Magas-Tátra átkelés – Palásti Péter, beszámoló
Volt bennem izgalom, mert a 2021-es átkelés kicsit “vakon” ment, néhol szakadó esőben, kicsit kockáztatva, és akkor el is fáradtam benne. De a mostani más volt.
Nagyon korán (3:30) keltem, hogy mindenre legyen idő a busz 4:30-kor indult Ótátrafüredről a kuznicei “rajtba”. Bemelegítésként a parkolóból egy 10-15 perces séta a Nemzeti Park bejáratáig, nem verseny, de azon kuncogtam magamban, hogy aki verseny szellemmel él, az nem nagyon tud másként viszonyulni. Indulás után Anita, Antal Csabi, Sára Peti, Mátyus Laci szinte kilőttek, én Kassai Zolival hátrébb maradtam, mert én ezt nem tudtam versenynek felfogni.
Erős gyaloglással tettük meg az első pontig az utat, hiába volt korán, már ekkor sok turista vette célba a Murowianec menedékházat, sőt volt aki már onnan visszafelé jött. Egy gyors pecsételés, kis vízvétel után irány a Zawrat, kőtengeren és meseszép hegyi tavak között, szikrázó napsütésben. Kifogtuk az idény legjobb napját! A Zawrat hágóján emelkedve meglassult a turista-kígyó, itt már várni kellett, ha a láncot használni akartad.
Itt-ott már kikerültem, ahol biztonságosan tudtam alternatívát találni. A hágó tetején éppen csak egy pillantásra volt idő, zavaróan sokan érkeztünk meg, és feszült volt a hangulat a várakozás (egymásra várás) miatt. Eszembe jutott az Everest film, a Hillary-lépcső, na ott milyen lehet várni, mikor az értékes percek jeletik a túlélést… De ez csak játszótér ahhoz képest.
A Zawratról le bukdácsolós, nagysziklás részek vannak, futni itt se lehet. Leérkezve az Öt-tavi menedékházhoz Zolival még együtt haladtunk, de itt sokat kellett várnom a WC-re, így egy időre elvesztettük egymást, egyedül haladtam a Rysy felé. Nekem ez extra stressz, mert könnyen eltévedek 🙂 A Rysy mászás előtt aztán beértem Zolit, együtt haladtunk, de mostmár tudatosabban kerülgettük a többi túrázót, egyfajta terepfutói fensőbbrendűséggel követelve, hogy engedjenek előre!
Nagyon hasznosnak bizonyult a kesztyű, nem a hideg, inkább a mászás miatt, biztosabban fogtam meg penne az éles sziklaperemeket, ez megnyugtatott és egyre gyorsabban tudtam haladni. A Rysy csúcsa olyan, mint az állatkertben az a domb, ahol a majmok ülnek, a tetején a pávián basa, alatta a feltörekvő hímek, lejjebb a nőstények szoronganak újszülött kicsinyekkel. Talán két percre ha megálltunk, majd indultunk lefelé. Itt van a “pálya” legszűkebb része, két létrás mászás, ahova sorakozni kell. A türelem nem erényem. Kerestem és találtam egy biztonságosnak ítélt utat, és szépen leosontam arra, megkerülve a sort, amúgy magyaroschan.
Innentől egy nagyon hosszú lejtő vezet a Poprádi-tóig, miben végre lehet futni is. Itt szinte szárnyra kaptam, Zolit is hátrahagytam azzal, hogy majd a tónál bevárom. Élveztem technikás lefelé futást, gyorsnak tűnt, pedig jó ha 8 percesekben lehetett haladni. Hipp-hopp le is értem egy műútra, ahonnan látszottak valami tavak, lehetett jobbra és balra is menni, de ekkor jött egy rövidzárlat és én jobbra indultam. Nagyon klasszul futható enyhén lejtős műút, mondom had menjen, utána úgyis jön az Osterva-hágó, ott majd megint mászhatok. Haladtam egy ideje, de kezdett gyanús lenni, hogy sehol a Poprádi-tó. Kérdezgettem, és végül egy idősebb úr tájékoztatott, hogy éppen a Csorba-tó felé haladok, és már nem is vagyok nagyon messze. Óhogyaza…. Vissza már nem volt olyan kellemes a “lejtő”, de ott dögöljél meg te marha!, mondogattam magamnak.
A Poprádi-tónál a ponton mondták, hogy szegény Zoli már sokat várt, de aztán elindult felfelé. Annyit vettem még észre, hogy a ponton ücsörgött Lőw Andris, teljesen kikészülve, nem értettem hogy miért, de aztán elmesélte, hogy beverte a fejét egy ágba, attól volt olyan, mintha másnapos lenne szegény. (De aztán jobban lett és teljesítette.) Az Osztervát így megint egyedül ostromoltam, végre kevesebb volt a turista, erőteljesen tudtam sétálni felfelé, meg is lett az eredménye, mert vagy kétszáz méterre, a hágó tetején megláttam Zolit, kurjantottam neki, intett, hogy megvár. Innen együtt haladtunk a Magisztralén lefelé a szépen, vagyis a fenét lefelé, mert ez egy hullámos szakasz a Magas-Tátra déli frontján végig, hatalmas kőlapokon szökdécselve.
A vizem a Btizi-tónál fogyott el végleg, még volt hátra vagy 9 kili, úgyhogy abból töltöttem meg a kulacsot, közben egy gyors fohász, hogy ne legyen ettől semmi bajom. Mondjuk ott nem nagyon vannak állatok, legfeljebb néhány madár. Alkonyodott, mire elértük a Sziléziai Házat, ahol csapolt Kofolával leptük meg magunkat az utolsó lejtőzés előtt. Ez a szakasz már tényleg futható, figyelős, mert gyökerek, sziklák itt is vannak, meg persze a fáradtság és a türelmetlenség sietteti a futót.
Beérve egy gyors számvetés: a kondícióm kiváló, nem fáradtam el, de a talpam olyan mint a vasárnapi rántotthús, kiklopfolt.
baratrunning.com 