Puglia by UTMB – Pappné Mike Tündi, beszámoló
Miután tavasszal lefutottuk Zsuzsival a páros BSZM-et, egy kicsit légüres térbe kerültem. Azt tudtam, következő célverseny nélkül is, hogy ezt a felkészülést nem akarom veszni hagyni, végre megéreztem, milyen ha TÉNYLEG RENDESEN edzek, nem csak rendesen akarok edzeni. Életemben először felmerült a gondolata egy maratonnak is, amit Gabi nagyon támogatott, de valahogy a Spar Maratonhoz nem fűlött a fogam a sok nyári hosszú futás miatt. Keresgéltem novemberi városi maratonokat, mikor a férjem egyik barátja javasolta, miért nem megyek velük a Puglia by UTMB-re, van 35 km-es táv is, az pont jó nekem egy kis szinttel. Ők meg megnyerik maguknak társaságul a férjem, akit mindig hívnak a futós hétvégéikre, de nem megy. Win-win.
Gabi erre a versenyre is rábólintott, és tavasztól én már erre fókuszáltam fejben. Azért hogy ne legyek annyira verseny nélkül, augusztus végére beterveztük a Spartacus XL távját, ami nagyon jó kis edzőverseny lehetett volna, ha nem érkezek a rajtba betegen. Na, nem tudtam én akkor még, hogy tényleg beteg vagyok, de 1 óra futás után egyértelművé vált, hogy nem vagyok jól, és a rövidebb távot teljesítettem, a második felét inkább túrázva. Ez a nem túl erős futó-önbizalmamat nagyon megtépázta, mert én minden edzésemen azt számoltam, bele fogok-e férni a Pugliai verseny szintidejébe ( 5 óra), és ezért szerettem volna Visegrádon egy magamhoz képest erőset futni. Juli sokat segített eme “kudarc” feldolgozásában, és felajánlotta, hogy a gyógyulásom után fut velem egy erős hosszút, hogy meglegyen az élmény. Végül az időjárás miatt egy egyéni Mókus kör lett egy hétfő délelőttön, de visszatért a futóönbizalmam.
Én lassú futónak számítok, síkon éppen 7 perc alatti tempóval, így a 7 km / h terepen éppen nem lehetetlen, de erősen terepviszonyoktól függő kihívás. A szintrajzot és a google maps-et nézegetve azonban nem éreztem lehetetlen küldetésnek…
A verseny előtt 2 héttel teljesen bepánikoltam. Nem tudtam elképzelni, hogy ez menni fog, féltem a kudarctól, féltem, hogy felsülök, mi lesz, ha nem érek be időbe, és leginkább, mit fogok érezni, és utána fogok-e még rajtba állni. Szerencsére ez a pánik hamar pozitív várakozásba csapott át, amikor már tényleg azzal foglalkoztam, mi vár rám, mennyi frissítést vigyek, miben fussak, stb.
Szerda este utaztunk Bariba, ahonnan másnap megkezdődött a tésztaparty-road trip. Kisebb megállókat tettünk 1-1 szép városba, hogy aztán megkeressük a legjobb tésztakajákat. Hogy ezek a fiúk mennyit tudnak enni! Én azért helyenként inkább salátát és burratat ettem, így sem éheztem.
Pénteken laza átmozgató, nyújtás, majd rajtszámátvétel következett. Ja, és ettünk egy finom tésztát. 🙂 A férjem ezen az estén csatlakozott hozzánk, így teljes lett a csapat, és főként az én lelki supportom, erre most nagyon nagy szükségem volt.
Szombat reggel, egy jó alvás után izgatottan álltam a rajtban. Nagyon jó érzés volt ott lenni, tudtam, hogy valami nagyon nagy dolog vár rám, és én ezt meg fogom csinálni!
Elindultunk, és röviddel a rajt után beszorultunk a szűk kanyonba le- és feljáróba. A második km-em konkrétan 14 perces lett, nem tudtam csak sétálni, és ez erősen felidegesíthetett volna, hiszen nekem minden perc számított. Elvileg a kiírás szerint 3 órám volt elérni a második frissítőpontot, ami 22,5 km-re volt a rajttól, és ebben volt kb az össze szint. Nem lehetetlen küldetés, de nem is simaliba kategória nekem.
Aztán tudtam egy ideig jól haladni, 40 percenként toltam 35 gramm ch-t, óránként ment a sótabletta, ittam a vizet, minden rendben volt. Az első frissítóponton csak a kulacsot töltöttem újra, haladtam tovább. Sütött nap, kellett a sapi, de alapvetően nem volt nagyon meleg. Élveztem, hogy nem a legvégén kullogok, vagyunk jópáran, előzgetjük egymást. 15 km-nél már tudtam, nem lesz meg a 3 órás chekpoint, és tudjátok mit, nem izgatott. Csodálkoztam is magamon, de egyáltalán nem érintett ez az információ rosszul. Egyrészt továbbra sem a legvégén voltam, bőven voltunk ebben a tempóban futók, másrészt ha megfeszülök sem tudok gyorsabban menni, mivel előző éjjel alaposan esett, és jó kis ragadós sár lett mindenhol. Cuppogtunk, csúszkáltunk, meneteltünk.
A frissítőponton aztán a rajtszámot sem tépték le rólam, és még bőven nyitva is voltak, ittam kólát, ettem szőlőt, isot, töltöttem vizet, és mivel nem álltam be büfézni, magam mögött hagytam a kis társaságomat, akikkel eddig együtt futogattunk.
Innen magányos futó lettem, egy unalmas hosszú gáton. Erre a részre terveztem a száguldást, de sajnos ez nem jött össze. Nyilván fáradt is voltam, de leginkább az út nem volt alkalmas számomra a gyorsabb futásra. Azért haladtam, és szinte már vártam az utolsó 4,5 km-et, ami a homokos tengerparti befutót jelentette. Várta a halál, de hát ezt is meg kellett csinálni. Hamar beláttam, hogy a süppedős homokban nem lehet futni, annyira sem, mint képzeltem, így lementem oda, ahol a tenger nyaldossa a lábunkat, és ott próbáltam haladni. Hihetetlen, de ez a szakasz is véget ért egyszer, és ott volt a befutó, ahol végre újra tudtam futni, másrészt vártak engem!!!
Bár felkészültem arra is, hogy nem lesz érem, de még ebben sem volt igazam, Kaptam érmet, érvényes a teljesítésem, és én olyan de olyan boldog vagyok azóta is. Nem ismertem ezt az érzést, eddigi teljesítéseimben mindig ott volt egy kis “csak” vagy “de”, relativizáltam, mert lassú vagyok, meg nem is olyan nagy táv, de most egyszerűen csak büszke vagyok, és ez nagyon jó érzés. Végül 36 km lett, 5 óra 18 perccel. Majdnem kijött a matek. 😀
Másnap én vittem ki a fiúkat a hajnali rajtba, egy másik kedves kis olasz városkába, újra meghallgattam Pavarotti áriáját, amit lejátszottak a rajt előtt, elmorzsoltam 1-2 könnyet, majd ittam egy cappuccinót és beletunkoltam a croissant! Tökéletes olasz hétvége!
baratrunning.com 