Vértes Expressz, 27 km – Tégény Vivien, beszámoló
3 éve járok a Trailrun versenyekre, szinte az összesen ott voltam. Mindig király a hangulat, profi a szervezés, gyönyörűek az útvonalak és nem mellesleg jófej futók járnak ide. 
A mezőny általában elég kemény, kb. mindig megvannak a győztes arcok, de folyton az a cél lebegett a szemem előtt, hogy egyszer valamikor én is ott állok majd EZEN a dobogón. 
Az idén ez már a 19.versenyem volt a virtuálisakat is beleszámolva, így őszintén eléggé megfáradtam. Tőlem szokatlan módon úgy mentem neki ennek a napnak, hogy lesz, ami lesz. Persze azért előre álltam, az esélyt meg akartam adni magamnak. 
A 27 km-es távnak a felénél volt a fordító, és addig elég jól ment. Gyorsnak éreztem magam, le is hagytam az előttem haladó női versenyzőt az egyik emelkedőn, de tartottam tőle, hogy a második része gyengébben megy majd. A fordítónál realizáltam, hogy második nő vagyok a távomon, így nem volt mese, nyomni kellett! Pláne, hogy a mögöttem levő, az imént említettek közé tartozik, akinek kb. bérelt helye van a dobogón.
A frissítésre, mint olyan, nem vagyok most büszke, mert hogy nem volt olyan… Azaz a pályán volt több lehetőség is, de sajnos a gyomrom aznap nem működött közre és nem vett be semmit, csak azt a 250 ml vizet, amit sikerült az egész távon elfogyasztani. Azt hiszem a sótablettát sem érdemes többet kihagyni..
A csípőm a 19. és 20. km környékén rendesen büntetett az elnagyolt bemelegítés miatt. (ebből is tanultam) A 21. km-t elérve kipipáltam az utolsó emelkedőt, az volt a “hegytető”, így az utolsó pár km-s lejtőn már azzal biztattam magam, hogy innen már csak lejt. Sikerült is belendülni, és csapattam lefelé. A cél előtt pár 100 méterrel egy másik Gizion várt és biztatott, ez megadta az utolsó löketet, legszívesebben a nyakába ugrottam volna.
Végül sikerült másodikként beérni a célba, szóval hihetetlenül boldog vagyok, de azt hiszem ezt a “vadalma” mosolyom elárulja.
Fotók: Trailrun.hu
baratrunning.com 