, hát ennyire nem volt egyszerű. Mert a lefelé is mászás volt, jó esetben csak seggen lecsúszás a meredekebb sziklákon, máskor hasra fordulva ereszkedés és kapaszkodás. Nem voltam bátor, itt sokan elmentek mellettem, nem akartam kockáztatni egy nagyobb esést, mert itt nehéz jól esni, kb. mint egy kés raktárban. Biztattam magam, hogy lesz ez jobb, lett is, átváltott a track az egyáltalán nem futhatóról a rettenetesen futható részre. Szűk, fél lábfejnyi széles ösvény, két szélén sűrű aljnövényzettel. Itt már jobban haladtam, sőt egy szakaszon már türelmetlenül vártam, hogy előzhessek végre. Előttem egy csinos fenekű lány szaporázta a neki tervezett szűk ösvényen, mögé beszorultam egy kilométeren keresztül, előzni csak engedéllyel lehetett. Közben elkezdett esni is, de már nem bántam, mert egyébként is a pálya hegyi tavak között vezetett, elképesztő opálos kékség. Sajnos nagyon nem tudtam nézelődni, mert minden lépést tervezni kellett, megállni meg ugye nem illik, ha már verseny. Átkelve a legnagyobb tó közötti völgyzáró gáton – ez egy aszfaltos rész volt – megkezdődött a kevésbé intenzív ereszkedés. Komfortosabb lejtők, ami olyan mint Tokajban a legnehezebb kétszer, úgyhogy innen már bátrabban jöttem. Alagútak, kisebb-nagyobb hidak, patak átkelés, vízesésében mászás nagyon élvezetes elemei ennek a versenynek. És közben egyre csak gyorsultam, előztem, felpörögtem. Talán kicsit túl is húztam, először a bal majd a jobb lábamat (combhajlító) húzta be a görcs. Gyorsan ettem egy magnézium tablettát és ittam még többet, kicsit megálltam nyújtani. Jobb lett, folytatódhatott a rallye, lefelé. Jó érzés volt, hogy nem fogytam el, hanem inkább magamra találtam, nagyobb kockázatot mertem vállalni még az egyre csúszósabb gyökeres, köves szakaszokon is. A Klammseet elérve már szinte a célban éreztem magam, mert ezt a részt még kedden jobban bejártam, tudtam hogy innen már csak egy nagy levegő és lent vagyok a faluban. Itt várt a feleségem bringával, kicsit méltatlankodva, mert azt ígértem öt óra környékén fogok beérni.
Rengeteg turista volt ekkor már, kedvesen biztattak, igyekeztek félreugrani előlem. Érzésre (:-) megszállott tempóban haladtam, és már csak előztem, előztem és előztem. A célban a szpíker magyarul köszöntött. Isten hozott Péter!
baratrunning.com 